Címlap

A feltámadástól pünkösdig

Dányi József

Jézus földi útjának utolsó szakaszáról szólunk. Arról a hét hétről, ill. ötven napról, amelyet ezt az útszakaszt időben átfogja. Rendkívül fontos ez az idő nemcsak azért, mert az egyház és misszió korszakát készíti elő, hanem azért, mert Krisztus feltámadása nélkül „semmit sem ér a ti hitetek“´(1Kor 15,17), így üres a mi igehirdetésünk de „üres a ti hitetek is“ (1Kor 15,14). Bajainkat tetéző elveszett és hazug emberek vagyunk. E szavakat nem valami sajátos önmarcangolás mondatja Pál apostollal, hanem életének és hitének józan, vagy ha úgy tetszik, kijózanító összegezése. Mivel a Jézus feltámadásában vetett hit igen fontos, meg kell hallgatnunk azokat a tanukat és vallomásokat, átgondolni azokat az eseményeket, amelyek ez alatt az ötven nap alatt történtek.

Bizonyára idő kellet ahhoz, hogy Krisztus akkori követői megértsék a történteket még akkor is, ha a feltámadásról szóló s Bibliánkban található vallomások, elkezdve attól az első mozzanattól, hogy Mária Magdaléna kora reggel Jézus sírjához megy, ahonnan felfoghatatlan és meghökkentő élményével rémületében Péterhez és Jánoshoz fut, hogy elmondja riadt szívének alig érthető észrevételét a kőről, amely nincs a helyén… (Jn. 20, 1k). Ettől a híradástól kezdve minden „húsvéti híradás „egyetlen pontra, a feltámadásra – mégpedig a Jézus feltámadására irányuló elbeszélésnek nevezhetünk.

Ezek az elbeszélések különböző személyekhez kötődnek, akiket mai kifejezéssel adatközlőknek nevezhetnénk. Minden hír mögött egy nő, vagy egy férfi arca áll. Sehol nincs suttogó propaganda, csendben terjedő rémhír: azt mondják, vagy halottad már a legújabbat. Neve van annak, aki szól, és annak is, aki hallja. Vagy pedig egy gyűjtőfogalom „tanítványok“ jelzi, hogy a hír egyre növekvő hallgatói körben válik ismertté.

Egy gyors áttekintés után azt mondhatjuk, hogy a Jézus temetésétől a mennybe meneteléig tartó negyven napos intervallumban a tudósítások legnagyobb része Jézus feltámadásáról szól. Tehát egyetlen napról csupán, vagy alkalmanként a ezt követő 2-3 napról. Legtöbbjük a feltámadás napjáról, ennek is leginkább a reggeléről szól. S ebben összegezhető, hogy a nagy fordulat megtörtént, Jézus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül. Ő az első zsenge (1Kor 15,20). Sokak szerint olyan sok ellentmondással van dolgunk, hogy a feltámadásról szóló elbeszéléseket a legenda képződés világába kellene utalnunk.

A húsvéti híradásokat mind a négy evangélium megőrizte. Az 1994-ben kiadott „szinopszisban“ az alábbi egységek tartalmazzák a feltámadás örömhírét:
a) az üres sír (Mt 28, 18 .; Mk 16, 1-8; Lk 24, 1-12; Jn 20, 1-13)
b) Jézus megjelenik az asszonyoknak (Mt 28, 9-10; Mk 16,7-14. 28; Lk 24, 10-11; Jn 20, 14-18)
c) az őrség megvesztegetése. (Mt 28, 11-15)
d) Jézus megjelenik két tanítványnak az Emmausi úton (Mk 16, 12-13; Lk 24, 13-35)
e) Jézus megjelenik a tanítványoknak – Tamás távollétében (Lk 24, 36-43; Jn 20, 19-23)
f) Jézus megjelenik a tanítványoknak – Tamás jelenlétében (Jn 20, 24-29)
g) Az apostolok kiküldése (Mk 16, 14-18,1)
h) Jézus Galilei megjelenése és az Apostolok kiküldése (Mt 28, 16-20; Mk 16, 14-18; vö.
továbbá Lk 24, 47k; Jn 14,23)
i) Jézus megjelenik a tanítványoknak a Tibériás tengernél (Jn 21,1 -14) Pál tudósítása Jézus megjelenéseiről1Kor 15,3-8)
Hengerítve, a nyugtalanító kérdés: ki tehette ezt?
Távol legyen tőlünk még a kísérlete is a legendázásnak, inkább tekintsük át a szinopszis kínálta rendben a húsvét reggelétől pünkösdig számba vehető napok eseményeit, azoknak a híradásoknak a tükrében, amelyek rendelkezésünkre állnak. Tudom, lehetne más sorrendet is választani, például Evangéliumok szerint követni az eseményeket, s akkor jobbazn érvényesülnének az egyes evangélisták különleges szempontjai és céljai, ám véleményem szerint ez volna a nehezebben áttekinthető összegzés, de ha valaki mégis erre vágyna, a Kutassátok az Írásokat 7. 8. kötetében elolvashatja Dr. C. van der Waal (Iránytű Kiadó, Budapest 1993. 1998).
Kövessük hát figyelemmel az eseményeket a fentebb már említett rendben.

Az üres sír (Mt 28, 1-8; Mk 16,1-8; Lk 24,1-13; Jn 20,1-13)

Már Jézus temetéséről eltérő híradásokat találunk. Ugyanez áll a feltámadásról szóló igékre is. A Máté által említett földrengés igen korán történhetett és nem lehetett nagy erősségű. Úgy tűnik, hogy a kora reggel Jézus sírjához igyekvő asszonyok, akik Mk16,2 szerint napkeltekor érkeztek a kertbe, nem is tudnak róla semmit. A Magdalai Mária, Mária -a Jakab anyja-, Johanna és a többi asszonyok, akik közt jelen van Salóme is azon aggódnak, hogy a sír záró kövét miként mozdíthatják el. E nélkül nem tudják a magukkal hozott illatos kenőcsöket Jézus tetemére kenni. Gondolataikban meg sem fordul a feltámadás lehetősége, úgy látszik mintha nem volna tudomásuk a sír őrzéséről, és a nagy kő lepecsételéséről. Mire kiértek, az őrizők elfutottak, lehet, hogy éppen ugyanebben az időben tesznek jelentést a főpapoknál. Az asszonyok arra gondolhattak, hátha találkoznak valakivel pl. a Jn 20,15.-ben említett kertésszel, aki majd segít a kő elmozdításában. Ám az idő túl korai volt, csak a maguk erejére számíthattak. Ám micsoda meglepetés! A sírhoz közeledve látják, hogy a kő el van hengeritve.

Ami ez után történt, arról is különböző hírek maradtak ránk. Máté szerint egy angyal ült az elhengerített kövön. Márk szerint a sírba belépve jobb oldalt, láttak egy ü1ő angyalt. Lukács szerint, amikor Jézust nem találják és e rejtély felett töprengenek, két férfi állt melléjük fényes ruhában. (Lk 24,22-23) Így merülhettek fel az eseménnyel kapcsolatban a legkülönfélébb kérdések: egy angyal van, vagy kettő? A kövön ül az angyal, vagy jobbra a sírban? A kerettörténet egyszerű: megérkeznek a sírhoz, bemennek, keresik Jézus testét, és angyalok jelenését látják. Ezt a keretet az evangélisták saját elképzelésük és céljuk szerint töltik ki.

Máté, mintha az Úr angyalát magát helyezné a középpontba, aki nemcsak elhengerítette a követ, hanem meg is szólította a félelemről holtra vált asszonyokat. Azt nem írta le, hogy tulajdonképpen mi indokolta megriadásukat, csak azt, hogy az angyal köszöntötte őket, és ők kimentek a sírból, azaz abból a sírkamrából, amelynek a záróköve ezen a reggelen a gondjukat és meglepetésüket is jelentette.
Mátk is arról számol be, hogy az asszonyok bementek a sírkamrába és jobbra láttak egy ülő fiatalembert, aki megkérdezte őket „a Názáreti Jézust keresitek akit megfeszítettek“ (Mk 16,6). Még Máté angyala a kövön ül, Márk ifja – aki angyal lehetett – jobbra helyezkedik el, esetleg éppen a jobbra hengerített kövön.

Lukács is említi a korahajnalban sírhoz igyekvők megérkezését. A sírkamrába való bemenetelét és a keresést is, együtt az agyalok – két férfi fénylő ruhában – jelenésével. Ezek a férfiak azonban nem ültek, hanem álltak és megszólították az asszonyokat, akik az észleltek hatása alatt kijöttek és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket. Senkinek nem mertek elmondani semmit, mert féltek (Mk 16,8).
Összegezve elmondhatjuk, hogy a szinoptikusok elbeszélései az asszonyok által átélteket tükrözik. Életszerűbben talán nem is lehetne visszaadni azt a húsvét reggeli valóságot, amivel a sírhoz igyekvők találkoztak. János evangéliumának a híradása is azzal kezdődik, hogy Mária Magdaléna korán reggel a sírhoz megy. Ám amikor meglátja az elhengerített követ, elfutott Simon Péterhez és Jánoshoz, hogy elmondja nékik Jézus tetemének az eltűnéséről szóló gondolatait. A két tanítvány futva megy a sírhoz. János ért oda elsőnek, behajolt, látta a lepedőket és külön a kendőt összegöngyölítve.

Ekkor érkezett Péter, aki szintén megszemléli a helyzetet. Majd a tanítványok haza mentek. Az eddig kívül álló Mária is behajol a sírba és látja az angyalokat ott, ahol korábban Jézus feküdt. Egyiket fejtől, másikat lábtól. Mikor az angyalok megkérdezték, miért sír, azt mondta, mert elvitték az én uramat és nem tudom, hogy hová tették. Majd elfordult a sírtól és találkozott Jézussal, aki rendkívü1i szavakat mondott neki: „mondd meg az én testvéreimnek“... (Jn 20,17). Az átélt események hírét Mária a vele lévő Jakab anyja Máriával együtt viszi meg a tanítványoknak, akikről látszik, hogy Mária Magdaléna és a többi asszony híradására nem túlságosan figyeltek. Mintha csak a tanítványok az asszonyi fecsegés vagy valami friss pletyka szintjén kezelnék a hallottakat.

Jézus megjelenik az asszonyoknak

Erről a témáról eddig is jócskán szóltunk az üres sír kérdésnek a tárgyalása szükségképpen hozta ezt magával. Összefoglalásként elgondolhatjuk,mekkora gonddal közeledtek a sírhoz az asszonyok, akik nem emlékeztek Jézus tanítására „ne aggodalmaskodjatok (Mt , 25k.). Pedig gondolhatták volna, hogy Istent nem lehet eltéríteni a terveitől vagy ígéreteitől, előtte nincs lehetetlen. Megígérte és meg is valósítja a harmadnapi programot.

Azt is megfigyelhettük, hogy a húsvéti események a személyes találkozások irányába haladnak. Nem elég tudni a megfeszítettről és eltemetettről, Isten ígéreteiről. A feltámadottal kell találkozni. Őt kell keresnünk, és vele kell találkoznunk az igében, a gyülekezetben, magányunkban, vagy közösségünkben. Nála mindig többet találunk, mint amit kerestünk, mert az élő Jézussal való találkozás minden várakozást és elképzelést fölül múl. Tudni kell, hogy Ő is keres, hogy megszólítson és szolgálatában állítson minket.

Az őrség megvesztegetése

Egyik nevezetes írásmagyarázó ezt a címet adta szakaszunknak: „A nagytanács csalása „. Nem véletlenül! A Nagytanács akciói ugyanis végig kísérték Jézus életét, halálát, temetését és még a feltámadás fényét is megkísérlik homályba borítani, jóllehet sírja elé ők állítottak őröket. Nagyon biztosak akartak lenni a dolgukban, és amikor ez mégsem sikerült, megpróbálják hihetetlenné tenni, a sírnál Húsvét reggelén történteket: az őrök elaludtak s ez alatt, a tanítványok ellopták Jézus tetemét. Az egyházatyák feljegyzései is megerősítik, hogy a világon mindenfelé megjelentek a zsidó követek és elterjesztették ezt a „ hírt“. Egyáltalán nem zavarta őket az a kínos helyzet, hogy az Ő katonáik -őrök- aludtak el és az őrizetükre bízottat, ha ellopták volna, csak ezért tehették. Bevetik a hatalom minden eszközét: rágalmazás, hazugság, csalás és pénz. Rettentően szerették volna megsemmisíteni Jézust, és hiteltelenné tenni az Ő feltámadásáról szóló örömhírt, ugyanakkor, csalóknak és tolvajoknak, hogy szó szerint hullarablóknak nyilvánítani a tanítványokat. Izrael vezetői, épp úgy, mint a születéstörténet idején Heródes, a meglepő eseményekről értesülve, ellen akcióba kezdtek. Ennek különösebb eredménye nem volt. Az őrök ellen hivatalos vizsgálat nem indulhatott, megvédték őket a megbízóik, mivel azt tették amire kitanították őket. A pénzt az őrök elfogadták, ahogyan Júdás is tette nem sokkal azelőtt (Mt 26,14).

Jézus megjelenik a két tanítványnak az emmausi úton

Lehet, hogy a Márki híradást nem kellene az emmausi úthoz kapcsolni. Az ott említett két férfi ugyanis a mezőre ment, s úgy tűnik, mintha a szántóföldek közé vezető úton találkoztak volna Jézussal. A probléma megoldására olyan magyarázatokkal találkozunk, amelyek az eredeti szövegben szereplő agrosz szót „vidék“-kel fordítják. Így aztán az út valóban lehetett az Emmausba vezető út is. Mindenesetre tény, hogy a két ismeretlen, Márk által emlegetett tanítvány, hamarabb érkezett vissza örömhírével a többiekhez, de nekik se hittek, éppen úgy, mint a Magdalai Máriának.

Az emmausi úton történtekről Lukács elbeszélése nem csak a leghosszabb, legmélyebb benyomásokat keltő, hanem az egyik legszebb húsvéti történet is. Ősi motívumokat őriz a felismerhetetlenü1 velünk vándorló és hozzánk betérő Istenről, aki előtt kibeszélhetjük magunkat, szívünk minden bánatát, gondját és panaszát elmondhatjuk az ismeretlen előtt, aki mintha nem is a húsvétról kívánna beszélgetni velünk, hanem a kenyér megtöréséről. Azaz az aszta1ról, amely mellett együtt vagyunk.

A két emmausi tanítvány közül Kleopásnak hívták az egyiket (Lk 24,18). Tudjuk, hogy János Klopásnak nevezi Máriának, a Jakab anyjának férjét (Jn19,25). Ebben az esetben, talán egyik nagybátyjával találkozhatott Jézus és vele beszélgetett.
A beszélgetés híre csak este jutott el Jeruzsálembe, amikor már többen elhitték Jézus feltámadását. Így aztán az emmausiak elmondhatják, hogy Jézus feltámadása mellett nemcsak az eddig hallott hírek szólanak, hanem az írás is, amellyel azt hirdeti, hogy ezeknek így kellett történni (Lk 24,35 /a.32).

Jézus megjelenik a tanítványoknak „Tamás távollétében“

Az eddigi húsvéti híradásokban általában reggel, kora hajnalban, vagy a nap délelőtti óráiban pillanthattuk meg a rejtettségéből előlépő Feltámadottat. Most este találkozunk vele, egy Jeruzsálemi házban, melynek zárt ajtói mögött húzódik meg a tanítványok közössége. Csaknem mindnyájan együtt voltak. Csupán Tamás hiányzott, és az a Júdás, aki az árulását nem tudta elviselni, s eldobta az életét. A házbeli közösséget a félelem jellemezte.
Joggal gondolhatott arra, hogy a templomőrség, vagy Pilátus katonái egyszercsak megjelennek, és mint Jézus cinkostársait letartóztatják őket. Szinte hihetetlen számunkra, hogy ebből a félénk közösségből indul el a kereszténység történeté, a hősök és a mártírok sora, vagy éppen európai kultúránk. Mindez azért történhetett, mert a zárt ajtók ellenére ebben a közösségben megjelent a feltámadott. Jézus valóban él. Oda megy, ahova akar, senki és semmi nem állhatja az útját. Kiábrázolódik előttünk János sajátos látása: Jézust nem lehetett sírba zárni, a holtak közé rekeszteni, tanítványai közül kizárni, mindenhova eljut, bezárkózott emberektől kezdve a népek világáig. Ránk törhetne a védtelenség érzése, Jézus ugyanis a bezárt ajtókon belül egyszerre más, és mégis ugyanaz. Azonosítani lehet a megfeszítetett és feltámadottat.
Meg lehet ismerni őt. Magdalai Mária a hangjáról, a megszólításából ismerte fel az Urat. A tanítványok a sebeiről tudták azonosítani a történeti Jézust a feltámadott Jézussal. Jézus sebei a feltámadás fényébe kerültek, onnan érthető, keresztje nélkül, nem lehetne a mienk sem Ő, sem az amit Isten vele és általa készített. Ahol a Feltámadott megjelenik, ott nem csupán belép és középre kerül, hanem békességet kíván. Köszöntheti a tanítványait másodszorra is. Ez a második köszöntés azonban már útravaló a küldetéshez. Meg kell jegyeznünk, hogy zsidó gondolkozás szerint a küldött szinte egyenlő hatalmat és tekintélyt nyert azzal, amivel elküldője rendelkezett. Az igeidők használata arra hívja fel a figyelmünket, hogy Jézus küldetése a múltban kezdődött és tart a jelenben is, tanítványaié pedig a jelenben kezdődik, azzal a mostani pillanattal, amelyben Jézus lelket lehel beléjük. A csak itt előforduló görög szó az 1Móz 2,7 ismerős és azt jelenti itt, hogy a tanítványok a feltámadott életében részesedtek. Tőle kapták és kapjuk mi is életünket és szolgálatunkat. Amiként elküldött az Atya, én is úgy küldelek titeket. A küldetés betöltéséhez, a bűnbocsánat hirdetéséhez és tovább-adásához nélkülözhetetlen a lélek ajándéka.
Ennek a találkozásnak a lukácsi leírása azt sejteti, hogy a titokzatosan érkező Jézusról némelyek azt hitték, hogy „valami lelket“ látnak, és ez félelmet gerjesztett bennük. Jézus viszont a harminckilencedik versben egyetlen ilyen hely a bibliában – a húsáról és csontjáról beszél. Az utat végig járta, úgy ahogyan az írások ezt megjövendölték, éppen ezért nem lehet testi feltámadása felől kétségük.
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene és atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, az élő reménységre“ (1Pt 1,3).

Jézus megjelenik a tanítványoknak Tamás jelenlétében

Többen úgy számolnak, hogy a feltámadottnak ez a megjelenése sorrendben a hatodik volt. Elsőnek Mária Magdaléna találkozhatott vele, másodiknak az a két férfi, aki a mezőre indult, harmadiknak Simon Péter, negyediknek az emmausi tanítványok, az ötödik a hét első napjának estélyén történt a tanítványi körben, a hatodik pedig az, amelyről most szeretnénk szólni. Egy héttel később jelent meg Jézus ismételten a tanítványoknak, amikor már Tamás is velük volt. Tamásról az első három evangélium csak azt jegyezte föl, hogy bekerült Jézus tanítványai körében (Mt 10,3; Mk 3,18; Lk 6,15).

János jegyezte fel, hogy ikernek nevezték, nyilván az arám torna szó jelentése alapján. Iker testvéréről azonban semmit nem tudunk. Annál határozottabb képet rajzolhatunk róla. Sokan nevezik Őt hitetlennek, ám élete vizsgálatánál ezt kár lenne előtérbe engedni. Inkább azt kellene mondani, hogy volt benne valami különös józanság, és míg más tanítványok a nagy betűvel írt országról, s benne különböző tisztségekről szőtték álmaikat, addig Tamás világosan látja, hogy Jézusnak meg kell halni. Nem volt a gyávák közül való! Mikor Jézus Lázár sírjához igyekezett, Ő így szólt a társaihoz „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele“ (Jn 11,16). Vagy amikor Jézus a tanítványok nyugtalanságát csendesíti , így szól: „Uram nem tudjuk hová mégy, honnan tudnánk akkor az utat“ (Jn 14,5). Bátorságot és borúlátást egyaránt felfedezhetünk benne, és amikor Jeruzsálembe az előre látott veszedelem bekövetkezik, Ő a fájdalmával félre húzódik. Mintha nem tudna elviselni senkit ezekben az órákban, egyedül akart megküzdeni azzal a helyzettel, amely Jézus halálával bekövetkezett. Ám az egyedüllétet sem bírta sokáig. Ezért ment vissza tanítványtársai közé. Tudhatta, hogy nem mindegy hova megyünk a bánatunkkal és a gondjainkkal. Nem mindegy, mi lendít bennünket tovább a Szentlélek, vagy a „kocsma gőze“. Meggyógyulni csak ott lehet, ahol együtt imádkoznak, és együtt várják az Urat az övéi. Ahol Ö áll, a középen. Ezt a közösséget nem pótolhatja más.

Tamáshoz eljutott a hír, hogy Jézus feltámadott, meglátogatta a tanítványait és ő is szerette volna látni Jézust, ahogyan a többiek már látták. Tudjuk, hogy vannak emberek, események, amelyeknek a látásáért hihetetlen nagy áldozatokat is meghozunk. Itt valamennyinél nagyobb dologról van szó, hiszen Jézus a sírból jött vissza, a halálból támadt fel. Vele szeretne találkozni Tamás, mert úgy érzi, csak Jézus emelheti ki őt kétségeiből, lelki kátyújából. És Jézus valóban eljött érte!

Úgy jött, ahogyan egy héttel ezelőtt, a zárt ajtókon keresztül érkezett, s megszólította Tamást, mintha szívébe látna, és mintha minden szavát hallotta volna. Nyújtsd ide az ujjadat! A feltámadott mindent tudott Tamásról, mégsem az öklét mutatta neki, hanem a sebeit, mert szerette Őt! Nincs szó arról, hogy Tamás odament volna Jézust megérinteni, elég volt számára, hogy feltámadott, megjelent és beszélt vele. Láthatott volna, tapinthatott volna, de kell-e annál nagyobb öröm és nagyobb meggyőző, kétely kergető erő, mint az, hogy Jézus szeret?!
Ennek a jelenetnek sehol nincsen párja. Úgy gondolom, annak sem, amiben végül is mondanivalói összegződnek.

Tamás vallomásában jelenik meg János evangéliuma krisztológiájának csúcsa: „Én Uram és én Istenem“. Ennél többet senki nem mondott Róla. Tamás valóban hitre jutott. Nem véletlen, hogy Jézus neki mondja el utolsó boldogmondását, amelyben egy piciny, szelíd szemrehányást is érezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy a boldogmondások az Isten országába való beengedés formulái voltak. Így ez a mondás arról is szól, hogy a keresztyének, akik nem láttak és hittek, ugyanazt a boldogságot és hitet nyerik el, amit a tanítványok, megtapasztalva, hogy Jézus a Lélek által jelen van, követésre hív és szolgálatot bíz ránk.
Tamás egész életét a húsvéti hit hirdetésének szentelte: a párthusok és az indiaiak közé vitte el az evangéliumot.

Az apostolok kiküldése

Előre bocsátanám, hogy Márk evangéliumának a záró verséről régi időkre visszanyúló szövegtörténeti viták folynak, amelybe most nem szabad belebonyolódnunk. Elég az, hogy tudunk róla, és az itt leírtakat úgy közelítjük meg, mint Jézusnak, a feltámadottnak utolsó megjelenését tanítványai körében. Ennek a megjelenésnek még az idejét sem pontosították. A tudósítás az vezeti be, hogy „végül pedig…“
A tanítványok asztal mellett ültek, amikor Jézus megjelent, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket. Eddig még ilyen soha nem történt. Ha az evangélium (Márk) e kifejezést használta, mindig Jézus ellenfeleire alkalmazta. Most azonban egy szintre helyezi a tanítványokat az ellenfelekkel. Erre fel kell figyelni (vö. Mk 10,5). A tanítványok között ennek a beszédnek a célja nemcsak a leleplezés. Jézus a hitetlenségüket akarta legyőzni, hogy aztán elküldhesse őket szerte a világba, vagy más kifejezéssel, minden teremtményhez jusson el az örömüzenet. Márk úgy állította sorba a húsvéti eseményeket, hogy bennük a hitetlenség feletti győzelem legyen nyilvánvalóvá. János is hasonlóképpen cselekedett. A tanítványok kiküldése megfelel a Mt 28,18-20-ban leírtaknak, de bizonyosra vehetjük, hogy az élő hagyománynak is, melyhez az ősgyülekezetek hite kapcsolódott.

A minden népet megszólító misszió valójában csak a feltámadás után létezik. A Feltámadott adott parancsot arra, hogy minden népnek hirdessék a szabadulás örömüzenetét, amelyben maga a Szabadító válik köztük jelenvalóvá.

A hit éppen ezért a Jézushoz való kötődést jelenti. Hinni vagy nem hinni, a szövegünkben ez azt a pontot jelzi, amikor egy ember hitre juthat, illetve a nem hívőktől elválik. A tanítványi feladat hitre hívni az embereket, és segíteni nekik a Krisztus melletti döntés meghozatalában. Aki hisz, és megkeresztelkedik, az üdvözül. Nincs szó itt arról, hogy a keresztség önmagában valamiféle garanciát jelentene az üdvösségre nézve. Nem hat automatikusan – ex opere operato – noha Isten tette és ajándéka.
A hitre jutottaknak a különböző lelki ajándékoknak az ígéretét ajánlotta fel. Részesedhetnek Jézus életéből és ajándékaiból. A részesedésről jelek tanúskodhatnak. A hitet csodák követik, mert elkezdődött az üdvösség kora, ahogyan erre az Ézs 11,8-ból idézett prófécia is utal.

Jézus megjelenik a tizenegy tanítványnak Galileában egy hegyen – az apostolok kiküldése

Máté evangéliumát, ez a sokszor magyarázott szakasz fejezi be. Azt is mondhatnánk, hogy benne minden fontos, az evangéliumban jelen lévő perspektíva fénye felvillan. Az evangélium itt csúcsosodik ki, itt van a magasság pontja. A helyszín Galilea egyik hegye. Ide indult a tizenegy és még sokan mások. Ezen az ismerős tájon, ahol annyi minden történt, és ahova annyi emlék köti őket, ahol Jézus annyi csodát tett, itt kívánt Jézus az övéivel találkozni. Itt hangzik el a záró üzenet.

Nem tudjuk, hogy melyik hegy lehetett a gyülekezés helye, ahova Jézus engedelmességet kívánó szavai, vagy Lohmeyer szerint az Úrban hallott szavak hívták őket, hogy ott adományok és feladatok gazdagságára találjanak. Az ígéretekben sokan a zsidó keresztyén gyülekezetek életrendjének tükröződését, mások Schma Izráel jól ismert fényeit látják.

Vagy egyszerűen az 5 Mózesból ismerős „ezt mondja az Úr“ egy-egy felhangzását. Mindenesetre a hegy akár az Ó-, akár az Újszövetségben szemléljük, Isten kijelentésének a helye (Mt 5,1; 14; 23; 17,1). Most is egy hegyen találkozhatnak a feltámadott Jézussal, aki előtt voltak hódolók és kételkedők. Tudjuk a hit, imádás és kétely között növekszik.
Jézus a tanítványokhoz lép és megszólítja őket. Igével jött most is. A napok, amelyek elkezdődtek hatalma alatt állnak. A tanítványok szolgálata hasonlóképpen. Emlékezzünk, hogy Jézus már a Nagytanács előtt azt mondta: „Mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül és eljön az ég felhőin“ (Mt 26, 64).

Azt kell végig gondolnunk, hogy miféle hatalma van Jézusnak. Erre maga Máté is több feleletet kínál:
1. Jézusnak hatalma van kimondani az Atya nevét (7,29)
2. Jézusnak hatalma van bűnöket megbocsátani és betegeket gyógyítani (9,6)
3. Jézus átruházhatja hatalmát a tanítványaira (10, 1k., 9, 8)
4. Jézus, mint az Atya fia teljhatalommal szólt és cselekedett (11,27).

Ezért nem semmisíthette meg az emberi gonoszság ereje. A hatalom Neki adatott mennyen és földön. Ezért az „adatott“ szó azt jelenti, hogy az Atya és a Fiú között a kapcsolat személyes. Az Atyától kapott adomány egyfelől megerősítése Jézus eddigi hatalmának, másfelől egyetemessé bővítése is ennek a hatalomnak. A szóhasználat itt egybecseng Dán 7, 14 LXX- beli szövegével.
Ezen az alapon kaptak megbízást és feladatot a tanítványok. Jézus vándorútra indítja őket, ahogy ez már korábban is történt (10,6k). Mostantól fogva azonban korlátozás nélkül mehetnek minden néphez.
Összevetve a missziói parancsot a Dán.7, 14-gyel abban mutatkozik a nagy különbség, hogy ott a népek fölötti hatalom előtt tisztelettel adóznak a népek, itt pedig tanítványokká válnak, azoknak az igéknek a befogadásával, amelyeket a Feltámadott tanítványai hirdettek nekik. Tanítvány ugyanis csak az lehetett, aki személyesen meghallja a hívást és engedelmesen követi a Hívót. A népek tanítvánnyá válása ugyanis nem az alattvaló kényszerű hódolata, hanem az igét meghalló népüket képviselő tanítványok szolgálata.

Így teljesülnek az Ábrahámnak tett ígéretek, melyekkel Máté az evangéliumát elkezdte (1,1k). Testvéri kapcsolatba kerülnek a küldöttek és megszólítottak, az ige és a keresztség által. A keresztség előképe Jézus megkereszteltetése lehetett: a Fiúra szállt a Szentlélek, az Atya pedig megerősítette a Fiúságát. A keresztelendő, aki ebbe a sorba beáll, a Fiú tanítványa lesz, tőle tanulja meg Atyánk szólítani Istent, és egyben testvérévé válni, azaz Isten gyermekévé, Fiává lenni a Lélek munkája révén.
A keresztségben részesültet az jellemzi, hogy a tanítást megtartja. Nem beszél arról Máté, hogy előzetes, utólagos, esetleg mindkét fajta oktatásban részesült-e, mert az a döntő, hogy Isten akaratának cselekvője legyen.
A küldöttek az Ő jelenlétét tapasztalják meg munkájukban, ez az ígéret az Ószövetségben Isten népe egyes tagjainak szól, az atyáknak, vagy éppen az egész népnek, és mindig olyankor, amikor különleges feladat vagy veszély várt rájuk. Az Újszövetségben is felismerhető ez a vonalvezetés, mely azt is jelzi, hogy Isten nem a szent helyhez kötődik, hanem a kiválasztottaival van személyes kapcsolatban jelenik meg. Ezért beszél az Ószövetség Ábrahám Istenéről, az Újszövetség Jézus Krisztus Atyjáról. Ezért van az is, hogy Máténál a Feltámadott nem búcsúzik, és nem tűnik el. Szava, igéje hangzik a térben és az időben, minden napon a világ végezetéig.

Jézus megjelenik a tanítványoknak a Tibériás tengernél

Sokaknak úgy tűnik, mintha a János huszadik része egyben az evangélium lezárása is lenne, és a huszonegyedik rész külön egység, amely erre a helyre került. Ismét csak azt mondom, hogy ebben a szövegtörténeti vitába itt most ne keveredjünk bele.
A szóban forgó tavat időnként más-más névvel nevezték. Volt Kinnereth-tó, mivel alakja egy hegedű-szerű húros hangszerre emlékeztetett. Volt Galileai-tenger, földrajzi tájegységről kapta a nevét. Amikor pedig Heródes Antipás Kr.u. 26-ban a Tibérius császárról elnevezett várost a tó mellett felépítette, egyre gyakrabban emlegették Tibériás tavának vagy tengerének. Ez az a tó, amelynél a Feltámadott tanítványai körében harmadízben megjelenik. Pál apostol az emlékezésében ezt a megjelenést Péter személyéhez kapcsolja.

Péternek jelent meg Jézus, mert vele halaszthatatlanul fontos megbeszélni valója volt. Péter megtévedt és az Úr eljött őt helyreigazítani.
Pétert ugyanis, aki első szóra követte Jézust, és először tett vallást az Ő Isten voltáról, annyira megrendítették az események, hogy megtagadta Őt. Húsvét reggelén mintha hiába járt volna a sírnál, most úgy érezte, hogy a tanítványságnak vége, valamiből élni kell, munka után kell nézni! Ezen a reggelen, amikor a megélhetés gondja minden más kérdést mellőzött benne, egy éjszakai halászat után látjuk Őt, viszont fáradtan és eredménytelenül. Nem sikerül a munkába menekülni a gondok elől. Sem neki, sem a társainak. Mintha senki nem gondolkozott volna, föl sem merült az a kérdés, hogy a tanítványságot abba lehet-e hagyni, ha egyszer elkezdte az ember, más szóval, meg lehet-e szakítani a Jézushoz kötő kapcsolatot, ki lehet-e lépni az Ő szolgálatából. Mintha elérte volna Őket a római mondás: „Navigare necesse est…“. Csak azt érezték, hogy a hajóval elindultak, a próbálkozásokkal eltelt egy éjszaka, és nem fogtak semmit. Ennél rosszabb nem követhette volna vállalkozásukat.

Ám valaki ott állt a parton, mintha várná őket. Nem tudják ki az. Nem ismerik fel, csak a kérdést hallják: „Fiaim nincs ennivalótok?“ Az eredeti görög szó tulajdonképpen kenyérhez valót jelent s itt a halra utalhat, azért is kapcsolódik a háló kivetés új parancsa. Minden más, még a halászat is más, ha Ő irányít bennünket. Meg sem merik kérdezni, ki vagy te, aki még most is kérsz valamit tőlünk. A hálót bevetik és soha nem álmodott nagy fogás az eredmény. A parton Jézus állt Reggelivel várta őket. Tudta, mire van szükségük. Ezt a csodát egy régi ikonográfiai emlék őrzi: az asztalon kenyér és hal, körülötte hét tanítvány. Azt jelenti, hogy az asztalközösség helyreállításával a tanítványok Jézussal való közössége is helyreállt. Őt látjuk ugyanis az asztalnál a tanítványokkal együtt.

Jézus szolgálatából nem lehet kilépni. Vele a kapcsolat felbonthatatlan. Ám ez nem a mi, hanem az Ő hűségén nyugszik. Ebből a hűségből megtelhet hálónk, nem maradunk kenyér és hal nélkül. Munka nélkül sem. Ő ugyanis jól tudja, mire van szükségünk. Mindenkit abból a lelki állapottól szabadít meg, amiben találja: Máriát a bánatától, a tanítványokat a félelemtől, Tamást a kételytől, Pétert az élet céltalanságától és értelmetlenségétől.

Jézus és Péter találkozása után egy olyan beszélgetésre kerül sor, amely nem csak Péter sorsát érinti, hanem Jánosét is. A beszélgetés során háromszor hangzik el a kérdés: „Szeretsz-e engem?“ Hiszen azon az éjszakán ugyancsak háromszor hangzik el Péter tagadása. Mindnyájunk számára ismerős lehet, hogy a görög szóhasználat egyre mélyebbre haladva nyújt alkalmat Péternek a ragaszkodás megvallására, sőt a feladatok vállalására. Ennek kapcsán többen Péter rehabilitációjáról beszélnek, de azt hiszem, itt másról van szó. Jézus szavai változást hoztak Péter életébe, és nemcsak az emberhalász-programba állítják őt vissza, nemcsak juhok vezetésére, legeltetésére kap megbízást, hanem előkészítik őt arra a szenvedésre és mártíromságra, melyet vállalva követni kell Jézust. Nehéz pillanatok azok, melyben az öregség és meghalás eseményét el kell fogadni. Jóllehet, természetes is lehetne, hiszen ez a természeti törvény előbb vagy utóbb minden emberre érvényes. Mégse könnyű elfogadni az utat, a hordoztatást, a kiszolgáltatottságot, éppen úgy, mint a szolgálatot, ami ránk bízatott. A jövőről csak annyit árult el Jézus Péternek, ami az ő személyére vonatkozik, pedig Pétert, a kíváncsi embert, János sorsa is érdekelné.
Néha majdnem jobban érdekel bennünket, hogy másokkal mi lesz, mint az, hogy mit is mondott személyesen nekünk Jézus. Itt levonhatjuk a tanulságot: te csak kövess engem, törődj a szolgálatoddal, és ne kíváncsiskodj a mások sorsáról, szolgálatod egyetlen alapja legyen a szeretet és egyetlen útja másokért élni mindhalálig.

Pál tudósítása Jézus megjelenéséről

Az 1Kor 15 elején Pál azt a folyamatosságot hangoztatja, amely az ő személyét is bevonta azok körébe, akiknek a feltámadott Jézus megjelent. Erre azért volt szükség, mert a korinthusiak hite, és bennük Pál apostoli tekintélye megingott. Azt vallották némelyek, hogy a feltámadás már megtörtént, amikor hívőkké lettek. Ismét mások pedig azt hirdették, hogy ilyen nincs is. Ezért Pál szeretné az atyafiakat emlékeztetni és megerősíteni. Nem új történeti bizonyítékokkal hozakodik elő, hanem inkább egy ősi hitvallás szövegével, amelyet ő maga is vallott, amely közös hitük alapját képezte. Ez a hitvallás jelentette azt a hagyományt, melynek ő maga is érvényt szerzett.

Több körülmény utal arra, hogy ez a harmadik verstől az ötödikig, illetve bővített formájában a nyolcadik versig terjedő, szóhasználatban is rögzített hitvallás, nemcsak Pál emlékezetében csengett ismerősen, hanem más gyülekezetekben is. Ebben az esetben a második versben található bevezetés érvénye a nyolcadik versig tart. A hitvallási formulával emlékezteti Pál a korinthusiakat arra az evangéliumra, melyet nekik hirdetett. Ez a hitvallás, nem meséken, hanem tényeken nyugszik. Első tény: Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint. Második tény: eltemették. A harmadik tény: feltámadt a harmadik napon az írások szerint. Negyedik tény: a Feltámadott megjelenéseiben rögzíthető, és a tanúk egész sorát említi. Jézus megjelent Kéfásnak, a tizenkettőnek, az ötszáznak, Jakabnak, majd valamennyi apostolnak és végül maga Pál a megnevezett tanú. Ő ugyan szerényen a legkisebbnek érzi magát ebben a társaságban, méltatlannak a kapott kegyelemre, de ettől még nem változik a tény, az ő életét is átformálta és szolgálatát is megáldotta a Feltámadott. Minden megjelenés a nyitott sírtól indul, és azt az egyet hirdeti, hogy Krisztus él, Jézus feltámadott.

Már a legrégibb feltámadás történet arról szól, hogy a sírnál megjelenő asszonyoknak az angyal azt mondja, „Menjetek el és mondjátok el a tanítványoknak és Péternek“ (Mk 26,7). Lukács is feljegyezte, hogy az Úr valóban feltámadt és megjelent Péternek (Lk 24,34). Az elsők közt jelent meg tehát annak a Péternek, aki háromszor is megtagadta Őt. Nem taszította el magától, mint méltatlant, nem hányt a szemére semmit, kész volt visszafogadni és vigasztalni. Sőt teljes hitre és megújulásra segítve, még szolgálattal is megbízta.
A másik néven nevezett személy ebben a megjelenések sorozatát rögzítő hitvallásban Jakab, akit Pál a Gal 1,19-ben az Úr testvérének nevez. Ha emlékezni próbálunk, eszünkbe juthat Jézusnak és emberi természet szerinti családjának nem egészen felhőtlen kapcsolata, s talány lehet számunkra, hogy került Jakab ilyen megtisztelő helyzetbe.

A Bibliánkban hiába keresnénk erre magyarázatot. Különböző hagyományok Biblián kívüli források mégis feljegyeztek bizonyos tényeket. Hieronimus utal arra a hagyományra, amely a kérdésre magyarázatot adhat. Íme a hagyomány: Jakab megesküdött, hogy attól az órától kezdve, hogy az ő kelyhéből ivott, mindaddig nem eszik kenyeret, amíg Őt az elaludtak közül feltámasztva nem látja. Amikor az Úr Jakabhoz ment, így szólt: „Hozzatok egy asztalt és kenyeret.“ Ezután vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, Jakabnak -az igaznak -adta és így szólt hozzá: „Testvérem, vedd a kenyeret, mert az Emberfia feltámadt az elaludtak közül.“ (Barclay kommentárja nyomán.)
Jézus fátylat borított a múltra (Mk 3,21, Jn 7,5). Gondolhatunk arra is, hogy Jakab magatartása időközben megváltozott. Azért jött el Jézus hozzá, hogy szeretetével megajándékozza őt. Ez a Jakab lett a jeruzsálemi gyülekezet vezetője (Gal 1,19).

Jézus mennybemenetele

39 nap telt el azóta, hogy a feltámadott Jézus hol itt, hol ott valakinek vagy valakiknek megjelent. Az élet mintha visszatért volna a régi helyszínekre. A tanítványokat Jeruzsálemben találjuk, Jézus szavára visszamentek a szokott szállásukra.
Nem tudjuk megmondani, hogy pontosan hányszor jelent meg az Úr. Kallódhattak el feljegyzések és szóbeli hagyományok is. Így valószínűsíthető a meglévő adatok esetleges hiányossága. A mennybemenetel a húsvét utáni 44. napon történt. Nem sokat írtak le erről. Amilyen bőséges híradás maradt Jézus szenvedéseiről, vagy a Feltámadottal kapcsolatos eseményekről, annyira kevés az, ami a mennybemenetelt írja le. A tény fontossága a lényeg, és nem a részletek. Egyedül Lukács az, aki nagyobb teret szentelt az ismertetésnek, feljegyzéseinek legfontosabb eleme, hogy Jézus felemeltetett /Ap Csel.1,9), felvitetett (Lk 24,51). Márk is azt hangsúlyozza, hogy Jézus felemeltetett (Mk 16,19). A mennybemenetel ugyanúgy Isten műve volt, mint a földre szállás és feltámadás.

A hely, ahonnan a mennybemenetel történt, az olajfák hegyén volt. Ez a hegy legalább akkora jelentőségű volt Jézus életében, mint az Ószövetség kiemelkedő hegyei Izrael életében. Jeruzsálemtől egy szombat napi járóföldre volt a helyszín, a bethániai letérőnél (Lk 24, 50). Innen indult Jézus virágvasárnapon, szamárhátra ülve a szent városba, ahol előbb lelkes fogadtatás, majd néhány nap múltán, a „Feszítsd meg!“ hangzott fölötte. Most innen emeltetett fel a mennyei Jeruzsálembe az Atya jobbjára, hogy egyszer majd mindenek szeme láttára visszajöjjön. (Jel 1,8.6; Mt. 25,31; Fil. 2,10-11), ellenségeit megítélni (Jn 14, 2-5), híveit pedig, magához venni (Jn 12 ,32).

A tanítványok az olajfák hegyéről Jeruzsálembe tértek vissza. Szállásukon töltötték a Pünkösdig való napokat. Feljegyezte az írás, hogy a tanítványok egy szívvel és egy lélekkel kitartóan imádkoztak az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt (Ap Csel 1, 13-14). Így várták a lélek megígért ajándékát.
Ebből az időből még egy eseményről feltétlenül említést kell tenni, Mátyás apostollá választásáról. Júdás halálával egy hely megüresedett a tanítványi körben. Ezt az űrt szerették volna betölteni. Péter mintha máris vezető helyre került volna. A testvérek, a százhúsz főnyi sokság gyűrűjében intézkedik. Cél a folytonosság megőrzése, vagyis Jézus elhívott apostolai számának, s ezzel Izrael egész háza, a tizenkét törzs szimbolikájának megőrzése. Az apostoli helyre azok érdemesek-mondja Péter-akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus. Elengedhetetlennek tartották, hogy ebben a körben ne legyen olyan, aki ne ismerje Jézus földi működését, és ne tudjon tanúskodni a feltámadásáról, a földi és a feltámadás után mennybe ment Jézus azonosságáról. Két jelöltet állítottak, akikről az Újszövetség más helyén nem olvashatunk. Sorsvetéssel választottak a kor szokása szerint.A zsidók azt tartották, hogy a sorsvetésben Isten az, aki választ. Így került Mátyás az apostoli körbe.

Ezek után e tanulmány záradékaként még néhány megfigyelést említenék

A Jézus feltámadásáról szóló történetek ismertetése azt sejteti az emberrel, hogy ezeket az eseményeket mindenki máshogy közelítette meg, és mindenki a saját céljainak megfelelően beszélte el. Van, akinél az írás beteljesedése hangsúlyos, másnál a hitetlenség és kételkedés feletti győzelem. Az eltérő híradások sora nem véletlen, ám a más és más leírásban is ugyanaz a lényeg.
Az asszonyoknak és tanítványoknak nehéz lelkiállapotukban olyat kellett észlelni és elmondani, amire nem lehettek felkészülve még Jézus korábbi utalásai ellenére sem. A fájdalom és gyász lehetetlenné tette, hogy megfigyeléseiket pontosítsák, így csak emlékezetük villanásai rögzíthettek valamit: a sír üres, az angyalok szava hallható, Jézus feltámadott. Aztán a törésvonalak elsimulnak. Új korszakot nyit a Lélek: az egyházét, a misszióét, az emberi életek megújulásáét, egyszerűen azért, mert a názáreti Jézus feltámadott és él.