(Előadás a presbiteri konferencián 2001. novemberében)
MAI világunkban komolyan kell vennünk a változás állandóságát. Fel-gyorsult tempóban szaladnak el a nem¬zedékek egymás mellett, így gyülekezeteinkben is hatal¬mas válságok lépnek fel a hagyományokhoz ragaszkodó közösségekben. A változásnak csak egyik munkálója a lelkipásztor, nagy részben a gyülekezeti tagok, a presbiterek felelőssége is, hogy lesz-e jövendő egyházunk, vagy nem, a fiatalabb nemzedékek között. Úgy mondták a bölcs öregek: „ A lelkipásztor megy, a gyülekezet marad.” Nem elég tehát, hogy a lelkipásztor összebarátkozik a konfirmandusokkal, vagy kirándulni megy a fiatalokkal. Az ifjabb nemzedékek közötti szolgálatban a gyülekezet egészének részt kell vállalnia. Mindenkinek azzal, ami talentuma, lelki ajándéka van. Ennek elsőrendű felelősei a presbiterek. Csak egy személyes példát hadd említsek. Egy budapesti gyülekezetben a konfirmandusok minden esztendőben eltűntek a vizsga után. Egy idős asszony sok imádsággal elhatározta, hogy az akkori 8 fős kis csoportot havonta meghívja magához teázni, s közben játszik velük, igét olvastat, tanít, s mindig megajándékozza őket személyes igéivel is. Nem féltette drága porcelánkészletét a vihogó tizenévesektől, nem félt akár a földre is ültetni őket egy párnán. S a gyerekek megszerették őt, s rajta keresztül Urát is. Mindnyájan gyülekezeti tagok maradtak, s van, aki közülük lelkipásztor lett, s egy hitoktató is.

Három képpel szeretnék segíteni a gondolkodásban, mely a tizen-éve¬sek közöt-ti 12 éves szolgálat a-latt hangsúlyossá vált. Itt Kecske-méten először, mint ifjúsági lelkész, majd, mint vallástanár állhattam a fiatalok előtt, s hívogathattam őket az evangéliummal, 1989 óta. Már ez alatt a néhány esztendő alatt is nemzedékváltás történt, ma újra mások a felnövekvők. Egyre nagyobb hatással van gondolkodásukra a média, ezen belül is a reklámok, a klipek, a divat stb. Mit tehetünk megnyerésükért?

1/ Kavicsdobálónak kell lennünk! A kép egy idős pedagógus vallomásából származik, aki azt írta, hogy a tanári munka olyan, mintha az ember ott állna egy tó partján, s elkezdené dobálni a kavicsokat a vízbe abban a reményben, hogy ott majd egy sziget lesz. Igen hosszú ideig kell dobálni a kavicsokat, míg ott lenn a mélyben elég széles lesz az alap, hogy felfelé is növekedjen a kupac, s végül meglátszódjon a víz felszínén is: sziget jött létre! Ennyire nehéz feladatnak látom, s ilyen kitartásra, türelemre és reménységre van szükségünk ahhoz, hogy valóban megnyerjük a következő nemzedékeket. Hatalmas a sodrás a világban, s kevés az otthon kapott alap. Nem csupán vallás, vagy egyház tekintetében, hanem egyáltalán erkölcsileg, értékrendben is. Nem csak a kegyes szavak lettek ún. kánaániak, mint a kegyelem, vagy a hit, hanem a szeretet, vagy a jó fogalma sem tiszta, s nem egyértelmű már! De ne adjuk fel, dobáljuk a kavicsokat, azaz mosolyogjunk rájuk, ha belépnek a templomba. Adjunk kezükbe énekeskönyvet, ha megjelennek. Ha rendszeresen mellettük ülünk, egy alkalommal szólítsuk meg őket. Mindezt alapozzuk az értük való felelős imádsággal. Nekünk kell kezdeményeznünk, akik ott vagyunk!
Ne csak elvárással és kritikával legyünk feléjük, hogy miért beszélgetnek, izegnek mozognak, esetleg miért ültek a helyünkre. Az ő számukra a templom, e¬gyen¬lőre „csak egy nagy terem”. Nem tanulták meg Isten házaként tisztelni, mert nem volt kitől. A prédikációk alapvetően a régi híveknek szólnak, akik már mindennel tisztában vannak, ők ennek jó részét nem értik. S mert nem nekik szól, nem az ő nyelvükön, elunják. Hiszen otthon is beszélgetni szoktak a tévé mellett, vagy zenehallgatás közben. Ne botránkozzunk meg rajtuk, idegen nekik ez a világ. A legtöbben a konfirmáció, vagy az egyházi iskola miatt kezdenek el templomba járni, ami ugye: kötelező, tehát utálatos „felnőtt szokás”. Énekeink számukra csak a múltról szólnak, s ebből azt a következtetést vonják le, hogy az itt ülők ugyanolyan régimódiak, mint a zenéjük. Testvérek! Azért vagyok ennyire őszinte, mert segíteni szeretnék. Meg kell értenünk, hogy nem vonzó az egyházunk, nem vonzó a templomba járás, s a mord tekintetű, mindenért megjegyzést tevő gyülekezeti tagok szintén nem vonzóak. Sőt. Lehet, hogy otthon van még egy-egy dédmama, esetleg dédpapa, aki ugyan minden vasárnap templomba jár, de igen szigorú, sőt néha veszekedős, esetleg már hallották káromkodni is, vagy éppen felhajtani a garatra. Ezek a példák is diákok szájából hangzottak el, csak azért merem mondani. S ha van egy rossz példa otthon, akkor azt gondolják, hogy „ők sem jobbak”, minek prédikálnak nekem? Gondolkozzunk el ezeken, s merjünk változtatni, ha megértettük, hogy mi magunk vagyunk az ajánlólevél a hithez és egyházhoz. Különben messze el fogják kerülni az Isten háza táját. Kezdjük el a kavicsdobálást a legnehezebbnek látszó fiatallal, s meg fogjuk látni, hogy ő is csak egy szeretetre és megértésre éhes kamasz…

2/ Pallórakónak kell lennünk! A második képet egy Dél-Amerikai ország példájából vettem, ahol egy földrengés után az utcákon hatalmas repedések keletkeztek. Nem lehetett közlekedni, mert mindig attól kellett félni, hogy valaki beleesik az előtte tátongó (ki tudja milyen mély) szakadékba. Ezért a városlakók pallókat raktak a hasadékok fölé, s azokon közlekedtek.
Statisztikai adatok szerint kb. há¬rom nemzedéken keresztül öröklődnek a minták. Ennyi ideig tart a tisztelet egy-egy családi szokás iránt, vagy lesz átokká egy alkoholista-szülő, esetleg öngyilkos nagynéni. De ennyi ideig tartanak a demagógiák, azaz a régieket mozgató eszmék igazsága is. Kommunista nagyszülők unokái között még mindig akadnak olyanok, akik vállalják a harmadik nemzedékben is a régiek értékeit. Kérdés, hogy a mi nemzedékünk saját családunkban mi mindent adott/ad át az általunk vállalt értékekből. Saját gyermekeink, unokáink járnak-e templomba? Előttük érték-e amit mi élünk? Élő hitünk van, vagy csak a szokások mozgatnak? Lehet példa az életünk, lehet követni azt, amit mondunk, teszünk? Igen veszélyes az a mondat, amit oly sokszor hallottam már gyülekezetekben: „Ezt mi így szoktuk!”, s a világért sem változtatnának. Ennek a mondatnak ugyan¬is az a folytatása, hogy „vagy megszoksz, vagy megszöksz”. S akkor a következő nemzedékek megszöknek… Azt gondolom nem ez a cél. Egy angliai gyülekezetben a lelkipásztor kénytelen volt két gyülekezeti istentiszteletet tartani, mert a régi hívek egyáltalán nem voltak hajlandók befogadni az „olyanokat”, akiket a lelkipásztor missziói lelkesedéssel begyűjtött a templomba: volt iszákosok, életüket elrontott emberek, keresők, stb. Ez a közösség pedig szintén megvetéssel nézte a magukat biztonságosan az Isten orszá¬gában tudóknak ásításait a prédiká¬ciók alatt, megdöbbentek az adakozások nyilvá¬nosságán – mert mindenki hallhatta, hogy ki mennyit adakozik, stb. Nekik pedig ez volt idegen.
Nem ismerős a helyzet valahonnan még a Bibliából, ahogyan a farizeusok megvetéssel nézték a vámszedőket? Vajon Jézus, ha most visszajönne, a templomainkban ülne le, vagy kimenne most is az utcára begyűjteni, akiket mi fitymálással, keresztyén gőggel kizavarunk? Testvérek! Meg ne sértődjön senki sem! Igen széles és mély hasadékok vannak közöttünk. Nem csak a nemzedékek között, hanem egyházunkban is. Sőt a Biblia és a mai gyülekezetek között is! Pallórakóknak kell lennünk! Olvasva az igét, változva az ige által, bizonyosságot tenni a következő nemzedékek előtt Isten irgalmasságáról. Hívogatni és befogadni az elesetteket, szeretni a lehetetlenül élőket, szolgálni, lábat mosni a méltatlanoknak… Ó, rengeteg feladat vár ránk! Ez a világ még mindig sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Lehet, hogy a református lelkész, presbiterek, vagy gyülekezeti tagok megjelenését nem – s akkor nagyon el kell gondolkodnunk! Mitől lettünk hiteltelenné? Gondolkodjunk csak el, mi miért vagyunk az egyházban? Nekünk mit jelent Jézus Krisztus? Mi bocsánatot kértünk az úrvacsoraosztás előtt a haragosainktól? Mi tizedet fizetünk javainkból Isten szolgálatára? Mi kimossuk a megvert ember sebeit, s elvisszük biztonságos helyre, vagy messze elkerüljük? Lehet, hogy érdemes lenne újra a kálvini szokás szerint minden vasárnap felolvasni a 10 parancsolatot, vagy feleleveníteni a bűnbánati imádságot az istentisztelet kezdetén…

3/ Agyagembernek kell lennünk! Nem kövületeknek, mereven a régiekhez ragaszkodóknak, hanem formálhatóknak. Ez a bibliai kép Jeremiás prófétánál szerepel, aki fazekasként látja az Urat, amint kezébe veszi az elromlott edényt, s újat formál belőle. Reformátori elveink között szerepel, a „folyamatos reformáció”. A II. Helvét Hitvallás bevezetőjében olvashatjuk: „Aki minket jobbra tanít az ige alapján, annak engedünk…”. Aki nem ennek alapján gondolkodik, az nem igazi református ember! Mert minden egyházban felelős embernek naponta igét kell olvasnia, imádkozó emberként kell mások körében forgolódnia, örömmel szolgálni a munkahelyén, s a gyülekezetében Isten Igéje általi fegyelmezésben.
Az alapigazságok maradnak, a megélésük koronként, személyenként változatos lehet. Valaki ezt így fogalmazta meg: A fontos dolgokban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, de mindenekben szeretet.
Vegyük az egyik érzékeny pontot: a zenei nyelvet. Minden nemzedéknek megvan a maga fiatalkori zenei világa, s ez érzelmileg erősen kötődik hozzánk. A református Énekeskönyvből szinte teljesen kimarad a XX. Század zenei mondandója, néhány kivétellel. Az ébredési énekek, vagy a mai hangvételű fiatalos, ritmusos énekek. Miért gondoljuk azt, hogy a XX. Században nem volt ihletett énekírás?
S miért gondoljuk, hogy azért mert régi, már ihletett is? Hiszen sok olyan énekeskönyvi ének van, mely zenetörténe¬tileg igen fontos, ám gyülekezeti használatban sohasem énekeljük. Van ebben a könyvben is rossz prozódia bőven, s sok olyan szöveg, melynek minden szavát magyarázni kéne, ha énekelni akarnánk. Arról nem is szólva, hogy milyen kevés a hálaadó és dicsőítő ének… Vajon miért nem fér bele minden nemzedék énekanyaga? Természetesen megfelelő válogatással. De ez formálható¬ságunk kérdése.
4/ S végül a negyedik pontként néhány gyakorlatban is kipróbált nevelési módszer, a szereplés vagy szolgálat témakörben.
Ennek első lépése, hogy a fiatalok érezzék, hogy ők otthon vannak a gyülekezetben. Közösség van ott, amelynek ők is építő tagjai, s nem közönség, aki meghallgat, s kritizál, vagy megdicsér. A „mi-tudat” kialakítása a közös élményekkel kezdődik, apró figyelmességekben épül, s a rendszeresség, számontartás, felelősség alakítja életre szólóvá. Egy apró példa: amikor diák olvassa az igét a templomban, akkor nem a lelkészhez megy panaszkodni a presbiter, hogy megint milyen csúnyán szerepelt „Jenőke”, hanem odamegy hozzá, s megkérdezi tőle, hogy mit jelentett neki, amit olvasott, s esetleg pár szóval elmondja, hogy neki mit jelentett, amikor reggel elolvasta, készülve az istentiszte¬letre…
A második fontos lépés, hogy él¬hető mintát lássanak maguk előtt, s ne csak mintha-keresztyénség álcáját érezzék, mert minden hamisságra nagyon érzékenyek. Itt is csak egy betű különbség, mint az előző pontban is de micsoda különbség! Ha csak beszélnek a hívők a szeretetről, de nem élik, akkor az nekik már hamis. Ha nekik minden vasárnap szerepelni kell, s ott kell lenni a templomban, akkor miért nem kell a presbitereknek is ugyanezt megtenni? Ha nekik jó a reggeli áhítatokon ott lenni, mert ajánljuk nekik, akkor miért nem jár oda a gyülekezet? És így tovább. Csak azokat a szokásokat lehet kialakítani a diákoknál, fiataloknál, amit mi magunk is élünk. Erre az iskola nem tud megtanítani. Az élet a nagy iskolamester. Csak úgy lesznek valóban élő kis ágacska, ha az előző nemzedékek élő vizet adnak tovább! De ha csak a lelkész él úgy, akkor azt gondolják, hogy ha lelkészek lesznek, majd ők is gyakorolják, ha csak „presbiterek”, akkor mindez nem kötelező!
A harmadik lépés annak tudatosítása, hogy mindenkinek van valamilyen lelki ajándéka, amivel a többieknek szolgálhat. Így készítettünk egyszer az otthonnak karácsonyfadíszeket origamival, vagy tanultunk meg egy kis adventi darabot, hogy szolgáljunk több gyülekezetben, az osztálykirándulásokon rendsze¬resen meglátogatjuk a helyi gyülekezetet, vagy szeretetotthont. A hittan-fakultáció¬ban megtanuljuk a gyermekmisszió, a diakónia, s a misszió különböző ágazatait, s ki is próbáljuk ezeket. De vajon hány gyülekezeti tag, vagy presbiter gyakorolja ezeket? A karácsonyi vásárra nagy örömmel készülnek a diákok, mert ott jelen van a gyülekezet apraja nagyja. A bibliaóra nagyon nehezen megy, mert sosem hallják, ha otthont emlegetnék, milyen jót beszélgettek egy bibliaórán az idősebbek. Az adakozás csak céladományként működik, ahogy a felnőtt-gyülekezetek nagy többségében is.
Arról nem is szólva, ami a sajtóban megjelenik. Ha diákjaink nézik a televíziót, s abból tájékozódnak egyházunk életéről, lehet, hogy egészen más képet kapnak, mint amit mi gondolunk továbbadni.
Végezetül hadd kérjem a presbiter testvéreket, hogy imádkozzanak egyházunk megújulásáért, s kezdjük ezt együtt önmagunkon. Megvizsgálva mindent, az ige fényében, s amit elkezdtünk gyakorolni, arra bíztassunk másokat is. Engedjük, hogy Isten leválassza a fölösleget, hogy megmaradhasson a lényeg. Igazi reformációra van tehát
szükségünk.

Fodorné Ablonczy Margit
Intézeti lelkész-vallástanár, Kecskemét