Címlap

Jákob és József

Nagy Antal Mihály

Előzetes megjegyzés

Az ősatyák korának meghatározásánál Ábrahám esetében pontos, illetve biztos támpontunk van. Az a természeti katasztrófa – földrengés - , aminek a következtében Sodoma és Gomora elpusztult, s a Holt-tenger kialakult, Kr.e. 1900-ban volt, legfeljebb plusz-mínusz egy-két év eltérés lehetséges. Az 1Móz 19,24-25 mögött földtörténeti esemény van, aminek az ideje pontosan kiszámítható. Ábrahám akkor száz éves volt (1Móz 17,17; 21,5). Ábrahám ezek után még hetvenöt évet élt. Ábrahám életideje: Kr. E. 2000-1825. Ezzel a korai-kései datálás sokat vitatott kérdése elveszítette jelentőségét és létjogosultságát.

A bibliai adatok szerint Izsák száznyolcvan évet élt (1Móz 35,28), Jákób pedig száznegyvenhét évet, százharminc éves volt, amikor Egyiptomba ment, s azt követően még tizenhét évet élt (1Móz 47,9.28). Ezek az életrajzi adatok nehézség nélkül összeegyeztethetők az új kronológiával, amely szerint József Kr. E. 1663-ban került Egyiptomba, Kr. e 1671-ben lett alkirály (vezír), Kr. e 1665-ben kezdődtek a katasztrofális áradások, Kr. e 1663-ban kezdődött az éhínség, Kr. e 1662-ben ment Jákób Egyiptomba – az éhínség második esztendejében. Az exodus Kr. e 1447-ben volt, ami egyezik a bibliai tradicióval (1Kir 6,11).

Jákób (Kr. e. 1792-1645)

Jákób, mint a választott nép névadója ésa tizenkét törzs ősatyja fontos szerepet játszott Izráel történetében. Életében öt fő szakaszt különböztethetünk meg:

Születéstől a menekülésig
Idegenben
A hazatérés
Újra otthon
Útrakelés és megérkezés Egyiptomba

Születéstől a menekülésig

Jákób Izsáknak és Rebekának a gyermeke, Ézsaunak pedig ikertestvére volt, úgy, hogy ő született másodiknak. Születésekor Ézsau sarkába kapaszkodott, ezért kapta a Jákób, azaz csaló nevet. Felnövekedve Ézsau vadászathoz értő, szabadban élő ember lett, Jákób pedig szelíd sátorlakó. Izsák Ézsaut szerette jobban, Rebeka pedig Jákóbot. Erre van érthető magyarázat. Izsáknak ízlett az étel, amit Ézsau az elejtett vadakból készített, Rebeka pedig érthetően kedvelte a szelíd Jákóbot. Az ikrek élete felett azonban egy sokkal nagyobb rejtély lebegett: Isten Jákóbot szerette, Ézsaut pedig gyűlölte (Mal 1,2-3) Pál apostol Isten szabad kiválasztását látja a rejtély mögött (Róm 9,11-13), ami nyilván igaz, de a dolog lényegét tekintve egyik rejtélytől egy másik rejtélyhez jutottunk. Végül is isteni titokkal, misztériummal van dolgunk, amire a felelet egyedül Istennél van. Nem ez az egyetlen ilyen dolog Izráel történetében, valamint az üdvtörténetben.

Ennek a szakasznak két fontos eseménye van. Az egyik az elsőszülöttségi jog megszerzése. Ézsau volt az elsőszülött, tehát őt illette az elsőszülöttségi jog és az elsőszülöttnek járó áldás. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy Ábrahám áldása, s ennek nyomán Isten üdvtervének a megvalósulása Ézsau vonalán ment volna tovább. Ez volt az, ami Jákóbot bántotta. Adandó alkalommal, amire nyilván éberen várt, egy ételre való kenyérért és lencsefőzelékért megvette a fáradt és éhes Ézsautól az elsőszülöttségi jogot (1Móz 25,29-34). Jogilag azonban Jákób ezért nem kárhoztatható. „A nuzui táblák (szövegek) óta tudjuk, hogy ez nem valami egyedi eset volt. Nuzuban az örökösödési jog éppen olyan könnyen megvásárolható volt, mint manapság az értékpapírok. Az egyik táblán olvasható, hogy egy ember, akinek élelemre volt szüksége, néhány szelet húsért eladta testvérének, éppen úgy, ahogyan az éhes Ézsau is lemondott róla egy tál lencséért Jákób javára”. (C.H. Gordon: Geschichtliche Grundlagen des Alten Testaments. Benziger Verlag Einsiedeln. Zürich. Köln. 1961. 119.)

A másik fontos esemény az elsőszülöttségi áldás megszerzése volt, amit Rebeka segítségével sikerült Jákóbnak elérni. Tudnunk kell, hogy az ókori keleten az okos ravaszság erénynek számított, nem bűnnek. Az ősatyák esetében az elsőszülöttségi jog és áldás elsősorban szellemi dolgokat jelentett. A Szentíró méltányolja Jákóbnak azt a vágyát és törekvését, hogy benne legyen Isten terve megvalósulásában, cselekvésének folyamában.

A menekülés

Ézsaut nagyon felbőszítette, hogy Jákób az elsőszülöttségi áldást is megszerezte, és azt tervezte, hogy Izsák halála után megöli Jákóbot. Rebeka tudomást szerzett Ézsau szándékáról, s azt tanácsolta Jákóbnak, hogy menjen Háránba Lábánhoz, maradjon ott, míg Ézsau haragja lecsendesedik: „Miért veszítenélek el mindkettőtöket egy napon?” (1Móz 27,45). Ha Ézsau megöli testvérét, akkor neki is meg kell halnia. Ezért veszítené el Rebeka mindkét fiát egy napon.

Rebeka elhallgatja Izsák előtt, hogy milyen tragédia fenyegeti a családot. Azzal viszont Izsák is egyetért, hogy Jákób ne hettita lányt vegyen feleségül, s ez okból menjen Háránba. Izsák tudomásul vette, hogy Jákób megszerezte az elsőszülöttségi jogot és áldást, megáldja őt, s Jákób most már személyére szólóan hallhatja, amire vágyott: „A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítsa és sokasítsa meg utódaidat, hogy népek gyülekezetévé váljanak. Adja neked Ábrahám áldását, neked és utódaidnak veled együtt, hogy birtokba vedd ezt az országot, ahol jövevény vagy, amelyet Ábrahámnak adott az Isten” (1Móz 28,3-4.).

Izsák jóváhagyását, áldását tehát már elnyerte Jákób. Az azonban nyitott kérdés maradt, hogy mit szól ezekhez Isten? Erre a kérdésre válaszolt Isten a menekülés útján egy éjszakai álomlátásban. Az álomlátásban magától Istentől hallja: „Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked” (1Móz 28,13-15). Válaszként Jákób emlékoszlopot állított, és fogadalmat tett: Ha Isten beteljesíti ígéretét, visszahozza, őt fogja tisztelni, a kő, amit szent oszlopként állított fel, Isten háza lesz, s mindenből tizedet ad Istennek (1Móz 28, 16-22). Így lett Isten kijelentése életet, történelmet formáló eseménnyé és igévé Jákób és utódai életében.

Idegenben

Jákób szíves fogadtatásra talált Lábán házában. Egy hónap elmúltával Lábán megkérdezte tőle, hogy mi legyen a bére szolgálata fejében. Jákób felajánlotta, hogy hét évig szolgál Lábán kisebbik lányáért, Ráhelért. Így is történt. Hét év múlva azonban Lábán az idősebb lányát, Leát adta feleségül Jákóbnak. Amikor reggel kiderült a csalás, Lábán kész volt egy hét múltán újabb hét évi szolgálatért Ráhelt is feleségül adni Jákóbnak. Lábán egy-egy szolgálót is adott lányainak: Leának Zilpát, Ráhelnek pedig Bilhát. E két feleségtől és két szolgálótól született Jákóbnak tizenkét fia és egy leánya. Időrendi sorrendben:

Leától: Rúben, Simeon, Lévi és Júda.

Bilhától: Dán, Naftali.

Zilpától: Gád, Áser.

Leától: Issakár, Zebulon, Dina.

Ráheltől: József és Benjámin.

Benjámin már a hazatérés után, az ígéret földjén született. Ráhel belehalt a nehéz szűlésbe, az Efratába, azaz a Betlehembe vezető úton temették el (1Móz 35,16-20).

Jákób tizenkét fiától származott a tizenkét törzs. Később ez annyira módosult, hogy Jákób adoptálta József két fiát: Manassét és Efraimot. Szűkebb értelemben Efraim és Manassé leszármazottait (Józs 17,17), tágabb értelemben, főleg az ország kettészakadása után, az északi országrészt (1Kir 11,28; Ám 6,6; Ez 37,16.19) nevezi a Biblia József házának. József két fia adoptálásának csak az ország felosztásánál, a törzsek elhelyezkedésénél van kiemelkedő jelentősége, egyébként mind a legrégebbi, mind a (leg)későbbi iratokban Józsefről és Benjáminról van szó a tizenkét törzs felsorolásakor (5Móz 27,12; 33,13-16; Ez 47,13; 48,32). Egyébként Izráel történetének egyik sajátos vonása, hogy mind szűkebb, mind tágabb értelemben idegenben lett nagy néppé: Jákób Háránban, mint nép Egyiptomban, a végidők népeként pedig a szétszórtságban, a golútban.

Jákóbnak nemcsak a házasság dolgában, hanem az anyagiak tekintetében is meggyült a baja Lábánnal. Tizennégy évig szolgálta Lábánt Ráhelért és Leáért. A tizennégy év elteltével Jákób haza akart térni, Lábán azonban marasztalta, mert megértette, hogy Isten Jákóbért áldotta meg (1Móz 30,27). Jákób hajlandó volt maradni, béreként pedig a következendőkben születendő pettyes, tarka és fekete bárányokat, valamint a tarka és pettyes kecskéket kérte. Lábán elfogadta, hiszen keleten abban az időben a bárányok általában fehérek, a kecskék pedig feketék voltak. Jákób azonban megtalálta a módját, hogy a megállapodást a maga javára fordítsa, s hamarosan nagyon meggazdagodott: „Lett neki sok nyája, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara” (1Móz 30,43).

A hazatérés

Jákób helyzete vagyona gyarapodásával egyre inkább romlott Lábán házában. Lábán fiai görbe szemmel nézték Jákób gazdagodását, mert magukat érezték megrövidítve. Ekkor kapta Istentől a parancsot, hogy térjen vissza atyái földjére. Feleségei egyetértésével titokban útra kelt, arról azonban nem tudott Jákób, hogy Ráhel titokban magához vette Lábán házi bálványát.

Lábán csak három nap múlva tudta meg, hogy Jákób elment. Gyorsan összeszedte hozzátartozóit, és üldözőbe vette Jákóbot. Hétnapi üldözés után utolérte a Gileád hegyénél. Isten azonban álomban figyelmeztette Lábánt, hogy ne nyúljon egyetlen újjal sem Jákóbhoz. Amikor Lábán utolérte Jákóbot, szemrehányást tett neki, hogy búcsú nélkül hagyta el, és ellopta házi istenét. Jákób teljesen jóhiszeműen mondja, hogy Lábán csak keresse meg házi istenét, akinél megtalálja, annak meg kell halnia. Ráhel azonban elrejtette a házi bálványt egy teve nyergébe, és ráült. Női betegségre hivatkozva nem szállt le a tevéről, így aztán Lábán nem találta meg házi istenét. Most Jákób veti Lábán szemére mindazt az igazságtalanságot, amit vele szemben elkövetett. Végül kibékülnek, szövetséget kötnek, s megesküsznek, hogy a felállított szent oszlop mellett nem mennek el ellenséges szándékkal.

Felvetődik a kérdés: mi is történt valójában, miről volt szó a vitában, miért vette Lábán üldözőbe Jákóbot. A válasz kulcsa a 31,43-ban található: „Lábán azt felelte Jákóbnak: A leányok az én leányaim, minden az enyém, amit látsz”. Milyen alapon mondta ezt Lábán? A nagyobb összefüggésből arra lehet következtetni, hogy amikor Jákób Háránba érkezett, Lábánnak csak lányai voltak. Lábán nemcsak feleségül adta lányait Jákóbhoz, hanem adoptálta is a vejét, ami azt jelentette, hogy ő számított Lábán örökösének. Azzal azonban, hogy időközben Lábánnak fiai születtek, ők lettek az első számú örökösök. A nuzui szövegekből jól ismert törvény szerint a szerzett vagyon is csak apósa halála után szállt volna Jákóbra. Ezért mondta Lábán, nem fennhéjázásból, nem is ereje, hanem igazsága tudatában: „minden az enyém, amit látsz”. Ebben az összefüggésben érthető a házi bálvány kiemelkedő szereplése is. A házi isten a jog szerinti örökös vagy a főörökös tulajdonát képezte, s megfordítva: a házi isten birtoklása az örökösödési jog záloga volt. Ezért vette Ráhel magához – lopta el – a házi istent. Ezzel akarta biztosítani Jákóbnak az öröklési jogot. Az adoptáció összefüggésében érthető Lábánnak az a kikötése is, hogy Jákób nem vehet több feleséget magának.

Az elbeszélésből világosan kitűnik: Jákób nem azért gazdagodott meg, mert ügyes, ravasz volt, hanem azért, mert Isten vele volt, megáldotta. Lábánnal is azért rendeződtek a dolgok, mert Isten hű volt ígéretéhez: „megőrizlek téged akárhová mégy” (1Móz 28,15).

Az egyik veszély elmúlt, azonban még nagyobb veszély közeledett: az Ézsauval való találkozás. Ez önmagában is nagy gondot jelentett Jákóbnak, amit félelmesen felfokozott a hír: Ézsau négyszáz emberrel jön felé. Bár az úton találkozott Isten angyalaival, ami nyilván bátorításul adatott neki, félelme nőttön-nőtt, ami nem volt alaptalan, hiszen az engesztelő ajándékok is eredménytelenek voltak.

Így érkezett meg a Jabbók révéhez, ahol mindenkijét és mindenét átküldte a túlsó partra. Ő pedig egyedül ott maradt az éjszakában, hogy megvívja élete legnagyobb harcát. Nem önmagával, nem emberekkel tusakodott, hanem Valakivel, aki előlépett az éjszakából. A Hós 12,5 szerint angyallal küzdött, rajta keresztül magával Istennel. Ez a küzdés, szintén a Hós 12,5 szerint, lelke teljes megrendüléséből fakadó imádság volt: „sírva könyörgött neki”. Áldásért könyörgött, ami a legfontosabb, amiben minden benne van, úgy, mint aki tudta, élet-halálról van szó, ezért cselekedte, amit mondott: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” (1Móz 32,27). Ebben a tusakodásban lett Jákóbból Izráel, amint az angyal mondotta: „Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél…És megáldotta őt” (1Móz 32,29-30). Itt együtt van az, ami Izráel történetét egészen mássá teszi: a törtéelemformáló imádság és ige.

Ezek után találkozott egymással Ézsau és Jákób. Ez a találkozás egészen másként történt, mint ahogyan az előzmények után várni lehetett, s mégis úgy, ahogyan a közvetlen előzményből várni és remélni lehetett: Ézsau elébe futott Jákóbnak, nyakába borult, megcsókolta s mindketten sírtak. Az áldás nyomán ellenségekből így lettek ismét testvérek. Ézsau felajánlotta segítségét és védelmét Jákóbnak, amit ő szerényen és bölcsen elhárított: „Tudja az én uram, hogy a gyermekek gyengék, meg szoptatós juhok és tehenek vannak velem. Ha csak egy napig is hajszolják azokat, elhullik az egész nyáj. Menjen csak az én uram a szolgája előtt, én majd ballagok lassan az előttem járó jószág és a gyermekek járása szerint” (1Móz 33,13-14). Ez pedig történelemformáló példa lehetne minden pásztor, minden vezető számára. – Így jutott el Jákób Sikem városáig, ahol sátrat vert, azaz tartósan letelepedett, s a mezőnek azt a részét, ahol a sátrat felütötte, száz pénzért megvette Hamórnak, Sikem apjának fiaitól, majd oltárt épített, aminek ezt a nevet adta: „Isten, Izráel Istene!” (1Móz 33,19-20).

Újra otthon

Nem tudjuk, miért nem Bételbe ment Jákób egyenesen. Annak viszont, hogy Sikemnél letáborozott, tragikus következményei lettek. Sikem, Hámór fia, erőszakot követett el Dinán. Sikem házassággal akarta elrendezni a dolgot, ami Jákób fiai ahhoz ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy a sikemiek körülmetélkednek. A sikemiek elfogadták a feltételt, ám amikor seblázban voltak, Dina bátyjai (Simeon és Lévi) lemészárolták a sikemi férfiakat, a várost kirabolták, a nőket és a gyermekeket fogságba ejtették.

Jákób a véres esemény után, Isten szavának engedve Bételbe ment, ott oltárt épített, s a helyet Él-Bételnek nevezte el. Bételből elindulva, amikor már egészen közel jártak Efratához, Ráhel megszülte második gyermekét, akit Bebóninak nevezett el, Jákób pedig Benjaminnak. Ráhel belehalt a szülésbe, s az Efratába, azaz a Betlehembe vezető út mentén temették el.

Jákób Bételből apjához, Izsákhoz igyekezett, aki akkor Hebrón mellett, Mamréban lakott. Jákób megérkezése után Izsák hamarosan meghalt, száznyolcvan éves korában.

Jákób története ezek után összefonódik József történetével. Jákób minden fiánál jobban szerette Józsefet. Ez voltaképpen érthető. József Ráheltől, a szeretett felségtől született. Jákób valójában Józsefet tekintette elsőszülöttnek, ennek a jele volta megkülönböztető tarka ruha is (vö. 1Krón 5,2; Ez 47,13.)

Az, hogy József „rossz híreket” vitt a testvéreiről Jákóbnak, nem jelenti azt, hogy ezek a hírek hazug hírek voltak. Jákób áldásában is találunk utalást arra, hogy bizony József testvérei követtek el gonosz dolgokat (vö. 1Móz 49,5-7). József álmai, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy Isten nagy feladatra választotta ki, még jobban felkeltették a testvérek gyűlöletét. Adandó alkalommal a testvérek elhatározták, hogy megölik Józsefet, s vele az álmait is. A testvérgyilkosok egyúttal álomgyilkosok is akartak lenni. Végül nem ölték meg, hanem eladták rabszolgának, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okoznak apjuknak.

Jákób Egyiptomba megy

Józsefet mélységeken át vezette Isten, hogy betöltse azt a feladatot, amire kiválasztotta. Előbb Potifár házába került, aki a fáraó főembere, a testőrök parancsnoka volt. Mivel József visszautasította Potifár feleségének felajánlkozását, az bosszúból erőszakoskodással vádolta meg, ezért József börtönbe került. A börtönparancsnok megkedvelte Józsefet, és a foglyok felügyelőjévé tette. A börtönben megfejtette a főpohárnok és a fősütőmester álmát. Amikor a fáraó nyugtalanító álmokat látott, a főpohárnok tanácsára hivatták Józsefet. József megfejtette a fáraó álmait, amelyek által Isten arra figyelmeztette a fáraót, hogy hét bő és hét ínséges esztendő következik. A fáraó alkirállyá tette Józsefet, s megbízta a szükséges intézkedések megtételével.

A hét bő esztendő után bekövetkezett a hét szűk esztendő is. Jákób fiai is Egyiptomba kényszerültek menni gabonáért. József azonnal felismerte testvéreit, akik az álmoknak megfelelően leborultak előtte. József, kemény próbák után, amikor a testvérek másodjára mentek gabonáért, megismertette magát testvéreivel. Az esemény híre eljutott a fáraóhoz is, aki Egyiptomba hívta Jákóbot és családját.

Jákób előbb nem akarta elhinni, hogy József él. Amikor azonban látta a szekereket, amiket József küldött, „felélénkült a lelke”. Útnak indult hát minden hozzátartozójával együtt. Amikor Beérsebába ért, áldozatokat mutatott be Istennek. Azon az éjszakán Isten megjelent Jákóbnak, és azt mondta neki: „Ne félj felmenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott. Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd be a szemedet” (1Móz 46,3-4).

A bibliai tradíció egyértelműen beszél arról, hogy Jákób egész családjával együtt költözött Egyiptomba. Ebből következik, hogy a tizenkét törzs mindegyik ősatyja volt Egyiptomban, s Izráel valóban Egyiptomban lett nagy néppé. A kérdés az, hogy van-e régészeti nyoma az izraeliek egyiptomi tartózkodásának. A kérdést az teszi súlyossá, hogy egészen a legutóbbi időkig úgy találták, hogy az izraeliek egyiptomi tartózkodásának nincsenek régészetileg bizonyítható nyomai. Ebből vonták le azt a következtetést, hogy a bibliai tudósítások nem felelnek meg a valóságnak, történetileg nem hitelesek. A legutóbbi időkben azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Kiderült: azért nem találták Izráel egyiptomi tartózkodásának nyomait, mert időileg rossz helyen (rossz régészeti rétegben) keresték. A következőkben erről hadd essék néhány szó, Józsefre koncentrálva.

József (Kr. e. 1701-1591)

A Biblia részletesen elbeszéli, hogy miként került József Egyiptomba, s hogyan lett a rabszolgából a fáraó után második ember, Egyiptom alkirálya. Felvetődik a kérdés: Nem szép mese mindez? Lehetséges, hogy rabszolgából alkirály legyen? C.H. Gordon részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, s megállapítja: „József felemelkedése, az, hogy egy ismeretlen fiatal a király után a legmagasabb rangra emelkedik, jól illik abba a képbe, amit Egyiptomról az egyiptomi források alapján tudunk”. (C.H. Gordon, i.m. 65). Annak a képnek, amiről Gordon beszél, lényeges vonása a tehetségek (ma így mondják: karizmák) felismerése és a megfelelő helyre való állítása. Pontosan ez történt József esetében is. Az a fáraó, aki Józsefet Kr. e. 1671-ben alkirálynak (vezírnek) kinevezte, III. Amenemhat, a XII. dinasztia fáraója volt (Kr. e. 1682-1635).

József egyiptomi neve

Az 1Móz 41,45-ben ezt olvassuk: „Ezután elnevezte a fáraó Józsefet Cáfenat-Panéahnak, és hozzáadta felségül Ászenatot, Pótiferának, Ón papjának a leányát. „Mit jelent József egyiptomi neve? David Rohl részletesen foglalkozik a név megfejtésével. Mi elégedjünk meg a végeredménnyel. A név jelentése: József él. Ennél találóbb nevet nem is adhatott volna neki. Az Ászenat név jelentése is nagyon szép: Hozzád tartozik. (vö. D. Rohl: Pharaonen und Propheten. (A Test of Time) 1995. 408.)

A hét szűk esztendő

Az 1Móz 41,47-54 szerint József kinevezését követően jöttek a bő esztendők (Kr.e. 1670-1664), majd a nagy éhínség esztendei (Kr.e. 1663-1656). Az éhínség tehát III. Amenemhat uralkodásának 20. esztendejében kezdődött.

Ismeretes, hogy Egyiptomban a föld termékenysége a Nílus áradásától függött. Mivel a Nílus áradása rendkívül fontos volt, ezért gondosan figyelték és feljegyzéseket készítettek róla. A feljegyzések szerint a Nílus áradásában III. Amenemhat 20. esztendejétől radikális változások voltak: az áradás mértéke 8-9 méterrel is meghaladta a szokásos magasságot. Ennek katasztrofális következményei voltak. A földet elborító víznek sokkal több időre volt szüksége a szokásosnál a visszavonuláshoz. A mag, későn kerülhetett a földbe. A termés kimaradt. Jött az éhínség. Mindez éveken át ismétlődött. Az áradások magassága csak Kr.e. 1650 körül lett ismét normális, azaz a „jó áradásnak megfelelő”. Tehát volt hét szűk esztendő.

De volt hét bő esztendő is. III. Amenemhat uralkodása idején hatalmas mezőgazdasági jellegű építkezések voltak Egyiptomban. A víz szabályozására kanálisokat és egy hatalmas tavat (Moirisz-tó vagy Moirisz-tenger) építettek. Ebben az időben épült az „egyiptomi labirintusnak” is nevezett épület, aminek 3 000 szobája volt, 1 500 a föld alatt és 1 500 a föld fölött, továbbá 12 fedett udvara 12 kapuval, 6 az északi és 6 a déli udvarokon. Ez az építmény hatalmas gabonaraktár lehetett és nem temetkezési hely. A hét bő esztendő alatt begyűjtött gabonának raktárakra volt szüksége. A sok raktár közük ez lehetett a legnagyobb.

József sírja

József száztíz évet élt. Végakaratáról, haláláról és eltemetéséről az 1Móz 50,24-26 tudósít. A 2Móz 13,19 szerint Mózes teljesítette József utolsó kívánságát: magával vitte József csontjait, amikor elhagyták Avariszt. Nyilvánvaló, hogy Józsefet rangjának megfelelően temették el. József sírja tehát tekintélyes építmény lehetett, s ha megtalálják, teljesen üresnek kell lennie, a sírrablás minden nyoma nélkül.

1987 tavaszán Bietak professzor és csoportja a palotakert (József palotájának a kertjéről van szó) déli részén egy nagy sírt fedezett fel. A sír nagysága, réteghelyzete arra utal, hogy egyike az első síroknak a palotakertben. Felvetődött a gyanú, hogy a palota urának készült. Amikor a sírt feltárták, teljesen üres volt. „A kert összes többi sírjában – a sírrablások ellenére – számos ajándéktöredéket és csontvázat találtak. A sír tökéletesen ki volt rámolva. Hamarosan felfedezték, hogy a kápolnából rablóalagút vezet a sírkamra keleti falához, amelyen keresztül a holttestet és a mellé helyezett dolgokat eltávolíthatták. A sírt megnyitották, amikor még használták a kápolnát, s mielőtt a későbbi települések beboríthatták volna…. Mihelyt hallottam a tel el-dabai palotakert pompás piramissírjáról – írja Rohl – ösztönszerűen világos lett előttem, hogy mit fedezett fel Bietak és csoportja. Anélkül, hogy tudták volna, József patriarcha egyiptomi sírját tárták fel, ahonnan Mózes elvitte őse maradványait, hogy magával vigye az ígéret földjére”. (D. Rohl, i.m. 421. 419-421).

Hadd fejezzük be az elmondottakat a legfontosabbal:

Isten üdvtervében Jákób a tizenkét törzs megalapítója, ősatyja volt, József pedig, akit Isten arra rendelt, hogy általa „sok nép életét megtartsa” (1Móz 50,20), a minden népet megtartó és megváltó Úr Jézus Krisztus előképe, előfutára lett.


Miért szerette Isten Jákóbot?
Mi a bételi álomlátás jelentősége?
Milyen problémák voltak Jákób és Lábán között?
Mi volt Jákób legnagyobb harca?
Miért szerette Jákób Józsefet?
Miért gyűlölték Józsefet a testvérei?
Mese vagy valóság József egyiptomi felemelkedése?
Mikor, miért, hogyan ment Jákób Egyiptomba?
Rendeződött-e a testvérek kapcsolata Józseffel?
Mi Jákób és József üdvtörténeti jelentősége?

(A tanulmányhoz és a kérdésekhez alaposan tanulmányozandó az 1Móz 25,19-50,26 is!)