Címlap

Jézus örökkévalósága és a karácsony

Szabó Csaba

Hitvallásunk

"…és (hiszek) az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, az Úr Jézus Krisztusban, aki fogantatott Szentlélektől, született szűz Máriától". Az apostoli hitvallás ú.n. "második cikkelyének" ez a mondata magában foglalja a keresztyén hit lényegét. Az tartozik a keresztyénség nagy családjába, legyen tagja bármely felekezetnek, aki ezt hiszi és vallja – természetesen mind azzal együtt, ami e köré a középpont köré épül a Hitvallásban. E tömör megfogalmazás egyértelműen kimondja Jézus Isten- és ember voltát, ami azt jelenti, hogy léte az Atyáéval együtt öröktől fogva való, de az idők teljességében emberré lett; vagyis keresztyén az, aki megvallja Jézus Krisztus praeegzisztenciáját és inkarnációját. A keresztyénség első évszázadaiban különböző eretnekségek kezdtek terjedni, és a Biblia tanításától eltérő, idegen tanítások egy része kétségbe vonta Jézus Isten- voltát, illetve Isten- voltának egyértelműségét. Szükségessé vált ezért e hittétel részletezőbb, a félremagyarázás, minden lehetőségét kizáró megfogalmazása. Így és ezért születtek meg az ún. egyetemes zsinatok hitvallásai, amelyek ennek megfelelően kibővítették az Apostoli Hitvallásban foglaltakat. A legismertebb ezek közül az egyes felekezetek által ma is használt (s jó, ha egyértelműen leszögezzük: református egyházunk által is elfogadott) nicea- konstantinápolyi hitvallás, amelyet a 381-ben Konstantinápolyban tartott második zsinat fogadott el, s amely most már minden ellenkező vélekedést elhárítva, pontosan rögzíti azt, amit a tiszta és elegyítetlen keresztén hit vall a Szentírás alapján Jézus Krisztus személyéről. E hitvallásban ez hangzik:
"Hiszünk… egy Úr Jézus Krisztusban, az Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától nemzetett minden időknek előtte, világosságból való világosság, igaz Istenből való igaz Isten; nemzetett és nem teremtetett; egylényű az Atyával; aki által lett a mindenség… a mi üdvösségünkért alászállott a mennyekből… és emberré lett…"
Jézus Krisztusnak így vallott, és a többi keresztyén hitvallásban – így a Heidelbergi Kátéban is (l. különösen a 33. és 35. kérdés- feleletet) megfogalmazott kettős természete az Újszövetség tanításán alapul. Mielőtt azonban erre rátérnénk, figyelmet kell fordítanunk arra, hogy az újszövetségi tanításnak meg vannak a jól felismerhető ószövetségi gyökerei, előzményei is.

Az ószövetségi háttér

A Jézus Krisztus személyével kapcsolatos ószövetségi előzményeket messianizmus címszó alatt foglalhatjuk össze.
Az ókori ember általánosnak tekinthető ciklikus időszemléletével ellentétben a Biblia felfogása szerint a világ története, a történelem, egyszeri, előre haladó folyamat, amelynek van kezdete és vége. Az Isten és ember, ezzel Isten és a teremtett világ közötti viszony a bűn következtében megromlott; Isten célja azonban ennek a viszonynak a helyreállítása a történelem végét jelentő újjáteremtésben. Ehhez a reménységhez kapcsolódik az a fáradalom, hogy a végső szabadítást, az üdvösséget, egy Isten által küldött személy, a Messiás fogja elhozni. (A Messiás szó jelentése: felkent. A felkenés szertartásával az ószövetségben a királyt és a főpapot iktatták be hivatalába. – a felkenés végrehajtása kiemelkedően prófétai feladat – ennek az újszövetségi tanítás szempontjából is fontos jelentősége van. A messiás szó görög megfelelője: christos = Krisztus).
A messiás felőli reménység már az Ószövetség első lapjain megfogalmazódik az ú.n. protoevangéliumban: "Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod." (1Móz 3,14kk). Noé áldása három fia közül egyértelműen Sémet emeli ki: "Ezután ezt mondta (Noé): Áldott az ÚR, Sémnek Istene! Legyen Kánaán a szolgája!" (1Móz 9,24kk). Az ő leszármazottai közül választja ki Isten Ábrahámot, akinek utódaiban az ígéret szerint megáldatnak a föld nemzetségei (1Móz 12,2-3). Jákób áldása a messiási fáradalmat Júda személyéhez, az ő törzsének köréhez köti (1Móz 49,8-12). Itt már a Messiás szinte teljesen megrajzolt alakja áll előttünk, egy uralkodóé, akinek országa a békesség birodalma lesz (erre utal a 11. vers képes beszéde: "Szőlőtőhöz köti szamarát, nemes tőkéhez szamárcsikaját. Ruháját borban mossa, köntösét a szőlő vérében"). Még tovább szükíti- pontosítja a váradalmat az ú.n. Nátán evangéliuma (2Sám 7,13-16), amely egyértelműen Dávid házát nevezi meg a váradalom letéteményeseként: a Messiás az ő házából fog származni. S hogy itt nem csak Dávid közvetlen leszármazottairól – elsősorban Salamonról – van szó, megerősítik Dávid saját szavai (2Sám 23,2kk).
Tovább erősítik a Nátán- jövendölés vonalát a király- zsoltárok. A 2. zsoltárban a Sionon felkent király Isten fiakánt jelenik meg, aki előtt meghódolnak a népek – ez többet mond a 2Sám 7,14 egyszerű adoptációs formulájánál. A Zsolt 110,4.6 szerint a messiás pap, és a népeket ítélő bíró. A messiási értelmezés a kulcsa a 22 zsoltárnak is. Ennek szavaival kiált fel Jézus a kereszten: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Mt 27,46).
Megjelenik a Dávid házából származó jövendőbeli uralkodó képe a korai író- próféták eszkatológikus jövendöléseiben is (Ám 9,11-14; Hós 2,2; 3,5). A prófétai szövegekre általában jellemző, hogy valamilyen konkrét történeti esemény kapcsán, azt értelmezve tekintenek előre a jövendőre, annak messiási távlataira is. Ilyen gyökere van Ézsaiás 7,14kk jövendölésének is, Immánuél-ről, akinek korszaka a szabadításé és az ítéleté lesz. Ézs 11,1-9 szerint Isten lelke hétszeres (a teljesség száma!) kegyelmi ajándékainak birtokában fogja megalapozni az igazság és a béke országát.
A későbbi próféciák egyre erőteljesebben fordulnak szembe a tényleges királyság vétkeivel, s ezzel együtt jár, hogy a messiás alakja fokozatosan elveszti történeti- dinasztikus összefüggéseit. Egyúttal megjelenik Isten népével kötendő új szövetségének gondolata is: "Eljön az az idő - így szól az ÚR -, amikor újszövetséget kötök Izráel és Júda házával… ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az ÚR -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek." (Jer 31,31-34). Ezt az anti- dinasztikus vonalat viszi tovább Ezékiel is. Isten új dinasztiát fog alapítani: "Így szól az én Uram, az ÚR: Majd én magam török le a magas cédrus hegyéről egy ágat, és elplántálom; tetejéről letépek egy gyenge hajtást, és elültetem egy magasba emelkedő hegyen." (Ez 17,22), ebből a jövendölésből értelmezhető az Ez 37,22-25: "Egy néppé teszem őket abban az országban, Izráel hegyein, és egy király fog uralkodni mindnyájuk fölött… Az én szolgám, Dávid lesz a királyuk: egy pásztoruk lesz mindnyájuknak. Akkor az én törvényeim szerint élnek, rendelkezéseimet megtartják és teljesítik", - s ebből nyilvánvaló, hogy az itt szereplő "Dávid" nem valamilyen Dávid redivivus, hanem az eljövendő Messiás.
A fogság utáni próféták továbbra is ébren tartják a messiás jövendő országának fáradalmát (Haggeus, Malakiás, Jóel). Zakariás 9,9 kk- ben feltűnik a békesség Jeruzsálembe bevonuló királyának alakja. Az eddigiekből kirajzolódnak az ószövetség királyi messiás- váradalmának körvonalai.
Nem térhetünk ki részletesen a szenvedő Szolga Deutero- Ézsaiás megrajzolta alakjára, csak annyit jegyzünk meg, hogy a róla szóló ú.n. "Ebed Jahve énekek" (ebed jahve = Isten szolgája) értelmezése meglehetősen sok problémát vet fel, de messiási összefüggésük vitathatatlan (Ézs 42,1-4; 49,1-6; 50,4-9; 52,13-53,12). 5Móz 18,15 kk jövendölésére alapozva ezeket az énekeket tekintik a prófétai messiás- váradalom legmarkánsabb megfogalmazásának.
Dániel könyve 7. részében jelenik meg az Emberfia apokaliptikus alakja, aki Isten egyetemes királyságának uralkodója a végső időkben. Különös jelentőségét az adja, hogy Jézus messiási önmegjelöléséként kizárólag ezt a kifejezést használta, lényegesen kiterjesztve azonban annak dánieli értelmét.
Kitűnik az eddigiekből, hogy az Ószövetségben egyre körvonalazottabban megfogalmazódó Messiás- váradalom valamilyen Istentől küldött eljövendő személyiségre vonatkozik, akinek szabadító munkája nem emberi- történeti folyamatok betetőzése, hanem közvetlen isteni beavatkozás. Az eljövendő Messiás Isten küldötte, megbízottja, felkentje. Istenhez való viszonya azonban homályban marad. Nem esik szó praeegzisztenciájáról sem. Erre nézve Biblián kívüli adatok vannak: egyfelől a rabbinus hagyomány a világ teremtése előtt már létező hét dolog között említi a messiás nevét is, másrészt a nem- kanonikus bölcsesség- irodalomban találunk utalásokat a megszemélyesített Bölcsesség öröktől fogva létezésére nézve (SalBölcs 7,25 stb), és a magyarázók általános vélekedése szerint ez hatással volt Jézus praeegzisztenciájának újszövetségi felfogására is. Ezzel elérkeztünk az Újszövetség üzenetéig.

Az Újszövetség tanítása (1): a praeegzisztens Krisztus

Az, hogy Isten Jézus Krisztusban a Szentlélek bizonyságtétele szerint teljesen és véglegesen jelentette ki magát, vagyis önmagát úgy határozta meg, mint a "mi Urunk Jézus Krisztus Atyját" (v.ö. Mt 3,13kk par), annyit jelent, hogy Jézus maga is Isten lényének része, öröktől fogva létező Isten. Éppen ezért, ha komolyan vesszük a Krisztus esemény eszkatológikus távlatait, akkor szükségszerűen foglalkoznunk kell azzal is, hogy mit hiszünk és vallunk Jézus öröktől fogva létezéséről, praeegzisztenciájáról. Ez a szükségszerűség azonban könnyen ahhoz a tévedéshez vezethet, mintha a praeegzisztenciáról szóló tanítás csak azért alakult volna ki, mert ha egyik irányban az örökkévalóságig tágul Jézus léte, akkor logikai szükségszerűség a másik irányban is tovább húzni a vonalat. (Valószínűleg ilyen meggondolás húzódhat meg tudat alatt a praeegzisztencia tanának viszonylagos mellőzöttsége mögött.) Az Újszövetség iratainak vizsgálata alapján azonban le kell szögezni, hogy a praeegzisztencia- teológia a megdicsőülés- teológiával együtt, vele gyakorlatilag egy időben, az újszövetség legrégebbinek tekinthető rétegeiben, egymással tehát hitvallási egyensúlyban jelenik és fogalmazódik meg. A Krisztus praeegzisztenciájáról szóló tanítás nem kisebb feladatot tölt be, mint, hogy az üdvtörténetet Isten örökkévalóságában alapozza meg, abban gyökereztesse.
A praegzisztencia- teológia legszemléletesebb, leggyakrabban idézett ősi bizonyságtétele a Filippi 2,6-11 Krisztus- himnusza, amelyet a magyarázók egybehangzó vélekedése szerint maga Pál is a korai keresztyénség kezdeti hagyományaiból vett át, és illesztett az egyébként nem túl későn, az ötvenes évek elején írt levelébe. Célszerűnek tűnik ezért ezt a himnuszt kissé alaposabban szemügyre vennünk, s ennek alapján rámutatni témánk lényeges pontjaira.

"(Az az indulat legyen bennetek,) ami Krisztus Jézusban is megvolt:
mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel,
hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult;
megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb,
hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké;
és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."

Azért jó ezt a lehetséges szövegek közül ezzel a himnusszal kezdeni Jézus praeegzisztenciájának közelebbi vizsgálatához, mert ez az egyetlen, amely Krisztus váltságművét a maga teljességében átfogja, és azonos súllyal írja le a praeegzisztens isteni létformából alászálló, a kereszt mélységéig vezető önmegüresítést, majd a mélységből a mennyei dicsőségbe visszavezető megdicsőülést. A gondolatmenet középpontjában tehát a kereszt helyezkedik el, mint Krisztus történetének, és ezzel együtt az üdvtörténetnek a sarokpontja, fordulópontja. Ezt emeli ki a himnusz chiasztikus, "keresztező" szerkezeti felépítése is - ez annyit jelent, hogy a mondanivaló egyes elemei az első szakaszban fokozatosan ereszkednek a magasságból a mélypont felé, hogy innen ugyancsak fokozatosan bontakozzon ki Krisztus megdicsőülésének folyamata és következménye. Minden részletre kiterjedő magyarázatra itt nincs módunk, ezért a témánk szempontjából fontos szempontokat emeljük ki.
A 6. vers kimondja, hogy Jézus "Isten formájában" volt, és ezt cserélte az emberi alakra. A morfé kifejezés nem elsősorban a külső formát, alakot, hanem a létmódot, az élethelyzetet jelenti. Jézus tehát nem az engedelmesség révén emelkedett isteni létformára, hanem engedelmességből vette fel az emberit! Esetében az engedelmesség éppen ezért nem etikai kategória, hanem az Atyától kapott küldetés teljes és maradéktalan végrehajtását jelenti. A praeegzisztens isteni létforma az alapja annak, hogy Krisztus keresztje több egyszerű önfeláldozásnál, szuverén isteni cselekedet, nem végzetes sors – még ha önként vállalt sors is – hanem az eleve elgondolt isteni akarat beteljesítése, éspedig úgy, hogy Isten ezt nem mással "végezteti el", hanem ő maga viszi véghez.
Itt nem szerepel expressis verbis, de a praegzisztens isteni léthez hozzátartozik, hogy Krisztus az Atyával együtt teremtő Isten is – ezt más igehelyek erősítik meg, így az 1Kor 8,6 hitvallásos formulája: "nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala." Ez az alapja annak, hogy Krisztus váltságműve nem exkluzív, hanem az egész teremtettségre kiterjedő érvényű. Aki részt vett a teremtés munkájában, végezheti az újjáteremtést is az Atyával együtt, és a kereszt ennek az újjáteremtésnek az első, számunkra is nyilvánvaló mozzanata.
A himnusz folytatódik a felemeltetés, a megdicsőülés leírásával, tehát azzal, hogy a keresztre tekintve nem csak az újjáteremtés első lépését, hanem egyúttal annak teljességre jutását is látjuk.

Összefoglalva: Krisztus praeegzisztenciája adja meg önmaga megüresítésének, szolgai létformájának az értelmét, e nélkül egész műve hiábavaló volna. Ebben lép túl minden emberi értelmen, ezért lehet váltságművét csak hittel megragadni. Ebben lép túl minden ószövetségi fáradalmon is, egyúttal azonban be is teljesítve azokat. Nem kiiktatja, hanem isteni szuverenitással tölti be mindazt, amit Isten az ószövetségben előre megmondott és megígért. S egy mondat erejéig tovább szőve a gondolatot: ebben oldódik fel a törvény és evangélium olykor kiélezettnek vélt ellentéte: az evangélium a beteljesedett, az öröktől fogva való Isten: Krisztus által betöltött törvény.
Különösen egyértelmű és kifejező kinyilvánítása Krisztus praeegzisztenciájának a János evangéliumának prológusa (Jn 1,1-18). Az első mondatban benne van a lényeg: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige". A kulcsszó az első jelentésében beszédet jelentő logosz (ige). János e sajátos megfogalmazására egyfelől azért volt szükség, hogy a Krisztus- eseményt a zsidó hagyományokat nem ismerő, a hellenista gondolat- és szemléletvilág felől érkező pogánykeresztyénekhez is közel tudja vinni, másfelől azért, mert ebben a hellenista szemléletvilágban a logosz- spekuláció különösen nagy veszélyeit rejtette magában a Krisztus- esemény félreértelmezésének. János átveszi a fogalmat, de azt teljesen szuverén módon, minden másfajta értelmezéstől különbözően használja.

Lássuk kissé közelebbről a kérdést.

A görög szellemtörténet fejlődése során a logosz fogalma a világ és lét- értelmezés legfontosabb szimbólumává lett az újszövetségi korban. A logosz a kozmoszt betöltő "világész". az ember feladata, hogy a "logosz szerint" (kata logou) éljen, azaz, a benne magában lévő törvényt kövesse, így engedelmeskedve az istenségnek. János logosz- fogalma ettől abban különbözik, hogy szerinte a logosz (Krisztus) nem a világban immanensen létező világprincipium hanem azon kívül és azt megelőzően létezik, a világ általa jön létre.
Polémiát jelent János szóhasználata a gnózis logosz- fogalmával is. A gnosztikus logosz a legfőbb istenség és a világ között helyezkedik el, mint azoknak az emanációknak az egyike, amelyek elkülönítik a kettőt egymástól. A gnosztikus szemlélet, később egyfajta megváltóként szemléli a logoszt, amely azonban nem a világot váltja meg, hanem az úgymond tökéletes lelket szabadítja ki az anyagi világ sötétségéből. A gnosztikus logosz tehát kiemeli az embert a világból, míg a Jánosi logosz megváltja az általa teremtett világot.
Említsük meg végül, hogy a Jézussal egy időben élt alexandriai Filón, a hellenista zsidóság legnagyobb bölcselője számára a logosz az idea- világ összfoglalata, amely a látható világ ősképe, másfelől a jónak és az igazságnak a világot átható ereje, harmadsorban annak az angyali lénynek a reprezentánsa, aki a teremtés és a kijelentés közvetítője.
Mindezzel azért is volt érdemes kissé bővebben foglalkozni, mert a mai helyzet nagyban hasonlít a korabelihez. Ma is a legkülönfélébb megváltó eszmék zűrzavaros egyvelege kavarog az emberek fejében, ezzel szemben a Biblia egyértelműen és minden mást kizáróan arról tesz bizonyságot, hogy a logosz, aki maga Jézus, aki az Atyával együtt öröktől fogva való, aki részese a teremtés művének, testté lett, és egyedül ő a kegyelem forrása, a világ megváltója.

Az Újszövetség tanítása (2): karácsony – a testet öltött Jézus

A karácsonyi esemény lényegét ugyancsak János prológusa fogalmazza meg a legtömörebben, egyetlen rövid, ujjongó mondatban: "az ige testté lett"! A testélettel Isten üdvtervének és a világ történetének, az üdvtörténetnek és a történelemnek a látható, emberileg érzékelhető és felfogható találkozási pontja. Isten "története" az ember történetévé lett. Ebből egyenesen következik egy olyan szempont, amelyet ma különösen fontos hangsúlyozni. Manapság nagyon sok szó esik keresztyén "szellemiségről", "eszmevilágról", "világnézetről" és hasonlókról. Mindez színezheti a keresztyénségről kialakított összképet, a keresztyénség azonban nem sorolható egyik kategóriába sem, a keresztyénség történet, Isten története, amelyet az ember történetévé, az én történetemmé tett. Keresztyénnek lenni elsősorban nem elvekhez, eszmékhez ragaszkodást jelent, hanem egzisztenciális alaphelyzetet, ebből fakadó életformát, és természetesen ennek megfelelő eszmei hátteret, a belőle következő etikai következményekkel. Ezt a történetiséget hangsúlyozzák Jézus testet öltésének evangéliumi elbeszélései, a "karácsonyi történetek".

Mielőtt e történetek részletezésére rátérnénk, meg kell jegyeznünk, hogy a Jézus születésével kapcsolatos elbeszélések az újszövetségi hagyomány legkésőbbi rétegéhez tartoznak. Az első keresztyén gyülekezet számára az alapvető, megrendítő, mindent meghatározó esemény Krisztus kereszthalála és feltámadása. Erre épült a hite és az élete, és ez is marad mindvégig a keresztyén hit középpontja. Péter pünkösdi prédikációjának központi üzenete, amelynek hatására "azon a napon" mintegy háromezren keresztelkedtek meg, így hangzik: "…Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek" (ApCsel 2,36). Ez a mondanivalója Pál teológiájának is, és az első evangélium is erre élezi ki beszámolóját, így a Márk evangéliuma nem is tartalmaz beszámolót Jézus születéséről.

A későbbiekben azonban egy logikai és egy hitvallási ok késztette arra a szentírókat, hogy leírásukba beillesszék a Jézus születésével kapcsolatos hagyományanyagot is, az általuk ismert formában. A logikai ok egyszerű: ha szólnak Jézus földi életének és munkásságának végéről, ehhez a kezdet is hozzátartozik. Ha a felkészülés mintegy harminc esztendeje azután homályban is marad, a történetet az elején kell kezdeni. Ennél fontosabb azonban a teológiai ok. A kereszt és a feltámadás eseményének értelmezése kapcsán egyre több zavaros nézet kezdett lábra kapni Jézus személyének természetével kapcsolatban: vagyis, hogy földi testében milyen módon van jelen az isteni természet, mennyire egységes a kettő, milyen értelemben Isten és ember egyszerre. (Mint láttuk, ezek a kérdések a későbbiek során is gondot jelentettek, ezért volt szükség a hitvallások félreértéseket lehetetlenné tévő bővítésére). Ezekre is választ jelentenek a Máté és Lukács evangélista Jézus születésével kapcsolatos leírásai, ezekre tehát elsősorban úgy kell tekintenünk, mint hitvallásokra. Használhatjuk velük kapcsolatban a "teológiai történetírás" meghatározást is. Fontos szempont szemügyre vételük során az is, hogy ezen túlmenően mindkét evangélistának meg volt a maga külön teológiai szempontja, amelynek beszámolóját alárendelte.

Máté zsidóknak, zsidóból lett kereszténeknek írja evangéliumát, és ez alapvetően meghatározza leírásának mind külső tényezőit, mind tartalmát. Evangéliumát Jézus nemzetségtáblázatával kezdi. Ez három szakaszra oszlik, mindegyik kétszer hét őst sorol fel. Mivel a hetes a teljesség száma, ez már önmagában is utal Máté fő mondanivalójára: Jézusban az ószövetség ígéretei teljesedtek be maradéktalanul. Ábrahámtól Dávidon át egyenesen vezet az út Jézusig, benne tehát a zsidóknak Isten legitim küldöttét kell látniuk. Feltűnő ugyanakkor, hogy ez a származási táblázat hallgat azokról az ősanyákról, akikre Izrael büszke volt, és hangsúlyosan pogány, illetve paráznaként számon tartott asszonyokat említ (Támár, Ráháb, Bétsabé). A férfiak vonala Józsefnél meg is szakad, ő csak úgy szerepel, mint "Mária férje".
A következő szakasz (Mt 1,18-25) témája Jézus Szentlélektől fogantatása. Az előzőekkel együtt itt válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy egyfelől tehát folytatódik az Ószövetség történeti vonala, és beteljesednek a fáradalmak, de nem az emberi elvárásoknak megfelelően, hanem Isten szuverén cselekvése során. Jézus – mint azt az evangélium egésze nyomatékosan, ismételten hangsúlyozza – az, akit az Ószövetség népe várt, de mérhetetlenül több mégis: nem egyszerűen Isten küldötte, hanem a Fia, vagyis ő maga. Ez okozza majd a botránkozásokat, ez vezet végül a kereszthez, hiszen Jézus nem a betű szerinti törvény követője, hanem a törvény szuverén alkalmazója. (Különösen a szombattal kapcsolatos történetekben szemlélhető ez egyértelműen). Mindez már itt, az evangélium elején nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézus nem valamilyen végzetes szerencsétlenség, elhibázott stratégia folytán jut a kereszthalál sorsára, hanem önként vállalt isteni szándék vezeti odáig, hogy "megszabadítsa népét bűneiből" (21. vers). Itt meg is fogalmazódik, hogy Jézus születésében az Ószövetség ígéretei teljesedtek be (22.23 vers).

Jézus a Józsefnek előre megígért módon megszületik Betlehemben A helyszín is az ígéretek beteljesedésére utal (v.ö. Mik 5,1), akárcsak az újszülött neve. A Jézus név a héber Jehósua név görög formája, jelentése: Jahve megszabadít, az Úr szabadítása. A gyermeket napkeleti bölcsek, csillagjósok látogatják meg. Ezt az eseményt az Ábrahámnak adott ígéret fényében értelmezhetjük helyesen. Izraelnek emlékeznie kell, hogy kiválasztása nem önmagáért történt, hiszen Ábrahámnak Isten azt ígérte: Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (1Móz 12,3). Jézusban nem csak Izrael, hanem az egész emberiség megváltója jött el, és Izrael feladata éppen az, hogy ennek az ő története betetőzéseként beteljesedett ígéretnek legyen hordozója és közvetítője.

A beszámoló Heródes áskálódásának, majd a betlehemi gyermekgyilkosságnak a történetével folytatódik: a gonosz erők kezdettől fogva Jézus életére törnek, Isten azonban védelmezi Fiát az ördögi hatalmak ellen, mindaddig, amíg "el nem jön az ő órája" (v.ö. Mt 26,53). Máté evangéliumának üzenetét sűrítve foglalhatjuk össze a Zsid 1,1-3 szavaival: "Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült". Az Ószövetség üzenete sokféleképpen jelezte előre azt, ami teljes fényében csak Karácsonykor jelent meg: a várva várt Szabadító nem más, mint a praeegzisztens Krisztus, aki a betlehemi csecsemőben emberi testet öltött magára. A karácsonyi esemény leírásának fényében Máté evangéliumát nevezhetjük a beteljesedés evangéliumának.

Lukács evangélista, aki maga sem zsidó származású, pogányoknak, pogányokból lett keresztyéneknek írja evangéliumát. Ez az ő esetében is meghatározza mondanivalójának formáját és tartalmát egyaránt. Az első, amit látnunk kell, hogy Máténál nagyobb súlyt helyez a történeti- történelmi összefüggésekre. A zsidó időszemlélet, mint már említettük, alapvetően lineáris, a világot a zsidók történetként fogták fel és élték meg. Ezért ezzel Máténak nem kellett külön foglalkoznia. Az általános ókori, ezen belül a görög- hellenista szemlélet viszont alapvetően ciklikus, az "örök körforgás" gondolatára épül, Lukácsnak tehát hozzá kell segítenie olvasóit, hogy átváltsanak a bibliai látásmódra, hiszen Jézus történetét csak így értelmezhetik velük történő üdvtörténetként.

Ezzel összefüggésben azonban először még valamit világosan fel kell mutatnia. Jézus nem a pogány világ mitologikus alakjainak egyike, nem pogány képzetek megtestesítője, hanem az Izraelnek adott ígéretek beteljesítője. Jézust a pogányok csak úgy vállalhatják, ha vele együtt vállalják az ószövetségi előzményeket is. Jézus történetét pedig az Ószövetséggel Keresztelő János személye kapcsolja össze, ezért kezdődik az evangélium az ő születésének ígéretével, párhuzamosan a Jézuséval. Jézus és János alakja a továbbiakban is szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ugyanakkor Mária és Erzsébet találkozása (1,39 kk) egyértelművé teszi a közöttük lévő különbséget is. Jézus esetében nem egy ember megistenüléséről van szó (ami ugyancsak széltében elterjedt pogány gondolat- gondoljunk csak a császárkultuszra), hanem Isten Egyszülöttjének megjelenéséről emberi testben. Az első rész előkészítő eseményeinek és himnuszainak megfogalmazása mindezt úgy támasztja alá és erősíti meg, hogy mind stiláris eszközeiben, mint utalásaiban egyértelműen az ószövetség világa jelenik meg.

Jézus születésének történetét Lukács világtörténeti összefüggésekbe ágyazza. A császári trónon Caesar Augustus, a megistenített hajdani Octavianus ül, (az Augustus név jelentése: "imádandó"). Ő az "egész föld", (pasa hé oikumené) korlátlan ura. A kifejezés a Római Birodalom egészét jelenti. Uralmát helytartó útján gyakorolja, Szíria és Palesztina helytartója Quirinius (magyaros átírásban Ciréniusz), aki maga is csak a császárnak tartozik engedelmességgel. A császár elrendeli a népszámlálást: ez valójában adóösszeírás, amely nem csak újabb anyagi terheket jelent majd, hanem megalázó is a zsidó népre, hiszen egy idegen uralkodónak, az elnyomó pogány császárnak kell adót fizetniük. Az összeírás gyakorlati végrehajtása során mindenkinek az illetősége szerinti városba kell mennie, ezért tehát, mondhatni, a császár egy intésére, ha fogcsikorgatva is, útra kél, akinek kell, szinte felbolydul az ország.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik Jézus megszületése. Az olvasó nem csak az esemény történetiségét érzékeli, hanem azt is, hogy ez az esemény nem partikuláris, hanem világtörténeti jelentőségű, Jézus nem csak egy szűk csoport, esetleg egy kis népecske "kedvéért" születik, hanem az "egész lakott föld", a szó teljes értelmében az egész emberiség megváltójaként, akkor is ha a látszat ennek ellene mond.
Márpedig ellene mond, hiszen alig elképzelhetőbb nagyobb ellentét, mint amelyet Lukács – egyébként mesteri írói eszközökkel – érzékeltet: egyfelől a világ emberileg hatalmas ura, másfelől a szegény, kitaszítottként megszülető gyermek az istállóban. A hullámvonal emberi magasságban kezdődik, hogy emberi mélységben folytatódjék, s innen – megint az ábrázolás remekműve is! – mennyei, kozmikus magasságokba ível: angyalok jelennek meg, és mennyei szózat jelenti be a Megváltó születését, aki nem csak az embervilág, hanem a mindenség Ura, és hirdeti meg programját, amelynek célja Isten dicsősége és az ember békessége (2,14). A "békesség" kifejezést itt teljes bibliai értelmében kell látnunk: az eszkatológikus békességről van szó, azaz az újjáteremtésben megvalósuló helyreállításról.
Ismét lefelé hajlik az ív: az alacsony sorban élő, és félig- meddig kitaszítottnak számító pásztorokhoz szól mindez. Ezekre az emberekre azért néztek ferde szemmel, mert életmódjukból következően nem voltak képesek megtartani az erre az időre már aprólékossá vált törvényi előírásokat, így nem szerezhettek érdemeket Isten előtt. Hozzájuk szól tehát a meghívás: lássák meg a gyermeket, s lássák meg benne azt az Istent, aki nem az érdemekre építi tervét, hanem saját szeretetére, szuverén kegyelmére.

A Lukács- ábrázolta történeti körképnek van meg egy fontos mondanivalója, amely egybevág Máté más szempontból megfogalmazott üzenetével. A látszat itt is az, hogy a körülmények alkalmatlanok az isteni terv végrehajtására. Valójában azonban a Római Birodalom sokszínűségében is egységes világa, a közvetítő görög nyelv, a kiépült úthálózat, a városi élet fejlődése birodalom- szerte minden eddiginél alkalmasabb történeti feltételeket biztosít, hogy az evangélium, a megváltás Betlehemben látható módon is elkezdődött, a kereszten és a feltámadásban csúcsára érő eseményének híre eljusson a "lakott föld" határáig. Szükséges megemlíteni, hogy – ha nem is a karácsonyi történet keretében – Lukács evangélista is közli Jézus nemzetségtáblázatát. (Lk 3,23-38). Ez – Lukács sajátos koncepciójának megfelelően – eltér a Máté változatától. Görög szokás szerint visszafelé halad a nemzedékek sorában, a legfontosabb eltérés azonban az, hogy nem Ábrahámig vezeti vissza a táblázatot, hanem Ádámig, mert míg Máté szemében Jézus elsősorban Izrael megváltója, addig Lukács az egész emberiség Megváltóját látja benne.

A karácsony lukácsi megfogalmazásának nagy üzenete az, amit Pál így fogalmazott meg: "Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek" (Tit 2,11). Lukács írását nevezhetjük a nyitás evangéliumának. Mindent összefoglalva: Karácsonykor a világ történetének legjelentősebb fordulata kezdődött el, emberileg jelentéktelen külsőségek között. Valódi horderejét csak azok ismerhették fel, akiknek ezt Isten maga jelentette ki, angyalai közvetítésével. A történelem addigi – s tegyük hozzá: azóta lepergett – eseményei egyértelművé tették: az ember nem szabadíthatja, nem válthatja meg önmagát. A Szentháromság Isten azonban végtelen és örök kegyelméből maga lett a világ Megváltójává Jézus Krisztusban.A hitvallásokkal kezdtük, fejezzük is be így, a Kr.u. 431-ben összehívott harmadik egyetemes zsinat hitvallásával, a zsinat helyszínéről Efézusinak nevezett hitvallás szavaival: "Valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az Istennek egyszülött Fia, tökéletes Isten és okos lélekből és testből való tökéletes ember; istenségére nézve öröktől fogva az Atyától, emberi létére nézve pedig az utolsó időkben érettünk és üdvösségünkért szűz Máriától született…"


1. Kiket nevezünk- nevezhetünk keresztyénnek?
2. Mi a különbség az általános ókori (görög) és a bibliai időszemlélet között?
3. Mit jelent a "messiás" szó, és mi a görög megfelelője?
4. Hol található az ú.n. protoevangélium?
5. Milyen ószövetségi messiásváradalmakról beszélhetünk?
6. Mit jelent a praeegzisztencia kifejezés?
7. Mit jelent a Filippi 2,6-ban az, hogy Krisztus "Isten formájában" volt?
8. Mit jelent a "logosz" kifejezés, és miben foglalható össze bibliai értelme?
9. Kiknek írta evangéliumát Máté? És kiknek Lukács?
10. Mit jelent az "ökumené" kifejezés?
11. Miért kellett Isten egyszülött Fiának emberré lennie?
12. Milyen fordulatot jelent Krisztus emberré létele a világ történetében, és a magam egyéni életében?