Papírra vetette Lieuwe Boonstra (Een prachtige taak. Het werk van predikanten, ouderlingen en diakenen)

Előljáróban

lelkipásztor, presbiter és diakónus feladatait szeretném röviden összefoglalni e könyvecskében. Bár tudom, hogy Magyarországon a diakónusok munkája másképpen szerveződik, mint a lelkészek és presbiterek teendői, mégis érdekes lehet e három feladatkört összehasonlítani.
E könyvecskében a címben megnevezett tisztségviselők tevékenységét szeretném tanácsokkal segíteni, így jó lenne, ha az itt olvasható ötletek alapján elgondolkodnának feladataikról. Munkámmal lehetővé szeretném tenni, hogy a hollandok és a magyarok kölcsönösen tanulhassanak
A könyv a gyülekezetek épülését kívánja szolgálni. Érdemes akár részleteiben is földolgozni, és teaestéken vagy más együttléteken megvitatni az itt olvasható anyagot. A beszélgetések elkezdését segíthetik az egyes fejezetekhez fűzött kérdések is.
Végül köszönöm dr. Börzsönyi József professzor úrnak, hogy átolvasta a szöveget, és kritikus megjegyzéseit megosztotta velem.
Remélem, hogy örömmel fogadják e könyvet Kelet-Európa magyarul beszélő részein, s hogy áldására szolgálhat az ottani Református Egyházaknak.

Slochteren, 2000. decembere.
Lieuwe Boonstra

A tisztségviselők helye
A presbitert és a diakónust Jézus hívta el szolgálni, akik Krisztus ajándékai
a gyülekezetnek (vö. Efézus 4,11).

A tisztségviselők gyülekezettel való kapcsolata különleges: nekik kell táplálniuk és vezetniük a közösséget. Vegyük pl. I. Tessalonika 5,12-14-et: „kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik előljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket. Éljetek egymással békességben. Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, bíztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.“ Ilyenek Krisztus szolgái. Kitüntetett és különleges a helyzetük: hiszen egész életükben Krisztus eszközeiként kell munkálkodniuk. Úgy kell szolgálniuk a gyülekezet tagjait, hogy azok Krisztushoz, a jó pásztorhoz találjanak, aki állandóan gondoskodik a nyájáról. A szolgálóknak tehát a jó Pásztor nevében kell táplálni és vezetni a bárányokat (mint a gyülekezet tagjait). Ez az isteni megbízatás különböző feladatokkal jár, melyek közül néhányat megnevezünk:
A) A tisztségviselők feladata, hogy a rendszeresen fölkeressék a gyülekezet tagjait.
B) Az ő megbízatásuk a gyülekezet tagjainak vígasztalása, tanítása és rendreutasítása.
C) Mind anyagi, mind lelki szempontból szolgálniuk kell a gyülekezetet.
(E három gondolatot a következő fejezetekben bővebben is kifejtjük).

Kérdések:
1. Beszéljük meg közösen az I. Tess. 5,12-14 tartalmát.
2. Elfogadjuk-e, hogy a tisztségviselőknek Istentől van megbízatása?
3. Hogyan értelmezzük a Máté 18,15-17?

A tisztségviselők feladata

A lelkész feladata
Az első keresztyén gyülekezetekben a prédikátori munkát az apostolok végezték. Később minden gyülekezetben „véneket“ választottak a Szentlélek segítségével.
I. Timóteus 5,17 szerint voltak olyan presbiterek, akik a gyülekezet vezetésén túl prédikáltak és tanítottak is. Ez utóbbiakat ma prédikátoroknak nevezzük. Vö. II. Kor.5,18-20: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés ígéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!“

a) Kijelentés és szolgálat
Az előzőekben már megírtuk, hogy a tisztségviselők feladata a gyülekezet táplálása és vezetése. A lelkészeknél ez az igehirdetésben és szolgálatban jelenik meg. Igehirdetéssel a gyülekezet táplálékot kap, és megtalálhatja a helyes utat. (Vö. Ap. Csel. 6,4). Isten Igéjét a prédikátoroknak tisztán és csorbítatlanul kell átadniuk a gyülekezetnek (vö. II. Tim. 4,1 és 2). A Biblia itt a prédikálás kifejezésére olyan szót (kérüsszó) használ, aminek a jelentése: „örömüzenetet vinni“, várva-várt eseményt fennhangon kihirdetni, proklamálni. Ahogy régen hírnök kürtölte szét a király jövetelét, hogy a nép előre tudhassa, az uralkodó érkezik, ünnep lesz, úgy Isten Országának, a nagy király kegyelmének eljövetelét is kijelentés az örömüzenet proklamálása előzi meg.
Ám a kegyelem mellett a kijelentésben ott lehet az ítélet is. A Király jövetele nemcsak javunkra szolgálhat, hanem kárunkra is lehet. Gondoljunk csak Noéra: azzal, hogy az igazságot prédikálta, kora embereinek jelentette meg a közelgő ítéletet.
Az Újszövetség a kijelentésre különböző szavakat használ: prédikálni, kijelenteni, hírül adni, híresztelni (Márk 7,36), kiáltani (I.Kor. 9,27) és kikiáltani (Jel. 5,2). Az újszövetségi hírnök elsősorban a kegyelem kijelentője. Azért megy az emberekhez, mert Isten küldte hozzájuk. Prédikációjának lényege: hogy a megtérést és a bűnök bocsánatát jelentse ki az emberek számára, és hirdesse Isten Országának az eljövetelét.
Az Újszövetség egy másik kifejezést is ismer, mely szó szerint evangelizálást, vagyis a jó hírnek, az örömhírnek a hozatalát jelenti. Ahová eljut ez a hír, ott öröm uralkodik. A boldogságot hozza, de egyben a boldogságra vezető útat is jelenti. Az újjászületésen munkálkodik. (Vö. Róma 10,14-15: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek pedig abban, akit nem is hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így is van megírva: Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!“ (Ézsaiás 52,7; II. Korintus 5,19-20; Filippi 2,29 és I. Tesszalonika 2,13).
A II. Helvét Hitvallás részletesen foglalkozik a prédikátor tisztével. Eszerint feladatuk a „tanítás“. A hitvallás először I. Korintus 4,1-et idézi: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit, és Isten titkainak sáfárait“. E hitvallás említi a „szolga“ görög szót, majd magyarázza, hogy e kifejezés „tulajdonképpen evezősöket jelent, akik egyedül csak a kormányos akaratát figyelik, vagyis olyan emberek, akik nem önmaguknak élnek, sem nem a saját tetszésükre, hanem az uruk kedvére, akinek teljesen a parancsától függnek“. Idézi még Efézus 3,3-at és 9-et: „kijelentésével ismertette meg velem a titkot, ahogy előbb megírtam röviden…és hogy világossá tegyem mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében a Jézus Krisztus által“. Ezután azt a következtetést olvashatjuk e hitvallásban, hogy Isten titkainak az ismertté tétele és az Úr szolgálata elsősorban Isten Igéjének a prédikálását és a sákramentumok kiszolgáltatását jelenti (II. Helvét Hitvallás, 18. fejezet).
A II. Helvét Hitvallásban az szerepel, hogy az úrvacsoraosztást a lelkész végezze. A szent jegyek kiszolgáltatása az evangélium hirdetéséhez kötődik. Vö. Máté 28,19: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam tinéktek“ (Károli ford).
E „kiszolgáltatásba“ sorolható a nyilvános imádság is. I. Timóteus 2,1-2 különböző imádságokat sorol fel: könyörgés, esedezés és hálaadás. A második vers arról szól, hogy kiért imádkozzunk. A vers királyokat és magas méltóságot viselőket említ, akik nemcsak a mindennapi életben, hanem az egyház védelmezésében is nagy felelősséget hordoznak, s azért munkálkodnak, hogy mi, az alattvalók csendes és nyugodalmas életet élhessünk. Az apostol ezen kívül a „minden emberért“, azaz mindenféle rendű és rangú emberért mondandó imádságra is fölszólít.
Vessük egybe a Heidelbergi Káté 49. Úrnapjával: „Adjad, hogy mi és minden ember saját akartunkat legyőzzük, és a te egyedül jó akaratodnak engedelmeskedjünk minden ellentmondás nélkül, hogy így mindenki az ő tisztét és hívatását oly készséggel és hűséggel töltse be, mint az angyalok a mennyben.“ A prédikátornak ezért figyelmesen kell járnia a gyülekezet tagjai között, és ügyelnie arra, ami a mindennapokban történik.

b) Legeltetni és őrizni, vezetni és szenvedni
A Jó Pásztor képét már említettük (János 10). A prédikátor Isten bárányait, a gyülekezet tagjait füves legelőn legelteti. Közösségben (a templomban), de egyénenként is (otthonokban) végzi a lelkész a munkáját. Gondoljunk csak Pál búcsújára az efézusi presbiterektől a milétoszi tengerparton. Ott emlékezteti Pál az efézusi véneket arra, hogy ő maga hogyan tanított és hírnökösködött állandóan (Ap. Cselekedetei 13,38). A családoknál is arról esik szó, hogy etessék és legeltessék a bárányokat. Összevetve I. Péter 5,2-vel: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal.“ (Károli ford) A legeltetés vagy őrizet gondolata fontos eleme a Bibliának, különös tekintettel a pásztor tisztségére. A pásztornak volt kötelessége a bárányokat a nyájhoz terelni és ott tartani. Ugyanígy gyakran kell fölszólítani az embereket, hogy maradjanak a közösségben.
A pásztor motívumát az Ószövetségben és az Újszövetségben is megtaláljuk: Ezékiel 34; I. Péter 2,25; János 21,15-17; és alapszövegként Ap. Cselekedetei 20,28: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett…“ Ez utóbbiban a legeltet és az őriz szó összekapcsolódik egymással. Pál az Ap. Csel. 20-ban ösztönzi az efézusi presbitériumot őrizetre, és ez az ösztönzés folytatódik Pálnak az efézusi gyülekezethez való intésében, amikor arról a lelki fegyverzetről ír, amit a hívőknek föl kell öltözniük „ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért“ (Efézus 6,18, Károli ford). Vagyis minden gyülekezeti tagnak van valami kötelessége, feladata, ami nem hárítható át a tisztségviselőkre!
Az Újszövetség igen fontosnak tartja a bárányok felügyeletét, kiemelve a nyáj terelgetésének jelentőségét. Az Ap. Csel. 20,31-ben Pál az efézusi presbitériumot arra figyelmezteti, hogy ő három évig nem szünt meg Efézusban könnyhullatással inteni mindenkit. Az intésen azt érti, hogy ezzel vissza lehet valakit vezetni a rossz útról. Összehasonlítva az I. Tesszalonika 5,12-13-mal: „Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik előljáróitok az Úrban, és intenek is titeket; és munkájukért nagyon becsüljétek őket.“
A „vezetés“ szó itt arra utal: valakit vezetni, vagy valakiről gondoskodni. Vagy másképpen mondva: vezetni másokat, hogy ők is másokról tudjanak gondoskodni. Egy prédikátornak a haladás érdekében tudnia kell vezetni, de egyben neki is ismernie kell, hogy mit jelent követni valakit. Ebben komoly szerepet játszik a misszió szempontja: észre kell venni a beteg „bárányokat“, vagyis föl kell keresni azokat a veszélyeztetett embereket, akikről gyanítható, hogy el akarják hagyni a közösséget.
A II. Timóteusi levél a szolgáló „szenvedését“ említi, például II. Tim. 2,3: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint a Jézus Krisztus jó katonája“. Ennél az igénél jelentősen eltér egymástól a Károli-féle és az új magyar fordítás. Az új fordítás szinte szó szerint megegyezik a hollanddal, Károlié pedig a tartalmában feleltethető meg azzal. „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze“ (Károli). Azt jelenti ez, hogy a prédikátornak bátornak kell lennie, és akár egy katona, felkészülten kell várnia a küzdelmet. Hiszen létezik ellenség, aki támadni akar, s e támadás szenvedést hoz magával, miként az ellenállók szenvedést okozhatnak a prédikátoroknak. A támadás lehet rágalmazás, lehet üldözés és elnyomás, vagy éppen a gyülekezetben terjedő féltékenység. Mindezek ellenére ne féljünk Isten ellenségeinek a fenyegetésétől, hanem álljunk meg erősen a hitben, és gondoljunk I. Péter 3,14-re: „De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek“. A gyülekezeteket elfedő álarcokat rántsa le a prédikátor, és leplezze le a tévedéseket. A „leleplezés“ kifejezésére használt szó megcáfolást vagy rendreutasítást jelent. Vö. Máté 18,15: „Ha pedig a te atyádfia vétkezett ellened, menj el, dorgáld meg őt négyszemközt“ és I. Timóteus 5,20: „Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon“.

C. Összefoglalás
A föntieket röviden összefoglalhatók a következő öt pontban:
a. A prédikátornak prédikálnia és magyaráznia kell Isten Igéjét.
b. A prédikátornak ki kell szolgáltatnia a sákramentumokat, és példát kell mutatnia az imádságban.
c. A prédikátornak vezetnie és legeltetnie kell a nyájat.
d. A prédikátornak a presbiterek segítségével azon kell munkálkodnia, hogy a gyülekezet mindig az Ige vezetését kövesse.
e. A prédikátor sosem feledheti el, hogy pásztorként missziói feladatai is vannak.

Kérdések:
1. A Második Helvét Hitvallás a prédikátorokat „evezősöknek“ mondja.
a) Érted-e ezt a képet?
b) Egyetértesz-e vele?
2. Egyetértesz-e azzal, ami az összefoglalásban található?
3. A következő állításokat beszéljétek meg egymással:
a) Egy prédikátornak teljesítenie kell mindazt, amit a presbitérium akar.
b) Egy prédikátornak nemcsak pásztornak kell lennie, hanem kormányosnak is.
c) Egy prédikátornak éppen elég a vasárnapi prédikációt megtartania.
Minden egyéb feladatot a presbiterek végezzenek.
4. Mit tekintesz a prédikátor feladatának? Egyezik-e véleményed azzal ami
a föntiekben olvasható?

A presbiter feladata
A presbiterről az Újszövetségben olvasunk. Az apostolok a Szentlélek vezetésével minden gyülekezetben véneket állítottak szolgálatba. Ezeket a véneket nevezzük ma „presbitereknek“. Az Ószövetségben is voltak vének, valamilyen vezetői feladatokat ellátva. Az őskeresztyénség vénei a prédikátorral együtt vezették a gyülekezetet. E munkamegosztással védelmezte Krisztus az egyházát egyesek hatalomvágyó fellépésétől. A presbitereknek tehát irányítaniuk és gondozniuk kell a gyülekezetet. Ehhez kapcsolódóan olvasd el a II. Helvét Hitvallás 18. Fejezetét. E fejezet címe: „Az anyaszentegyház szolgái; azok rendeltetése és kötelességei“.
Lássunk néhány sort e fejezetből:
„Az Újszövetség népének szolgáit különböző néven nevezik: apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, püspököknek (felvigyázó), presbitereknek (vének), pásztoroknak (lelkész, lelkipásztor) és tanítóknak (I. Korintus 12,28; Efézus 4,11…“
„Minden egyházi szolga pedig egy és ugyanazt a hatalmat, illetve hivatalt kapta. Bizonyára kezdetbe a püspökök vagy presbiterek az egyházat közös munkával kormányozták. Egyik sem helyezte magát a másik elé, és egyik sem bitorolt nagyobb hatalmat vagy uralmat püspöktársaival szemben. Nem felejtették el ugyanis a mi Urunk szavait: 'aki közületek első akar lenni, legyen a ti szolgátok' (Lukács 22,26), tehát megmaradtak az alázatosságban, és kölcsönös segítséggel támogatták egymást az egyház kormányzásában és fenntartásában…“
„Az egyházi szolgák feladatai sokfélék, ezeket azonban a legtöbben két dologra vezetik vissza, amelyekben minden más bennfoglaltatik: Krisztus evangéliumának tanítására és a sákramentumok helyes kiszolgáltatására…“

a) Legeltetni és vezetni
A lelkészi tennivalókról szólva beszéltünk már a pásztori teendőkről, vagyis arról, hogy a bárányokat Isten Igéjének füves legelőire kell vezetni. Ám a pásztori motívum ennél sokkal többet jelent. Jelenti a nyájról való gondoskodást, a nyáj érdekében való közbenjárást, illetve az eltévedt bárányok megkeresését és visszahozatalát. Ezt a gyülekezeti munka missziói feladatainak mondjuk, melyeket leginkább a presbitereknek kell végezniük. Ugyanazokat az igéket, amiket már idéztünk a prédikátorok tennivalóiról szólva, itt is megemlíthetjük: János 10, I. Péter 5, de Jeremiás 3,15 is: „Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik hozzáértéssel és okosan legeltetnek benneteket“ és 23,4: „Olyan pásztorokat is adok melléjük, akik jól pásztorolják őket. Nem kell többé félniük és rettegniük, számba sem kell venni őket - így szól az Úr“. Ezekből az igeversekből az is kitűnik, hogy nem beszélhetünk rangsorról prédikátor és presbiter között. Persze, a presbiter tennivalói nem merülhetnek ki csupán az irányításban.
Említettük, hogy régtől fogva, már az Ószövetség idején voltak vének, akik valamilyen vezetői szerepet töltöttek be. Róluk főképpen Mózes II. könyvében hallunk, például 3,16-ban:: „Menj, gyüjtsd össze Izráel véneit…“ vagy 19,7: „Azután lejött Mózes, és összehívta a nép véneit…“. A vének a törzsek bölcseknek tartott vezetői voltak, akik a fiatalabb generációt segítették az útján. Kánaán földjén inkább a városok vezetőire hallgattak az ott élők. Ez a pásztori motívum újra fontos szerepet kap az Újszövetség véneinek feladataiban. Valóban fontosnak kell tenkintenünk az irányítást, de nem annyira az „uralkodás“, mint inkább az „útmutatás, jó irányba vezetés“ értelmében.
Mind az Ó-, mint az Újszövetségben úgy értesülünk a vének munkájáról, hogy nem olvashatunk sehol e tisztség elrendeléséről. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 11,30-ban olvasunk először a fiatal keresztyén egyház véneiről: „Ezt meg is tették, és elküldték Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz“. Nem sokkal ezután szerepel, hogy az apostolok minden létrejött gyülekezetben presbitereket állítottak szolgálatba, Ap. Csel. 14,23: „Miután pedig választottak nekik gyülekezetenként véneket, imádkozván böjtölésekkel egybe, ajánlák őket az Úrnak, kiben hittek vala“ (Károli). Az apostolok és vének között igen szoros együttműködés lehetett (Ap. Csel 15). Ap. Csel. 21,18-ban olvassuk, hogy a jeruzsálemi gyülekezetet a vének vezették: „Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz; ahol a vének is jelen voltak mindnyájan“ Munkájuk azt jelenti, hogy mindent megtesznek azért, hogy a nyáj legelhessen. Nézd az Ap. Csel. 20,29-31-et: „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat. Sőt közületek is támadnak majd férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. Vigyázzatok azért…“. A presbiterek Istent szolgálják, ezért sem gondolkodhatnak könnyelműen Isten gyülekezetében végzendő munkájukról.

b) Vén és felvigyázó
„Vén“-re és „felvigyázó“-ra az Újszövetségben két különböző kifejezést találunk. A presbiter jelenti a „vén“-t, az episcopos pedig a „felvigyázó“-t. A Római Katolikus Egyház az első szónak a papot, a másodiknak a püspököt felelteti meg. Ezzel olyan rangsort vezetett be, amit ezek a kifejezések nem sugallnak. E szavakat inkább úgy kell tekintenünk, mint amelyek egymást kiegészítik: a „vén“ szó a presbiteri funkciót, a felvigyázó pedig inkább a presbiter feladatát jelenti. Szolgálatuk kettőssége feladata még ma is érződik: a presibiterek a lelkészekkel együtt egy tanácsot, az egyháztanácsot alkotják. E testületben a presbiterek, a vének bölcsessége kap szerepet. De ők egyszerre felvigyázók is, akik ügyelnek a bárányokra, és vezetik őket igaz úton. Lásd 23. zsoltár 3. verse: „Igaz ösvényen vezet az ő nevéért“ .

c) Gyülekezeti tagok látogatása
A presbiterek arra ügyelnek, hogy a gyülekezeti tagok életüket a Szentírás tanítása szerint vezessék. Ezért rendszeresen fel kell keresniük a gyülekezet tagjait, hogy Isten Igéjével vigasztalják, intsék és tanítsák őket. Meg kell mutassák a helyes utat azoknak, akik hamis tanításokat követnek, és vissza kell segíteniük a helyes útra az életük vezetésében eltévelyedteket. Az ige szellemében azokat kell meginteniük, akik megkeményedtek a bűneikben. Olvassuk csak a Heidelbergi Káté 31. Vasárnapját, a 85. kérdést és választ: „Mimódon nyílik meg és zárul be a mennyország a keresztyén egyházi fegyelem által? Olyan módon, hogy Krisztus parancsolatából azok, kik jóllehet névleg keresztyének, de nem keresztyén tant és életet folytatnak, miután egynéhányszor atyafiságosan intést kaptak, de tévelygéseikkel és bűneikkel fel nem hagynak, az egyháznak, vagy azoknak, akiket az anyaszentegyház arra rendelt, bejelentetnek. És ha intésökre sem térnek meg, akkor azok a szent sákramentumoktól való eltiltás által kirekesztik őket a keresztyén gyülekezetből, és így Isten maga is kizárja őket Krisztus országából. De viszont, ha igazi megjobbulást ígérnek, és azt megbizonyítják, mint Krisztusnak és az egyháznak tagjai, ismét visszafogadtatnak.“
Ahhoz, hogy a presbiterek hűséggel tudják végezni Isten nyájának pásztorolását, szorgalmasan kell kutatniuk a Szentírást, és gyakorolni magukat Isten szolgálatában. Olvassuk el ezzel kapcsolatban I. Timóteus 3,1-7-et és 4,7-8-at.
A családokat és a magányos embereket rendszeresen kell látogatni. Itt nem anynyira a kemény dorgálásra van szükség, hanem úgy inteni őket, ahogyan a Jó Pásztor gyengéden gondoskodik a bárányairól.
A presbitereknek a feladata ügyelni arra, hogy a gyülekezetben minden békességben és jó rendben történjen, azon a módon, ahogy Jézus kívánta. Vö. I. Korintus 14,33 és 40: „Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene…Minden illendően és rendben történjék“. A békesség azonban nem csak annyit jelent, hogy nincsen viszálykodás a gyülekezetben, hanem azt is, hogy nem tudnak befurakodni hamis tanítók, akik szétszórják a nyájat, ahelyett hogy összegyűjtenék.

d) A presbiterekkel szembeni követelmények
Mindenekelőtt az I. Timóteus 3,1-7-ben és Titus 1,7-9-ben közli Pál apostol a gyülekezettel, milyen feltételeknek kell megfelelni a presbiteri tisztben.
A presbitereknek nagyszerű feladatuk van (I. Timóteus 3,1), ám nem kell idealizálnunk ezt a tisztséget, mert ellátása sokszor teljes embert és önfeláldozást követel. De úgy sem kezelhetjük, mintha semmit sem jelentene.
Amikor az igében a presbiteri tisztség feltételeiről olvassuk, három elem tűnik fel:
1. A tisztségviselőnek nem kell magasan kvalifikáltnak lennie.
2. Az I. Timóteusi és a Titushoz írt levélben Pál világos föltételeket szab
a presbiteri tisztséggel kapcsolatban.
3. Előrehaladást tapasztalhatunk az üdvtörténetben, amikor III. Mózes 21-et hasonlítjuk össze I. Timóteus 3-mal és a Titus 1-gyel, ugyanis míg az Ószövetségben a hangsúly inkább a gyakorlati tényezők, addig az Újszövetségben az etikai elemek hangsúlyosabbak.
Az első föltétel, hogy a presbiter feddhetetlen legyen. E szóval általános normát fogalmaz meg az Újszövetség, ami azt jelenti, hogy egy presbiternek minden tekintetben tisztának és erkölcsösnek kell lennie, hogy semmilyen tekintetben ne lehessen rábizonyítani valamilyen tisztátalanságot.
A második föltétel, hogy a presbiter egyfeleségű férfi legyen. Erről az apostol más helyen is szól, számára láthatóan nagyon fontos ez a kérdés. A kifejezés nem azt jelenti, hogy ne legyen felesége a presbiternek, hanem azt, hogy semmiképpen ne legyen házasságtörő. Ez a vétek előfordul az egyházban is, mindenekelőtt azért, mivel Krisztus és a gyülekezet kapcsolatát is legtöbbször a házasság hasonlatával írják le. Vö. Efézus 5,32: „Felette nagy titok ez, de én a Krisztusról és az egyházról szólok“.
A presbiterség harmadik feltétele az, hogy józan, vagyis „mértékletes“ legyen, s ne vágyjon minél nagyobb luxusra.
A negyedik föltétel, hogy a presbiter „meggondolt, higgadt“ legyen. Leginkább az önuralom kifejezéshez áll legközelebb e szó jelentése. Az otthoni, gyülekezeti vagy munkahelyi beszélgetésekben olyan legyen a presbiter, akiről mindenki tudja, hogy képes uralkodni magán.
Az ötödik föltétel az, hogy a presbiter legyen képzett, művelt, de olyan, aki tisztában van saját korlátaival.
A hatodik föltétel az, hogy a presbiter legyen vendégszerető. Keleten a vendégszeretet fontos erény volt. A fiatal keresztyén egyházban ezt különösen az állandóan úton lévő prédikátorok miatt emlegették, akiket a gyülekezet tagjainak illett vendégszeretettel és barátsággal fogadniuk.
A hetedik föltétel, hogy a presbiternek jól kell tudnia tanítani másokat. Vagyis képesnek kell lennie arra, hogy átadja másoknak a Bibliából tanultakat.
A továbbiakban négy negativ, és három pozitív feltétel következik.
A negatívak: ne legyen részeges, ne legyen indulatos, sem verekedős, sem pénzsóvár, valamint ne a frissen megtértek közül legyen megválasztva.
A pozitív feltételek: legyen barátságos, azaz szelíden viseltessen mások iránt, saját házát jól igazgassa, és a kívülállók, mint pl. az éjjeli őrség, kedvező bizonyságot tegyenek róla.
Amikor a Titus 1-et ajánljuk olvasásra, föltűnhet, hogy ebben a szakaszban tulajdonképpen nem találunk semmilyen új szempontot a presbiterektől megköveteltekkel kapcsolatban. Pál ugyanis itt a mindennapi életre vonatkozó megjegyzést tesz, azt kérve a presbitertől, hogy Isten házának jó őrizője legyen. Titus 1 végkövetkeztetése tehát az, hogy a presbiterek tanítása és életvezetése ne térjen el egymástól.

e) Fegyelmezés
A fegyelmezéssel kapcsolatban három dologra kell figyelnünk, mégpedig arra, hogy ki fegyelmez, hogy kit fegyelmeznek, és hogy milyen céllal fegyelmezik az illetőt.
A fegyelmezés a közösségben kezdődik, mégpedig személyes figyelmeztetéssel, amikor a gyülekezeti tagok egymás között vannak. Tulajdonképpen önmagunkkal kell kezdeni a fegyelmezést, hiszen mindennek alapja az önfegyelem. Vö. Máté 18,15-20. Idézzük is 15-től 17. versig: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt; ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt“. A fegyelmezésnek sosem szabad a gyülekezeten kívüliekre kiterjednie, kizárólag a közösségen belül lehet -e gyakorolni.
Ha egy gyülekezeti tagot meg kell inteni valami miatt, akkor ezt először az egész közösség nevében tegyék. Ha azonban az illető nem hallgat a gyülekezet egészének szavára, akkor már a presbitériumnak kell fegyelmeznie. Ekkor a presbitérium eltilthatja az úrvacsorázástól, kiközösítve ezzel őt a gyülekezeti közösségből. Ezalatt a gyülekezetnek imádkoznia kell érette. Így a presbitérium és gyülekezet együttesen vállalja a felelősséget.
Fegyelmezni minden gyülekezeti tagot kell, amikor szükségesnek látszik, hiszen mindenki a presbitérium „felügyelete és fegyelmezése“ alá van rendelve. Egy gyülekezeti tagot általában amiatt intenek meg, mert az valamelyik bűnében megkeményedett. Ekkor az érintett megtagadta, hogy figyeljen a gyülekezet és presbitérium intéseire.
Azt, hogy milyen céllal kell gyakorolnunk a fegyelmezést, azt Kálvin Institúciója világosan összefoglalta (IV, 12,5). Az áll ebben a szakaszban, hogy a gyülekezetnek az egyházi fegyelmet Isten dicsőségére kell gyakorolnia, továbbá fent kell tartania Isten gyülekezetének a szentségét, illetve munkálnia kell a bűnös ember megszabadítását. Hasonlítsuk ezt össze a már korábban idézett szakaszokkal, a Heidelbergi Káté 31. vasárnapjával, illetve a II. Helvét Hitvallás 18. fejezetével. E hitvallásból idézzük a következő szabályt: „Minthogy pedig mindenképpen szükséges, hogy legyen az egyházban fegyelem, és a régieknél hajdan szokásban volt a kiközösítés és voltak egyházi ítélőszékei is Isten népének, amelyek által bölcs és kegyes férfiak gyakorolták ezt a fegyelmet, az egyház szolgáinak az is feladata volt, hogy ezt a fegyelmet a tagok épülésére az időkhöz, a közállapotokhoz és a szükséghez szabva gyakorolják. Itt mindig szem előtt kell tartani azt a szabályt, hogy mindenek ékesen és jó renddel legyenek, zsarnokoskodás és pártoskodás nélkül.“ (Szabadi Béla ford, Konventi Sajtóosztály, Bp, 1954.)
F) Összefoglalás
A föntieket röviden összefoglaljuk.
A presbiter dolga
1. Ügyelni arra, hogy a gyülekezeti tagok a tanítás tekintetében a Szentírást követik e, s hogy életük vezetését is ehhez igazítják-e.
2. Segíteniük kell abban, hogy az eltévelyedett gyülekezeti tagok visszataláljanak a közösséghez (ez a presbiteri munka missziói aspektusa).
3. Vigyázniuk kell arra, hogy a gyülekezetben minden békességben és jó rendben történjen.
4. Azért kell munkálkodniuk, hogy a gyülekezet egyre jobban tükrözze Krisztust szentségét.

Kérdések
1. Egyetértesz-e azzal, hogy presbiterek látogassák a gyülekezet tagjait? Fejtsd ki ennek
előnyeit és hátrányait.
2. I. Timóteus 3,1-7-ben és Títus 1,7-9-ben a presbiterség feltételeiről olvasunk. Beszéljétek meg egymással a feltételeket, majd vonatkoztassátok azokat magatokra.
Milyen tanulságokat, következtetéseket lehet levonni ezzel kapcsolatban?
3. Beszéljétek meg Máté 18,15-20-at egymással, majd vessétek össze az E pont alatti
szövegrésszel. Egyetértesz-e az itt leírtakkal?
4. Egyetértesz-e az összefoglalással?

A diakónus feladata
A Szentírás azt tanítja, hogy az irgalmasság Krisztus szeretetéből fakad. Krisztus azért jött e világba, hogy szolgáljon, és azért, hogy Önmagát áldozza azokért, akik nyomorúságban voltak. Krisztus példáját követve az első keresztyén gyülekezet mindig gondoskodott arról, hogy közösségükben soha senki se szenvedjen szükséget semmiben. Ezért mindenkinek szükségei szerint nyújtottak segítséget. Lásd erre nézve az Apostolok Cselekedeteinek könyvében 2,45 és 4,34-ben: „Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá… Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé“.
Az Úr ma is vendégszeretetre, áldozatkészségre és irgalmasság gyakorlására hív bennünket, hogy gyöngék és segítségre szorulók Isten népének örömével beteljesedhessenek. Krisztus gyülekezetében senki se éljen vigasztalanul betegség, magányosság vagy szegénység szorításában. Lásd erre vonatkozóan a következő részeket: Máté 25,31-45; Róma 12,13; Zsidókhoz írt lev. 13,2.16; I. Péter 49; V. Mózes 14,28-29; 16,11.14 és 24,19-21. Ezek közül Róma 12,13-at idézzük: „A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet“.
E szolgálat gyakorlásának lehetővé tétele miatt ajándékozott Krisztus a gyülekezetének diakónusokat. Több helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy az apostolok a különböző feladatokra különböző tisztségviselőket választottak, amikor sok egyéb munkájuk miatt nem voltak abban a helyzetben, hogy e szolgálatokat megfelelően teljesíthették volna. Ezekkel kapcsolatban olvasd el Filippi 1,1-et; I. Timóteus
3,8-13-at és Ap. Csel. 6,1-7-et.
Idézzük az I. Timóteus 3-ból, a 8., 9. és 13. verset:
„Hasonlóképpen a diakónusok tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem rút haszonlesők, hanem olyanok, akikben megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel… Mert akik jól szolgálnak, tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére (Lásd még Károli szerint: sok bizodalmat a Jézus Krisztusban való hitben)“.

a) Irgalmasságot cselekedni
Az „irgalmasság“ szó gyakran szerepel a Szentírásban. E kifejezés azt jelenti, hogy Isten megkönyörül a bűnösökön, s lelki nyomorúságukból kimenti őket. Isten irgalmassága a bűnbocsátó szeretet és a szövetségéhez való örök hűség. Vö. Zsoltárok 103, 8-10: (Károli: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.“). Lásd még a JerSir 3,22-23-at (Károli: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!“).
Az irgalmasság nemcsak lelki nyomorúságból, hanem kézzelfogható, anyagi szükségből való megszabadítást is jelent. Amint Krisztus a földi életében segítette az embereket, úgy kéri, hogy mi is kövessük Őt ebben. Ez a diakóniai szolgálat az első keresztyén gyülekezetben különleges módon működött. Amint valahol nyomorúságot tapasztaltak, azonnal segíteni próbáltak, hiszen pénzüket és anyagi javaikat a szentek közösségének szolgálatára bocsátották. Hasonlítsuk össze az Ap. Csel. 4,32-35-öt az V. Mózes 14,28-29-cel! Ami az Ószövetségben előírás volt a nyomorúságban lévők ellátására, az a pünkösd utáni első keresztyén gyülekezetben valóra vált. Így gyűjti Krisztus az egyházát, így védelmezi és táplálja azt.

b) Amit a diakónustól követelnek
I. Timóteus 3,8-13 fölsorolja azokat a sajátos követelményeket, amelyeknek a diakónusok meg kell feleljenek.
A diakónusnak elsősorban tiszteletre méltónak kell lennie, vagyis fontos, hogy fellépése mind egyházon belül, mind azon kívül egyaránt tiszteletet váltson ki.
Másodszor ne legyen kétszínű. Azaz mindenkivel szemben becsületesen és egyenesen viselkedjen.
Harmadszor ne legyen rabja mértéktelen borivásnak. Ez a presbitertől is megkívánt elvárás. Egy iszákos nem tudja jól elvégezni a munkáját, és úgy a gyülekezeten belül, mint kívül sok szóbeszédre adhat okot.
Negyedszer ne legyen nyereségvágyó. A haszonlesés a diakónusok munkájában különösen veszélyes tulajdonság lenne, hiszen segítségükért állandóan anyagi juttatást igyekeznének megszerezni.
Ötödszöríí. a 9. és 10. versekben olyan dolgokról olvasunk, amelyeknek a helyes tanításhoz és élethez van közük.
E követelményekből kiderül, hogy egy diakónust éppolyan alaposan meg kell vizsgálni, mint egy presbitert. Hozzájuk hasonlóképpen egyetlen feleségük lehet, s a saját családjukat nekik is jól kell tudniuk igazgatni. A diakónusoknak minden adományukkal és erejükkel Isten Országát kell szolgálni.
c) Szolgálati hangsúly
Szóltunk már arról, hogy Krisztus gyülekezetében senki sem élhet vigasztalanul. A
diakónusoknak mindenekelőtt az a kötelességük, hogy erről a szolgálatról gondoskodjanak. Otthonaikban kell felkeresniük a családokat, ugyanis így tudnak a leghatékonyabban segíteni a rászorulóknak. A diakónusok Krisztus nevében osztják szét az adományokat, s ezzel a gyülekezeti tagoknak is jó példát mutatnak. Amint az Üdvözítő is eljött e világra, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Máté 20,28: „valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért“), úgy a diakónusoknak is mind szóval, mind tettel ekképpen kell szolgálniuk. Keresd meg a Bibliában az alábbi szakaszokat:
I. Tessalonika 3,12; II. Péter 1,7 és Galata 6,10. A Heidelbergi Káté 21. vasárnapja beszél a szentek közösségéről: a hívők egyenként és együttesen! Az örömmel végzett szolgálat kettős örömet ad, hiszen ha másvalakit megörvendeztetsz, te magad is örülsz! (II. Korintus 9,7: „Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten“)

C. Összefoglalás
Röviden összefoglaljuk a fentieket.
A diakónus kötelességei
1. A gyülekezet tagjait szolgálatra serkenteni.
2. Krisztus nevében pénzt gyűjteni és osztani.
3. A nyomorúságban lévőket bátorítani és vigasztalni.

Kérdések
1. Egyetértesz-e e fejezet tartalmával? Indokold válaszod!
2. Az I. Timóteus 3-ban a diakónusi hívatás feltételei olvashatók. Beszéljétek meg egymással
e feltételeket, majd vonatkoztassátok azokat magatokra. Milyen tanulságokat,
következtetéseket lehet levonni ezzel kapcsolatban?
3. Egyetértesz-e az összefoglalással?