Címlap

3. 5 Augusztinus

Augusztinus a legnagyobb egyházatya, a római katolikus egyház szentje és tanítója. A Római Birodalom Numidia-i (Észak-Afrika) tartományában, Thagastéban született 354-ben. Apja Patricius,decurio, ami egyaránt jelentett katonai és polgári tisztséget is. Pogány vallású volt, csak idős korában keresztelkedett meg. Édesanyja Monica hívő keresztyén, aki fiát is keresztyén hitben nevelte. Kilenc éves, amikor Julianus Apostata a perzsák elleni a perzsák elleni csatában elesik s ezzel végleg megbukik a pogány vallás restaurációjára tett kísérlete. Augusztinus ifjúkora a birodalom utolsó nagy uralkodójának Nagy Theodosiusnak (379-95) idejére esik. Ötvenhat éves, amikor Alrik gót seregei kifosztják Rómát. A népvándorlás zűrzavarai vetnek árnyékot élete végére. 430-ban halt meg, mint Hippo püspöke, miközben a vandálok a várost ostromolták.
A keresztyénség államvallássá tétele után megindult a pogányság tömeges beözönlése az egyházba, aminek következtében az erkölcsi élet tisztasága aláhanyatlik. Sokan inkább a várható előnyökért lesznek keresztyénné, semmint meggyőződésből. A hitbeli buzgóságot felváltja a látszat-kegyesség. Az emberek többsége ezután is szórakozásban leli örömét és a („kenyeret és cirkuszi játékokat”) igénye épp úgy megmarad, mint a pogány világban. Az előkelők sem a vallásban, hanem az adatgyűjtésben találják örömüket. A rabszolgaság intézménye is fennáll.
Augusztinus élete szorosan összekapcsolódik Észak-Afrika Numidiai tartományához. Ezt a tartományt faji, kulturális és vallási ellentétek osztják meg. Az elnyomott pun gazdaság állandó lázongása a fennálló társadalmi rend ellen polgárháborús fészekké teszi a területet. A donatista eretnekség pedig az egyház egységét fenyegeti. A társadalmi és vallási ellentéteknek ebben a zűrzavaros világában Isten irgalmas szeretete támaszt egy férfit, aki tiszta látásával, mély hitével és rendkívüli tehetségével, visszavezeti az egyházat az evangélium igaz útjára.
Augusztinus egész életét a szakadatlan küzdelem jellemzi: harcol önmagával, viaskodik az eretnekség ellen, az éledező pogánysággal és küzd a tan tisztaságáért. Négyfrontos küzdelem ez, de ahhoz, hogy győztesen vívhassa meg harcát, előbb önmagát kellene legyőznie. Alapjában véve Isten küzd érte, míg végül is Krisztus igájába hajtja ezt a sokat vívódó lelket.

I. Harc önmagával. Megtérése.

Vajmi keveset tudnának belső vívódásairól, ha nem önmaga tárta volna a világ elé a fél életét betöltő hatalmas küzdelmét. Mindezt Confessiones (Vallomások) című műve tartalmazza. A könyv XIV. fejezetéből X. foglalkozik bukdácsolásaival, tévelygéseivel, útkereséseivel – s mindezt olyan őszinte nyíltsággal, szépítés nélküli alázattal, hogy aki elkezdi olvasni, nem bírja letenni. Megrendítő erejű, csodálatos mű ez, Isten előtt való mélységes meghajlás, őszinte bűnvallás és buzgó imádság. Irodalmi remekmű. Már a bevezető sorai megadják a mű alaphangját : „Te ébresztetted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned”.
Az is szívet melengető, ahogy leírja kicsi gyermekkorát. Édesanyja, Monica sokat virrasztott és imádkozott bölcsője fölött, mert nyűgös kisbaba volt, és sokat betegeskedett. Mikor nagyobbacska lett, kezdett valamit megérteni abból a furcsa dologból, amit életnek neveznek. Különösen tetszett édesanyja sok szép története arról a csodás Jézusról, aki úgy szerette az embereket, hogy meghalt értük. Nagy figyelemmel hallgatta és szeretett volna olyan lenni, mint édesanyja: keresztyén. De apja ellenezte: Minek az? – Így továbbra is pogány maradt.
Mikor elérte az iskoláskort, iskolába küldték. A tanulás azonban nem nagyon ízlett, inkább a játékokon járt az esze. Ha viszont nem készült a tanítója nagyon elverte. Ettől igencsak félt, s ezért kénytelen-kelletlen megtanulta a leckét, de továbbra sem rajongott a „tudományokért”: undok dallam az egy+egy kettő, a kettő+kettő-négy” írja a Vallomásaiban. A latint azonban nagyon szerette. Vergiliusnak, a nagy írónak Aeneisét kétszer is elolvasta, még sírt is Dido királynő halálán. Pajtásai nem szerettek vele játszani, mert mindig csalt. Hogy magához édesgesse őket, lopott apja pincéjéből. Ezekkel, a fiúkkal csavargott, ha elszökhetett hazulról. Egyszer a szomszéd kertjéből körtét loptak. Nem, azért mert szükségük lett volna rá, hanem a lopás izgalmáért. Végül is az egészet a disznók ették meg. Ilyenkor némi lelkiismeret-furdalást érzett, mintha Jézus szelíd szeme nézett volna rá, de a szíve továbbra is néma volt, és kemény maradt. Tizennégy éves korában Madaurában küldték irodalmat és retorikát tanulni. Ezekről, az évekről sem sok jót ír le Vallomásaiban. „Alantas dolgokban leltem kielégülést, a változatos és sötét szerelmek között egészen elvadultam, csak a világ tetszését hajszoltam”. A kamaszkor vadvizeinek párái kavarogtak felém”. Tizenhat éves korában apja elhatározta, hogy továbbtanulásra Karthágóba, a tartomány fővárosába küldi a retorika alapos megismerésére. Anyja nagyon féltette a nagyváros kísértéseitől, és szeretettel kérlelte, hogy maradjon meg a tiszta élet útján. Kiváló eredményeiért tanárai nagyon megdicsérik, ami még jobban növeli hiúságát. Sok barátra is szert tesz, akik semmivel sem jobbak nála. Velük jár színházba és mulatozni. Eddig sem élt valami tiszta életet, Karthágóban egészen elzüllik. „Minden oldalról felbűzlött körülöttem a szégyenletes szerelem pocsolyája”. Valósággal belezuhant a kívánt szerelembe, szégyellte volna barátai előtt, ha nem követi el ugyanazokat a bűnöket, mint azok. Sőt nem egyszer hencegett is, hogy többnek lássák, mint aki valójában. A vakációt otthon töltötte és még dicsekedett is kalandjaival. Édesanyját ez a bűnös élet egészen elkeserítette.
- Sokat imádkozom érted édes fiam. Sok álmatlan éjszakám van miattad, mert ez az út a pokol felé vezet
- Ugyan, ne féltsen engem édesanyám, nem vagyok már kisgyermek – s jót nevetett aggodalmán.
De ekkor félrevont és így szólt: - Imádságaimra már felelt is Isten. Egy különös álmot láttam.
Azt álmodtam, hogy egy keskeny deszkapallón állok és egy ragyogó ruhás ifjú, közeledik
felém. Mikor közelért hozzám megszólított: Asszony miért sírsz? – A fiamért – feleltem-, aki
vesztébe rohan. – Ne sírj, nézz körül! És ahogy hátranéztem, te ott álltál mögöttem. Tudod mit jelent ez? Ahol én, te is ott, Krisztus mellett.- Ez az álom nagyon elgondolkoztatta, de egyelőre semmit sem változtatott életén. Visszatért Karthágóba és élt, úgy ahogy eddig, tisztátalanságban, dorbézolásban. „hiába próbáltam olvasni a Bibliát, a Sátán mindig kivette a kezéből”. Tizenkét éves korában meghal apja, de a gyász nem rendíti meg különösebben. Ekkor már együtt él egy nővel, akitől fia születik. Adeodatusnak nevezik. Most már ő is tanár, és tanít retorikai iskolában. Közben nagyon sokat olvas, és írogat is. Különösen nagy hatással van rá a retorika nagy mesterének, Cicerónak Hortensius c. könyve. „Feléd, irányította Uraim imáimat, más útra terelte vágyaimat és szándékaimat” – írja Vallomásaiban. Ciceró ugyanis arra hívja fel olvasói figyelmét, hogy nem a vagyon, hanem a bölcselet adja az ember igazi boldogságát.
Egy váratlan esemény gondolkodóba ejtette. Volt egy kedves, barátja, valamikor együtt jártak iskolába. És most súlyosan megbetegedett, nagy lázban, szinte eszméletlenül feküdt. Ilyen önkívületi állapotban megkeresztelték. – Ezen én jót nevettem. Mit használ, ha valaki keresztyénül hal meg? Jó móka volt, mondhatom. – Rám nézett különös, átható tekintettel, s csak ennyit mondott: - Keresztyénnek lenni nem nevetséges, s ha barátom akarsz maradni, ezen ne gúnyolódj!
Megdöbbentem: Mi történt vele? Kérdeztem magamban – mintha kicserélték volna. – Többé ide se jövök, határozta el. De néhány nap múlva mégis bekopogtattam hozzá, mert nagyon hiányzott. Senki sem felelt. Benyitottam az ajtón. Halott volt. A fájdalomtól majd megszakadt a szívem – elveszteni a legjobb barátot. Óh, ha tudtam volna, hogy Jézus milyen édes vigasztalás, hozzá menekültem volna. De nem tudtam, akkor még nem is akartam. Életuntan jártam a várost, nem érdekelt semmi, csak a haláltól féltem: mi lenne velem, ha ilyen hírtelen meg kellene halnom?
Nyugtalan, kereső lelke végül egy olyan tévútra vitte, amit maga is megbánt és elítélt.
Ez volt a manicheizmus. Bűnbánattal vallja, hogy milyen könnyen lépre ment a mani-cheisták csábításának. Ebben nyílván nagy szerepe volt annak, hogy a hindu és perzsa tanaikat keresztyén mázzal vonták be. Életének ebben a szakaszában egyre jobban foglalkoztatta a jó és a rossz kérdése. Honnan származik, mi a rossznak, a bűnnek a forrása? A III. század elején élt szektaalapító, Mani azt tanította, hogy a világosság és a sötétség örök harcában, a sötétség démonai egyszer megtámadták a világosság birodalmát, és a világosság egy részét elrabolták és bezárták az anyagba. Az ember is ebből a két ellentétes anyagból van összegyúrva. Szigorú aszkézis útján azonban képes megszabadulni a sötétség erőitől, és eljut újra a világosságra. Rendkívül tetszetős tanítás, de egészen szentírásellenes, mert önmegváltást hirdet. Augusztinus 9 évig volt a manicheizmus híve, sőt bűnbánattal vallja meg, hogy másokat is csábítgatott erre az útra.
Ebben az időben elhatározta, hogy otthagyja szülőföldjét, és Rómába költözik. Ott nagyobbak a lehetőségek, mint itt. De hogy mondja meg édesanyjának? Ha megtudja, hogy el akar utazni, a szíve szakad meg utána. Mégis meg kellene mondania.
- Jó – felelte, - ha mindenáron menni akarsz, menj, de én is veled megyek. Nem hagylak magadra abban a bűnös nagyvárosban.
Hiába próbálta lebeszélni, hajthatatlan maradt. Látszólag beleegyezett, de elhatározta, hogy valahogy megszökik tőle. A hajókikötőben azt mondta anyjának, hogy sétálni megy, addig menjen be a közeli templomba imádkozni. Amíg anyja érte imádkozott, Augusztinus beszállt a hajóba és elindultak. Anyja ott maradt a parton sírva, imádkozva – de imádsága elkísérte.
Augusztinus azonban nem sokáig maradt Rómában. 384-ben egy idegen kedvező ajánlatot kapott Milánóból és sietve elutazott. Azt hitte, hogy az új hely, új emberek majd újjá teszik, de a bűnei is útra keltek vele s maradt minden a régiben. Itt is sok barátra talált s velük járt szórakozni, dorbézolni. Néha templomba is elment. Volt Milánóban egy híres püspök, Ambrosiusnak hívták. Csodálatos dolgokat mondott Jézusról s Augusztinus nagy figyelemmel hallgatta. Elmondta, hogy maguktól hiába próbálunk mássá lenni, nem megy: a tövis nem terem szőlőt, a farkas nem lesz báránnyá. Elhatározta, hogy fölkeresi. A püspök szeretettel fogadta és egy Bibliát is adott neki. Többszöri beszélgetésük eredményeképpen Augusztinus szakított a manichenizmussal, de a régi életével még mindig nem tudott szakítani. Lelke állandóan háborgott, de kereste a békességet, s állandó halálfélelem gyötörte, de mindig nem tudott szíve mélyéből az Úrhoz kiáltani. Egyik este, amikor hazafelé tartott, egy részeg koldussal találkozott. Kedélyesen megszólította a járókelőket. Ahogy elnézte duzzadt, vörös arcát, kidülledt, zavaros szemeit, megrémült: Előbb-utóbb én is ilyen züllött alak leszek? „Óh Uram – fakadt fel szívéből az imádság – hogy lehetnék én más ….egészen a tiéd?!”
Ebben az időben nagy öröm érte. Édesanyja addig kutatott utána, míg rátalált. Szerető szeme csak úgy sugárzott, amikor magához ölelte.
- Csakhogy újra látlak édes fiam! Jézusé már a szíved? Nem akarta az anyját elszomorítani, ezért másról kezdett beszélni, de érezte, hogy ez nem mehet így tovább; vagy életet nyer, vagy belepusztul a szüntelen vívódásba. Barátai próbálják rábeszélni a nősülésre is, anyja is jónak látná, de ragaszkodik ahhoz, hogy ágyasát előbb bocsássa el. Augusztinus nehezen válik meg az asszonytól, mert nagyon szereti, de végül is enged anyja kérésének. Adeodatus azonban vele marad. Ez a változás azonban semmi újat nem hoz lelkiállapotában. Tovább is halálfélelmek gyötrik, rosszul alszik, ami visszahat az iskolai munkájára is. Közben megismerkedik egy új eszmei irányzattal, az újplatonizmussal, ami rendkívül nagy hatást gyakorol rá.
Erről az irányzatról csupán annyit, hogy ez volt a pogányság utolsó nagy kísérlete, hogy a keresztyén világnézetet visszaszorítsa. Tetszetős tanítása szerint Isten a transzcendens Őslény, akiből származik a Világrész, aki létrehozta a Világlelket. A Világlélek megteremti az anyagot, ami egyre távolodik az Őslénytől, Istentől. Így válik a világ egyre rosszabbá. Ebből az állapotból csak az aszkézis útján lehet kiszabadulni. Amilyen tetszetős ez a keverék-vallás, annyira megtévesztő is. Augusztinuszt azonban nagyon megragadta és későbbi teológiai gondolataiba beleszőtte. Ez az új eszmeiség azonban csak az értelmét foglalkoztatta, de lelke nyugalmát nem adta vissza. Így aztán gyötrelmei nemhogy megszűntek volna, hanem egyre fokozódtak. Erről a lelkiállapotáról így számol be: „Bensőm eme küzdelmében, lelkemmel viaskodtam nagy keményen, otthonom magányában, éppen olyan háborgó arccal, mint zavart értelemmel.” Barátja Alypius nagy együttérzéssel figyelte ezt az állandó lelki tusát, de segíteni nem tudott.
Egyik nap egy hívő milánói polgár látogatta meg. Beszélgetésük során a férfi elmesélte Remete Antal életét is. Hogyan vált ez a gazdag ifjú az Úr követőjévé, amikor a templomban Lukács evangéliuma 18. részéből a másik gazdag ifjú történetét hallotta. Lemondott minden földi vagyonáról, szétosztotta a szegények között, kivonult egy puszta helyre és ott egészen az Úrnak szentelte életét. Példáját sokan követték. Ez a történet egészen megrendítette Augusztinust és nagyon elgondolkoztatta. Lakásukhoz egy kert is tartozott. „Idehajszolt a szívem – írja -, kifutottam a kertbe. Lelkem borzongott és zavarosan méltatlankodott: miért is nem kötök szívem szerint való egyezséget Istenem?” Haját tépte és a homlokát verte, s mégsem történt semmi. A lelke készen volt, de a teste visszahúzta. Így vívódott heteken át, szüntelen lelki gyötrelemben. Egy belső hang bíztatta és bátorította: „Ne hallgass földre húzó testi vágyaidra. Gyönyörűséggel csalogatnak, de nem hasonlíthatóak ezek Urad és Istened törvényeihez.”
Alypius mellette volt és csendesen figyelte. Mi lesz e szokatlan háborgás gyümölcse? Augusztinus felugrott Alypius mellől, hogy ne lássa könnyeit. „Valami fügefa alá heveredtem. Hogy is történ, pontosan nem tudom, hétrét görnyedtem és szabad folyást engedtem könnyeimnek, s így kiáltoztam Isten felé: Meddig még Uram? Meddig haragszol még Uram szüntelenül? Ne emlékezzél régi gonoszságaimra. Ajkam szánalmas szavakat nyögdécselt: Meddig? Meddig lesz ez a holnap? Miért nem most rögtön? Így szóltam és szívem keserves szomorúságával zokogtam. És íme a szomszéd házból hangot hallottam. Ének csendült, nem tudom: hogyan, mintha fiú, vagy lányka mondaná és többször ismételté: Tolle, lege, tolle, lege! Vedd és olvasd, vedd és olvasd! Hiába kutatott emlékeiben, hogy hol is hallott ilyen énekeket, semmi ilyenre nem emlékezett. Nem játék ez, égi üzenet! Felugrott és szaladt Alypiushoz, ahol előbb együtt üldögéltek. Kezébe vette a Bibliát, felütötte, és ami először szemébe ötlött hang nélkül olvasta: „Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le, tehát a sötétség cselekedeteit és öltsük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal illik, tisztességben járjunk, nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek fel magatokra az Új Jézus Krisztust, a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok éljenek benne.” (Róm 13,13-14). Nem olvasta tovább, nem is volt szükség rá. „Azonnal a bizonyosság derűje öntötte le szívemet és a kételkedés minden homálya szertefoszlott.” A kimondhatatlan örömhírrel édesanyjához futott. Ő örömében térdre esett: - Hála neked Uram! Sok-sok esztendő buzgó imádsága nem volt hiábavaló. Az én fiam is ott van, ahol én.
Augusztinus először arra gondolt, hogy lemond rétori tisztéről, de aztán meggondolta a dolgot és várt az iskolaszünetig. A túlfeszített munka azonban beteggé tette, nehezen lélegzett és a mellében szúró fájdalmat érzett. Egyik barátja felajánlotta vidéki házát, hogy ott pihenje ki magát. Nem sokára azonban visszatért Milánóba. Az őszi szünet után lemondott állásáról és elhatározta, hogy egészen az Úrnak szenteli életét. Barátjával, Alypiusszal és fiával Adeodatussal húsvét reggelén Ambrosius püspök megkeresztelte (387-ben).
Nemsokára elhagyja Milánót. Édesanyjával, Alypiussal és Adeodatussal útra kel szülővárosa felé. Ismerősei és barátai nem értik az egészet, vissza akarják tartani, de ő megy, hogy betöltse hivatását és Istennek tett fogadalmát. Útközben édesanyja meghal, ami mély gyászba dönti. Egy ideig szülővárosában Thagasztéban él, majd 391-ben egy kis város, Hippo-Regius presbitere, majd négy év múlva püspöke lesz. Hallatlan nagy buzgósággal végzi szolgálatát, látogatja híveit, a gyülekezeteket és lelkészeket. Szigorúan ügyel a tan tisztaságára és ennek védelmére számos vitairatot, és könyvet bocsát ki. Pártolja szerzetesi mozgalmat, sőt maga is alapít egyet (Ágoston-rend). Amely később a fiatal Luthernek is otthont ad és hathatósan közrejátszik megtérésében és reformátori eszméinek kialakításában.

II. Augusztinus teológiája

Augusztinus kegyességét a neoplatonista bölcselet, Pál apostol levelei és a zsoltárok alakították. Egész valóját az Úrnak való teljes önátadás jellemzi, ami Vallomásai előszavában, abban a klasszikus mondatban fogalmazódik meg, amit fentebb már idéztünk. („Nyugtalan a mi lelkünk, amíg benned meg nem pihen”).

Teológiája két eszmecsoport körül kristályosodik ki:
1. a bűn és kegyelem
2. az egyházról való tanítása

1. A keresztyénség és a neoplatonista eszmeiség összefonódása jól érzékelhető Isten-fogalmában. Isten a legfőbb JÓ, az egyedül létező, transzcendens valóság (észfeletti, nem érzékelhető). Azonban a neoplatinizmustól eltérőleg, a Szentírás alapján vallja, hogy az ige testté lett és lakozott közöttünk. Sőt önmagát adta váltságul a bűn rabságában elő emberért, hogy kiszabadítsa és felemelje az itenfiúság méltóságára. Augusztinus nem veti el a neoplatonizmus által megkövetelt aszkézist sem, sőt maga is gyakorolta, de hangsúlyozza, hogy a rossztól való szabadulás és az üdvösség nem emberi teljesítmény, hanem az isteni kegyelem műve, vagyis ajándék. A bűn kérdésének vizsgálatánál eljut az eredendő bűn felismeréséig. Tanítja, hogy Ádámnak az első embernek megvolt a szabad akarata a jóra. Megadta Isten neki a döntés jogát is, de a bűneset által ezeket, az ajándékokat elvesztette. Képtelenné vált a jóra, rabjává lett bűnös vágyainak. Ádám azonban nem egy bűnös ember, hanem az egész emberiség képviselője. A bűn tehát nem egy bűnös cselekedet, hanem az emberi lét szerves része. „Ahogyan egy ember által jött a bűn a világba és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál által az által, hogy minden vétkezett.” (Róm 5,12). A bűneset által az egész emberiség testében-lelkében meg van mérgezve, halálra és kárhozatra méltó tömeg. A bűn állapotából az ember képtelen önmaga erejéből szabadulni. Az aszkézis, a böjt, virrasztás, imádság, jócselekedetek nem oldják fel a bűn bilincseit. Amit azonban az ember képtelen megtenni, azt végbeviszi az isteni kegyelem. Ez a kegyelem ajándék, nem lehet kiérdemelni, csak hit által elfogadni. Ám de nem mindenkié a hit. És itt jut el Augusztinus az eleve lerendelés felismerésére, amikor azt tanítja, hogy Isten egy bizonyos számot kiválaszt az üdvösségre és ezekben, a kiválasztottakban a kegyelem ellenállhatatlanul munkálkodik. Azt, hogy minden más embert örök kárhozatra rendelt volna, sohasem tanította, sőt hozzáteszi: „Senki emberfia nem tudhatja, hogy a kiválasztottak közé tartozik-e vagy sem.”
2. Augusztinus teológiájának másik jelentős vonása az egyházról való tanítása. Gondolatait a De Civitate Dei c. könyvében foglalja össze. Ez a mű hatalmas apológia, védőirat a pogányság vádjaival szemben, amelyik a keresztyénség rovására írta Róma elfoglalását és a gótok által való kifosztását. Augusztinus erőteljesen visszautasítja ezt a célzatos és hazug rágalmat, kimutatva azt, hogy az államok alapvető baja az, hogy nem engedik magukat vezettetni az egyház által. A könyv tíz fejezetben fejti ki a birodalomhanyatlásának az okát. Ez pedig az, hogy a lakosság egy része még mindig a pogány istenekben hisz és azok segítségével bizakodik az igaz Isten helyett. Ezért Isten mintegy büntetésül hozta Rómára ezt a súlyos csapást.
Mi a történelem tartalma és értelme? – teszi fel a kérdést. Szerinete a történelemben
Két város áll egymással szemben. Isten városa (Civitas Dei) és az ördög városa (Civitas diaboli). Tulajdonképpen Rómát és Babilont állítja szembe egymással. Isten városának polgárai az angyalok és a hívők közössége, akik nem tekintik saját tulajdonuknak a földet, hanem csak sáfárai annak. Velük szemben áll az ördög városa, amelyiknek a magukat szerető önző angyalok és emberek a polgárai. Ezeknek a sorsa az örök kárhozat. Ez a két szellemi világ örökös harcban áll egymással. Az állam – bár nem a civitas diaboliból származik, de erős szálakkal kötődik ahhoz, és ha el akarja kerülni az ördög városa polgárai sorsát, vagyis a kárhozatot, akkor engednie kell, hogy az egyház, vagyis a hívők közössége vezesse.

3. Két központi kérdés (A bűn és kegyelem és az egyház és az állam viszonya) mellett, különösen az eretnekség ellen vívott harca jelentős. Augusztinus az egyház egységét súlyosan veszélyeztető két nagy eretnek mozgalommal szemben vette fel a küzdelmet. Az egyik a donatizmus a másik a manicheizmus. Különös, hogy mindkettő fő fészke éppen Észak-Afrika volt).

a.) Donatus a III. század végén élő püspök erőteljesen tiltakozott az ellen, hogy az utolsó nagy keresztyénüldözés (Diocletianus) idején hitüket, megtagadókat (lapsi) visszavegyék az egyházba. Ellene volt a túlzott ereklye-kultusznak is, és szorgalmazta az egyház és az állam szétválasztását, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a császár ne szóljon bele az egyház szervezeti és tanbeli ügyeibe. A 314-i Arles-i zsinat elítélte Donatus, mire ő követőivel együtt külön egyházat alapított, külön templomokkal és papsággal. Augusztinus megpróbálta szelíd eszközökkel visszaédesgetni őket az egyházba, de minden próbálkozása kudarcot vallott. Ekkor híres mondatával: „ Cogite intrare” (Vö. Lk. 14,13) a 411-es Karthago-i dispután a donatistákat elítélték (Ezen a dispután 286 rk. És 279 donatista püspök vett részt) és felkérték a császárt a donatisták ellen való erélyes fellépésre. Megindult a kegyetlen üldözés. Templomaikat lerombolták, papjaikat bebörtönözték, híveiket megfosztották állampolgári jogaiktól. Ettől kezdve rohamosan fogyott létszámuk, véglegesen azonban csak az iszlám előretörésével szűnt meg. A donatisták azt vetették Augusztinus szemére, hogy ő maga is egy szektának volt évekig tagja (manicheusok) és fiatal korában ledér életet élt, tehát méltatlan a püspöki tisztségre. Augusztinus a donatista vádakra és a maga mentségére kezdte írni a Vallomásait, amelyben alázatosan vallja, „Minél inkább vádolnak bűneim miatt, annál inkább áldom azt, aki engem azokból megszabadított.”
b.) A donatizmus keresztyén alapon álló irányzat, a másik veszedelmes szekta azonban pogány eredetű szinkretista vallás volt. Tetszetős tanításával azonban még a nyugtalan lelkű fiatal Augusztinust is megszédített, 9 évig volt a rabja. Csak később - Ambrisius püspök hatására- ismerte fel a szekta pogány mivoltát. Contra Faustum c. munkájában leleplezi a szekta csalásait és vezetőjüknek Faustunusnak kétszínű játékát.

4. Foglalkozott Augusztinus a Szentháromság kérdésével is. De Trinitate c. művében ő is
vallaja, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik. Ez volt a
sokáig vitatott „Filioque-tan, ami végül is – a hatalmi vetélkedés mellett – az egyház-
szakadáshoz vezetett.

A „De catechisandis rudibus” könyvében a keresztyén hitre térőkkel foglalkozik. Kidolgozza a tanítás módszertanát és részletes útmutatást ad a keresztelési szertartásra is. Ezen kívül számtalan levele, vitairata maradt az utókorra. Minden művével részletesen foglalkozni, egy rövid ismertetés keretében azonban, nem lehet és az olvasónak is fárasztó és megterhelő, volna. A lényeget azonban, úgy érzem, hogy összefoglaltam.
Hallatlan munkabírása, rendkívül szellemi képesség, azt a sok hatást, ami kora ifjúságától érte, csodálatos szintézisbe, egységbe tudta összefogni. Ezzel egy új kegyességi típusnak és teológiai gondolkodásnak az alapjait vetette meg, amit azóta sem ért el egyetlen nagy teológus sem. Mindezt végül is az isteni kegyelem vitte végbe b enne, amely örökösen kereső lelkét a tiszta forráshoz, a Szentíráshoz vezette. Hatása évszázadokra irányt adott a katolikus teológiának és mintát a kegyességi életnek. A bűnről és kegyelemről és az ehhez szorosan kapcsolódó predestinációról szóló biblikus tanítása a reformátorok nagy mesterévé tette.

Foglaljuk kérdésekben az elhangzottakat:

1.Milyenek voltak a társadalmi és egyházi viszonyok Augusztinus születése idején?
2.Mi volt az a négy terület, amiért egész életében küzdött?
3. Melyik a legdöntőbb vívódásai között?
4. Hogyan foglalja ezt össze vallomások című művében ?
5. Hogy hívták édesanyját és miért imádkozott szüntelen?
6. Milyen tévutakat járt végig, míg kereső lelke megtalálta az Élet Urát?
7. Mi volt az a bibliai vers, ami világosságot gyújtott a szívében?
8. Megtérése után hol lesz előbb presbiter, majd püspök?
9. Tanítása, teológiája milyen két alapvető igazságban kristályosodik ki?
10.Milyen eretnekség ellen küzdött?
11.Teológiája milyen hatással volt a reformációra?