Czanik Péter

A keresztyén hívő szinte összeborzad a törvény szó hallatán. Eszébe jutnak Pál apostol keserű kifakadásai a törvényeskedőkről (ld. Pl. a Galata levelet); eszébe jutnak Jézus harcai a korabeli törvénytisztelő gyülekezet képviselőivel (pl. szombat konfliktusok Mt 12,1-21); tudja, hogy Jézust a törvény alapján ölték meg (Jn 19,7). A rendszeres bibliaolvasó emlékei közt ott kísért a Bibliában oldalszámra található meghaladott polgári, egészségügyi, ceremoniális rendelkezés. Ezek után kissé tanácstalan Jézus kijelentésével, aki nem azért jött, hogy a törvényt érvénytelenné tegye, hanem, hogy betöltse (Mt 5,17); nem érti, hogy imádkozhat valaki így: Boldog ember az,….aki az Úr törvényében gyönyörködik (Zsolt 1, 1k).

A bibliai törvény Isten kijelentett akarata az emberi magatartás szabályozására. Ezért BOLDOG az, aki ezt követi (Zsolt 119,1). Ami ellen Jézus, és nyomában Pál meg a többi apostol harcol, az ennek a törvénynek a félreértése, eltorzulása. Szokták az Ó- és Újszövetséget egymással úgy szembeállítani, mint törvényt és evangéliumot. Ez így nem helyes, sőt megtévesztő. Hiszen Jézus a legtökéletesebb kijelentést hozta Isten akaratáról, és Pál apostol is kifejti, hogy Isten akarata szabályozza az életünket.

Rögtön világossá válik a dolog, ha megvizsgálunk néhány dolgot.

Az egész Ószövetségben nincs is olyan szó, amely fedné a „törvény” mai fogalmát (ld. Keresztyén Bibliai Lexikon, „törvény” címszó). A leggyakrabban használt szó a tóráh, eredetileg útmutatást, tanítást jelent. Egy olyan igéből képzett szó, amelynek jelentése: célozni, irányt mutatni, tanítani. Isten igéje irányt mutat nekünk, hogy el ne tévedjünk. Az útmutatás élő, eleven. Ezért, ha új körülmények közé kerül Isten népe, az útmutatás egyes rendelkezései elavulhatnak, elveszthetik érvényüket, Isten újat ad helyettük. Ezt ismerte föl Isten újszövetségi népe, amikor a régi törvény sok rendelkezését hatályon kívül helyezte. Nemcsak egy sereg szertartási törvényt, de egy olyan alapvető, döntő fontosságú parancsot is, mint a körülmetélkedés. (ApCsel 15).

Mi sem mutatja jobban, hogy a tóráh szó útmutatást jelent, mint hogy a héber Bibliában Mózes öt könyve egészében ezt a nevet kapta. Pedig abban nemcsak törvények vannak, hanem sok egyéb is. Elmondja, hogy Isten teremtette a világot, benne az embert, hogyan lázadt fel az ember Teremtője ellen, és ez milyen következményekkel járt. Megtudjuk belőle, hogy Isten elhívta Ábrahámot, hogy a bukott világban legyen egy nép, amely igaz istenismeretével az egész emberiség áldásává válik (1Móz 12,1-3), Isten hogyan mentette ki Izráelt Egyiptomból, hogyan vezette őket a sivatagon át, és hogyan vezette be őket a megígért földre. Ez az egész útmutatás, mert Isten szeretetéről beszél, ebbe ágyazódik a tulajdonképpeni törvény. Ebben a keretben azt mondja el, mit vár el Isten megváltott népétől, hogyan szabályozza annak életét.

Isten követelményének kinyilatkoztatását mindig megelőzi szeretetének kinyilvánítása. Amikor megteremtette az embert, megáldotta (1Móz 1,27k), elhelyezte az Éden kertjébe, ez után kívánt tőle engedelmességet (1Móz 2,15-17). Nóénak azért adott parancsot, hogy megmentse (1Móz 6,13 kk), majd miután kimentette az özönvízből, megáldotta, az után közölte vele akaratát (1Móz 9). Ábrahámot elhívásával kiválasztotta, áldást ígért neki, így vitte ki addigi környezetéből. Amikor szövetséget kötött vele, ennek alapján követelte meg, hogy Ábrahám is megtartsa a szövetség ráeső részét (1Móz 15,7-21;17,1k.9k). A törvények törvénye a Tízparancsolat így kezdődik: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Hol itt a parancs? Emlékeztető ez Isten szabadító tettére, és ígéret, hogy népének Istene lesz. Csak ez után következnek a parancsok. A parancsok a népét szabadító, hozzá lehajló Istennek a kívánságai. Egyáltalán: A Mózes öt könyvébe foglalt törvénygyűjteményeket megelőzi a szabadítás és a szövetségkötés. Ez utóbbi is ajándék. Isten elfogadja Izráelt, népévé teszi, és ezzel kitünteti. Ebből fakadnak a parancsok. Az Isten által elfogadott nép életét szabályozzák.

Van néhány alapvető törvény, amely megelőzi a Sinai hegynél történt törvényadást. Ezek Izráel legszentebb szertartásaira vonatkoznak. Ilyen a körülmetélés parancsa, amelyet már Ábrahámnak adott Isten (1Móz 17,9-14; 23-27; vö.2Móz 4,24-26), a páska és a kovásztalan kenyér ünnepe, amelyet a kivonuló nép kapott (2Móz 12,1-20). Ezek még jobban összefonódnak az elbeszélt történetekkel, mint a nagy törvénygyűjtemények; ezzel is mutatják, hogy Izráel népének szertartásai mennyire Isten kegyelmes cselekvésén alapulnak. A körülmetélkedés az Ábrahámmal (és benne a leszármazottaival) kötött szövetség jele, az ünnepek Isten egyéb jótéteményeinek emlékeztetői.

II.

Amikor megtalálták Hammurabi babiloni király (Kr.e 18. szd.) híres törvénygyűjteményét, feltűnt, hogy milyen sok hasonlóság van közte és a mózesi törvények között. Akkoriban ebből sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a bibliai törvények plágiumai, szolgai átvételei a babiloni törvényeknek. Ez a vélekedés már a múlté, a tudomány haladása megcáfolta. Előkerült az óta egy csomó egyéb törvénygyűjtemény, legalább is töredékesen. Ezeknek kora a Kr.e. 21.és 7. szd. között van. Ezrével kerültek elő jogi jellegű írott szövegek is, amelyekből vissza lehet következtetni a korabeli jogszokásokra. A törvénygyűjteményekből és egyéb jogi szövegekből meg lehet állapítani, hogy az ókori Keletnek évezredeken át, élő, országhatároktól független, egységes jogi hagyománya volt. A nagy egységen belül azonban ez koronként és helyenként némileg módosult formában nyilatkozott meg. Fölismerhető az egység, de más korban, vagy más országban némileg másként alkalmazták ugyanazt az alapelvet. Hasonlattal élve: Ha Itáliában, Franciaországban, Németországban vagy Magyarországon a középkorból származó gótikus épületeket találunk, ezek valamennyire hasonlítanak egymáshoz. Nem azért, mert egymásnak másolatai, hanem mert Európában akkor a gótika uralkodott, felismerhető mindegyikben ugyanaz a szellem. Mindegyik egy kicsit más is, attól függően, hogy Európának melyik táján született az alkotás, mert más tájon egy kissé másképp öltött testet ugyanaz a szellem. A gótikus épület megjelenése függ a keletkezés idejétől is (korai-, érett-, késő gótika). Ugyanígy az általános keleti törvény- és joghagyomány országonként és koronként – jól fölismerhető egységet mutatva - némi módosulással jelentkezik.

Sok hívő ember számára kérdés: Ha Isten adta Izráel törvényeit, akkor miért hasonlít annyira a környezetének a jogszabályaira? Hát Izráel nem különleges nép, amelynek Isten különleges törvényt adott? Pedig a dolog egyszerű és érthető. Izráel testi létében része volt az ókori Kelet világának. Isten annak a világnak a nyelve, hagyományai, gondolkodásmódja szerint adta az eligazítást népének, amelyben ez a nép benne élt. Természetesen ez csak addig érvényes, amíg ezek Isten szándékainak megfelelnek. A mózesi törvényben nagyon sok olyan jogszabály van, ami a „világi” polgári- és büntetőjog területére tartozik. Ezeket Isten a kornak megfelelő módon adta népének. Azt jelenti ez a számunkra, hogy az Isten akaratával megegyező polgári törvények Isten népe számára a minimum, a legkevesebb, amit meg kell tennie; ezen felül vannak még azok a kötelességek, amelyek a hívőket szent néppé teszik. Ebben az értelemben tanított Jézus is, amikor azt mondta: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené (Lk 20,25). A tisztességes életvitel Isten népe számára alapkövetelmény, ezen felül következnek még a különleges kötelességei.

Egy ország, egy nép különleges sajátosságai mindig azokból a különlegességekből olvashatók le, amelyben a törvényadása eltér a többiekétől. Mennyiben tér el az ószövetségi törvényadás a környezetétől?

1. A bibliai törvényekben mindig Isten szól népéhez. A mezopotámiai törvénygyűjtemények mindig egy király jóságát, bölcsességét, népe iránti felelősségét hirdetik. A törvények bevezetője és utószava szól ugyan arról, hogy egy Isten adja át a törvényeket a királynak, a továbbiakban azonban ezek az adott király törvényei. Az Ószövetségben, - ha szól is Mózes közvetítő szerepéről – mindig Isten a törvényadó. A király sem jogforrás, csak, mint legfőbb fellebbezési fórum, jogalkalmazó. Az 1Sám 30,23-26 Dávidtól származtatja ugyan a zsákmány szétosztásának módját, de ő is arra hivatkozik, hogy amit az Úr adott, azzal nem lehet akármit csinálni. Amikor a király a törvényt áthágja, rögtön jelentkezik a prófétai kritika (2Sám 12; Jer 21; 22).

2. Az erkölcsi előírások mindig szoros kapcsolatban vannak a vallási alapvetéssel. A Tízparancsolat, az un. szövetségtörvény (2Móz 20,22-23,33) szorosan be vannak ágyazva a szövetségkötés leírásába. A szentségtörvény (3Móz 17-26) alapvetése: Legyetek előttem szentek, mert én Jahve, szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket a népektől, hogy az enyémek legyetek. A megismételt törvényt (2Móz 5-26) Mózes mondja el a pusztai vándorlás végén ennek szellemében: Nemcsak atyáinkkal kötötte meg az Úr ezt a szövetséget, hanem mivelünk is (5Móz 5,3). Tehát ismét csak a szövetség, amely arra kötelezi a népet, hogy kövesse Isten akaratát. Ezért mehet a törvényadás a 10. parancsolatban olyan mélyre, hogy ne csak az elkövetést, hanem a gonosz vágyat is tiltsa. Az ünnepre, a szent hajlékba csak olyanok mehetnek be, akik komoly önvizsgálatot tartottak, és megtisztították magukat a rejtőző bűnöktől (Zsolt 15; 24). Érdemes ezt összevetnünk Pál apostol úrvacsorai intelmével (1Kor 11,27kk).

3. Az ószövetségi törvények kevésbé részletezőek, kevesebb esetet sorolnak fel egy alapelvvel kapcsolatban. Ez is figyelmeztet ezeknek a törvényeknek útmutató jellegére. Nem akarnak minden esetet felsorolni, hanem azt az alapelvet mutatják fel, amely szerint az egyes esetekben el kell járni.

4. A mózesi törvények emberségesebbek, jobban vigyáznak az emberi életre. Még a rabszolgát is védik (2Móz 21,20-26k). A mezopotámiai törvények némely esetben elrendelik, hogy meg kell ölni a gyilkos állat gazdájának, vagy a gondatlanságból emberhalált okozó mesterembernek a gyermekét. Ezt a bibliai törvények nem engedik meg, ártatlanok életét nem szabad elpusztítani. Ezért menekülhetnek meg azok is, akik szándéktalanul oltották ki embertársuk életét (menedékvárosok). Viszont a bibliai törvények a legszigorúbban megtorolják az életellenes bűntetteket, ezeket nem lehet pénzért megváltani.

5. A bibliai törvények nem ismernek kivételt társadalmi előkelőség szerint. Az elkövetett bűnért mindenkinek egyformán kell bűnhődnie. Ugyanakkor erőteljesen védik az egyébként védtelen árvák, özvegyek, jövevények ügyét.

6. Erőteljesen védik a nemi erkölcs tisztaságát (ld. 7. parancsolat, vagy pl. 3Móz 18; 20).

III.

Isten az élet útjának megmutatására szánta a törvényt. Mózes ezzel zárja a törvények ismertetését: Eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is (5Móz 30,15kk). A hívő számára Isten törvénye útmutatás az életre és a jóra. Ebben az értelemben énekelnek róla a kegyesek (Zsolt 1; 19; 119). Az élet azonban tele van gonoszsággal, ezért menekülnek a hívők Istenhez oltalomért (Zsolt 94 és számos más zsoltár). Tudják viszont azt, hogy ha Isten – akár büntetéssel is – parancsolatainak megtartására kényszeríti az embert, ezzel az élet útjára vezeti, és boldogságát szolgálja:

Boldog az az ember,

akit te megfenyítesz, Uram,

és megtanítasz törvényedre. (Zsolt 94,12)

Sokan azt mondják, hogy a merev, élettelen törvénnyel szemben a próféták hirdették Isten életes üzenetét. Ez a szembeállítás így nem igaz. A próféták ugyanis a törvény, a szövetség megszegését kérték számon népüktől (Hós 8, 1-12; 13,4; Ám 2,4kk; 5,14k). Sőt! Ézsaiás a maga igehirdetését isteni útmutatásnak, tóráh-nak nevezi (Ézs 8,16; 30,8k), tehát ugyanazzal a szóval illeti, amit általában „törvény”-nek szoktunk fordítani. A mózesi törvény és a prófétai ige ugyanannak az Istennek az eligazító szava! A prófétai ítélethirdetés a szövetségre utal (Jer 34,18kk). A jövőtől azt várják, hogy Izráeltől minden néphez eljut az Úr törvénye, a népek önkéntes engedelmességben alávetik magukat annak, mert fölismerik, hogy ez a jó (Ézs 2, 2-4, 42, 1-4). Saját népük részére is azt várják, hogy a kényszerű engedelmességet fölváltja a belső, szívből fakadó engedelmesség (Hós 2, 18-20, Jer 31, 31kk, Ez 36,37).

A 119. zsoltár ebben a prófétai szellemben énekel Isten törvényéről. Nem a merev tételes törvényt magasztalja, hanem Isten vezetéséért ad hálát, amelyet kijelentett akaratában adott az embernek. Ennek jele, hogy nem a „törvény” szót ismételgeti, hanem nyolc különböző fogalmat használ rá, amelyek közül az egyik dábár (ige), amelyet máshol a prófétai szó jelölésére használ az Ószövetség. Nem csak stilisztikai okból a változatosság kedvéért teszi ezt, hanem mélyebb értelme van. Isten tóráh-ja útmutatása több mint törvény; hol parancsként, hol rendelkezésként, hol prófétai kijelentésként jut el hozzánk. Egy dolog valóban igaz, Isten tóráh-ját, útmutatását úgy is ki lehet játszani, hogy tételes törvényt csinálunk belőle. Egyes paragrafusait teljesítjük valójában mégis vétkezünk ellene, mert nem követjük a lelkületér. Ez ellen léptek föl a próféták és ez ellen lépett föl Jézus. Ebben a szellemben ostorozták a próféták pl a kultusz pontos, sőt gazdag, de lélektelen teljesítését (Ézs 1, 10-17, 29, 15k). A fogság után veszedelmes folyamat indul el. A fogság megrázta Izráelt, mert világossá vált előttük, hogy a törvény meg nem tartásáért, büntetésként következett be rajtuk. A nép legjobbjai ezért azon kezdenek igyekezni, hogy ezentúl a törvényt pontosan betartsák. A próféták elhallgattak a tóráh élő isteni útmutatásból merev törvénnyé válik. Éppen azt kezdik megvalósítani, ami ellen a próféták harcoltak. Ami le van írva, azt szigorúan be kell tartani. A paragrafusok között természetesen át is lehet bújni. Ezért egyre több kerítéssel védik a törvényt, egyre részletesebb szabályokat hoznak, hogy ennek elejét vegyék. A törvénytanító tudja, hogy a törvény azt mondja: Szeresd felebarátodat! - De ki a felebarátom? Itt a kibúvó. Ha meg tudom határozni, ki a felebarátom, akkor akire nem vonatkozik ez a meghatározás, azt szabad gyűlölnöm. (Lk 10,25kk).

A két szövetség közötti időben kialakulnak azok a csoportok, akik túlhajtott szigorúsággal igyekeznek megtartani a törvényt. Ilyenek a farizeusok, még inkább a kumráni szekta tagjai, akik túlhajtott szigorúságukat az önkínzásig képesek voltak fokozni, őszinte buzgalmukban. Ebben az időben hozzák létre, azokat a számunkra már-már komikusnak tűnő részletes szabályokat, amelyekkel a szombattörvényt igyekeznek védeni, minden kibúvó ellen. Ez Izráel népének nagy szívügye, hiszen a szombat megtartása különbözteti meg őket minden más néptől. A kegyesek erőfeszítése azért is szükségesnek látszik, mert a nép másik része, kezdi semmibe venni a törvényt. Hol kényszer hatására teszik ezt (egyes uralkodók tiltják a zsidó törvények megtartását), hol azért, mert csábítja őket a világias lelkület.

IV

Jézus azért jött, hogy a törvényt betöltse. Az írott parancs mögött mindig annak mélyebb szándékát keresi (Mt 5,21kk). A házassági elválás kérdésében (Mk 10,1-12) még a mózesi törvényt is félretolja, és Isten eredeti akaratát a teremtéstörténetből világítja meg. Ezzel nem elítéli Mózest, mint sokan gondolják. Nem is a racionalista teológiát igazolja, amely emberi alkotásnak tekinti a Bibliát, azon belül a mózesi törvényeket mindenképpen. Ő tudja, hogy Mózes is, Isten akaratából adott törvényt. Nem azt mondja: „A mózesi törvény emberi alkotás, de figyeljünk a Biblia szebb, nemesebb rétegére”. Hanem azt: Az Ószövetségben a polgári törvénykezés is benne van. Ennek az emberi nyomorúság miatt a válás lehetőségével is foglalkoznia kell, szabályozni azt. De nézzetek Isten eredeti szándékára. Isten eredeti szándéka nem az volt, hogy legyen válás, hanem, hogy a férfi és nő egy életen át kitartson egymás mellett. Aki jól megérti Jézusnak ezeket a tanításait, az már nem tud kibúvót találni a törvény rései között, mert tudja, hogy mindig Isten akaratának a teljességére kell figyelni. Nem elég, ha nem öl, szóval sem bántja felebarátját, nem elég, ha nem paráználkodik, gondolatait is tisztán tartja. Nem él a rendkívüli lehetőséggel, hanem szentnek tekinti a házasságot. Ezt jelenti, hogy Jézusban már nem a törvényt és a prófétákat (az Ószövetséget) kell tekintetbe venni, hanem az Isten országát, a Messiás Jézust kell szívükbe zárni. Ez nem a törvény elvetése, hanem sokkal magasabb színvonalon való betöltése (Lk 16,16-18).

Tanítványai ugyan nem böjtölnek, de készen kell lenniük a sokkal szigorúbb lemondásra (Mk 2,18-22).

A tisztasági törvények külsődleges előírásait talán figyelmen kívül hagyják, de nagyon kell ügyelniük a belső tisztaságra (Mk 7, 1-23). A törvény betűjéhez ragaszkodókat, különösen érzékenyen érintette, amikor Jézus ezt az alapelvet a szombat megszentelésére alkalmazta. A szombatot megszentelte ugyan, de nem azzal a görcsösséggel, ami már nem is szenté, hanem teherré tette a szombatot. Ha a szombat megszenteléséből kivész az öröm, akkor lényege vész el. Egyik esetben Dávid – formailag törvénysértő, de az Ószövetségben nem kárhoztatott – cselekedetére hivatkozik (Mk 2, 23-28), majd arra, hogy jót tenni szombaton is szabad (Mk 3, 1-6). Ezzel is Isten eredeti szándékára hívta fel a figyelmet, aki a szombat megszentelésének parancsával nem terhet akart az emberre rakni, hanem ajándékot adni neki: A hét egyik napján jogunk van megszakítani (ezt jelenti a sábat) a napi taposómalmot. Ezt a napot Istennek kell szentelnünk, akié minden időnk, egész életünk. Ezt értették meg Jézus tanítványai, amikor a hét utolsó napja helyett, a következőt kezdeték megszentelni, Jézus feltámadásának napját. A hangsúly ugyanis nem a külsőségen van – ehhez tartozik a nap elnevezése, megválasztása is – hanem a megszentelésen. Miközben Jézus mindenkinél szigorúbban radikalizálja a törvényt, mindenkinél hatalmasabban hirdeti a megtérés lehetőségét (Mt 9,9-13; Lk 15; Jn 8, 1-11).

Ezért óv a farizeusi kegyességtől (Mt 23), miközben elismeri értéküket (Mt 23, 3).

V.

Az ősegyház tehát jól értette meg Jézust, amikor hihetetlenül merészen cselekedett, és eltörölte a körülmetélkedést. Pedig ez az Ábrahámmal kötött szövetség jele volt! Gyakorlásáért Isten népének tagjai egyes korokban az életüket áldozták. Isten gondos előkészítő munkájára volt ehhez a döntéshez szükség. Végül az döntött, hogy Isten körülmetéletlen pogányokra kitöltötte Szentlelkét. Ennek előzménye pedig Péter gondos előkészítése volt (ApCsel 15).

Ezzel a döntéssel az ősegyház eltörölte a törvény külsődleges megtartásának, a kultuszi törvényeknek a terhét is. A törvény így azzá válhatott, ami eredetileg is volt: útmutatássá. Ezért „aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt” (Róm 13,8; vö. Gal 6,2; 1Tim 1,5). Csak nehogy valaki azt gondolja, hogy szeretni olyan egyszerű és könnyű (1Kor 13). A hitnek is van törvénye, nemcsak a cselekedeteknek (Róm 3,27k). A hit törvénye az üdvözülés rendje. Pál a cselekvés belső rendjét, logikáját is törvénynek nevezi (Róm 7,21-23). Ugyanitt vallja, hogy Isten törvényében gyönyörködik. A törvény cselekedete be van írva a pogányok szívébe, ha nem is ismerik az ószövetségi törvényt (Róm 2,14k). Ez maga elfogadhatatlan állítás a korabeli zsidó kegyeseknek, hiszen számukra csak egy törvény létezett, az ami írásba van foglalva Mózes könyveiben.

Jézus nyomában Pál apostol harcát azok ellen vívja, akik a törvényben bízva akarják elérni az üdvösséget (Gal 1,3k; 3,10-13). Egyikük sem az ószövetségi törvény eredeti értelme ellen harcol – ez téveszt meg sokakat – hanem az ellen a hamis felfogás ellen, ami a századok folyamán kialakult a törvényről, a korabeli téves kegyesség ellen. A törvény alkalmas a bűn felismerésére, de cselekvéséből nem lehet megigazulni (Róm 3,20k; 8,3k; 9,31k; Gal 2,16.21). A Krisztus által megnyert szabadságban tudunk szolgálni Istennek (Róm 6,18-22; 8,3.21; Fil 3,9). Tehát mégegyszer: nem a tóráh eredeti értelme ellen harcol, hanem az ellen, amivé torzították. Másként nem lenne érthető egy ilyen kijelentés: A törvény szent, igaz és jó (Róm 7,12), alá nem vetni magunkat ellenségeskedés Istennel (Róm 8,7).

Az apostoli levelek intelmeinek, gyakorlati útmutatásainak etikai részei világossá teszik: Krisztusban is kell (benne lehet is!) teljesíteni Isten akaratát. Ez a szabadság tökéletes törvénye (Jak 1,25). Az újszövetségi gyülekezet is jó lelkiismerettel énekelheti a 119. zsoltárt, mert tudja, hogy Isten kijelentéséről szól, amely Krisztusban beteljesedett.