Címlap

81. kérdés: Kik járulhatnak az Úr asztalához?

Felelet:
Azok, akik bűneik miatt valóban bánkódnak, mindazonáltal bíznak abban, hogy bűneik meg vannak bocsátva, és a mégis fennálló emberi gyarlóságot Krisztus szenvedése és halála elfedezi, egyszersmind buzgón törekednek is, hogy hitüket erősítsék és életüket megjobbítsák. A meg nem térők és a képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak.

A Heidelbergi Káté három feltételt jelöl meg a Szentírás alapján. Az első az, hogy aki úrvacsorát vesz, valóban bánkódjon a bűnei miatt. Ezért tartunk az úrvacsoravétel előtt mindig nagyhetet, más szóval bűnbánati hetet. Ilyenkor el kell jönnünk a templomba, különösképpen számba kell vennünk bűneinket. Akit megbántottunk, attól bocsánatot kell kérnünk, aki bennünket bántott meg, annak meg kell bocsátanunk, és mindenekfelett Istentől kell bocsánatot kérnünk a vétkeinkért.
A második feltétel, hogy bízzunk abban, a bűneink meg vannak bocsátva a Jézus Krisztusért. Aki hitetlenül, bizalom nélkül megy úrvacsorát venni, annak nem lesz üdvösségére az úrvacsoravétel. Az úrvacsora Jézus értünk való halálának és szeretetének a jelképe. Bennünket Isten bocsánata és szeretete vár. Az úrvacsora a bocsánat és szeretet csodálatos mennyei vendégsége.
A harmadik feltétel: törekedjünk arra, hogy hitünket erősítsük és bűneinket megbánjuk. Tudjuk, hogy míg e földön járunk, soha nem lehetünk tökéletesek. De Isten látja bennünk az akaratot, hogy valóban bánjuk-e bűneinket, és igazán elhatároztuk-e, másképpen fogunk élni. Ezért az úrvacsoravételnél a lelkipásztor feltesz négy kérdést, és mindegyik kérdésnél megkérdezi: „Hiszitek-e, valljátok-e?” A felelet egyes szám első személyben történik: „Hiszem és vallom.” Ezt mindenkinek hangosan kell mondania. Az első kérdésnek az a lényege: hisszük-e, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban teremtett első ember bűnesete folytán mi magunk is bűnösök vagyunk, saját erőnkből Isten ítéletéből meg nem állhatnánk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemelnénk? Ez a kérdés a Heidelbergi Káté első részének, az ember nyomorúságáról szóló résznek felel meg. Erre mindenki hangosan válaszol: „Hiszem és vallom.” A második kérdés így szól: „Hiszitek-e, hogy Isten a bűnös emberen megkönyörült, Szent Fiát, az Úr Jézus Krisztust megváltásunkra testben elbocsátotta, kinek egyszeri és tökéletes áldozatával a bűnnek hatalmát és a kárhozatnak erejét elvette, titeket ingyen kegyelemből megváltott, és bűneinket Őérte megbocsátja?” Erre is egyes szám első személyben felelünk: „Hiszem és vallom.” A harmadik kérdés így hangzik: „Hiszitek-e, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból, s e földi élet után nekünk örökéletet ajándékoz? Hiszitek-e, valljátok-e ezt?” A felelet: „Hiszem és vallom.” Ha megfigyelitek a második és harmadik kérdést, ez megfelel a Heidelbergi Káté második részének, az ember megváltásáról szóló résznek. A negyedik kérdés így szól: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából életeteket az Úrnak szentelitek, és már a jelenvaló világban mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek? Ígéritek-e, fogadjátok-e ezt?” Itt is a felelet egyes szám első személyben van: „Ígérem és fogadom.” Ez megfelel a Heidelbergi Káté harmadik részének, ami az ember háládatosságáról szól.
Kik járulhatnak az Úr asztalához?
Akik tisztában vannak a bűneikkel és mindazzal, amit a Heidelbergi Káté első része az ember nyomorúságáról tanít, és akik hiszik, ami a Heidelbergi Káté második részében, az ember megváltásáról szóló részben van. Bíznak abban, hogy Jézus Krisztusért bűneik meg vannak bocsátva, és örökéletet ad nekik Isten, és arra törekednek, hogy életüket megjobbítsák, és hálából teljes erővel igyekeznek Isten akarata szerint élni. A felelet így fejeződik be: A meg nem térők és képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak. A Korinthusbeliekhez írt első levél 11,27–29. verse így szól: „Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.”
Ez egy nagyon kemény ige. Igazában véve mindannyian méltatlanok vagyunk, mert nem vagyunk tökéletesek. Bűnöztünk, vétkeztünk, megbántottuk Istent és embertársainkat is. Itt azonban egy másfajta méltatlanságról van szó. Az méltatlan az úrvacsorára, aki hazudik Isten előtt is és önmaga előtt is. Aki nem bánja meg a bűneit, aki méltónak, tökéletesnek tartja magát, lenéz másokat, nem kér bocsánatot Istentől és az emberektől, az a méltatlan. Ezért mondja a Káté: A meg nem térők és képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak. Istent nem lehet becsapni, Isten előtt nem lehet színházat játszani. Az embereket becsaphatjuk azzal, hogy mi milyen tökéletesek, szentek, kegyesek, jók, vallásosak vagyunk. De Isten előtt hazudni nem lehet. Nem tudom, emlékeztek-e Ananiás és Safira történetére. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, hogy az első időben a keresztyének annyira szerették egymást, hogy mindenüket eladogatták, és a földjeik árát letették az apostolok lábai elé, hogy szétosszák a szegények között. Akkor Ananiás és Safira összebeszéltek. Nekik is volt egy darab földjük, azt eladták, az árának egy bizonyos részét elvitték az apostolokhoz, letették a Péter lába elé, s azt mondták, hogy ennyiért adták el a földet, és az egész összeget elhozták. Nem lett volna kötelező, hogy minden pénzüket odaadják, mondhatták volna azt, hogy félretettünk magunknak, s ennyit hozunk a szegényeknek, de ők hazudtak, jobbaknak akartak látszani, mint amilyenek voltak, képmutatóskodtak. Péter megkérdezte tőlük: Ennyiért adtátok el a földet? És ők azt mondták: Ennyiért. S akkor azt mondta Péter: Miért hazudtok, nem nekem hazudtatok, hanem a Szentléleknek. Ananiás és Safira, mind a ketten összeestek és meghaltak. Isten megmutatta, figyelmeztetésképpen, hogy előtte hazugsággal, képmutatással nem lehet élni. Ez reánk is érvényes. Sokat kell imádkoznunk az úrvacsoravétel előtt, el kell mondanunk Istennek minden bűnünket, bocsánatot és segítséget kell kérnünk tőle, hogy megszabaduljunk bűneinktől. Csak úgy lehet üdvösségünkre venni az úrvacsorát, ha őszinte lélekkel vesszük, különben kárhozatunkra vesszük azt.