Tariska Zoltán

Mit kell megtanulnia Isten népének (Exodus)

(rabszolgaság, szabadítás, pusztai vándorlás)

A most tárgyalandó témánk Mózes 2. és 4. könyvében van megírva a Bibliában. Mózes 2. könyvének latin neve: Exodus, jelentése: kivonulás. Izráel Egyiptomból való kijövetelét tartalmazza az első 19 fejezetben. Mózes 4. könyvének neve Numeri, jelentése: számok. A pusztai vándorlás eseményei, az ígéret földjének megkémlelése mellett a nép különféle csoportjainak számbavételéről szól.

Ábrahám, Izsák, Jákób Istennek nem csak a Szabadítóra vonatkozó ígéretét kapta és hordozta, hanem a „választott nép” ígéretét is. Ez pedig a gyülekezet – már az Ószövetségben is. Pál apostol arról ír, hogy nem mindenki tagja a választott népnek, aki test szerint az (Róm 2,17-29), hanem csak aki lélek szerint az.

Izráel néppé válása Egyiptomban történt meg. Az ott eltöltött 430 esztendő (2Móz 12,40) sok tanulsággal szolgál. József halála után nem sokkal a fáraó rabszolga sorba taszította az izraelitákat. Ott és akkor ennek is meg volt a lelki jelentősége. Isten ezzel védte meg népét az egyiptomi pogány bálványimádással való összekeveredéstől. Egyiptom, a maga istentelen mivoltával ma a bűn világának uralmára mutat. A világ szó alatt a biblia nem csak a teremtett világot érti, hanem az Istennel ellenséges világot is. „A világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” (Jakab 4,4). Jézus azért imádkozik főpapi imájában: „…nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól”. (János 17,15).

A nehéz rabszolgaság Izráelt Istenhez vitte közelebb. Hiszen nem várhattak sehonnan sem segítséget, meghallgatást, csak az ígéreteket adó élő Istentől. A Szabadítóról szóló ígéretek újra megelevenedtek a nép között. S ez igaz akkor is, ha nem mindenki egyforma öntudatossággal hitte, vallotta ezeket. De beszéltek róla. De kiáltottak Istenhez. Isten pedig kisebb-nagyobb eseményekkel jelét adta megtartó, szabadító hatalmának: a bábk nem gyilkolták meg a fáraó parancsa ellenére sem a zsidó fiúkat. Mózes csodálatos életben maradása is, Isten szabadító, megtartó hatalmáról beszél. Isten őt választotta ki népe vezetőjéül, szabadításának eszközéül. Nem volt véletlen az egyiptomi királyi udvarban való nevelkedése sem, de az sem, hogy nem az ott tanultakkal vezette ki Izráelt a rabszolgasorból, hanem 40 évi pusztai csendben készítette fel őt Isten. Így lett belőle alázatos, mindenben Istenre figyelő és neki engedelmeskedő, nem saját dicsőségére munkálkodó vezető.

Amikor Isten elérkezettnek látta a szabadulás idejét, Mózest visszaküldte Egyiptomba. Áront, Mózes testvérét segítőként, szószólóként mellé állította (Zsolt 105,26). A 10 csapásban Isten a bálványimádó fáraónak és népének félreérthetetlenül megmutatta isteni hatalmát, ítéletét.

Az első kilenc csapás sorrendben a következő volt: 1.) a folyók vérré változtak; 2.) békák;

3.) tetvek – eddig az egyiptomi varázslók is ugyanezt csinálták ördögi praktikáikkal - ;

4.) ártalmas bogarak; 5.) marhavész; 6.) fekélyek; 7.) jégeső; 8.) sáskajárás; 9.) 3 napos sötétség következett egymás után, valamennyiszer Isten szava szerint cselekedett Mózes. A 10. csapástól népét, Izráelt a megölt páskabárány ajtófélfára hintett vére által mentette meg Isten. Azóta tudjuk: a mi páskabárányunk Jézus Krisztus. Isten az ő értünk adott élete és vére árán szerzett menekülést a kárhozatból a bűnös embernek (1Kor 5,7; 1Pét 1,18-19; Jn 1,29).

A 10. csapás után a fáraó elengedte Izráelt. Éjszaka, sietve kellett elindulnia a népnek. A Vörös-tenger felé mentek. Isten már itt megajándékozta őket jelenlétének jeleivel: nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop vezette az ígéret földjére elindult népet. Hamar kiderült, szükség is van Isten jelenlétére, mert a fáraó szíve újra megkeményedett. Nem győzte meg Isten hatalmas voltáról az ítéletek sokassága. Izráel előtt a Vörös-tenger, mögötte az egyiptomi sereg. Mi lesz most? Izráelnek az Ószövetségben, Isten megváltott gyermekeinek az Újszövetségben át kell élniük az isteni szabadítást a hatalmas ellenség rabságából. Át lehet menni a halálból az életbe (Jn 5,24), a sötétség hatalmából az ő szerelmes Fia országába (Kol 1,13). Mózes, akinek világos lelki látása volt Isten szabadító tervére, felállva hirdette: „Ne féljetek! Megálljatok,…és nézzétek az Úr szabadítását! Az Úr hadakozik ti érettetek, ti pedig veszteg legyetek” (2 Móz 14,13-14). Mózes megütötte pálcájával a tengert, Isten pedig a tengert kettényitotta népe előtt. Száraz lábbal átmentek a túlsó partra. Az egyiptomi sereg is elindult ezen az úton. Isten szavára Mózes újra megütötte pálcájával a tenger vizét, és az visszatért helyére. Az Isten népét üldözők mind odavesztek. Mózes és Isten választott népe szíve teljességével hálaadó énekbe kezdett, melynek summája: „Az Úr uralkodik mind örökkön örökké” (2Móz 15,1-19).

Innen vette kezdetét Izráel 40 éves pusztai vándorlása. Nem kellett volna 40 évig tartania ennek az útnak, ha az ígéret földjének megkémlelésekor nem a hitetlenség, félelem lett volna úrrá a népen – Józsuét és Kálebet kivéve. A hitetlenül beszélő 10 másik kém szavai nyomán Izráel nem az Úrra nézett, hanem emberi tényezőkre (hatalmas termetű kánaánita ellenségek, erős harcosok, erődített várak és városok stb.). Lázongásuk az Úr elleni lázadás volt. A hitetlenségnek mindig megvan a következménye. Itt nem ment az Úr előttük az ígéret földjére, hanem visszafordult a pusztába (4Móz 13-14).

Mi volt Isten célja ezzel a hosszúra nyúlt úttal az ígéret földjéig? Mózesen keresztül Istentől magától tudhatjuk meg a választ: „Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvalóvá legyen, mi van a te szívedben: vajon megtartod-e az ő parancsolatait vagy nem”? (5Móz 8,2). A pusztai vándorlás során Isten újra meg újra megmutatta hatalmát, szabadítását, de a nép mindezek ellenére lázongott és zúgolódott.

A Vörös-tengeren való csodálatos átmenetel után Márában a víz volt keserű, ezért zúgolódott a nép (2Móz 15,22-24). Szin pusztájában a fogyatkozó élelem miatt újra a zúgolódás lesz úrrá a népen. Úgy látszik, Isten eddigi csodatételei nem győzték meg őket arról, hogy Isten minden szükségüket látja, és isteni gazdagsággal gondoskodik népéről. Itt is Isten lépett közbe, mert az ígéret földjére bemenetelig szóló ígéretet adott akkor, amikor a mannát megígérte és megadta népének (2Móz 16).

Refidimben újra az ivóvíz hiányzik. A sivatagos Sinai-félszigeten nagy kincs a víz. De a nép most sem Istentől kér segítséget, hanem a „jól bevált” utat, a zúgolódást választja. Mózes – Isten parancsára – a kősziklára ütött, melyből bő víz fakadt (2Móz 17; 4Móz 20). Pál apostoltól tudjuk meg, hogy a Kőszikla maga Krisztus, az élő víz forrása volt (1Kor 10,4). Mózesnek ezt az egyetlen olyan hitetlenségét itt írta le ő maga, amikor nem dicsőítette meg az Urat a zúgolódó, lázadó Izráel előtt. Ezért nem engedte meg Isten neki, hogy Izráelt ő vezesse be az ígéret földjére. A határhoz érve a Piszga-hegy tetejéről még láthatta Kánaánt, de ott meghalt (5Móz 34).

Mielőtt a Sinai-hegyhez értek volna, Amálek népe kivonult Izráel ellen. A harc lelki vonatkozása nagyon tanulságos. Mózes – Áron és Hur kíséretében – a hegytetőn imádkozott (felemelt kezei ezt jelentették). Amíg Istentől kérte a győzelmet, addig Isten győzelmet adott. Amikor elfáradt, imádkozó kezét leeresztette, nem győzött Izráel. Áron és Hur ezt látva felemelték Mózes kezeit Isten felé a végső győzelemig (2Móz 17,8-16). Isten népének minden harca az imádságban dől el ma is. Ez nem azt jelenti, hogy Istenre mi rákényszeríthetnénk akaratunkat, hanem azt, hogy az imádságos csendben értjük meg és tudjuk vállalni Isten akaratát. Amikor azzal a bizonyossággal állhatunk fel csendes imádságunkból, hogy Isten Lelke és Igéje az engedelmesség útját világossá tette, Istennél már kész a győzelem. Ne szűnjünk hát meg lankadatlanul imádkozni az ő akaratáért, hogy beteljesedhessen mind népe, mind a magunk személyes életében. Ezért fontos minden gyülekezetben az imaóra, amit Isten a férfiaknak külön is szívére helyez: „Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelve fel harag és versengés nélkül” (1Tim 2,8).

Mielőtt megérkeztek az izráeliták a Sinai-hegyhez, a Biblia egy nagyon fontos eseményről tudósít: Mózest meglátogatta apósa, Jethró. Látogatásakor nem csak Mózes beszámolója hangzott el Isten szabadításáról, hanem ő is tanácsot ad vejének, miután látta, milyen komoly fizikai terhet jelentett Mózes számára a nép ügyes-bajos dolgainak Isten szerinti rendezése. Tanácsa: ne egyedül végezd a munkát Isten népe közt. Ez egy olyan tanács, amit a mai napig meg kell szívlelnie minden lelkipásztornak, minden presbitériumnak: szolgáló közösségként legyen fontos számunkra, hogy Isten rendje tükröződjék gyülekezeteink lelki és külső szép rendjében is. Egy ember beleroppan a gyülekezeti munkába, ha egyedül kell csinálnia mindent. Legyünk Istentől életet és kegyelmet nyert munkatársak a családlátogatásban, lelki gondozásban, gyámolításban, vigasztalásban, a ránk bízottak gondozásában (ApCsel 20,28) éppúgy, mint a templomunk, gyülekezeti házunk belső díszítésében, külső-belső virágosításában, takarításában, és mindenben, ahol meg kell tennünk valamit.

Szegődjünk újra a pusztában vándorló nép mellé. Egyszer húst kívántak meg – Isten adott nekik fürjeket, de mohóságuk büntetéssé vált rajtuk, sokan meghaltak ott. (4Móz 11).

Máskor az ellen lázadtak fel, hogy miért pont Mózes vezeti a népet? Kóré, Dátán És Abirám léviták voltak, akiket Isten halállal büntetett lázadásukért (4Móz 16). Mirjám is fellázadt Mózes ellen, őt Isten poklossággal büntette 7 napig (4Móz 12). A papi tisztség megerősítésére Áron vesszejével Isten csodát tett, amikor az másnapra kivirágzott a szent sátorban (4Móz 17-18).

A zúgolódást újra kezdte a nép: „…nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt (mannát) utálja a mi lelkünk” (4Móz 21,5). Isten büntetésül halálos marású kígyókat küldött a népre. Amikor Istenhez kiáltottak szabadulásért, Isten csináltatott Mózessel rézből egy ugyanolyan kígyót, amelyet egy póznára kellett feltűznie. Akit megmart a kígyó, de hittel felnézett erre a „legyőzött” kígyóra, újra élt. Jézus Nikodémusnak beszél erről: „amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképpen kell az Ember Fiának felemeltetnie, hogy valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,14-15). Jézus az ősi kígyót, a Sátánt a Golgota keresztjén győzte le. Mindenkit megmart a bűn marásával, (Róm 5,12 kk) reménytelenek lennénk Jézus Krisztus nélkül. Jézus is felemeltetett a keresztre és mindenkit magához akar vonzani (Jn 12,32).

Sokaknak ma sem elég a „mennyei eledel”, Isten tiszta, kijelentett Igéje. A Jelenések könyvében arra figyelmeztet a visszajövetelére készülő Jézus Krisztus: sem hozzátenni sem elvenni nem szabad Isten kijelentéséből (Jel 22, 18-19). Fogadjuk hát szelídséggel az Igét, ami megtarthatja a mi lelkünket (Jak 1,21).

A következő fejezeteket olvasva, Bálámmal ismerkedünk meg (4Móz 22-24). Olyan ember volt, aki ismerte Istent, és ezt tudták is róla. Bálák, Moáb királya sok pénzt ígért neki, ha megátkozza Izráelt, Isten népét. Bálám szerette volna megkapni ezt az összeget. Bár Isten kijelentette neki, hogy ne menjen, ő nem ilyen egyértelműen engedelmeskedett. Elindult Bálákhoz, ahol útközben Isten angyala többször is elé állt. Végül megérkezve Moáb királyához és főembereihez, nem átkot, hanem áldást mondott Izráelre. Ekkor hangzott el Jézus Krisztusról szóló próféciája is: „Látom őt, de nem most, nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból és királyi pálca támad Izráelből” (4Móz 24,17). Ezután érthetetlen marad számunkra, miért nem csatlakozott Isten választott népéhez, miért telepedett le a moábiták között? Ő egyengette az utat Moáb leányai és Izráel fiai között, ami vallási keveredéssel járt együtt. Ezt a biblia paráznaságnak nevezi (4Móz 25,1). Isten emiatt megbüntette népét is, de a Moáb ellen harcoló Izráel nem kímélte Bálámot sem (4Móz 31,8).

Az Újszövetség Bálám életét és magatartását tévelygésnek minősíti (Júd 11). Isten egész életünket az ítélet igazságos mérlegére fogja tenni: vagy mindenestül Jézus Krisztuséi vagyunk (Heidelbergi káté 1. kérdés – felelet), vagy, ha életünk csak kisebb-nagyobb, részleteiben lett az övé, akkor híjával fogunk találtatni (Dán 5,27).

Isten nem csak a világmindenségnek adott fizikai, biológiai stb. rendet, hanem népének is. Erről a rendről beszél Mózes 4. könyvében minden számadat. Isten a törzseknek, a harcosoknak, a főpapnak, a papoknak, a lévitáknak, a tábor elindulásának és megállásának, tisztaságának, vonulásának, a családnak, az áldozatoknak, a fogadalmaknak, tisztulási szertartásoknak, az ígéret földje elosztásának, a leány-örökösödés szabályozásának kijelentésével rendet adott. Isten népe azzal is bizonyságot tesz Uráról, hogy ebben az Istentől való rendben él, nem kényszerből, hanem Istennek engedelmeskedő lélekkel tartja meg azt.

Mit kellett hát megtanulnia Isten népének a pusztai vándorlás ideje alatt?

1.) Azt, hogy Isten uralkodik. Hatalma nem fogható semmi más hatalomhoz. Mindent meg tud és meg akar tenni választottainak a bűnből való szabadításáért. Mi csak tehetetlen, porszem emberek vagyunk, akik boldogan elfogadjuk Krisztus tökéletes szabadítását az Ördög, a bűn, a kárhozat rabságából. Ezért legyen első életünkben az Ő uralma, a többit ráadásképpen megkapjuk tőle (Máté 6,33).

2.) Azt, hogy Isten hitet, bizalmat vár tőlünk életünk „pusztai” vándorlásában. Ne a zúgolódást válasszuk! „Semmi felől ne aggodalmaskodjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal, hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt” (Fil 4,6). Imádságaink arról árulkodnak: milyen nagynak ismerjük Istent. Aki boldogan vallja: életem ura, királya Jézus Krisztus, az azt is tudja, az ő kegyelme mindig elég, neki semmi sem lehetetlen, ami üdvösségünket szolgálja.

3.) A hit a próbákban bizonyul valódinak. A kipróbált hit „becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál” (1Pét 1,7). Aki a próbákban kitart Jézus mellett, az elveszi az élet koronáját (Jak 1,12). A próbákban látjuk meg: milyen erős a hitünk Jézus Krisztusban. Jézusnak nem az a terve a próbákkal, hogy elbukjunk, hanem az, hogy még jobban bízva benne, még jobban megismerjük Őt. A próbákban még bensőségesebb kapcsolat alakul ki Jézus és megváltott gyermekei között. Ezekben a mélységekben olyan tapasztalatokat nyer Isten népe Megváltójáról, amit a jó napokban soha nem ismerhetnénk meg. Ezért ne féljünk a próbáktól! Teljes szívvel bízhatunk benne ekkor is, mert megígérte: „…el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled” (Józs 1,7).

Hogyan őrizte meg Isten a választott nép egyedülállóságát Egyiptomban?
Mit tudsz az egyiptomi bábákról és mit tudsz a „magyar” bábákról?
Milyen összefüggés van a 10. csapás, a páska és Jézus között?
Milyen összefüggés van a manna és a Biblia között? El lehet-e tenni a mannát másnapra?
Van-e feladata, szolgálata Isten országában minden hitre jutottnak? Megtalálta már a saját munkaterületét, Kedves Olvasó és megosztaná-e velünk?
Mit tanulhatunk mi a pusztai vándorlásból?
Melyek voltak Mózes életének mély pontjai?
ISTEN ítélete az aranyború miatt. Ma szerinted milyen ítélet folyik a magyar népen és miért?
Milyen dialógusokat ismersz ISTEN és Mózes között?
)Mit tudsz Mirjámról? Te tiszteled-e a lelkipásztorodat?

Ajánlott irodalom:

Sola Scriptura I. kötet 86-100 oldalak; Iránytű Kiadó

Sola Scriptura II. kötet 28-45 oldalak; Iránytű Kiadó

Jubileumi Kommentárból Mózes 2. és 4. könyvének magyarázata: Kálvin Kiadó

Wilhelm Busch: Isten megkísértett szolgái; Evangéliumi Kiadó