Sípos Zoltán

Sámuel, Saul, Dávid

Sámuel próféta, Saul király és Dávid király életét részletesen bemutatja Sámuel két könyve. A héber Bibliában, egészen a XV. Századig, egyetlen történeti műként szerepelt Sámuel két könyve. (O. Kaiser). A régi görög bibliafordítók (Septuaginta) voltak azok, akik az egységes történeti munkát két részre osztották. Ugyanígy tettek a Királyok könyvével is, ami eredetileg ugyancsak egyetlen mű volt. A felosztások után létrejött négy könyvet elnevezték „Királyok könyvei”-nek. Ezt a felosztást követte később a latin (Vulgata) fordítás is, de a négy könyvet „Királyok I. II. III. IV. könyvének” nevezte el.

Szerző

Sámuel könyveit Sámuel prófétáról nevezték el. Ez az elnevezés a rabbinikus hagyománnyal függ össze. (O. Kaiser). A rabbik úgy vélték, hogy a Bírák könyvét és Sámuel könyveinek azon részeit, melyek Sámuel halála előtt íródtak, maga Sámuel próféta írta le. Mivel az 1Sám 25,1 beszámol Sámuel próféta haláláról, nyilvánvaló, hogy az ezután következő részeket nem írhatta Sámuel. Viszont at 1Krón 29,29-ből tudjuk, hogy erről a korszakról Sámuelen kívül írt még Nátán, valamint Gád próféta is. „Valószínű, hogy Sámuel könyveinek nagyobb részéért e kiváló férfiaknak tartozunk hálával” (Czeglédy S.). Továbbá fontos tudnivaló, hogy ebben a korban már dolgoztak bizonyos udvari történetírók is. (2Sám 8,17; 20,25; 1Kir 4,3 stb.). Ezek az emberek őrizhették meg a nemzeti irodalom és történelem drága emlékeit. Azt, hogy a szemtanúk által leírt, egészen részletes beszámolókat ki ötvözte egésszé, ma már nem tudjuk megállapítani, mert erre nézve semmit nem mondanak a könyvek. Az egybeszerkesztés időpontját a konzervatív kutatók Izráel két részre szakadása (kb. Kr. e. 930) és Samária eleste (kb. Kr. e. 722) közti időszakra teszik. (G. L. Archer).

Háttér

Sámuel könyvei tájékoztatnak Sámuel próféta munkálkodásáról, leírják Izráel első királyának, Saulnak történetét, valamint elbeszélik Dávid király trónra kerülésének és uralkodásának legfőbb eseményeit. (Dávid haláláról az 1Kir 2,10-ben olvasunk).

Ez az időszak a kb. Kr. e. 1 100-970-ig terjedő 130 év. (G. L. Archer).

E korszak elején Izráel hitbeli-lelki állapotára jellemző volt az istentelenség, külsőségekben kimerülő vallásoskodás és erkölcstelenség. Ezt nagyban elősegítette Éi főpap fiainak szégyenletes magatartása (1Sám 2,12-17). Sámuel szolgálata kezdetén arra szólította fel a népét, hogy teljes szívükből térjenek vissza Istenhez, szolgáljanak Neki és határolják el magukat minden bálványtól (1Sám 7,23).

A nép lelki életének zűrzavarossága rányomta bélyegét a belpolitikai életre is. Valódi vezető nélkül, szétszakadozva élt a nép. Csak a nehezebb időszakokban bukkantak fel az Isten által választott ún. bírók, akik ideiglenesen vezették a népet, vagy annak egy részét.

A külpolitikai helyzet sem volt zavartalan. Nagy veszélyt jelentettek Izráel számára a környező népek. Különösen a filiszteusok, de más népcsoportok is fenyegették, sőt pusztították Izráel népét, amit mindig Isten büntetéseként kellett felfogniuk.

Csak Dávid király volt képes arra, hogy uralkodóként lépésről-lépésre Isten vezetésére és áldására hagyatkozva, megoldja a belső zűrzavar és külső fenyegetettség nehézségeit. Istennek tetsző életű király volt, aki Izráelt egységes néppé tette és tekintélyt szerzett nekik a környező népek előtt. Legyőzte a filiszteusokat, edomitákat, ammonitákat, moábitákat, és szíria harcosait, és szövetséget kötött a föniciaiakkal.

Cél

Sámuel könyveinek egységes célja, hogy bemutassa azt a folyamatot, aminek során Izrael kiemelkedett az anarchiából és teokratikus monarchiává alakult. Ezt az átalakulás lelki-hitbeli szempontból figyelik e könyvek, bemutatva Istent, aki hűségesen betartja ígéreteit, érzékeltetve, hogy mennyire értelmetlen Isten nélkül hozzáfogni a nehézségek megoldásához, valamint igazolva azt is, hogy mennyire eredményes a problémák felszámolása egy olyan vezető irányításával, aki a mindenható Isten akaratát törekszik követni döntéseiben.

Felosztás

1 Sámuel:

1. Sámuel, 1-7

Sámuel ifjúsága, 1-3.

Éli házának bukása, 4.

A szövetség ládájának története, 5-6.

Sámuel bírói hivatala, 7.

2. Saul, 8-15.

Sámuel kihirdeti a király jogait, 8.

Saul elhívatása királlyá, 9-10.

Saul tettei, 11-14.

Saul elvettetése, 15.

3. Dávid, 16-31.

Dávid kiválasztása és elhívása, 16.

Dávid és Góliát, 17.

Dávid Saul udvarában, 18-20.

Dávid menekülése Saul elől, 21-30.

Saul veresége és halála, 31.

Sámuel:

Dávid királyságának kibontakozása, 1-10.

Dávid magatartása Saul halálakor, 1

Dávid harca az állam egységéért, 2-5.

Dávid harca a hitélet rendjéért, 6-7.

Dávid harca a külső ellenfelek ellen, 8.

Dávid nagylelkűsége Mefibósettel szemben, 9.

Dávid győzelme az ammónitákon és szíriaiakon, 10.

Dávid megaláztatása, 11-20.

Dávid bűnbeesése és bűnbánata, 11-12.

Amnon, Absolon és Dávid küzdelme, 13-18.

Dávid visszanyert hatalma, 19-20.

3. Dávid uralkodásának utolsó évei, 21-24.

Dávid bűnhődése a gibeonitákért, 21.

Dávid hálája és győzelmi éneke, 22-23,7.

Dávid hősei, 23,8-39.

Dávid elbizakodottsága és megaláztatása, 24.

Fontosabb események és személyek

Anna hálaimádsága (1Sám 2,1-10) a Szentírás egyik legszebb imádsága. Anna dicsőíti Istent, a Szabadítót, az egyedüli és mindent tudó Urat, aki az alázatosokat felemeli, és az ellene szegülőket megrontja. Ez a gondolat aztán sokszor igazolást nyer Sámuel könyveiben.
Éli főpap és családjának tragikus sorsa (1Sám 2,12-36). Családjában megtűrte az önfegyelem nélküli, erőtlen, külsődleges vallásoskodást. Eltűrte, hogy fiai saját meggazdagodásukra, jólétükre ügyelve, gyalázatot hozzanak az Úrra (1Sám 2,29). Emellett tudnunk kell, hogy Isten rendelkezése szerint Áron unokája, Eleázár fia, Fineás rendkívüli ígéretet kapott az Úrtól: „És lészen őnála és az ő magvánál ő utána az örökkévaló papságnak szövetsége…” (4Móz 25,11-13). Éli, nem Fineás, hanem Itamar leszármazottja volt, akinek Isten nem tett ígéretet.
A szövetség ládájának elvesztése (1Sám 4-6). Éli és fiai nagy szégyent hoztak Izraelre, amikor a Szövetség ládáját, mint valami talizmánt, elvitték a filiszteusok elleni háborúba. Nemcsak a csatát, hanem a Szövetség ládáját is elveszítették. Éli unokája, akit édesanyja akkor szült meg, amikor meghallotta férje és apósa halálhírét, valamint, hogy a Szövetség ládáját is elveszítették, az Ikabod nevet kapta, ami azt jelenti: „Odavan Izrael dicsősége” (1Sám 4,21). E gyermek neve jól jellemezte az egész nép állapotát. Az Úr ládája ezután 75 évig nem volt a Szent Sátorban. Az a hét hónap, amit a filiszteusok között töltött a Szövetség ládája, elég volt ahhoz, hogy Isten a filiszteusokat megtanítsa néhány tudnivalóra. Például arra, hogy Izrael Istene nem állítható egy sorba semmiféle bálvánnyal, valamint, hogy Isten hatalmával szemben teljességgel tehetetlen az ember és az általa kitalált istenei.
Sámuel tevékenysége. Lévi leszármazottja volt (1Krón 6,22-28; 33-38). (Az ószövetségben három jelentős lévitával találkozunk: Mózessel, Ezsdrással és Sámuellel. Mindegyiküknek jelentős szerepe volt az Isten kijelentésének írásba rögzítésében). Ő az összekötő kapocs a bírák és királyok kora között. Az utolsó bíróként és az első prófétaként szokták emlegetni. Áldott fiatalkora volt (1Sám 2,18). Isten egészen hamar megszólította (3,4) és Sámuel már ekkor készségesen válaszolt Istennek (3,10). A későbbiekben is megmaradt Istenre figyelő, alázatos embernek (7,15-17). Folyamatos és bensőséges kapcsolatban állt az Úrral, elmélyült imaélete által (7,8; 8,6). Feltűnő az Úr iránti hűsége, elkötelezett és bátor ragaszkodása ahhoz, amit Isten mondott neki (3,18; 13,13; 15,16-29). Határozott, feddhetetlen jellemű, páratlan bölcsességű és tekintélyű, áldott ember volt. Isten újra meg újra bizonyságot tett arról, hogy Sámuel Általa felhatalmazott próféta (3,19; 8,22). Döntő szerepet játszott az izraeli királyság alapjainak lerakása során, hiszen ő kente királlyá Sault és Dávidot is. A későbbi nemzedékek őt tekintették a szent történet egyik legkiemelkedőbb alakjának, akit Mózessel és Áronnal egy sorban emlegettek (Zsolt 99,6; Jer 15,1).
Saul, Izrael első királya. Királlyá való felkenetése meglepő, mert városát és törzsét kb. 300 évvel azelőtt, erkölcstelenségük miatt, majdnem teljesen megsemmisítették. Saul élete jól kezdődött, de a kezdeti sikerek után tragikusan végződött. Váratlan felemelkedése után hamarosan kiütközött zsarnoki természete. Megmutatkozott az is, hogy állhatatlan ember, aki félszívvel, vagy még annyira sem engedelmeskedik az Úrnak (1Sám 15). Gőgősen, önfejűen, türelmetlenül és irigy módon cselekedett (1Sám 18,8-11). Amikor megjelent a környezetében Dávid, féltékennyé lett, majd meggyűlölte Dávidot (1Sám 18,11-28; 19,10). Többször megkísérelte, hogy Dávidot megölje. Szomorú tette volt, amikor kivégeztette az Úr papjait (1Sám 22, 18-19). A gilboai csata előtt felkereste az endori jósnőt, ami újabb súlyos vétek volt (1Sám 28). „Büszke, önző, makacs, zárkózott és világias gondolkodású ember volt, aki a népet teljesen a lába alá szerette volna gyűrni s úgy viselkedett, mintha Isten képviselője lenne a földön” (Czeglédy S.). Saul tragikus élete öngyilkossággal ért véget. Élete minden kor számára negatív példaként jelzi, hogy milyen egy nép rossz vezetője (1Sám 31).
Dávid uralma. Talán nem is találunk a Bibliában olyan embert, akit ennyire szeretett volna Isten és az emberek is. Hozzá hasonlította a későbbiekben Isten Izrael uralkodóit. Mi volt olyan rendkívüli Dávidban? Dávid titka az volt, hogy teljes szívből szerette és szolgálta az Urat. Erről árulkodik például a 22. zsoltár, ahol Dávid arról énekel, hogy az Úr számára: kőszikla, vár, menedék, szabadító, paizs, üdvösség forrása (1Sám 22, 2-3). Sokszor olvassuk, hogy megkérdezte az Urat, és engedelmesen követte tanácsait. Elmélyült és őszinte hitéletéről tanúskodnak zsoltárai, melyekkel népét is tanította az Isten dicsőítésére és magasztalására (138. zsolt.). Isten ígéreteit halálosan komolyan vette. Ebből fakadt határozottsága és bátorsága, ami már fiatalkorában is megnyilvánult, amikor családja juhait őrizte, és vadállatok ellen védelmezte. Ugyanígy védelmezte később Istent és Isten népét Góliát szitoközönével és más ellenségek támadásával szemben. A hosszú és próbákkal teljes várakozási időszak alatt, ami trónra lépését megelőzte, megtanult Istenre várni, és türelmesnek lenni az Isten szabadításáig. Ebben az időszakban szövődött igaz barátság Dávid és Jonatán között. Amikor trónra léphetett, úgy foglalta el trónját, mint a nép szolgája és nem úgy, mint a nép ura. Nagylelkűsége és szelídsége is többször megnyilvánult szolgálata alatt. Rendkívül jó volt a helyzetfelmérő képessége élete kritikus szakaszaiban. Kül- és belpolitikai, valamint katonai sikerei mögött maga az Úr állt. Bűnei ellenére, melyeket leplezetlenül elénk tár a Szentírás, megmaradt alázatosnak, aki bűnbánattal tudta elismerni vétkeit (2Sám 11-12.24). Mindenesetre Dávid családjában, bűneinek következményeként, érvényesültek Isten ítéletei (pl. három fiát megölték). Minden bűne ellenére Isten rendkívüli szövetséget kötött vele: azt az ígéretet kapta az Úrtól, hogy utódai lesznek Izrael királyai (2Sám 7).
Jézus Krisztus és Dávid. Dávid, mint király, és mint pásztor, Jézus Krisztus „típusa”, azaz Dávid személyiségének több vonása, életének több eseménye emlékeztet egyértelműen a mi Megváltó urunkra. Ezenkívül egyértelműen prófétált a Messiás szenvedéseiről (Zsolt. 22). Az Úr Jézus és Dávid élete közötti párhuzamokból néhányat hadd idézzek: mindketten Betlehemben születtek, mindkettőjüknek csendesek voltak a szolgálatukra való felkészülés évei. Mindketten ismerték az Olajfák hegyét, ahol sírva jártak. Mindketten áldozatkész pásztorok voltak. Mindkettőjüket igazságtalanul üldözték, elűzték, megvetették. Mindkettőjüket az Úr kente fel szolgálatukra. Mindketten királyok. S ahogy Dávid királyként tért vissza Absolon lázadása után, úgy fog Jézus Krisztus is királyként visszatérni. Vagyis egészen pontosan úgy történt, ahogyan Isten egyértelműen megígérte azt Dávidnak: az ő utódai közül származott a valódi fejedelem, Jézus Krisztus (2Sám 7,16; vö. Lk 1,32-33). „A mi Urunk Jézus Krisztusnak, Dávid nemcsak test szerint való őse volt, de mélységes megaláztatásában, királyi felmagasztaltatásában s a pogány világ felett való páratlan győzelmeiben mintegy előzetes kiábrázolója. Dávid a maga zsoltáraiban többször szól a maga eljövendő nagy ivadékáról. A Dávid és Krisztus között való lelki rokonságot az Újszövetség írói is érzik és fontosnak tartják, hogy Jézusnál ne annyira az Ábrahámtól és Izsáktól, hanem inkább a Dávidtól való leszármazást hangsúlyozzák (Ézs 55,3; vö. ApCsel 13,34).” (Czeglédy S.).

Salamon király

Izrael népének harmadik királya volt Salamon, aki negyven évig uralkodott. Édesapja Dávid király volt, édesanyja Bethsabé. Az Ószövetségben, az 1 Kir 1-11 és 2 Krón1-9 részeiben olvashatjuk részletesen élettörténetét. Kb. Kr.e. 970-930-ig uralkodott. Isten megáldotta és így országlása alatt Izrael minden szempontból fénykorát élhette meg. Béke volt, s az ország folyamatosan fejlődött, határai egészen kitolódtak (2Krón 9,26), széleskörű kereskedelmet folytattak szomszédos országokkal is (2Krón 9,10; 21), nagyívű építkezések folytak (2Krón 8, 1-8) s a nép nagy része magas életszínvonalon élhetett: „És Júda és Izrael megsokasodott, olyan sok volt, mint a tenger mellett való fövény és ettek, ittak és vigadtak.” (1Kir 4, 20)

Áldott és eseményekben gazdag életének kulcsfontosságú eseménye volt, amikor Isten első alkalommal megjelent neki és felajánlotta, hogy kérjen, amit akar. Ő nem gazdagságot, dicsőséget, hosszú életet kért, hanem ezt válaszolta: „Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet és tudjon választást tenni a jó és gonosz közt...” (1Kir3, 5-10; 1Krón 1, 7-12) , Isten meghallgatta: „Isten adott bölcsességet Salamonnak és igen nagy értelmet és mély szívet, mint a fövény, mely a tenger partján van. Salamon bölcsessége nagyobb volt, mint napkelet minden fiainak bölcsessége és Egyiptomnak egész bölcsessége.” (1Kir 4, 29-31) Istentől, a bölcsesség forrásától nyert bölcsességének egyik gyümölcse, hogy „szerze háromezer példabeszédet, és az ő énekeinek száma ezer és öt volt.” (1Kir4, 32; ill. Zsolt 72; Zsolt127) Ezeknek a mondásoknak nagy részét megtaláljuk a Példabeszédek (Péld 1,1), és a Salamonnak tulajdonított Prédikátor könyvében (Préd 1,1). Nevéhez kötődik még az Énekek éneke könyve is (Én én 1,1). (A XIX-XX. századi bibliakritikusok szerint e bibliai könyveket nem ő írta. Érveik azonban egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlenek. Számos konzervatív kutató álláspontja, hogy nyugodtan elfogadhatjuk a hagyományos álláspontot e könyvek szerzőségével kapcsolatban – melyek végső soron Isten Lelkének ihletése alatt keletkeztek. Akit a bevezetéstani kérdések részletesebben érdekelnek, azoknak ajánlom G. L Archer, az „Ószövetségi bevezetés vizsgálata” /KIA, Budapest, 2001/ című könyvét, melyben részletesen elemzi az eltérő álláspontokat.) Salamon király, Istentől kapott bölcsességének messze földön híre ment és királyok, uralkodók jöttek hozzá. Az egyik ilyen uralkodó a híres „Sába királynője” (Sába = a mai Jemen) akinek látogatását részletesen leírja a Biblia. (1Kir 10; 2Krón 9) E neves királynő ezt mondta Salamonról: „És ímé, nekem a felét sem beszélték el a te bölcsességed nagyságának, felülmúltad a hírt, melyet hallottam. Boldogok a te embereid...akik szüntelen udvarlanak néked, hogy hallhatják a te bölcsességedet. Legyen az Úr a Istened áldott, aki téged annyira szeretett, hogy az ő székébe helyezett, hogy lennél az Úrnak, a te Istenednek királya.” (2Krón 9; 6-8)

Salamonnak nemcsak bölcsességet adott az Úr, hanem ráadásul mesés gazdagságot is. ”És felülmúlta Salamon király e földnek minden királyait gazdagságban...” (2Krón9, 22) E bölcs és gazdag uralkodó életművének tekinthetjük a jeruzsálemi arany-templomot, amit uralkodása 4. évében kezdett el építtetni az Úrnak. Az építkezés leírását olvashatjuk az 1Kir 5-6-ban és a 2Krón 2-5-ben. A munka 7 évig tartott és ez a templom a világ 7 csodája közé is bekerült. Amikor elkészült, bevitték a szövetség ládáját a Szentek Szentjébe, „Az Úr dicsősége töltötte be a házat...” ( 2Krón 5,14), Salamon beszédet intézett a néphez, majd elmondta templomszentelő imádságát ( 1Kir 8; 2Krón 6) s végül áldozatokat mutattak be az Úrnak, hét napos ünnep keretében. A templom Izrael Istenének dicsőségét, hatalmát, gazdagságát hirdette a népek közt. (2Krón 2, 5-12) Ezek után Salamon hozzákezdett a királyi palota felépítéséhez, ami 13 évig épült (1Kir 7,1). Mindezek az épületek híresek voltak egyedülálló pompájukról: a beépített aranyról, ezüstről, nemes fákról, amiket a kor legnevesebb mestereivel dolgoztatott fel. Salamon és udvartartása mérhetetlen gazdagságával lépten-nyomon találkozunk a királyról szóló bibliai részekben.(2Krón9, 3-4;13-22; 25-28)

A templom és a királyi palota elkészülte után másodszor is megjelent az Úr Salamonnak és ezt mondta neki: „Meghallgattam, a te imádságodat...megszenteltem e házat, melyet építettél, abba helyheztetvén az én nevemet... és ha te előttem jársz, amint járt Dávid, a te atyád, egyenes és tökéletes szívvel, úgy cselekedvén mindenekben, amint néked megparancsoltam, az én rendeléseimet és végzéseimet megtartándod, megerősítem a te birodalmadnak trónját az Izraelen mindörökké...de hogyha elszakadtok … elmentek és idegen Isteneknek szolgáltok és meghajoltok azok előtt, kigyomlálom Izraelt a föld színéről... e házat, melyet az én nevemnek szenteltem, elvetem szemeim elől...” ( 1Kir 9, 2-7) A bibliai beszámolók őszintén megemlékeznek arról a szomorú dologról, hogy Salamonnak – korabeli politikai és gazdasági okokból - sok, nem zsidó vallású felesége is volt. E pogány asszonyoknak sokáig ellentmondott Salamon, de végül, idős korában elfordult az Úrtól és odafordult feleségei bálványisteneihez. Így Salamon követte Astóretet, Milkómot, templomot építtetett Kámosnak és Moloknak. (1Kir 11, 1-8) Emiatt „megharaguvék az Úr Salamonra, hogy elhajlott tőle az ő szíve az Úrtól, Izrael Istenétől, aki megjelent volt neki kétszer is, és azt parancsolta volt neki, hogy ne kövessen idegen isteneket és mégsem őrizte meg az Úr parancsolatját.” (1Kir 11, 9-10) Engedetlensége miatt Isten ítélete érte utol: „elszakasztván elszakasztom tőled az országot és adom a te szolgádnak. ...de nem szakasztom el az egész birodalmat, hanem egy nemzetséget hagyok a te fiadnak, Dávidért, az én szolgámért és Jeruzsálemért, melyet magamnak választottam.” (1Kir 11, 11.13) Mindez így is történt Salamon halála után: virágzó országa kettészakadt, Júda törzse Salamon fia, Roboám uralma alá került, míg a többi törzs felett Jeroboám lett a király. Izrael népének későbbi szövetségtörése miatt, Isten a salamoni templomot is elvetette, amint megmondta: a babiloni uralkodó, Nabukodonozor lerombolta azt. Salamon esete máig figyelmeztető példa a számunkra.

Az Újszövetségben is találkozunk Salamon királlyal, aki Jézus Krisztus ószövetségi előképének tekinthető bölcsessége, gazdagsága, dicsősége miatt. Először Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában (Mt 1,6-7) szerepel, mint Jézus Krisztus őse. Aztán maga az Úr Jézus kétszer is utal rá. Először a Mt 6,29-ben: „Vegyétek eszetekbe a a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét … így ruházza az Isten: nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek.” Másodszor a Mt 12,42-ben, ahol ezt mondja: „Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt és kárhoztatja ezt: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcsességét; és í

íme nagyobb van itt Salamonnál.” Itt Jézus Krisztus világosan kijelentette, hogy Ő minden szempontból nagyobb Salamonnál – ezért méltó arra, hogy Őt hallgassuk és Neki, aki meghalt és feltámadt üdvösségünkért – engedelmeskedjünk, hittel és szeretettel! Azt is tudhatjuk, hogy Jézus korában a Heródes király által épített jeruzsálemi templom egyik részét „Salamon tornácának” nevezték. Egy napon itt vonták kérdőre Jézust a zsidók: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Felele nekik Jézus: megmondtam nektek, de és nem hisztek: a cselekedetek, amiket én cselekszem az énAtyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam. De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül valók vagytok.” Ezek után csaknem megkövezték a zsidók Jézust, az Isten Bölcsességét. (Jn10,23; 1Kor 1,30) Valamivel később, ugyanitt, a Salamon tornácában hangzott el Péter apostol igehirdetése is, amiben arra szólította fel hallgatóságát, hogy tartsanak bűnbánatot, térjenek meg és fogadják el hittel Jézust, aki a Krisztus! (ApCsel 3,11-26) Végül kivégzése előtti búcsúbeszédében az első keresztyén vértanú, István is beszélt Salamon királyról. (ApCsel 7,47)

„A Prédikátor könyvének végén az áll: „A dolognak summája, mindezeket hallván ez: az Istent féljed!” Bármely dolognak jutsz is a végére, ott mindig ezt hallhatod: „az Istent féljed!”, és ez az egy, egyben minden. Semmi nem létezik a világon, amely ne az istenfélelemhez és szolgálathoz vezető utat mutatná meg. Minden parancsolat.” (M. Buber, Haszid történetek; 607.oldal)

Felhasznált irodalom:

G. L. Archer: Einleitung in das AT, Telos 1989.
O. Kaiser: Einleitung in das AT, Gütersloher Verlagshaus 1984.
S. A. Ellisen: Von Adam bis Maleachi, Dillenburg 1991.
Czeglédy Sándor: Az Ó-Szövetségi szent irodalom, Tahitótfalu 1926.
E. Aebi: Rövid bevezetés a Bibliába
S. J. Schultz: Üzen az Ószövetség KIA, évsz. Nélkül