Nyilas Zoltán

Mielőtt a kérdés részletes vizsgálatára térnénk, induljunk el a „kályhától”.

*Biblia elnevezése „A biblia görög szó, »könyvek«-et jelent, a biblion (= »könyvecske)« főnév többes számú alakja. Két nagy, főrésze összesen 66 könyvet tartalmaz: az Ószövetség 39-et, az Újszövetség 27-et. A könyvek terjedelme nem egyforma. Műfajuk, tartalmuk szerint is nagyon különbözőek e könyvek, már csak azért is, mert különböző korokban keletkeztek, más és más szándék vagy szükség indokolta a megírásukat. Elválasztó és egyben összekötő pont a két Szövetség között Jézus Krisztus megjelenése és személye. Az Ószövetség írásai Őfelé vezetnek, az Újszövetség róla tanúskodik.
Az Újszövetségben az evangéliumok Jézus életét mutatják be, az egyház keletkezését és terjedését az Apostolok Cselekedetei; a szerveződő gyülekezetek gondjai között útmutatást adnak az apostoli levelek, és a végső dolgokba enged óvatos bepillantást a Jelenések könyve.
Mindezeket azonban összefogja, és közös nevezőre hozza az, hogy végeredményben a megváltás, vagy más szóval az üdvözítés történetét láttatja velünk különböző időszakokban és nézőpontok szerint. És mert az egész Istennek a megváltó és üdvözítő akaratát és munkáját tükrözi, ezért különleges értékű könyv a hívő ember számára. A Biblia a »könyvek könyve«: ez a hebraizmus azt jelenti, hogy a legfontosabb, a legnagyobb értékű könyv.

Isten szava

Másodsoron a Biblia Isten igéje, azaz „Isten szava, beszéde, amelyet Isten kijelentett és leíratott - a régiek szép, bár sommásan összefoglaló kijelentése szerint - »a szent próféták és apostolok által«. Jeremiás pl. ilyen parancsot kap: »Állj az Úr házának kapujába, és így hirdesd ott az igét...« (Jer 7,1) - később meg azt az utasítást kapja, hogy a már korábban elmondott próféciáit foglalja írásba” : „Végy elő egy irattekercset, és írd rá mindazokat az igéket, amelyeket kijelentettem neked Izráelről, Júdáról és a többi népről, attól fogva, hogy beszélni kezdtem hozzád: Jósiás idejétől egészen a mai napig.” (Jer 36,2). Ilyen módon lett a szóban már elmondott ige írott igévé. Tehát szó sincs arról, hogy a szentíró elhatározta, hogy holnap „ír egy könyvet a Bibliába.”
Ehhez hasonlóan az Ószövetség és Újszövetség többi írói is Istentől kaptak indíttatást arra, hogy Istennek rájuk bízott üzenetét foglalják írásba. Ezt összegezi „Pál apostol 2Tim 3,16-ban így: »A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.«
Az »Istentől ihletett« kifejezés görög megfelelőjében (theopneusztosz) benne van az is, hogy Isten Lelkétől (pneuma) adott. A Lélek ihletését mondjuk latin szóval inspirációnak. Ennek teológiai értelmezése olykor eltérő. Ortodox zsidó és (szerk. ortodox) keresztyén felfogás szerint a Biblia olyan formában Isten igéje, hogy a szentírók Isten szó szerinti diktátumát írták le (verbális inspiráció), reformátori értelmezés szerint viszont a szentírók a kapott kijelentést a maguk emberi kifejező képességeivel fogalmazták meg és írták le (organikus inspiráció). Ez utóbbinak megfelelően az Isten igéjének megvan egyfelől az isteni oldala: az elsődleges »szerző« (auctor primarius) maga a kijelentést adó Isten. Másfelől azonban megvan az emberi oldala is: az írásba foglalók korukhoz és képességeikhez mérten, nem mechanikusan, hanem öntudatosan fogalmazták meg a kapott kijelentést, de csak mint másodlagos szerzők (auctores secundarii). Ezért viselik magukon a Biblia könyvei az olyan emberi vonásokat, mint a kor világképe, történeti és természettudományos ismeretköre, nem utolsósorban pedig azoknak a nyelveknek a sajátságai, amelyeken a Bibliát írták. Mindezekben Isten igéje »szolgai formát« vett fel, hogy emberekhez szólhasson, hasonlóan ahhoz, ahogyan az Ige testté lett (Fil 2,7).
Az írott ige lényegéhez azonban hitünk szerint az is hozzátartozik, hogy egykori megszólalásának korhoz kötöttségén túl a későbbi korok embereihez is szól. Az inspirációnak, a Lélek további munkájának (belső bizonyságtételének) köszönhetően válik mindig érvényessé és aktuálissá Isten üzenete a Biblia olvasói számára. Enélkül a Biblia csak egy lenne a sok régi könyv között, mint az ókori irodalomnak szép és értékes emléke. Ezért bár a Biblia objektív valóságában is Isten igéje, a hívő embernek mindig kérnie kell Isten Lelkének segítségét, hogy a Biblia ne csak intellektuális olvasmány legyen számára, hanem személyhez szóló üzenet is.”

Kánon

„A kánon ugyancsak görög eredetű szó, főként mérésre használt fapálcát, majd mérőzsinórt jelent. Megfelelője - s talán alapja káneh formában - az Ószövetségben is megtalálható, mint mértékegység (Ez 40,3kk). Átvitt értelmű jelentése aztán az Újszövetségben »mérték, szabály« (2Kor 10,13; Gal 6,16), s ennek latin megfelelője a »norma«. A Biblia kanonikus könyveiről az atyák elismerték és megvallották, hogy azoknak tartalma megfelel az isteni normának, mint kijelentésnek. Ennek következtében e szentiratok normatív, szabályozó tekintélyűek a hit és erkölcs dolgában (viszont nem jelenthetnek megkötöző és az ismeretek előrehaladását gátló tekintélyt, pl. a természettudomány, a világkép, a történelmi ismeretek terén, vagy társadalom-szemléleti vonatkozásban). »Bölccsé tehetnek a szent írások az üdvösségre, a Jézus Krisztusban való hit által« (2Tim 3,15).”

Újszövetség

„A görög hé kainé diathéké, latin: Novum Testamentum. A keresztyén kánon 2. része.
Teológiai paradoxon, hogy a Keleti egyházakban alakult ki a keresztyén szentiratok kanonikus korpuszának ez az elnevezése, ahol a Szentírás két részére a hé palaia diathéké (a régi »szövetség«) és a hé kainé diathéké (az új »szövetség«) kifejezéseket használták. Eredetileg nem könyvcím, hanem teológiai kijelentés akart lenni, hogy kifejezze az egységet és a különbözőséget a régi szövetségben adott ígéret és annak Krisztusban való beteljesedése között. A terminológia alapja a 2Kor 3,6kk, ahol Pál apostol a Jer 31,31 »új szövetség« ígérete alapján egymással szembeállítja, de egyúttal össze is köti a »régi« és az »új szövetséget«:” „Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? ” (2Kor3,6-8).

„Nem eléggé tisztázott azonban, hogyan történt a »szövetség« (börít) és a »szent iratok« fogalmi azonosítása. Segíthetett ebben a szóválasztás, diathéké, amely »szellemi hagyaték« jelentésű is. A későbbiek során ez a kifejezés szolgált a latin elnevezés alapjául: Vetus Testamentum, Novum Testamentum. Az általános egyházi szóhasználatban teljesen elhalványult a latin testamentum szó tulajdonképpeni jelentése (haldoklók »végakarata«) és a görög értelem vált irányt mutatóvá. Ennek megfelelően a keresztyén Biblia első részét Ótestamentumnak, a másik részét pedig Újtestamentumnak nevezik. Ez a beszédmód a legtöbb európai nyelvben meghonosodott.”
Az őskeresztyén gyülekezetek a zsidóság szent iratait hagyományosan autoritatívnak tekintették, és a kezdeti időkben a keresztyén egyház egyedüli szent irataiként használták Míg a zsidóságban a Tóra mindent meghatározó norma normans volt, addig a keresztyén egyházban az ószövetségi nép szent iratai norma normatává lettek, azaz Ószövetséggé amelyet Istennek a Jézus Krisztusban adott kijelentése felől kell olvasni és értelmezni.

Így az első keresztyének tulajdonképpeni Bibliája a zsidó örökségből átvett kanonikus szent iratok gyűjteménye volt (TeNaK; törvény, próféták, írások). Itt azonban a kifejezésekkel óvatosan kell bánnunk. „A keresztyénséghez hasonlóan a zsidóságban is csak a Kr. u. 3-4. század történt meg a »szent iratok« számának végleges meghatározása, és e folyamatra egyáltalán nem illik a »kanonizálás« elnevezés. Noha az ószövetségi (csak Kr.u.100) kánon a kora keresztyén időszakban még nem volt lezárva, ennek ellenére az első keresztyének nem gondoltak arra hogy teológiai jelentőségű irataikat az ószövetségi kánonhoz csatolják.”
Az újszövetségi szerzők gyakran idézték az ószövetségi iratokat, sőt értelmezték is azokat. Ehhez fűzött kommentárokat, ebből merítette „krisztológiai érveit”. Az Ószövetség értelmezési kulcsa elsősorban a tipológia . Példaként álljon itt az ószövetségi „Szenvedő Szolgáról” szóló prófécia, majd annak újszövetségi bemutatása:
„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (Ézs 53,7-8)

„Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: »Érted is, amit olvasol?« Erre az így válaszolt: »Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza? «…Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: »Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.« Az udvari főember megkérdezte Fülöptől: »Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? «
Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. (ApCsel 8,30-35)
Az újszövetségi iratok tehát pozitív módon nyitottak az Ószövetség felé, autoritatívnak és ismertnek feltételezik, ígéreteit Krisztusban beteljesedetteknek látják (Mt 11,14; Lk 4,16kk). „De az is nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus megismerése nem egyszerűen csak az ószövetségi iratokkal való foglalkozás eredménye, hanem a Krisztus melletti hitbeli döntésé, aki »nagyobb Salamonnál« (Lk 11,31). Jézus Krisztus nem az Ószövetség logikus következménye, hanem Isten Fia, akiben Isten új módon cselekszik. A »beteljesedés« fogalma jelzi mind a lineáris, mind pedig a poláris viszonyt. A két irodalmi korpusz egységét a két szövetség egy Istene biztosítja.”
Később, az első keresztyén misszió korában, az apostoli levelek mellett elkezdődött az evangéliumok írása is. De vajon miért írtak evangéliumokat is?

Talán azért, mert a komoly hittartalmi tradíció, a dogmatikus tanítói levelek, nem voltak elég dinamikusak egy személy leírására, „a szóbeli tradíció pedig már nem volt elég pontos és megbízható. ” Egy személy bemutatására ugyanis az ő történetét kell elbeszélni, de mivel a narratívforma színeződhet és bővülhet, csak az írásbeliség őrizhette meg az eredeti tartalmat. Így –mint már láthattuk Jeremiásnál– a prédikációból írás, majd a későbbi istentiszteleti felhasználás miatt ismét prédikáció lesz.
Az evangélistáknak azokat nevezhetjük, akik nem a maguk evangéliumát (Márk evangéliuma), hanem a krisztusi „örömhírt” fogalmazták meg a maguk módján.( Krisztus evangéliuma Márk szerint) Az evangéliumok így nem csupán krónikák Jézus életéről, –hiszen akkor elég lenne belőlük egy is– hanem az objektív történetiségen túl megfogalmazták azt is amit „Jézus közelében” átéltek, tapasztaltak, hittek. Így mindez egy személyben tény és hitvallás. A történelem és a bizonyságtétel együtt jelenti az újszövetségi igehirdetést.
„Az evangélisták feltétlen tekintélynek tartották az Ószövetséget, emellett azonban volt egy formális tekintélyük is: »az Úr szavai«, az a szóbeli tradíció, amelyet Jézus első tanítványai felelősen és gondosan megőriztek és továbbadtak. Lukács evangéliumának az előszava (Lk 1,1kk) kifejezetten említ bizonyos irodalmi-missziói tevékenységet, és itt nem isteni megbízatásra és kijelentésre utal, hanem megbízható forrásokra”: „Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pontosan utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyrabecsült Teofilus, hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot. (Lk 1,1-4) . Tekintélye nem a könyvvé vált evangéliumnak, hanem az Úrnak van.
„Az »Úr szavai« mellett tekintélyként lépnek fel később az apostolok is. Mint a hagyomány személyes képviselői (1Kor 15,9k; Gal 2) tekintéllyel rendelkeznek és ez a tekintély kihat irataikra is. Ezért gyűjteni kezdik a megőrzött páli leveleket és másolás útján terjesztik őket. A Lukács evangéliuma szerzője a Jézus életéről szóló könyve mellett megírta 2. könyvként az apostolok történetét. Ezáltal az apostoli iratoknak egyre nagyobb jelentőségük lesz. A hiteles iratok mellett feltűnik egyre több olyan irat is, amelyek apostoli tekintélyekre hivatkoznak. Az apostoli iratok válogatott gyűjteménye, mint az egyház tanításának és kultuszának kanonikus alapja, csak Kr. u. 140 körül Marcion antijúdaista kánonjának ellenhatásaképpen kezd kialakulni.

A nagyegyházaknak 27 kanonikus könyve van:

4 evangélium és az Apostolok cselekedeteiről írott-, így összesen 5 történeti könyv, a 13 páli levél, Zsidókhoz írott levél, 7 katolikus levél: Jakab,1; Péter 2; János 3; Júdás 1; így összesen 21tanítói könyv és az egyetlen újszövetségi profetikus könyv, a Jelenések könyve. Az ószír (nestoriánus) nemzeti egyház csak 22 iratot (hiányzik 2Pt, 2-3Jn, Júd, Jel), az etiópa-besszín egyház viszont 35-öt tart kánonikusnak (a 27 kánonikus irathoz hozzászámolják még a 8 apostoli konstitúciót). Már ezek a lényegében jelentéktelen eltérések is mutatják, hogy az újszövetségi iratok gyűjteményének történeti kialakulása hosszabb fejlődés eredménye volt.

Az Újszövetségi kánon kialakulása

„Az Újszövetség, a keresztyén egyház szentnek tekintett könyve a Kr. u. 2. századtól áll az Ószövetség mellett. Az első időkben legfontosabb darabjai a –görög nyelvű– páli levelek és az evangéliumok voltak. Az Apostolok Cselekedetei, Jelenések könyve és a katolikus levelek csak részben vagy kevésbé voltak ismertek, vagy pedig vitatott volt apostoli eredetük. Csak nagy vonalakban ismert az az út, amely az egyes Újszövetségi iratok keletkezésétől az Ószövetségként ismert kanonikus gyűjteményig vezetett.”
Gyűjteménnyé először a páli levelek váltak, amelyeket már keletkezésük idején, szokás szerint felolvastak a gyülekezeti istentiszteleteken („Amikor pedig felolvasták nálatok ezt a levelet, gondoskodjatok arról, hogy a laodiceai gyülekezetben is felolvassák, de arról is, hogy a Laodiceából érkezett levelet ti is felolvassátok.” Kol 4,16); továbbküldték más gyülekezeteknek, esetleg lemásolták őket .
Első írásos –szekunder– forrásunk az újszövetségről Római Kelemen püspök 95/96-ban írt levelében megemlíti, hogy Pál levelet írt a korinthusiakhoz; Ignatius mártírhalált halt püspök pedig emlékezteti az efézusiakat, hogy „minden levelében” gondolt rájuk.
Az evangéliumokkal kapcsolatban Justinus mártír (meghalt 161-168) említi a 2. század közepén, hogy azokat az istentiszteleteken rendszeresen olvassák. „azon emlékezetre méltó események elbeszélését”, amelyeke tanítványai leírtak. Lukács evangéliuma 22. részének 44. versére határozottan hivatkozik is: „Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.”. Kr. u. 180 körül, új műfajként, megszületik az evangéliumharmónia, amely feltételezi a négy evangélium kánoni tekintélyét.
Mindebből jól látszik, hogy a második század közepe előtt nem volt a kezünkben egy minden tekintetben lezárt könyv, gyakran még a tanítást is szóban adták tovább: „És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” (2Tim 2,2)

Ennek ellenére ebben az időben a hamis, áltanítások miatt megkezdődött az apostoli iratok rendezése, gyűjtése, hitelesítése. A folyamatot felgyorsította Marcion –„korának legnagyobb eretneke”– feltűnése. Ő Rómában az Ószövetség és Újszövetség áthidalhatatlan ellentétéről beszélt. Ezért olyan „bibliát” készített magának, melyből kihagyta a teljes Ószövetséget. Az eretnek kánonába csupán a megcsonkított a Lukács evangéliuma és 10 páli levét vette fel. Az egyház 144-ben kiközösítette és sürgős feladatául az igaz hitnek megfelelő iratok jegyzékének összeállítását jelölte meg. Egyes kutatók szerint a kánon kialakulása csupán reakció az eretnek akciójára.
A legrégebbi ilyen kánon (200) Muratori milánói könyvtáros nevét viseli, mely tartalmazza a négy evangéliumot, a Cselekedetek könyvét, Pál 13 levelét, Júdás levelét, János első két levelét, a Jelenések könyvét, Pálnak állítólagosan Laodíceába és Alexandriába írt leveleit, Péter Jelenéseit és Hermász Pásztor című művét. E két utóbbit csupán, mint magánolvasmányt fogadja el, az ebből való tanítást tiltja.
A következő századból Eusebius (270-340) püspököt említhetjük meg, akik Nagy Konstantin császártól megbízást kap írassa le a szent iratokat. Maga Négy csoporton alkalmaz: elismertek (Mt, Mk, Lk, Jn, ApCsel; 14 páli levél; 1 Jn; 1 Pt és Jel); kétségesek de általában elfogadottak (Jak, Júd, 2Pét, 2-3 Jn); kétséges és nem apostoli iratok (Péter Jel; Herm, kánon kívüli, s helytelen kegyességű könyvek (pl. Tamás evangéliuma).

Végül Keleten Athanasius püspök húsvéti pásztorlevelében , mikor Afrika püspökeivel közli a húsvéti ünnep időpontját, közli az újszövetségi könyvek hiteles jegyzékét (a ma ismert 27 könyv: Mt, Mk, Lk, Jn, ApCsel, Róm, 1–2Kor, Gal, Ef, Fil, Kol, 1–2Thessz, 1–2Tim, Tit, Filem, Zsid, Jak, 1–2Pt, 1–3Jn, Júd, Jel.) is.
Nyugaton a római zsinat a kérdéssel csupán 382-ben foglalkozott s az utolsó viták után 419-ben Karthágóban fogadta el a 27 újszövetségi könyvet.

„Később, a tridenti zsinaton (1546) meg is erősítette ezt a döntését. A reformáció korában Luthernek tartalmi kifogásai voltak a Jak, Júd, Zsid és Jel könyvével szemben, ezért ezeket a könyveket bibliafordításának végére helyezte.” „A kanonicitás mértéke nála reformátori felismerése volt: az az irat apostoli, »amelyik Krisztust prédikálja«. E szempont alapján nagyra értékelte Jn-t, Róm-t és Gal-t.”
Nem teljesen azonos az ÚSZ iratainak a sorrendje sem a különböző korokban és egyházakban. Az általunk megszokott sorrend: történeti könyvek, a levelek és a Jelenések könyve. Ez a sorrend azonban, noha a kéziratokban alkalmanként találkozunk vele, csak az európai könyvnyomtatás óta terjedt el. Legtöbb esetben a katolikus levelek az Apostolok Cselekedeteivel voltak a kéziratokban együtt, és általában megelőzték a páli leveleket.”

A kanonizálásnál a fenti egységet nem egybeszerkesztéssel teremtette meg az egyház. „Az Újszövetség különböző iratai a maguk különbözőségükben vették fel ás a négy evangéliumból sem szerkesztettek egyet. (Kivéve Tatoanosz kísérletét.) Nem rendelték alá dogmatikai elveknek sem a könyvek csoportosítását, sem az esetleges ellentmondások kiküszöbölését. Ez is mutatja, hogy a kanonizálással az egyház tanítása nem kerekedett a Biblia szövege fölébe. Vállalta a maga pluralitásában azzal a feladattal együtt, hogy e sokféleségben nem időtlen igazságok gyűjteményét tartja a kezében, hanem mint olyan forrást, amelyből a közlés szándékát, az üzenetet a Szentlélek segítségével kell megértenie.
Az egyház a kanonizálással megvallotta, hogy hitének ás életének mércéje nem önmagában van, hanem rajta kívül. Az igazság az ajtón kívül állva, zörgetve jön felé, amelynek ajtót kell nyitni. Ehhez a „külső” mércéhez mérve magát nem manipulálhatja az igazságot, csak mint ítéletet ás kegyelmet fogadhatja el, maga felett. Egyszóval, a kanonizálással teremtődött meg a Biblia, azaz a könyvek gyűjteménye.”

Az Újszövetség kéziratai

Az Újszövetség eredeti kéziratait valószínűleg törékeny papirusz lapokra írták, melyek a második századra tönkrementek, elvesztek, bár a kéziratok hagyományozása kedvezőbb, mint az ókori művek hagyományozódása. (pl. a legrégebbi teljes Homérosz kézirat csupán a Kr.u. 13. századból való) Jelenleg 72 papirusztöredéket, 242 nagybetűs kéziratot, 2570 kisbetűs kéziratot és 1909 istentiszteleti felolvasásra szánt bibliai részt tartunk számon .

A 2. és 3. századból származó papirusztöredékek közül a leglényegesebbek:
p52 János evangéliuma – 2. század – János evangéliuma néhány verse
p45 négy evangélium, Apostolok Cselekedeteiről írott könyv
p46 páli levelek
p47 Jelenések könyve
p66 János evangéliuma
A kb. 2700 kéziratból 50 feletti tartalmazza a teljes Újszövetséget és további kb 120-ból csak a Jelenések könyve hiányzik.
E papiruszok utáni időszakból való kéziratok már nem tekercs-, hanem kódexformában íródtak. A 4. századból származnak az első nagy pergamenkódexek: Codex Vaticanus (B), Sinaiticus (), Alexandrinus (A), Ephraemi rescriptus (C), Bezae Cantabrigensis (D), Claromontanus (D). Valamennyi görög kódex nagybetűs (maiusculus).

Összegzés

„(A kanonikus Szentírás.) Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmagukban és az nem emberektől származik, mert maga Isten szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz és szól még mindig hozzánk a szent írások által….
(A Szentírás Isten beszéde.) És ugyanő (ti. Pál) ismét a thessalonikabelieknek ezt mondja: Ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét stb. (I. Thess. 2:13). Mert maga az Úr mondta az evangéliumban: Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek. Tehát, aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg.”
A kononizálás kapcsán láthattuk, hogy mindez az egyház műve, de éppen ezzel emelte maga fölé és ez különböztette meg a hagyománytól. Ezért erről a folyamatról leginkább úgy beszélhetünk, mint a Szentlélek művéről. „Jóllehet az egyházi konszenzus döntött, mégsem ez hitelesítette az írásokat. Tavaszy Sándor hasonlata szerint »a kanonizálással a történeti egyház az Isten pecsétje mellé odaütötte a magáét is, hogy ezzel kifejezze Isten jelenlétének felismerését« Hasonló ez az aranygyűrűbe vésett védjegyhez. Nem az teszi arannyá, de azt pecsételi meg, hogy nem hamisítvány.”

Felhasznált irodalom

Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993.
Dr. Szűcs Ferenc, Dogmatikai Prolegomena, Budapest 1993.
Herczeg Pál, Érted is amit olvasol?, Budapest 1991.
Dr. Budai Gergely (Herczeg Pál), Az újszövetség története, Budapest 1994.
Dr. Varga Zsigmond J., Újszövetségi bevezetés, Budapest 2000.
A Magyarországi Református Egyház Hitvallási Iratai, A Második Helvét hitvallás, Budapest 1989.

1. Mi a Biblia központi üzenete számomra?
2. Milyen kérdések- és következmények adódnak a következőkből: „Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pét1,20-21) ?
3. Mi a különbség a verbális- és az organikus inspiráció között?
4. Ki- vagy mi bizonyítja a kánonalkotás helyességét?
5. Miért lényeges, hogy négy evangéliumot olvashatunk?
6. Milyen példáit ismerjük a következő kijelentésnek: „Az Ószövetség írásai Krisztus felé vezetnek”?
7. Ha ma egy tekintélyes tudósokból álló társaság „találna egy új levelet Pál apostoltól”, lenne-e helye az Újszövetségben?
8. Hogyan lehetséges, hogy az Írás ma is „megragadó”?
9. Normatív erejű-e az Újszövetség az életében?
10. Van-e kánon a kánonban? (Lehet-e fontossági sorrendet felállítani az újszövetségi igék között?)

1. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | A Biblia szócikk
2. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | A Biblia szócikk szerkesztett változata
3. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | A Biblia szócikk szerkesztett változata
4. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | Az Újszövetség szócikk szerkesztett változata
5. Mindenesetre ez nem a két irodalmi korpusz szembenállását jelenti, hiszen Ószövetség és Újszövetség ekkor még nem volt
6. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | Az Újszövetség szócikk szerkesztett változata
7. Dr. Szűcs Ferenc, Dogmatikai Prolegomena, Budapest 1993. 79. oldal
8. Dr. Szűcs Ferenc, Dogmatikai Prolegomena, Budapest 1993.
9. Herczeg Pál, Érted is amit olvasol?, Budapest 1991. 10. oldal
10. A fentiek szerint a dogmatikus és a narratív tradíció egymás mellett élt!
11. Dr. Budai Gergely (Herczeg Pál), Az újszövetség története, Budapest 1994.
12. Dr. Varga Zsigmond J., Újszövetségi bevezetés, Budapest 2000.
13. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | A Kánon szócikk szerkesztett változata
14. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | A Kánon szócikk szerkesztett változata
15. Keresztyén Bibliai lexikon (Dr. Bartha Tibor szerk.), Budapest 1993. | Az Újszövetség szócikk szerkesztett változata
16. Dr. Szűcs Ferenc, Dogmatikai Prolegomena, Budapest 1993. 83. oldal
17. Dr. Budai Gergely (Herczeg Pál), Az újszövetség története, Budapest 1994.
18. A Magyarországi Református Egyház Hitvallási Iratai, A Második Helvét hitvallás, Budapest 1989. I. fejezet A szentírás Isten igaz igéje
19. Dr. Szűcs Ferenc, Dogmatikai Prolegomena, Budapest 1993. 82. oldal