Címlap

5.16 Beteg-e valaki közületek? Lelkigondozás súlyos beteg ágya mellett.

LELKIGONDOZÁS SÚLYOS BETEG ÁGYA MELLETT; IDŐS EMBEREK LÁTOGATÁSA –

HEGYI FÜSTÖS ISTVÁN

Isten népe nem "közönség", hanem "közösség". Ez azt jelenti, hogy az eklézsia tagjai - az élő szervezet módjára - szervesen és egymásra utaltan: összetartoznak. Krisztus Urunk ezt olyan fontosnak tartotta, hogy - amint Máté 25:31-46-ban olvashatjuk - mindenben és mindenkor sorsközösséget (szolidaritást) vállal: azonosul övéivel.

"Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg." A mulasztást hasonlóképpen tekinti az "utolsó ítélet" nagy vizsgája alkalmával!

Az emberséges tennivalók részletes felsorolásának egyik fontos tétele: "... beteg voltam és meglátogattatok ..." Több tehát a beteglátogatás, mint egyszerű udvariassági tisztességtétel: igen bizony: istentisztelet! Ezt megszívlelve kell tehát gyakorolnunk.

Jól szervezett gyülekezetben elevenen működik a "híradó szolgálat". A körzetlátogatók, iratterjesztők, presbiterek, de általában az egyháztagok figyelemmel kísérik: ki miért nem látogatja a gyülekezeti alkalmakat, - megsértődött valamiért? - Újonnan költözött a területünkre és még nem tájékoztatta őt senki a közösségbe kapcsolódás lehetőségeiről? - Vagy talán éppen beteg?

Elsőrenden, természetesen, a lelkipásztor tiszte és feladata a beteglátogatás: kórházban éppúgy, mint kinek-kinek az otthonában. Őt segítik - olykor helyettesítik - a gyülekezeti munkások, jószerivel a presbiterek. Nem nagy csapatban, hanem inkább párosával.

Tájékozódni kell: vajon a beteg kéri, igényli-e a látogatást, vagy elzárkózik előle. Erőltetni semmiképpen sem szabad. Ha netán mégis (meggondolván magát) az utolsó pillanatban "visszamondja" a beszélgetést (pedig előzőleg még ő kérte), vagy álomba merült (ami nagyon fontos az egészsége szempontjából), a világért se szabad "szorgalmazni" a "lelkigondozást". Ilyenkor a hozzátartozókkal, családtagokkal - esetleg a másik szobában - váltsunk néhány szót és imádkozzunk. Hosszas bibliamagyarázat helyett egy-egy jól kiválasztott "helyén mondott" Ige beszédesebb és hatékonyabb, mint a bőbeszédű kegyeskedés. Jó szolgálatot tesz egy-egy magunkkal hozott és emlékeztetőül adott igevers, amelyet bibliajelzőn, képeslapon, a gyülekezet templomának fényképén olvas/gat/hatnak majd a házbeliek együtt a beteggel. A látogatás kitűnő alkalom lehet az iratterjesztésre, vallásos traktátusaink, sajtótermékeink odaajándékozására. Ilyenkor nincs helyén az adománygyűjtés, az üzletelés, a kiadványok árusítása.

Ne feledjük, a betegnek fő gondja, legégetőbb problémája: egészségi állapota. Türelmesen meg kell hallgatni a sokszor nem is olyan "szórakoztató", aprólékos elbeszéléseket, panaszokat. A megértő, együttérző hallgatás rokonszenvet ébreszt; többet mond, mintha kioktató, kenetes szólamokkal leckéztetné a lelkigondozó az illetőt. Gondoljunk csak Jób barátainak elrettentő példájára, akikre azt mondta nagy keservében a kínlódva szenvedő: "Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!" (Jób 16:2)
Mielőtt beteglátogatásra indulnánk: imádkozzunk, kérjük Urunk segítő kegyelmét! Olyan fontos ez, mint az orvos "bemosakodása" a műtét előtt. És tájékozódjunk a betegség, a családi körülmények és egyéb fontos dolgok felől. Legelemibb követelmény, hogy tudjuk a beteg nevét. (Szerfölött visszás volt egy alkalommal, amikor a lelkigondozó buzgón imádkozott Lajos bácsiért, közben a beteget Károlynak hívták).
Évezredes bölcsesség, megfigyelés eredménye kristályosult Igévé a Példabeszédek 17:22-ben: "A vidám elme jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat." A Krisztus követségében járó beteglátogató: jó hírvivő, tehát derűs bizakodó lélek, akitől nem idegen a vidámság sem. De a betegség, a szenvedés, kivált a halál küszöbén - nem tréfadolog. Erre gondoltam, amikor lelkipásztori naplómban lapozgatva felidéződött egy régi emlékem.

... Mintha csak tegnap történt volna. - Meglátogattam a kórházban azt a főorvos asszonyt, aki annak idején a szanatóriumban gyógykezelésemet irányította. - Négyszemközt akar veled beszélni - szólt a férje a folyosón. - Ő nem tudja, milyen súlyos az állapota, vigyázz, kérlek, ne légy "halálmadár", mondjál neki inkább vicceket, vidítsd fel szegényt. A nagybeteg fölcsillanó szemmel üdvözölt, aztán egykettőre "rátért a tárgyra". - István - mondta - nekem áldiagnózist mutatnak, megpróbálnak azzal hitegetni, hogy nemsokára felépülök. De én tudom, hogy nem sokára meghalok. Mondja, mi vár rám? Megsemmisülök? ... Akkor mi értelme volt ennek az egész életnek? Maga hiszi a feltámadást? Mi lesz majd velem?
És én akkor elmondtam neki egy gyermekkori élményemet. - Először utaztam Pestre. Álltunk édesanyámmal a gyömrői állomáson. Ahogy Maglód felé néztem, riadtan láttam, hogy a sínek a látóhatárnál összeérnek. Hát akkor ott megáll a vonat? Hogyan jutunk be Pestre? Édesanyám megbiztatott: - Ne félj, van tovább! Menetközben meggyőződhetsz róla, hogy ami téged aggaszt, az csak látszat "vég". És én hittem édesanyám szavának és végül is meggyőződhettem róla, hogy túl a szemhatáron célba lehet érni ... Akkor, ott a kórházi ágy mellett (e modell alapján) szóltam arról, hogy mi, hívő emberek "hitben járunk, nem látásban". (II. Korinthus 5:7). És hogy "mi" lesz velünk a halál után, nem tudom, de azt igen, hogy "KI" lesz velünk: Jézus Krisztus, a szeretet és a feltámadás Ura, aki helyet készített nékünk "ama mennyei hajlékokban". A nagybeteggel együtt imádkoztunk hozzá: kértük irgalmát, kegyelmét, segítségét. És a "halál jegyese" megnyugodott, megbékélt szívvel, mosolyogva intett búcsút, a viszontlátás reményében.
A férje később természetesen megtudta, mi szerzett olyan derűs békességet a hitvesnek. És ő is Jézusra nézett, amikor a koporsót a sírba eresztették.

Kérdések:
• Van-e haragosod a gyülekezetben, a szomszédok között, családban, testvéreid között ?
• Rendezd a sorokat, legalábbis ami rajtad múlik. Kérj először te bocsánatot, ha ez az ára a békességnek! Ha nem keresd az utat a békességhez, ha egyedül nem megy hívj lelkigondozót segítségül!
• Vedd sorba a szomszédaidat, vér szerinti testvéreidet és mond el milyen viszonyba vagy velük? Látogatod-e őket?
• Nyitott-e az ajtód, vendégszerető vagy-e? Beszéltél –e nekik, hogy mit jelent számodra a keresztyén hit? Van-e lelkiismeret furdalásod amiatt, hogy a rokonságod, szomszédjaid közül nem ismerik az Úr Jézust?
• Van-e egy olyan testvéred , akivel testvéri barátságban, imaközösségben vagy, akivel meg tudod beszélni ezeket a kérdéseket?
• Van-e időd meghallgatni mások baját, jársz-e látogatni a gyülekezetedben? Látogatásokra viszed-e a Bibliád, ismersz-e, készülsz-e az alkalomhoz illő igével és imádkozol-e a meglátogatottak házában?