1. Bevezetés

Kétezer évvel ezelőtt a világtörténelemnek egy egészen új szakasza kezdődött el az emberiség életében: A Szentlélek kitöltetésével megszületett a keresztyén egyház. Hitvallásos könyvünk, a Heidelbergi Káté az egyházról a következőket vallja:” Hiszem, hogy Isten Fia az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által, az igaz hit egységében, magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Azt oltalmazza és megtartja. S hogy én annak élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” (H.K. 54.) Egyház tehát e világ kezdete óta van, de keresztyén egyházról csak az első pünkösd óta beszélhetünk.
2. Az első pünkösd (ApCsel 2.)

Jézus mennybemenetele után a tanítványok nagyon árvának érezték magukat, mert nem volt velük szeretett Mesterük, aki megvédte és tanácsolta volna őket. Ezért –féltükben- bezárkóztak egyik ismerősük: Márk János édesanyjának , Máriának a házába. A várakozás idejét azonban nem tétlenségben töltötték, hanem egy szívvel lélekkel könyörögtek a Szentlélek kitöltetéséért, amit az Úr Jézus mennybemenetelekor, megígért.
Eközben jött el a zsidók jeles ünnepe, az aratás ünnepnapja. Ilyenkor az volt a szokás, hogy az aratás első kévéiből sütött kenyeret, hálaáldozatul, felvitték a templomba. Erre az ünnepre nagyon sokan jöttek fel Jeruzsálembe a zsidók és a zsidó hitre tért pogányok közül a Római Birodalom távoli vidékeiről is.
Az ünnep alatt különös dolog történt. Hirtelen az égből heves szélvihar támadt, majd kettős tüzes nyelvek jelentek meg, ami a tanítványok szívét teljesen átjárta, és az elgyávult, bezárkózó kicsi sereget bátor bizonyságtevővé , hitvallóvá formálta. Most már félelem nélkül kimentek az ünneplő sokaság közé, amely a hatalmas szélzúgástól megzavarodva összefutott. Még inkább megdöbbentek, amikor az apostolok bizonyságtételét hallották a megfeszített és feltámadt Úr Jézus felől. Valaki felkiáltott: - Mit tegyünk, hogy Isten igazságos ítéletétől megmeneküljünk? Péter apostol így válaszolt: - „Térjetek meg , és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát”(ApCsel2,38). Akik hittek Péter és az apostolok igehirdetésének, megkeresztelkedtek, és hozzájuk csatlakozott azon a napon háromezer lélek.
Ez volt az ősgyülekezet. Így lett a zsidók aratási ünnepe a Szentlélek Isten nagy aratásává. A háromezer nem mind jeruzsálemi volt. A megtért és megkeresztelkedett hívők a Birodalom távoli vidékeire is elvitték az evangéliumot, vagyis azt a jó hírt, hogy a názáreti Jézusban földre jött Isten megváltó szeretete, és aki hisz benne, örök élete van. Így aztán a Birodalom-szerte kis gyülekezetek alakultak. Így indult el a keresztyén agyház küzdelmes élete ezen a földön.
3. Az Ősgyülekezet belső élete (ApCsel 4)

A Jeruzsálemben maradt gyülekezet kezdetben békében élt, hiszen nem különült el a zsidóságtól. Ezután is buzgón látogatták a templomot , amelynek Salamon-csarnokában gyűltek össze. Mégis volt valami, ami megkülönböztette őket a régi vallástól. Ez pedig az a gondoskodó szeretet volt, amely felkarolta a nincsteleneket. Azt olvassuk az ApCsel könyvében „Nem volt közöttünk egyetlen szűkölködő sem, mert akinek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá” (4,34-35)
A legnagyobb meglepetés mégis az volt számukra, hogy azok a csodák, amelyeket az Úr Jézus annak idején cselekedett, most folytatódtak. Az apostolok sok jelt és csodát tettek a nép között. Sokszor az utcára is kivitték a betegeket, hogy az erre menő Péternek legalább az árnyéka vetődjék rájuk. És sokan meggyógyultak.

II. AZ ŐSGYÜLEKEZET KÜZDELMEI
1. Az apostolok fogsága (ApCsel 3-4)
Ezek között a csodák között a legmegdöbbentőbb egy sánta ember meggyógyítása volt (ApCsel 3). Erről beszélt az egész város. Az eset nemsokára a zsidó nagytanács (szinedrium) tudomására jutott. Azonnal kiadták a parancsot: el kell fogni az apostolokat, és minden eszközzel el kell némítani őket. Péter azonban Szentlélekkel megtelve, bátran bizonyságot tett az Úr Jézus felől. „Igaz dolog-e az Isten szemében – kérdezte -, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: Ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (4,19-20).
2. Gamállél tanácsa (ApCsel 5)

A tanács tagjai mérgükben fogukat csikorgatták, s talán meg is ölték volna az apostolokat, ha egy bölcs tanácstag, a tudós Gamáliél, le nem csillapítja őket. „Hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgy sem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok”. (5,38-39).
Hiábavaló volt tehát a zsidó tanács minden fenyegetőzése, nem tudták elhallgattatni az apostolokat. Péter és társai ez után is bátran hirdették, hogy a názáreti Jézus az Istentől megígért Messiás, és csak általa van bűnbocsánat és üdvösség! Így a gyülekezet lélekszáma napról napra gyarapodott.
3. István vértanú (ApCsel 7)

A fanatikus zsidóság azonban nem tudott belenyugodni abba, hogy a keresztyén hit egyre jobban terjed. Fellázították ellenük a csőcseléket, és az egyik buzgó keresztyént, István diakónust, a nagytanács elé hurcolták.
- Hallottuk, amikor azt mondta, hogy a názáreti Jézus lerombolja ezt a templomot, megváltoztatja a mózesi törvényeket és az ősi szokásokat. István bátran védekezett a hamis vádakkal szemben, és azokat visszafordította vádlói fejére.
- Ti vagytok a törvénytiprók, akik a törvényt angyalok közvetítésével kaptátok, mégsem tartottátok meg. Sőt mindannyian gyilkosaivá lettetek amaz Igaznak, akinek jöttét próféták hirdették.
A nagytanács dühe határtalan volt. Kimondták Istvánra a halálos ítéletet: Köveztessék meg! A felingerelt emberek megragadták Istvánt, kilökdösték a városon kívülre, és addig ütlegelték és dobálták kővel, amíg élet volt benne.
István megkövezése jeladás volt a gyülekezet elleni általános támadásra. Elvakult emberek házról házra járva fogdosták össze a védtelen keresztyéneket, és akiket elfoghattak, megkínozták, és börtönbe vetették. Különösen egy ifjú farizeus, Saul tűnt ki vakbuzgóságával. A hívek rémülten menekültek a városból. Az apostolok pedig, egy időre, elrejtőztek.
III. AZ EGYHÁZ MISSZIÓJA
1. Saul megtérése (ApCsel 9)

Amikor Saul már egyetlen keresztyént sem talált Jeruzsálemben, a főpap engedélyével és megbízásából, fegyveres katonaság élén Damaszkuszba (a mai Szíria fővárosa) indult, hogy az odamenekült híveket fogva vigye Jeruzsálembe. Gonosz tervét bizonyára keresztül is vitte volna, ha az Úr Jézus nem áll elébe a damaszkuszi úton.
• Saul, Saul, miért üldözöl engem?
Saul a rásugárzó fénytől félig vakultan, remegve kérdezte:
• Ki vagy, Uram?
• Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.
• Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? – kérdezte Saul dadogva.
• Kel fel, menj be a városba, és majd ott megmondják neked, hogy mit kell tenned.
Sault kézen fogva vezették katonái Damaszkuszba. Három nap múlva, Anániás, egy buzgó keresztyén megkeresztelte. Így lett Saulból Pál, Jézus Krisztus követője, majd később követe a pogány népek között.
Amikor ezt a zsidók megtudták, mindent elkövettek elpusztítására. Néhány bátor tanítvány azonban megmentette életét. Éjszaka egy kosárban leeresztették a vízfalon, és így megmenekült a zsidók gyilkos haragja elől. Ettől kezdve Pál apostol élete egy percig sem volt biztonságban, mert ellenségei mindenhová követték, és mindent elkövettek, hogy eltegyék láb alól.
2. Antiókhia a keresztyén misszió központja (ApCsel 13)
a) Az üldözések következménye
István diakónus vértanúságát követő üldözések elől sokan vidékre menekültek. Egyik csoportjuk eljutott a szíriai Antiókhiáig, ahol istenfélő görögöknek (=prozelita) is hirdették az igét. Sokan megtértek és hivővé lettek. Antiókhiában nevezték Jézus Krisztus követőit először khrisztiánuszoknak vagyis keresztyéneknek. A hívek száma rohamosan nőtt, úgyhogy az apostolok jónak látták, hogy Barnabást, egy buzgó tanítványt Antiókhiába küldjék, a gyülekezet dolgainak rendezésére.
b) Saul-Pál Antiókhiában
Barnabás túlságosan nehéznek érezte a feladatot, ezért felkereste Pált, aki akkor szülővárosában, Tarzuszban tartózkodott. Magával vitte és most együttes erővel láttak neki a gyülekezet építésének. Az eredmény rendkívüli volt. A gyülekezet annyira megerősödött anyagiakban és lelkiekben egyaránt, hogy amikor hírét vették a jeruzsálemi gyülekezet ínségének, azonnal gyűjtést rendeztek, és gazdag élelmiszeradományt küldtek Pállal és Barnabással Jeruzsálembe. A testvéri szeretetnek ez a megnyilvánulása az éhhaláltól mentette meg az atyafiakat, és még inkább megerősítette, hogy jézus Krisztus egyháza egy test, ahol, „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Kor 12,26).
Barnabás és Pál nem sokáig időzött Jeruzsálemben. Igyekezett mielőbb visszatérni Antiókhiába, mert más, fontos feladat várt rájuk. A gyülekezet ui. ráébredt arra, hogy az embernek nemcsak kenyérre van szüksége, hanem örömre és békességre még inkább. Ezért – a Szentlélek indítására – kiválasztották Barnabást és Pált, hogy ezt az örömhírt, evangéliumot vigyék el más városok és vidékek népeihez is. Így indult el az egyház „külmissziója” a nagy Római Birodalomban.
IV. PÁL APOSTOL MISSZIÓI ÚTJAI
1. Az apostol első missziói útja (Kr. u. 45-46, ApCsel 1,13-14)

a) A Szentlélek által kiválasztott két férfi: Barnabás és Pál első útja Ciprus szigetére, Barnabás szülőföldjére vezetett. Magukkal vitték Márk Jánost is, Barnabás unokaöccsét. Végigjárva a szigetet, nemcsak zsidóknak, hanem pogányoknak is hirdették az igét, és nagyon sokan tértek meg. Maga a kormányzó is „hitt, elámulva az Úrnak tanításán”.
b) Sikeres útjukat Kis-Ázsia városaiban folytatták. Az egyik városban, Lisztrában különös dolog történt. Egy sánta meggyógyítása láttán, a babonás emberek, földre szállt isteneknek nézték az apostolokat és áldozatot akartak bemutatni tiszteletükre. Csak nehezen sikerült eloszlatni a pogány tévhitüket. Ezt használták ki az apostol vakbuzgó ellenségei, akik mindenüvé követték őt. A hiszékeny sokaságot Pálra uszították, és az apostolt megkövezték. Csodálatos módon mégis életben maradt. Az apostolok a sok bántalmazás ellenére sem csüggedtek el, mert megtapasztalták, hogy Isten széles kapukat nyitott a pogányoknak a hitre.
2. A jeruzsálemi zsinat (Kr. u. 49, ApCsel 15)
A tiszta keresztyén hitnek azonban nemcsak külső, hanem belső ellenségei is voltak. Jeruzsálemből ui. Antiókhiába jött néhány túlbuzgó keresztyén, akik azt kezdték hirdetni, hogy az üdvösséghez nem elég a Jézus Krisztus nevére való megkeresztelkedés, hanem fel kell venni az ún. „zsidó keresztséget”, a körülmetélkedést is, sőt a mózesi törvényeket is meg kell tartaniuk. Emiatt a fiatal közösségben nagy zavar támadt, és félő volt, hogy pártokra szakad.
Ezért a gyülekezet vezetői jónak látták, ha Pál és Barnabás felmegy Jeruzsálembe és tisztázzák ezt a kérdést. A főapostolok össze is hívták az apostoli gyűlést, amely hosszas vita után, úgy határozott, hogy nem kell fölösleges „igával”, a mózesi törvények aprólékos megtartásával terhelni a pogányokból lett keresztyéneket. Elég, ha megtartják a Tízparancsolatot, tartózkodnak a tisztátalan élettől és a pogány istentiszteleten való részvételtől. Így aztán újra helyreállt a békesség a hívők közösségében. Ez a határozat később iránymutatóul szolgált a többi gyülekezetnek is.
3. Az apostol második missziói útja (Kr. u. 50-52, ApCsel 16-17-18)
Pál apostol eddig Kis-Ázsiában hirdette az igét, Istennek azonban gondja volt arra, hogy Európa megismerje a Jézus Krisztusban való örvendező életet és belső szabadságot. Amikor az apostolok elindultak második missziói útjukra, a Szentlélek nem engedte, hogy Kis-Ázsiában hirdessék az igét, hanem egyre nyugatabbra terelgette őket. Végül egy különös álomban áthívta Pált és társait: Szilászt, Lukácsot és Timóteust Európába. Ezzel földrészünk történelmét új lapra kezdték írni.
a) Az első európai város, ahova megérkeztek: Filippi volt. Munkájukat kezdetben alig kísérte siker, csupán egy bíborárus asszony, Lídia tért meg családostól. Egy váratlan esemény azonban új utat nyitott számukra. Egyik nap egy jövendőmondó lányka szegődött nyomukba, és azt kiabálta: Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik nektek az üdvösség útját hirdetik. Pál nem örült ennek a furcsa „bizonyságtételnek”, mert jól tudta, hogy a tisztátalan lélek kiabál a lánykából. Ezért keményen ráparancsolt a démoni lélekre: Menj ki belőle! A lány gazdái, akik addig kihasználták ezt a szerencsétlen gyermeket, bíróságra hurcolták, megvesszőztették, és börtönbe zárták az apostolokat.
Pál és társa, Szilász azonban nem siránkozott a méltatlanság miatt, hanem énekszóval dicsőítették az Istent, hogy az Ő nevéért szenvedhetnek. Éjféltájban hirtelen földrengés rázta meg a börtönt, az ajtók felpattantak, s kalodába zárt lábuk feloldódott. Az álmából felriadt börtönőr öngyilkos akart lenni, azt hívén, hogy a foglyok mind megszöktek. Pál azonban rákiáltott: - Ne tégy kárt magadban, mert mindnyájan itt vagyunk! A börtönőr ámulva tapasztalta, hogy senki sem szökött meg. Ez annyira megdöbbentette, hogy megtért, és egész házanépével megkeresztelkedett.
b) Az apostol és munkatársai Filippiből továbbindulva, a tartomány fővárosába Thesszalonikába igyekeztek. Igehirdetésükre sokan tértek meg a zsidók és az istenfélő pogányok közül is. A fanatikus zsidók azonban keményen ellenálltak, majd üldözőbe vették az apostolokat. Pál csak a testvérek segítségével tudott elmenekülni a városból.
c) Útja innen Görögország egykori fővárosába, Athénbe vezetett. Szomorúan tapasztalta, hogy az emberek szinte egész napjukat fölösleges, üres vitatkozásokkal töltik, és mit sem tudnak az egy élő igaz Istenről. Ami pedig különösen felháborította Pált, az a bálványszobrok sokasága volt. Mégis megpróbált a lelkükre hatni.
- Nagyon istenfélő embereknek tartalak titeket – kezdte beszédét – mert amikor bejártam a várost, találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt írva: az Ismeretlen Istennek. Nos, akit ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem nektek.
Az emberek egy ideig figyelmesen hallgatták, de amikor az apostol a Jézus Krisztusban való új életről, megtérésről és feltámadásról kezdett beszélni, az athéniek kinevették őt. Pált egészen lesújtotta ez a sikertelenség. Munkatársai is visszamaradtak az egyik városban, így egyedül lehangoltan folytatta útját, az ország akkori fővárosa: Korinthus felé.
d) Félelem és szorongás közt lépett be a városba. Az Úr Jézus azonban elébe ment, ui. mindjárt kezdetben hívő munkatársakra talált, egy Rómából menekült zsidó-keresztény házaspárban: Akvilában és Priszcillában. Munkát is talált műhelyükben, ahol sátorponyvát készítettek. Így aztán megbátorodva kezdett hozzá a szolgálathoz. Nemsokára apostolai is megérkeztek, és most már együttes erővel tettek bizonyságot arról, hogy a názáreti Jézus a megígért Messiás, és csak benne van üdvössége az embernek. Ezt a zsidók többsége elutasította, és kiűzték az apostolt, társaival együtt, a zsinagógából. Egy közeli házban találtak otthonra, ahol tovább hirdették az evangéliumot, majd kimentek a város kikötőjébe, piacára és ott beszéltek az embereknek Jézusról. A Szentlélek olyan erőt adott szavuknak, hogy az emberek sokasága tért meg, és lett keresztyénné.
A korintuszi gyülekezet később a keresztyénség fontos központjává lett, ahonnan messze vidékre kisugárzott az igaz hit. A zsidóság Korinthuszban, minden áron el akarta némítani az apostolt. De hiába hurcolták bíróság elé az ország bölcs kormányzója, Gallió mit sem adott a hamis vádakra. Így Pál megmenekült a börtöntől.
4. Az apostol harmadik missziói útja ( Kr. U. 52-55, ApCsel 19)
a.) Pál apostol harmadiki missziói állomása Kis-Ázsia híres kereskedelmi központja Efezus volt. A várost mégsem kereskedelme tette híressé, hanem Artemisz istennőről (latinul: Diána) elnevezett temploma, amelyet a világ hét csodája egyikének tartottak. Megcsodált ékessége Artemisz ébenfából faragott szobra volt, amelyről a közhiedelem azt tartotta, hogy az égből hullt alá. A templom ezüstből készített kicsinyített mását az emberek, talizmánként a nyakukban hordták.
Pálnak és munkatársainak háromévi munkája hallatlanul eredményes volt: a várás jelentős tömegei lettek keresztyénné. Ezt a zsidók keserű irigységgel szemlélték, és mindent elkövettek az apostol elpusztítására. Támadásuk azonban meghiúsult.
b) Később a pogányok részéről érte őket veszedelmes támadás. A csődbe jutott ötvös mesterek – miután kegytárgyaikat senki sem vásárolta – fellázították a város aljanépét, és utcai tüntetésen követelték Pál elűzését a városból. A hívek összetartása és előkelő pártfogóinak segítő keze azonban megoltalmazta gyilkos haragjuktól.
c) Az apostol – hogy kitérjen ellenségei újabb támadása elől – elhagyta a várost. De ezután sem tétlenkedett. Sorra látogatta az európai gyülekezeteket: Filippit, Thesszalonikát és Korintust, biztatva őket a hitben való hűséges helytállásra, majd gazdag élelmiszeradománnyal Jeruzsálembe utazott, hogy a szükséget látó testvéreken segítsen.
5. Az apostol fogsága (Kr.u. 56-58, ApCsel 21-25)

a. A tanítványok közül sokan ellenezték Pál jeruzsálemi útját, ismerve a zsidóság féktelen gyűlöletét, amely a korabeli zsidóság haragját szülte. Valóban, amikor a templomban felismerték, rárontottak, és ha a római helyőrség észre nem veszi a templomudvaron való dulakodást, talán ott menten meg is ölik. Liziász ezredes azonban katonáival, kiszabadította kezeik közül. Majd, hogy megmentse az újabb támadástól, Cézáreába, Félix római helytartó városába vitette.
b. A zsidó nagytanács mindent elkövetett Pál elitélése érdekében, Félix azonban jól látta, hogy csak bosszúból adták kezére. Ezért a tárgyalást elhalasztotta. Két év múlva Félixet Fesztusz váltotta fel a helytartóságban. A zsidók elérkezettnek látták az időt a per felújítására, és mindent megpróbáltak, hogy a helytartó kezükre játssza az apostolt. Pál érezte, hogy csapdát állítottak neki. Ezért – túljárva vádlói eszén – így szólt: „ A császár ítélőszéke előtt állok ……. A zsidóság ellen nem vétettem semmit …… Ha ezek alaptalanul vádolnak engem, senki sem szolgáltathat ki nekik, a császárhoz fellebbezek!” (25,10-11). A zsidók döbbenten hallgattak, érezték, hogy Pál kicsúszott a kezükből, hiszen őt, mint római polgárt, védik a római törvények.
c. Fesztusz előtt az egész ügy roppant zavaros volt. Agrippa zsidó király azonban segítségére sietett, és megállapította, hogy az apostol semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett. Így aztán a helytartó – Agrippa tanácsára – azt írta a császárnak, hogy ez az ember ártatlan, és csak azért nem engedte szabadon, mert a császárhoz fellebbezett.

6. Az apostol útja Róma felé (Kr.u. 59, ApCsel 27)
Fesztusz helytartó – Juliusz százados őrizete alatt – néhány nap múlva elindította az apostolt a főváros, Róma felé. Hajójuk azonban viharba került, két hétig hányódott a viharos tengeren, és ha Pál nem tartja a lelket a hajósokban, mindnyájan ott vesztek volna. Isten azonban megkönyörült rajtuk, s végül is – kínkeservesen sikerült Málta szigetére kivergődniük. Majd tavasz jöttén elindultak Róma felé.
A római gyülekezet, amikor értesült az apostol érkezéséről, eléje sietett, és nagy örömmel kísérték a fővárosba. Pálnak megengedték, hogy tulajdon szállásán lakjék, az őt őrző katonával, akivel össze volt láncolva. Valószínű, hogy Kr. U. 61-ben felmentették a vád alól, és szabadon bocsátották. Ezután még évekig szolgálta az Úr ügyét, végiglátogatva szeretett gyülekezeteit, s talán még Hispániába (a mai Spanyolország) is eljutott. Erről azonban nem szólnak az Írások.
Annyi bizonyos, hogy halálos ellenségei, a zsidók egy percig sem nyugodtak, hogy eltegyék láb alól. Koholt vádak alapján, újra elfogatják, Rómába szállítják.
A Néró-féle üldözéskor megmenekül (2Tim 4,17). A hagyomány úgy tudja, hogy Kr.u. 67-ben Péter-Pál napján, Péter apostollal együtt halálra ítélték, keresztre feszítve áldozta életét megváltó Uráért, az Úr Jézus Krisztusért.
Pál nemcsak igehirdetésével szolgálta az Úr Ügyét, hanem leveleinek egész sorával, amelyeket Rómába, Korinthusba, Galáciába, Efezusba, Thesszlonikába, Filippibe és Kolosséba írt. Ezekben a levelekben az igaz keresztyén hit alapjait fektette le. Központi gondolata: Egyedül a Jézus Krisztusban való hit által van üdvösség.
V. A KERESZTÉNYSÉG ELTERJEDÉSE
A RÓMAI BIRODALOMBAN
1. A terjedés külső oka
Ha ez kérdezzük, mi tette lehetővé, hogy a keresztyénvallás alig egy század alatt olyan hallatlan gyorsasággal terjedt el a Római Birodalomban, akkor több olyan külső és belső okra kell rámutatnunk, ami Jézus Krisztus útján az emberekhez előkészítette.
Ha beletekintünk a Jézus-korabeli társadalomba, nem nehéz felismerni azt a mérhetetlen szomjúságot, ami eltöltötte a szíveket az emberibb élet és béke után. Valóban igaz volt az apostol szava: „ A teremtett világ sóvárogva várja, (várta) az Isten fiainak megjelenését” (Róm8.19).Az első római császár, Augusztus fellépésével, úgy látszott, hogy beköszöntött a várva várt „aranykor”, a béke és jólét korszaka. Hiú remény volt. Utódai alatt tovább folytatódtak a belviszályok. A császárok olyan gyors ütemben követték egymást a trónon, hogy a császárszobrokat lecsavarható fejjel készítették. Ha jött az új uralkodó, nem kellett új szobrot csinálni, csak a régi fejét kellett kicserélni az újjal.
A véres háborúkat gyakran követte éhínség, dögvész, lázongások.
Lezüllött a társadalmi és a családi élet. Rómában általános jelszó volt: „minden eladó”: tisztesség, becsület, tisztaság. A jobb érzésű emberekben olthatatlan vágy élt a tisztább családi élet után. Az éhező tömegek kenyeret és cirkuszi játékokat követeltek ( latinul: Panem et circenses . A dúsgazdagok az élvezetekben és gyönyörökben látták az élet értelmét („minden órádnak szakaszd le virágát”), és a nincstelenekkel mit sem törődtek. A társadalom zöme léhaságba züllött, vagy halálos életunalomban tengődött.
Sokan kiábrándultak a bálvány-istenekből is. Sokszor maguk a pogány papok csúfolták ki isteneiket.
A keresztény vallás gyors elterjedését –akaratlanul is- elősegítette a szórvány-zsidóság! (= diaszpóra). A zsidóság egyistenhite, szigorú valláserkölcsi élete sokakat vonzott. A pogányok között végzett missziójuk szép eredményeket ért el. A zsidósághoz való csatlakozást kívánatossá tette az a sok kedvezmény is, amiben az államhatalom részesítette őket. Így: fel voltak mentve a katonáskodás alól és a császárok szobra előtt való áldozatok bemutatásától. Pál apostol missziói útja során mindig a zsinagógát kereste fel.
Hozzájárult a keresztyénség terjedéséhez az egységes nyelv. Majdnem mindenki tudott görögül, és beszélte is ezt a nyelvet. Ugyancsak a külső tényezők között kell megemlítenünk az egész országot behálózó kereskedelmet. A kerekedők távoli tartományokat is felkerestek, és oda nemcsak árut vittek, hanem –ha keresztyének voltak – a hitüket is. A kereskedelmet segítették a jó utak és a gyors postakocsi közlekedés is. Ezek a külső okok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy már az első század végére birodalom szerte gyülekezetek egész sora alakult, és nemcsak a nagyvárosokban, mint Korintus, Efezus, Róma, Alexandria, Karthagó, hanem a birodalom távoli tartományaiban: Hispániában, Germániában és Galliában is találtunk keresztyén közösséget.
2. A terjedés belső okai

A külső tényezők bármily fontosak is voltak, önmagukban még elégtelenek lettek volna a keresztyén vallás gyors elterjedéséhez. Döntő fontosságúak a belső okok voltak. Ami az emberek tíz- és százezreit Jézus Krisztushoz vonzotta, az a keresztyének példás tiszta családi élete volt. Ismeretlen volt köztük a házasságtörés és a válás. Ha mégis előfordult ilyen est, a házasságtörőt –háromszori intés után- kizárták a gyülekezetből.
A gazdagok mérhetetlen élvezethajszolásával szemben önmegtartóztató, szinte aszketikus életet éltek. A durva önzéssel és pénzhajszolással szemben a keresztyének áldozatos szeretete közismert volt. Erről maguk a pogányok állították ki a legszebb bizonyítványt, amikor azt mondták: Nézzétek, nemcsak a maguk szegényeit segítik, hanem a mi éhezőinket is táplálják, és a mi betegeinket is ápolják. Rendkívüli vonzerőt jelentett a hívek bátor hitvallása és vértanúságig menő hűsége. Készek voltak hitükért bármikor meghalni. Mindez a Szentlélek hathatós munkája volt életükben, aki erőt adott a hűséges helytállásra és a tiszta keresztyén életvitelre.
Tömören foglalja össze az első századok keresztyéneinek erkölcsi magatartását Justin Martír bizonyságtétele, aki vallató bírái előtt ezeket mondja: „Mi, akik egykor bűnös kívánságainknak éltünk, most az egyedülálló Istennek szenteljük életünket. Mi, akik előtt hajdan saját érdekünk volt mindenekfelett való, most javainkat szívesen adjuk oda a szükséget szenvedőknek. Mi, akik hajdan semmi közösséget nem akartunk az idegenekkel, mostan, a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenése óta, testvérileg együtt élünk velük. Imádkozunk ellenségeinkért, és igyekszünk meggyőzni azokat, akik ok nélkül gyűlölnek minket.”
VI. AZ EGYHÁZ BELSŐ ÉLETE
1. Hitközösség
Az első századok gyülekezeti élete példásan tiszta és egyszerű volt. Ez már önmagában is hallatlan vonzerőt jelentett a mindenből kiábrándult világnak.
Hogy milyen volt ez a gyülekezeti élet, erről hitelesen maga a Szentírás tudósít, amikor azt mondja: A hívek „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (Ap.Csel 2,42). Ez azt jelenti, hogy az első gyülekezet olyan volt, mint egy nagy család, amelynek a feje Jézus, a családtagok pedig mi vagyunk. Ezt a közösséget közös hit tartotta össze. Igyekeztek Jézus Krisztus életéről, tanításáról, kereszthaláláról és dicsőséges feltámadásáról minél többet tudni. Erről pedig a legtöbbet az apostolok tudtak, akik tanúi voltak Jézus életének. Ezért szorgalmasan eljártak az istentiszteletre, hogy minél többet halljanak az Úr Jézusról.
Ezeket, az elbeszéléseket buzgó tanítványok följegyezték. Így alakultak ki lassan az evangéliumok, már a hatvanas hetvenes években. (Máté, Márk, Lukács, majd János evangéliuma. Ezekhez később hozzácsatolták Pál apostol leveleit, amit az egyes gyülekezetekhez: Rómába, Korinthus, Efezusba, Galáciába, Thesszalonikába, Kolosséba és Filippibe írt, és amelyeket egyes munkatársaihoz: Timóteushoz, Titushoz és Filemonhoz küldött. Így már a II. század közepe táján (Kr. u. 150 körül) készen volt a Biblia újszövetségi része is. Ettől kezdve a biblia lett „a hit és cselekedetek zsinórmértéke” (kánonja). Csak azt fogadják el hitelesnek, ami ezt a mértéket megütötte.
A Biblia mellett már korán szükségét érezték annak, hogy az Istenben és a Jézus Krisztusban való hitüket – a külső és belső ellenséggel szemben – egy rövid formában összefoglalják. Kezdetben ez a hitvallás egyetlen mondatból állt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.” Ezt egészítették ki később a ma is használatos Apostoli Hitvallásá.
A tiszta keresztyén hitet –már kezdettől fogva- igen sok gúny és támadás érte a pogány írók részéről is. Azokat a tudós keresztyén férfiakat, akik bátran szembeszálltak a pogány írók gúnyolódásaival, és igyekeztek azok vádját cáfolni egyházatyáknak, nevezzük. De ugyancsak ők voltak azok, akik felléptek az egyházon belüli hamis tanításokkal szemben is. Nevezetesebb egyházatyák voltak: Irenaeus (178 körül), Tertulliánus (200), Cipriánus és Origenész (250).

2. Szeretetközösség

Az ősegyház azonban nemcsak hitközösség, hanem szeretetközösség is volt. Már az első gyülekezetről azt olvassuk, hogy „szívében és lelkében egy volt….”Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá” (Ap.Csel 4,32.34-35). Később az üldözések nyomán a jeruzsálemi gyülekezet elszegényedett, és kezdett szükséget látni. A többi gyülekezet azonban ezt nem nézte tétlenül. Már az antiókhiai gyülekezet is gondoskodott a jeruzsálemi nincstelenekről, később pedig az összes gyülekezet adakozott a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek megsegítésére. Egy ilyen „segélyszállítmány” átadása során fogtál el Pál apostolt Jeruzsálemben.
Az istentiszteletet közös étkezéssel fejezték be. A legtehetősebbek táplálták a nincsteleneket; ezt agapénak, szeretetvendégségnek nevezték. A hozott élelmiszereket a diakónusok és diakonosszák vették át és szolgálták fel. Az ő feladatuk volt egyébként a gyülekezet anyagi ügyeinek intézése, az adományok összegyűjtése és szétosztása, és a betegek látogatása is. A jézusi szeretetnek ezt a megnyilvánulását nem csekély csodálattal szemlélték a kívülállók. A hit és a szeretet gyakorlásának közös alkalma az istentisztelet volt. Általában a hét első napján, az Úr feltámadásának a napján, vagyis vasárnap gyűltek össze. Az üldözések idején késő este, rendszerint magánházaknál. Amikor ez veszélyessé vált, elhagyott temetőkben (a rómait katakombának nevezték) vagy egy-egy vértanú sírjánál, néha lakott területen kívül, valamilyen puszta helyen. Templomról, csak a II. század után beszélhetünk –de ezek is inkább nagyobb lakóházakhoz hasonlítottak, sem mint templomhoz. Az istentisztelet nagyon egyszerű volt. Zsoltárének, az Ó-és Újtestamentum egyes részeinek felolvasása és magyarázása, amit közös imádkozás zárt be.
Az úrvacsorát eleinte ülve vették, a bort és a kenyeret kézről kézre adva emlékeztek az Úr halálára. Később azonban egyre inkább az áldozati jelleg kapott hangsúlyt. Ekkor már csak a pap osztotta a kenyeret és bort. „Azt tartották, hogy a hálaima elmondásával, a pap lehozza az égből Krisztus testét és vérét a kenyérbe és a borba, és azt megáldozza a gyülekezet bűnéért.”(Révész I.) Innen már csak egy lépés hiányzott a mise tanításához, amelyben az a gondolat vált uralkodóvá, hogy a kenyér (most már ostya) a papi megáldás folytán átváltozik. Krisztus valóságos testévé és vérévé. Kezdetben azonban nem így volt.
3. Az egyház szervezeti felépítése

Az első gyülekezetek teljesen önálló életet éltek, az apostolok által megbízott felügyelők vezetésével. Ezeket kezdetben hol presbitereknek, hol püspököknek nevezték. A keresztyénség rohamos terjedésével azonban szükségessé vált – a hit tisztaságának megőrzése és a belső rend biztosítása érdekében – az egységes vezetés. Amíg az apostolok éltek, ők őrködtek a gyülekezet jó rendje fölött. Haláluk után azonban az egyes tartományok és országrészek fővárosaiban élő presbiterek, illetve püspökök vették át a szerepüket. A püspököket az apostolok utódainak tekintették, így hatalomban a presbiterek fölé emelkedtek. Feladatuk a gyülekezetek felügyelete (nevük szó szerint felvigyázót jelent), a jó rend fenntartása, az egyházi fegyelem gyakorlása és az igazi keresztyén hit tisztasága felett való őrködés. A püspöki tiszt azonban tovább „fejlődött” és már a II. században különbséget tesznek a városi és a falusi püspökök között. A városiból főpüspök, metropolita lett. Különösen az apostolok alapította gyülekezetek metropolitái (Antiókhia, Jeruzsálem) emelkedtek egyre magasabbra hatalomban, és tekintélyben a többi püspök fölé. –Később aztán a római és konstantinápolyi metropolita vette át az egyház kormányzását, az egyik nyugaton, a másik keleten. De ez már a későbbi idők eredménye.
VII. A KERESZTÉNYSÉG ÜLDÖZÉSE
1. A zsidóság részéről

A pogány világban annyiféle vallás és isten volt, hogy a keresztyén vallással eleinte nem sokat törődtek –különben is a zsidóság egyik mellékágának tartották. A zsidó vallás pedig megtűrt vallás volt, amelyik sok keresztyént élvezett. Tertulliánus egyházatya, egyik írásában, találóan jegyzi meg: „A keresztyén vallás a zsidó vallás árnyékában élt és terjedt.” Másságuk azonban nemsokára feltűnt, mert a keresztyének azt vallották, hogy a názáreti Jézus az Istentől megígért Messiás. Ezt azonban a régi hagyományokhoz és a mózesi törvényekhez görcsösen ragaszkodó zsidóság egy része elutasította, és fanatikusan üldözni kezdte a názáreti követőit. Ez az üldözés még csak egyes személyek ellen irányult, később azonban kiterjesztették az egész gyülekezetre. István volt az első keresztyén vértanú, akit a zsidó nagytanács megkövezésre ítélt. Tíz évvel később Heródes Agrippa zsidó király az egész jeruzsálemi közösséget ki akarta irtani. Jakab apostolt kivégeztette, Pétert fogságba vetette, aki azonban csodálatos módon kiszabadult kezei közül (ApCsel 12). Ezek az üldözések egyáltalán nem gyengítették meg a gyülekezetet – ellenkezőleg: megerősítettek. Még szorosabbra zárták soraikat, még jobban összetartottak. A menekülők pedig messze vidékre elvitték az evangéliumot és hirdették a pogányoknak is. Jeruzsálem pusztulása előtt (Kr.u.70), a keresztyének a Jordánon túlra, Pellába menekültek. Az utolsó zsidó felkelés (Bar Kochba Kr.u.135) leverése után, az egész ország romokban hevert, a maradék zsidóság szétszóródott a birodalom távoli vidékeire, a jeruzsálemi gyülekezet megszűnt. Irányító szerepét előbb Antiókhia, Efezus, később Róma és Konstantinápoly vette át.
2. Üldözés a pogány hatóság részéről
A pogány hatóságok eleinte nem sokat törődtek a keresztyénséggel. Nem is igen értették a zsidó vádaskodásokat (Messiás-vita). Később azonban, amikor bevezették a császárok szobra előtt való kötelező áldozásokat, és ezt a keresztyének –érthető okból- megtagadták, megindult ellenük az eljárás. Eleinte szórványosan, egyes kormányzók részéről, később birodalom szerte. Hozzájárult ehhez a dologtalan csőcselék vádaskodása is, akik olyan rágalmakat terjesztettek a keresztyének felől, hogy vért isznak és szamárfejet imádnak. (Az úrvacsora félremagyarázása.) Később a babonás nép a különféle természeti csapásokért –tűzvész, pestis, árvíz – is a keresztyéneket okolta. Ilyenkor kiadták a jelszót: Keresztyéneket az oroszlánok elé!- és a hatóság, az elégedetlenkedő nép lázongásának lecsendesítésére, engedett a követeléseknek.
Az első nagy üldözés Néró császár alatt érte a keresztyéneket (Kr.u. 64). Ez az eszelős ember felgyújtotta a fővárost, és azt a keresztyénekre fogta. Az összefogdosott híveket szurkos zsákba varrva égettette el kerti ünnepélyén (Néró fáklyái). Másokat kiéheztetett oroszlánokkal tépetett széjjel. Csoda-e ha a keresztyének úgy tekintettek Néróra, mint a Sátán megtestesítőjére.
Domotianus császár (81-96) már szélesebb körre terjesztette ki az üldözést. Többeket kivégeztetett vagy börtönbe vettetett. De ez csak a kezdete volt a későbbi, az egész Birodalomra kiterjedő üldözésnek.
Traianus császár (98-117) rendeletben tiltotta meg a gyűlések tartását. Aki állhatatos maradt hitéhez – kivégeztette. Ennek az üldözésnek esett áldozatul Ignatius antiókhiai püspök, akit Rómába vitettek, és vadállatok elé vetettek. Halála előtt ezt írta hittestvéreinek: „Isten búzája vagyok én. A vadállatok foga megőröl, hogy Istennek tiszta kenyere legyen belőlem.”
Marcus Aurelius (161-180) alatt majdnem az egész birodalomra kiterjedő üldözés indult meg. A pusztító pestisért megint a keresztyéneket okolták: „elhagyták az ősi isteneket, ezért bűnhődünk mi helyettük”. Ekkor halt vértanúhalált Justin Martir és Szmirnai Policarpus. Az ősz püspököt a bíró minden áron meg akarta menteni:
• Tagadd meg Krisztust, és szabad vagy – kérlelte
• Hogy tagadhatnám meg az én Uramat, Jézust, amikor Ő nyolcvanhat éven keresztül nem tagadott meg engem? – válaszolta szelíden.
Máglyán végezte életét.
A véres elnyomás és üldözés ellenére is, a keresztyénvallás egyre jobban terjedt. Maguk a pogányok csodálkozva mondták: „A keresztyének vére magvetés.” Valóban az volt. Nem egyszer megtörtént, hogy a halálra ítéltek kivégzésére vezényelt katona – látva a halálba menők sugárzó arcát- letette kardját, sisakját, és odaállt a kivégzendők közé.
A császárok válaszút elékerültek: vagy elismerik a keresztyénvallást, vagy a Birodalom teljes erejével szembefordulnak vele.
Decius római császár (249-251) ez utóbbit választotta. Elrendelte, hogy mindenki köteles megjelenni a császár szobra előtt, áldozatot bemutatni, és esküt tenni. Sajnos sokan –részben gyávaságból, részben vagyonuk mentése érdekében- megtagadták hitüket is. Decius a gótok elleni háborúban nemsokára elesett, így a keresztyének egy ideig békében élhettek. Nem sokáig.
Diokletianus (284-305) a pogány vallás buzgó híve volt. Meg volt győződve, hogy a Birodalom egykori fényét csak úgy tudja visszaállítani, ha az állam főellenségének tartott keresztyénséget megsemmisíti. Kiadta a szigorú rendeletet: Le kell rombolni a keresztyén templomokat, el kell égetni a Bibliákat és minden vallásos iratot. Aki nem tesz esküt a császárra, meg kell fosztani minden tisztségétől, aki pedig nem hajlandó áldozatot bemutatni a császár szobra előtt, oroszlánok elé kell vetni. Sok tízezer hívő esett áldozatul a császár vak dühének – mégse sikerült megtörni őket.
Végül Constantin császár (306-337) belátta, hogy nem akarja egész birodalmát kiirtani, meg kell engednie a keresztyéneknek, hogy vallásukat szabadon gyakorolják. Constantin édesanyja, Heléna hívő keresztyén volt, aki Jeruzsálemben, a Golgotán templomot építtetett. Constantin tiszteletben tartotta édesanyja hitét, maga azonban pogány maradt. Amikor Diokletianus utóda, Galerius meghalt, a hatalmat három hadvezére vette át. A Birodalom keleti fele Constantinnak jutott, Bizánc központtal. A társuralkodók közti béke azonban nem bizonyult tartósnak, nemsokára döntő ütközetre került sor Constantin és ellenfele Maxencius között. A hagyomány szerint Helena meglátogatta fiát a táborban, és arra intette, hogy kérje az Úr segítségét győzelemhez. Constantin elutasította anyja kérését. Éjjel azonban álmot látott: egy nagy kereszt tűnt fel az égen, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz.” Constantin másnap felvarratta katonái ruhájára a kereszt jelét, és véres csatában legyőzte ellenfele háromszoros túlerőben lévő seregét. Állítólag ez a győzelem váltotta ki a keresztyének üldözésének megszüntetését. 313-ban, Milánóban kiadott rendeletében szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztyéneknek.
Így győzött a keresztyénség – fegyvertelenül – Róma fegyvereivel szemben.

Foglaljuk kérdésekbe az elmondottakat:
1. A keresztyén vallás elterjedésének külső okai között melyik volt a legjelentősebb?
2. Fontos tényező az egységes nyelv, milyen nyelvet beszéltek?
3. Az akkori viszonyok között mi volt a gyors közlekedés? Mi segítette ezt elő?
4. A belső okok közt mi volt a legjelentősebb?
5. Milyen volt az akkori vallási és társadalmi élet?(főbb jellemzői)
6. Mi jellemezte az első gyülekezetek egyházi életét?
7. Mi volt a hitközösség?
8. Mi a szeretetközösség főbb jellemvonása?
9. Melyek voltak Pál apostol missziói útjai?
10. Hogy „születtek meg” az evangéliumi írások?
11. Melyek Pál apostol levelei?
12. Mi volt a hit rövid foglalata? Melyik volt az első hitvallás?
13. Milyen volt az első keresztyének istentisztelete? Hogy úrvacsoráztak?
14. Kezdetben kik vezették az egyházi életet? Később hová módosult ez?
15. A zsidóság miért üldözte a keresztyéneket? Ki volt az első vértanú?
16. A pogány hatóság miért üldözte a kersztyéneket? Ki volt Néró?
17. Sorold fel a keresztyén vallást üldöző császárokat!
18. Ki adta meg a szabad vallásgyakorlatot?