Felelet:
Azért, mert Krisztus, miután minket az ő vérével megváltott, egyszersmind meg is újít minket az ő Szentlelkével a maga hasonlatosságára, avégre, hogy sok jótéteményéért Isten iránt való hálánkat egész életünkkel megmutassuk és őt dicsőítsük. Ezenkívül azért is, hogy a magunk igaz hite felől annak gyümölcséből bizonyosak legyünk. Végül pedig, hogy a mi istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak.

Istennek háromféleképpen lehet engedelmeskedni. Lehet engedelmeskedni félelemből. Nem káromkodom, mert megbüntet az Isten, nem teszek rosszat másoknak, mert megbüntet Isten, ad
ok a szegénynek, mert ha nem adok, megbüntet Isten. Templomba megyek, mert ha nem járok templomba, megbüntet Isten. De ha mindezt csak félelemből teszem, ha félelemből engedelmeskedem Isten parancsolatainak, csakolyan vagyok, mint az a rabszolga, aki azért dolgozott, mert ha nem, akkor ütötték. Ha így gondolkozom, akkor még csak rabszolgasorsban élek, és nem vagyok igazán Isten gyermeke, mert igaz, hogy Isten megbüntethet, és Isten sokszor meg is bünteti az embert, de ha csak a büntetéstől való félelemből engedelmeskedem, akkor még nagyon messze vagyok az igazi keresztyénségtől.
Lehet Istennek engedelmeskedni érdekből. Megyek a templomba, mert akkor megsegít Isten, imádkozom, mert akkor megsegít Isten, adok a szegényeknek, mert akkor Isten tízszer annyit ad vissza. És valóban igaz, ha megyek a templomba és imádkozom, megsegít Isten, és hogyha adok a szegénynek, Isten sokszor tízszer annyit is visszaad. De ha csak azért megyek a templomba, hogy megsegítsen Isten, és csak azért nem káromkodom, hogy megsegítsen, ha csak azért adok a szegénynek, hogy tízszer annyit adjon nekem vissza, akkor még mindig nem vagyok igazi keresztyén, mert akkor érdekből engedelmeskedem. Akkor érdekember vagyok, üzletelni akarok Istennel. Adok Istennek egy órát, az istentisztelet óráját egy héten, hogy nekem adjon hét eredményes boldog napot. Adok a koldusnak egy kicsi összeget, hogy kapjak tízszer, százszor annyit vissza. Ez még mindig csak üzlet, nem keresztyénség. Megbánom a bűneimet, hogy Isten megbocsássa nekem és örökéletet adjon, ez is így csak üzlet, és még nem keresztyénség.
De lehet Istennek engedelmeskedni hálából, szeretetből. Megyek a templomba, mert odavisz a szívem. Szeretem Istent, mert Ő is szeret engem, úrvacsorát veszek, és átélem azt, hogy mennyire szeretett engem Jézus, mikor meghalt az én bűneimért is. Megbánom a bűneimet, nem azért, hogy Isten bocsánata által előnyökhöz jussak, hogy Isten segítsen meg jobban engem, hanem azért, mert fájnak a bűneim, mert fáj, hogy Krisztus akarata ellen cselekszem, és neki fájdalmat okozok. Adok a szegénynek, nem azért, mert ha nem adnék, megbüntetne Isten, nem azért adok, hogy százannyit adjon nekem vissza, hanem mert megsajnálom a koldust, mert visz a szívem, mert arra gondolok, hogy az Úr Jézus adott nekem egészséget, munkát, fizetést, akkor én hogyne adnék annak, aki nyomorultabb nálam, hiszen én milyen nyomorult lennék Krisztus nélkül, és Krisztus még az életét is nekem adta. Nem aranyon vagy ezüstön, hanem az ő drága vérén váltott meg, azt fizette érettem.
Ezért mondja a Káté azt, hogy Krisztus, miután minket az ő vérével megváltott, egyszersmind meg is újít minket az ő Szentlelkével a maga hasonlatosságára. Ez egy belső megújulás, amikor már nem félelemből, nem érdekből, hanem szeretetből és hálából szeretjük Istent, és cselekedjük a jót az ő dicsőségére. Isten iránt való hálánknak egész életünkön kell látszódnia. Ha jót tudtunk cselekedni, akkor gondolhatunk arra, hogy csakugyan követjük Krisztust, de ha csak beszélünk, és soha áldozatot nem hozunk, nem cselekszünk jót, csak rosszat, akkor hazugság, képmutatás az egész keresztyénségünk, és ennél a képmutatásnál csúnyább dolog nincs.
Végül azért is kell jót cselekednünk, hogy istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak, mert kötelességünk másokat is Istenhez vezetni. Amikor az Úr Jézusról és Istenről beszélünk, az emberek, de még a gyermekeink, az unokáink is először bennünket néznek meg. Ha az életünk nem fedi, amit mondunk, sőt egészen másképpen viselkedünk, akkor akadály leszünk számukra az Istenhez vezető úton. Ha egy lelkipásztor mindig arról prédikálna, hogy szép családi életet kell élni, szeretni kell egymást, józan életet kell élni, de naponta részegen húznák ki a sáncból, káromkodna, és verné a feleségét, vajon akkor még hinnének neki az emberek? Tudna mást Istenhez vezetni? Nem tudna. Mindenki a maga környezetében egy kicsit lelkipásztor, és így a maga, a barátai, a családja körében meg a munkahelyén példát kell mutatnia, hogy másokat is Istenhez tudjon vezetni.
Egy munkás, aki hitetlen környezetben nőtt fel, elmondta lelkipásztorának, azon gondolkozott, hogy van-e Isten, és ha van, akkor őneki melyik egyházhoz is kellene tartoznia. A gyárban mellette dolgozott egy jehovista és egy református. Egyszer rosszul érezte magát a gépnél, és hangosan megszólalt: Jaj, de rosszul vagyok. A jehovista szomszédja azt mondta neki: Állj be közénk, és mikor majd az Armagedon eljön, és mi leszünk az urak a világon, akkor nem lesz betegség, és mindig egészséges leszel. A református pedig, amikor meghallotta, hogy rosszul érzi magát, azt mondta: ülj le egy kicsit, én dolgozok a te gépeden is. És végezte helyette a munkát. Mikor a lelkipásztorához eljött ez a munkás, azt mondta: azért jött el a református egyházban konfirmálni, mert meggyőzte az a református munkatársa, aki helyette a gépén dolgozott, szeretetével és a jó cselekedetével, hogy a reformátusoknál van az igaz hit és az igaz szeretet. Így nyerjük meg embertársainkat is a Krisztusnak a jó cselekedeteinkkel, vagy így taszítjuk el Krisztustól őket, ha nem tudunk jót cselekedni.
Azt is kell tudnunk, hogy jó cselekedeteink nem érdemek. A katolikus egyházban beszélnek érdemszerző jó cselekedetekről, sőt még arról is, hogy lelki bank is van, és ha például sokszor mond el valaki egy Mi Atyánkot, akkor abból jut annak is, aki nem mond el egy Mi Atyánkot sem. Mi ilyenekben nem hiszünk. Az Úr Jézus nem tanította ezt. Nincsenek érdemszerző jó cselekedeteink, nincs nekünk érdemünk Isten előtt, amivel mi dicsekedhetünk Isten és az emberek előtt, mert azt mondja Pál apostol: „Ha valamid van, nem azért van-e, hogy Istentől kaptad?” Ha valamink van, amiből tudunk másnak adni, azért van, mert Isten megsegített bennünket, és nekünk adott. Ezért nem a mi érdemünk az, ha másokon segíthetünk, hanem Istentől adott lehetőségünk, az iránta való hálánknak megmutatása, és az Ő dicsőségét szolgálja. A magunk számára pedig jelzi azt, hogy csakugyan a Krisztuséi vagyunk. Már volt szó róla: gyümölcséről lehet megismerni a fát. Éppen így az embert is a cselekedeteiből. Álljunk azért Isten mérlegére: tettünk-e valami jót, nem érdekből, nem félelemből, hanem Isten iránti hálából, jutalmat nem váró, tiszta szeretetből csak az elmúlt héten is?