Kardos Péter

A misszió Pál apostolnál – meghívás az eszkhatológikus közösségbe

Első misszionárius – első teológus

Pál apostol különös vonzerővel bírt minden idők misszionáriusaira. Nem is csoda, hogy Pálnak a keresztyén misszióban elfoglalt helyéről az évek során jó néhány művet írtak misszionáriusok és missziológusok.
ó néhány művet írtak misszionáriusok és missziológusok.

Vajon lehet-e egyszerűen „egybeolvasztani“ a levelek Pálját az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv Páljával? Az ApCsel tulajdonképpen „az első Pál-kommentár“, amely a kezünkben van, ám mégiscsak másodlagos forrás Pálra vonatkozólag, márpedig módszertani szempontból helytelen dolog elsődleges forrásokat másodlagosakkal összekeverni.

A források tekintetében még egy megszorításról kell beszélnünk, ami a levelek hitelességét érinti. Arra a hét levélre fogunk szorítkozni, amelyeket általában vitathatatlanul Pál kezétől származónak szoktak tekinteni: Róm, 1-2Kor, Gal, Fil, 1Thessz és Filem (mindamellett nem zárva ki a Pálnak tulajdonított másik hat levél páli eredetének lehetőségét sem). Mindenesetre a felsorolt levelekben is bőven találunk majd témánkba vágó anyagot! Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az 1Thessz Pál első levele, az utolsó pedig vagy a Rómabeliekhez írt levele, vagy a Filippibeliekbe írt levél. Mind a hét levél Pál missziói tevékenysége idején, Antióhiából való távozása után, egy mindössze hét-nyolc évig, Kr. u. 49-től kb. Kr. u. 56-ig tartó, viszonylag rövid időszakban keletkezett. Ami azt jelenti, hogy Pál leveleinek keletkezése tizenöt-húsz évvel előzte meg Márk evangéliumát, és legalább harminc évvel Lukácsét.
Pál teológiájának missziói dimenziója nem mindig volt nyilvánvaló. A teológusok csak igen lassan kezdték fölfedezni azt (amit a misszionáriusok mindig is tudtak), hogy Pál mindenekelőtt – leveleiben is – apostoli misszionárius. Pált elsősorban a missziói elhívás és a missziói szolgálat szemszögéből lehet megérteni. Hogy Pál kicsoda volt és mi akart lenni, arra Pál összes levele ugyanazt a választ adja: Jézus Krisztus apostola, küldötte. Tudta, hogy Isten az evangélium hirdetése végett küldte őt a világba, nem azért, hogy szemlélődjék s elmélkedjék. Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy Pál éppen azért volt az első keresztyén teológus, mert ő volt az első keresztyén misszionárius; alapjában helytelen dolog megkülönböztetést tenni Pál missziója és teológiája között.

A páli teológia „Sitz im Leben“-je, az apostol missziója

Pál teológiája és missziója nem egyszerűen „elmélet“ és „gyakorlat“ módjára viszonyul egymáshoz abban az értelemben, hogy missziója teológiájából „ered“, hanem inkább abban az értelemben, hogy teológiája missziói teológia, missziója pedig szervesen és lényegileg kapcsolódik identitásához, gondolkodásához. Pál missziófelfogása nem valami egyetemes alapelvtől függő, elvont gondolati konstrukció, hanem abból az alapélményből fakadó valóságértelmezés, amely egész világlátását megváltoztatta. Különösen igaz ez a Rómaiakhoz írt levélre, az egyetlen páli levélre, amely nem az általa alapított gyülekezethez íródott.
Ha mindez igaz, akkor aligha elégedhetnénk meg a Pál leveleiből kikeresgélt „miszsziói textusok“ tanulmányozásának módszerével. Pál egész teológiai művét kellene górcső alá vennünk. Ami persze iszonyatos munka, nem utolsósorban, mivel Pál roppant bonyolult gondolkodó. Nem csoda, ha már egy korai keresztyén író is arról panaszkodott, hogy Pál leveleiben „vannak némely nehezen érthető dolgok“ (2Pt 3,16)! Ma sem könnyebb a helyzet, kivált, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a komoly érdeklődő, Pál értelmezésére vonatkozólag a legkülönbözőbb nézetekbe ütközik.

Pál megtérése és elhívása

Kezdjük talán ott, ahol maga Pál is kezdte: megtérésének és elhívásának az eseményével. Vajon mi változtathatta ezt a farizeusok farizeusát (vö. Gal 1,14; Fil 3,4-5) Krisztus apostolává a pogányok között? Mi változtatta az első keresztyén mozgalom üldözőjét a keresztyén hit legfőbb terjesztőjévé? Mi történt, hogy ez az ember, aki Jézusban csalót és a júdaizmus veszélyeztetőjét látta, saját életének, sőt az egész mindenségnek középpontjául fogadta el Jézust? Pálnál egyetlenegy választ találunk minderre: a feltámadt Krisztusssal való találkozást. Leveleiben Pál sehol sem részletezi ezt az eseményt (mint az ApCsel-ben teszi Lukács Pálja, aki háromszor mondja el megtérésének történetét apróra: ApCsel 9,1-19; 22,4-16; 26,9-19.). Leveleiben is háromszor említi Pál ezt az eseményt: Gal 1,11-17; Fil 3,2-11; s talán Róm 7,13-25, ám az ApCsel-től merőben eltérő módon. A levelekben található utalások meglepően higgadtak, céljuk pedig csak a Pál hirdette evangélium nem emberi eredetének érzékeltetése.

Némely teológusok szerint helytelen a „megtérés“ szót használni azzal kapcsolatban, ami Pállal a damaszkuszi úton történt. Érvelésük voltaképpen kettős alapon nyugszik. Először is, – mutatnak rá, – a megtérés egy régi vallás elhagyását és egy új vallás felvételét sugallja, márpedig Pál esetében ilyesmiről nyilvánvalóan nem beszélhetünk: amit ma keresztyénségnek hívunk, az Pál korában egy szekta volt a júdaizmuson belül. Másfelől, alaptalan az a még ma is elterjedt vélekedés, miszerint Pált a mardosó bűntudat, a lelki vívódás és meghasonlás vitte volna a megtérés útjára. Egyes vélemények szerint a damaszkuszi úton történteknek ez a fajta „pszichológiai“ értelmezése jellegzetesen modern felfogást tükröz. Az „introspektív lelkiismeret“, az üdvbizonyosság birtoklásának vágyával elegy mélyreható önvizsgálat sajátosan nyugati jelenség. Merő anakronizmus volna Pálnál ilyesmire gondolni. Az ilyen jellegű vallási önvizsgálat voltaképpen Ágostonnál kezd először megjelenni. Ő volt az első keresztyén, aki olyan önmagába néző művet írt, mint lelki önéletrajza, a Vallomások. Ez a gyakorlat a középkor folyamán továbbfejlődött, megerősödött, s végül – ami a protestantizmust illeti – szentesítést is nyert Luther Márton megtérésében, aki nem véletlenül volt éppen Ágoston-rendi szerzetes. Az utóbbi századokban úgyszólván szokássá vált Pálnak Luther szemüvegével való olvasása és a jellegzetes nyugati megtérés-élmény egyetemessé tétele oly módon, hogy nemcsak az Újszövetségbe vetítették vissza azt, hanem mindenki számára kötelezővé tették, aki a keresztyén hitet elfogadta. Pálnak azonban nem ez az élmény az érdekes. Nem is ezt várja el azoktól, akiknek az evangéliumot hirdeti.

Néhányan ezért azt javasolják, hogy a Pállal történtekkel kapcsolatban (s következésképpen azzal kapcsolatban is, aminek bekövetkeztére Pál a missziói munka gyümölcseként számított) inkább tartózkodjunk a „megtérés-nyelvezet“ használatától. Pál „megtérése“ helyett inkább „elhívásáról“ kellene beszélnünk. „Pál nem önéletrajzi értelemben emlegeti ama |“ damaszkuszi élmény „|-t, hanem teológiai értelemben beszél a pogányok apostolává történt elhívásáról.“ Valahányszor Pál a Krisztussal történt találkozásáról beszél, mindannyiszor elmondja, hogy a neki megjelent Jézus apostolnak hívta el őt, s minden esetben világosan utal Ézsaiás és Jeremiás prófétai elhívására. Azokéhoz hasonlóan az ő elhívása is az Isten egyértelmű cselekvéséből ered, melyről ő kinyilatkoztatás és látomás útján szerez tudomást (vö. Gal 1,15k). Amit Pál megtérésének szoktak nevezni, az csak része az apostoli elhívatás nagyobb valóságának.

Semmi kétség, hogy az elhívatásra helyzett hangsúly igen fontos helyesbítés, melyre Pál megtérésének hagyományos értelmezése valóban rászolgált. Mégis túlzás a Pállal történteket kizárólag elhívásként írni le. Gaventa az újszövetségi megtérésről írt újabb munkájában az alábbi három fokozatot különbözteti meg: módosulás (viszonylag mérsékelt szemléletváltozás, amely voltaképpen az ember saját múltjából fejlődik ki); átváltozás (gyökeres szemléletváltozás, amihez nincs szükség a múlt vagy az addig vallott értékek elvetésére vagy megtagadására, de mégis új érzékeléssel, a múlt újragondolásával – paradigmaváltással – jár); megtérés (ingaszerű átlendülés, amelyben a jelen elszakad a múlttól, és a múlt igen elmarasztaló képben jelenik meg). Eszerint Pál alapjában megőrzi a múlttal való közösséget, ahhoz „csak“ a pogánymisszióra való elhívatás adódik hozzá.

Amit maga Pál ír le a Gal 1,11-17-ben, azt sugallja, hogy értékrendje, önmeghatározása és kötődései gyökeres változáson mentek keresztül. „Ugyan hol kaphatott volna helyet a Tórához hű ortodoxiában egy megfeszített Krisztus?“ – tehetjük föl a kérdést. Sehol. Pálban az esemény hatására alapjában átértékelődik mindaz, amit a Názáreti Jézusról és a Törvény üdvösségszerző erejéről gondolt; s bár világlátásának sok lényeges összetevője marad lényegében érintetlen, mégis inkább a „megtérés“ (vagy legalábbis az „átváltozás“) kifejezés illik arra, ami vele történt (mint azt Gaventa mélyreható vizsgálata igazolja). Pál élménye valóban alapvető volt, s ő maga minden keresztyénre nézve példaadónak tekintette azt.

Noha Péter, Pál és János igaz izráeliták módjára éltek, még nekik is meg kellett tapasztalniuk valami mást ahhoz, hogy az Isten népe közé számláltassanak: a Krisztusba vetett hitet kellett megismerniük. A Krisztus-esemény az idők visszafordulását jelenti, s Pál számára a dolgok ama új állásának meghirdetését, melyet Isten a Krisztusban kezdeményezett. A Törvényt, mint az üdvösség útját, a megfeszített és feltámadt Messiás hatályon kívül helyezi. Akik Krisztust akarják követni, azoknak egyebek között a törvénynek is meg kell halniuk (Róm 7,4), ami azt jelenti, hogy valamit ott kell hagyniuk, valamiről le kell mondaniuk – márpedig ez megtérés-nyelvezet.

Jézussal való találkozása gyökeres változást eredményezett abban, ahogyan Pál a történelem folyamatát értette: Jézus Messiás-volta egy zsidó számára csakis azt jelenthette, hogy az utolsó idő valóban elérkezett. Pál ezt úgy érti, hogy a Krisztusban való üdvösséget fel kell kínálni a pogány világnak. Tapasztalata és saját bizonyságtétele szerint megtérése és a pogánymisszióra való elhívása egybeesik. Amikor Pál megtér, egyszersmind megbízatást kap az evangélium hirdetésére és küldetést a pogányokhoz – e hármasság jegyében fogja fel, mit jelent apostolnak lenni. Aki addig üldözője volt övéinek, azt a feltámadott Krisztus a maga különmegbízottjává, követévé tette: tetszett az Istennek, mondja Pál, „hogy kijelentse az ő Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között“ (Gal 1,16). Pál saját bevallása alapján nem kételkedhetünk abban, hogy a megtérés és a megbízatás elnyerése egybeesett.

Pál – vagy inkább Saul – Hillél iskolájának a növendéke volt, amely a rabbinikus tanházak közül a legnyitottabb magatartást tanúsította a pogányok irányában. Ennek alapján az is lehetséges, hogy Pál már megtérése előtt jól ismerte a zsidó térítői tevékenységet, sőt talán maga is részt vállalt abban. Ez a körülmény nagy valószínűséggel hatást gyakorolhatott a keresztyén Pál formálódására is. Ennél fontosabb azonban, hogy Saul ellenállása a jézusi mozgalommal szemben, Jeruzsálemben és máshol is a görög nyelvű diaszpóra-zsinagógákra összpontosult, márpedig a pogányok felé történő nyitás első lépéseit éppen ezek a körök tették meg, eredetileg István vezetésével. Pál éppen azoktól vette át az evangéliumot, akiket azelőtt üldözött. Mire Pál missziói utazásaira sor került, addigra már a keresztyén missziói tevékenység birodalomszerte –legalábbis Rómáig – elterjedt. Így hát, noha – Pál saját vallomása szerint – megtérése együtt járt a pogánymisszióra való elhívatással, nyilvánvaló, hogy ebben farizeusi múltja és a hellénista zsidósággal való kapcsolatai is közrejátszottak. Az is valószínű, hogy csak fokról-fokra ismerte föl elhívatásának teljes jelentőségét: a pogányok közötti leglendületesebb misszióra néhány évvel a damaszkuszi úton történtek után került sor, a Gal 2,11k-ben leírt eseményeket és a jeruzsálemi apostoli gyűlést követően.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az evangélium korántsem talált egységes fogadtatásra a hellénista zsidók körében. A görögül beszélő zsidók közül sokan megvetően, gyűlölködve tekintettek a pogány világra, saját hagyományaikhoz pedig makacsul ragaszkodtak – az ilyen emberek rendkívüli türelmetlenséget tanúsítottak az új „szekta“ iránt. Más hellénista zsidók nyitottabbak voltak. Megtérése után Pál az utóbbiakat kezdte követni – Jézus és Pál között voltaképpen ezek képezték a hidat. A három „csoport“ – ti. Jézus, a hellénisták és Pál – közös vonása volt a kívülállók iránt tanúsított feltétlen nyitottság. Ugyanígy azt is ki kell emelni, hogy Pál sohasem vetette el a hellénistáktól átvett teológiai nézeteket – viszont egykettőre meghaladta azokat.

Ha nem is Pál volt a pogánykeresztyén misszió kezdeményezője, az is igaz, hogy Pál sohasem akart a jeruzsálemi vezetéssel szakítani. Pál több ízben is határozottan és szenvedélyesen hangoztatja, hogy teljes közösségben kíván maradni a jeruzsálemi egyházzal, kiváltképpen, amint azt a három „oszlop“ megjeleníti (Gal 2,9); azt is kijelenti, hogy ő ugyanazt az evangéliumot hirdeti, mint azok (1Kor 15,11). Pál nem a keresztyénség „második alapítója“, nem lehet róla azt mondani, hogy Jézus vallását a Krisztusról szóló vallássá tette. Nem feltalálója, hanem örököse ő a Jézusról, mint Krisztusról szóló evangéliumnak.

Annak, hogy Pál fenn akarja tartani a jó kapcsolatot a jeruzsálemi vezetőséggel, gyakorlati és teológiai oka van. Először is elébe adja evangéliumát „a tekintélyeseknek“, hogy „hiába ne fussak, avagy ne futottam légyen“ (Gal 2,2). Ám e gyakorlati megfontolás – hogy tudniillik a pogányok közt végzett missziói munkájának sikerét el ne ronthassa az ellenállás lehetősége – szorosan összefonódik Pál teológiai gondolataival, különösen a zsidókból és pogányokból álló egyház bonthatatlan egységéről vallott szenvedélyes meggyőződésével: „Az egyház missziója nem arathat sikert, hogyha nem áll fenn az egyház egysége az evangélium igazságában.“ Pál azáltal is ezt az egységet érzékelteti, hogy pogány gyülekezeteit adakozásra buzdítja a szegény jeruzsálemi keresztyének javára; ugyanakkor elismerése is ez annak a kiváltságos helyzetnek, melyet a jeruzsálemi egyház az üdvösség történetében elfoglal.

Mindamellett Pál nem akar önmagáért való egységet, és nem akar mindenáron egységet. Nem riad vissza attól, hogy szemtől szembe ellene álljon Péternek (Gal 2,11), sem attól, hogy átkot mondjon a zsidózókra Galáciában (Gal 1,7-9) vagy a „más evangélium“-ra Korinthoszban (2Kor 11,4), még ha ezzel némelyek szerint veszélybe sodorja is az egyház egységét. Pál nem viselné el azt, hogy a jeruzsálemi tekintélyek elvessék, de ugyanígy azt sem hajlandó elfogadni, hogy joguk van igehirdetését megítélni. Szenvedélyesen kitart tehát a mellett a joga mellett, hogy őt is ugyanúgy apostolnak tekintsék, mint bárkit azok közül, akik Jézussal jártak. Hozzájuk hasonlóan az ő apostolsága sem hagyományból ered, hanem a feltámadott Úrral történt találkozásból: maga az Úr bízta meg őt azzal, hogy követe és képviselője legyen.
Pál munkássága tehát kreatív feszültségben bontakozik ki: egyfelől az első apostolokhoz és azok üzenetéhez való hűség, másfelől a maga rendkívüli elhívatása és megbízatása tudatának feszültségében. Pál szóhasználatában – a többi apostolokétól eltérően – az 'evangélium' és az 'apostol' szavak kölcsönösen föltételezik egymást, missziói kifejezése. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az Újszövetség írói közül Pálnál találjuk meg az egyetemes keresztyén missziói látomás legmélyebb és legrendszeresebb tárgyalását.

Pál missziói stratégiája
Fővárosok missziója

A páli missziófelfogás előbb említett és egyéb vonásai mindenekelőtt abban nyilvánulnak meg, amit jobb híján Pál „missziói stratégiájának“ nevezhetünk.
A korai keresztyén mozgalom első évtizedeiről szólva általában a missziói tevékenység három fő válfaját különböztethetjük meg. (1) A zsidók földjét járó vándorprédikátorok, akik az Isten országának eljövetelét hirdetik (mint a Logia-forrás prófétái). (2) Görög anyanyelvű zsidókeresztyének, akik előbb (sokszor az üldöztetések miatt) Jeruzsálemből indulnak el a pogányok között végzendő missziói munkára, majd Antióhiából is. (3) Júdaizáló keresztyén misszionáriusok, akik 2Kor és Gal szerint a már fennálló keresztyén egyházakat látogatják avégett, hogy az evangélium szerintük téves értelmezését „helyesbítsék“. Pál a saját missziói programjába az említettek közül az első kettőből emel át bizonyos elemeket, ám egyszersmind nagymértékben meg is változtatja azokat. Saját missziófelfogásának legjobb megfogalmazását talán a Római levélben találjuk: 15,15-21.

Az ApCsel alapján Pál szinte kizárólag vándorprédikátornak tűnhetne. Márpedig tévednénk, ha őt annak vélnénk, hiszen bizonyos helyeken hosszabban időzött (Korinthoszban mintegy másfél évet, Epheszoszban két-három esztendőt). Helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy Pál bizonyos stratégiai központok misszionálását végezte. Gyakran beszél is úgy az ő missziójáról, mint amelynek különböző országok és régiók a célpontjai (Gal 1,17.21; Róm 15,19.23.26.28; 2Kor 10,16). Bizonyos, hogy e központok megválasztásában van valami módszeresség. Kerületek, tartományok fővárosaira összpontosít, s a kiválasztott városok mindegyike egy-egy egész térséget képvisel: Filippi Macedóniát (Fil 4,15), Thesszalonika Macedóniát és Akháját (1Thessz 1,7k), Korinthosz Akháját (1Kor 16,15; 2Kor 1,1), Epheszosz pedig Ázsiát (Róm 16,5; 1Kor 16,19; 2Kor 1,8). Ezek a „metropoliszok“ a legnagyobb központok a közlekedés, műveltség, kereskedelem, politika és vallás tekintetében. Mégis félrevezető, sőt anakronizmus az az állítás, hogy Pál nem egyes 'pogányokban', hanem 'nemzetekben' gondolkodott. Pál nem etnikumokban, hanem régiókban gondolkodik: ezért választ munkaterületül egész térségeket képviselő nagyvárosokat. Ezekben vet alapot egy-egy keresztyén közösségnek, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy az evangélium ezekből a stratégiai központokból a környező vidékre és a közeli városokba is el fog jutni. Ami szemlátomást meg is történt, hiszen már legelső levelében, melyet a thesszalonikai híveknek írt egy évvel azután, hogy először ott járt közöttük, a következőket írja: „Tőletek terjedt tovább az Úr beszéde... Macedóniába és Akhájába“ (1Thessz 1,8).

Pál missziói látomása az egész világra, legalábbis az általa ismert világra kiterjed. A pogánymisszió valószínűleg az apostoli gyűlés idejéig (Kr. u. 48) Szíriára és Ciliciára korlátozódott (vö. Gal 1,21; a római egyház, amely talán már a Kr. u. 1. század negyvenes éveinek elején fennállt, zsidókeresztyén egyházként indult). Pál azonban nem sokkal az apostoli gyűlés után „ökumenikusan“ kezd a misszió felől gondolkozni: az evangéliumnak mindenhová el kell jutnia az emberlakta világban. És mivel a birodalom fővárosa Róma, mi sem természetesebb, mint hogy Pál oda készül látogatni (vö. Róm 1,13); de amikor tudomást szerez arról, hogy Rómában már van keresztyén közösség, későbbre halasztja látogatását: Hispániába menet kívánja majd a római keresztyéneket fölkeresni (Róm 15,24). Addig is a birodalom túlnyomórészt görög nyelvű részeiben tevékenykedik, a Jeruzsálemtől Illíriáig terjedő térségben (Róm 15,19).

Vajon azt jelenti mindez, hogy Pál a közelgő világvége hírnökeként lélekszakadva rohanja be a római birodalom tájait? Először is, a vég Pál számára mindig is kiszámíthatatlan marad – az Úr napja úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj (1Thessz 5,2). Másik alkalommal, néhány évvel később csak annyit mond, „most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk“ (Róm 13,11). Pál továbbá helyi gyülekezeteket alapít, s azok épülését lelkipásztori látogatásokkal, hosszú levelekkel s munkatársak odaküldésével igyekszik munkálni. Gyülekezetei érdekében közbenjár, és számos gyakorlati, hétköznapi dologban látja el azokat tanácsokkal; azt várja, hogy lelki érettség és felelősségvállalás dolgában növekedjenek, és világosságot sugározzanak környezetükben. Nyilvánvaló, hogy ez mind-mind időbe telik. S ugyanakkor mindez a lázas végváradalmak keretében folyik. Míg egyes keresztyén körökben a közelgő vég rajongó várása mintha fékezte volna a missziói tevékenységet, Pál esetében éppen fordított a helyzet. Az evangélium hírnöke ő, Krisztus követe a pogányok között, példaképe gyülekezeteinek, közbenjárójuk és tanácsadójuk, és mindezek az ő eszkatológiai missziójának a részei. Apostolság s apokaliptika viszonyában tehát nem feloldhatatlan ellentétről, hanem kreatív feszültségről beszélhetünk esetében. Pálban szenvedély van, ám a józanság szenvedélye az; és türelmetlenség van benne, ám ezt türelme csöndesíti, amellyel a világot a Krisztus-eseményben meghirdetett rendeltetésére készíti föl. Az apokaliptikus láz és a missziói stratégia kéz a kézben járnak. Nem mondanak ellent egymásnak, nem bénítják egymás erejét.

Ennek fényében talán megérthetjük Pál furcsa kijelentését (Róm 15,24): „már nincs munkaterület e vidékeken számomra“ (ti. a „Jeruzsálemtől kezdve egészen Illíriáig“ terjedő térségben). Ezért kell más területekre mennie – folytatja Pál -, hogy ne ott hirdesse az evangéliumot, ahol Krisztust már ismertté tették, s ne idegen alapra építsen (Róm 15,20). Miért teszi Pál ezt a két kijelentést? A válasz talán kettős: (a) az idő rövidsége és a feladat sürgős volta miatt nem célszerű olyan helyekre mennie, ahol az evangéliumot már hirdették; (b) nem azt akarja mondani, hogy a missziói munka beteljesedett már azokon a területeken, ahol dolgozott, hanem csak azt, hogy már vannak életképes egyházak, amelyek a városokból továbbterjeszthetik az evangélium ismeretét vidékre – Pálnak tehát tovább kell haladnia.

Pál és munkatársai

Pál missziói szolgálatának másik jellemző vonása az, ahogyan különböző munkatársak segítségét igénybe veszi. Ezek a férfiak (és nők, mint például Priszcilla) nem csupán Pál segítői vagy beosztottjai, hanem valódi munkatársai. Pál munkatársainak három csoportja különböztethető meg: az első csoport a legbelsőbb kör, Barnabás, Szilvánusz és főleg Timóteus, a második a „független munkatársak“ köre, mint Priszcilla, Akvila és Titusz, a harmadik – és talán legfontosabb – pedig, a helyi gyülekezetek képviselői, mint Epaphroditusz, Epaphrasz, Arisztarkhosz, Gájusz és Jászón. A gyülekezetek meghatározott időre bocsátották ezeket a személyeket Pál rendelkezésére. Általuk maguk a gyülekezetek vannak képviselve a páli missziói munkában, és válnak e munka felelős részeseivé. Valójában akkor van baj, ha egy gyülekezet nem képviselteti magát ebben a munkában – az ilyen gyülekezet kizárta magát a Pál missziós vállalkozásában való részvételből.

Munkatársaiban Pál a gyülekezeteket öleli magához, azok pedig az ő missziói erőfeszítéseit teszik a magukévá. A közös missziónak ez a legfőbb célja. A közösségnek a missziói munkára kiválasztott tagjai meghatározott időre a misszió rendelkezésére bocsátják karizmáikat, a gyülekezetek pedig küldöttjeik által válnak az egész vállalkozás részeseivé. A munkatársak szerepét csak akkor érthetjük meg igazán, ha a gyülekezetekre vonatkoztatva szemléljük. Ez a szolgálat a gyülekezetek nagykorúságát mutatja. Okvetlenül figyelembe kell venni a lényegi, alapvető kapcsolatot Pál munkatársai és azok gyülekezetei között. Teológiai szempontból ez azt jelenti, hogy Pál az egyház munkájának tekinti a maga missziós munkáját.

A páli misszió indítékai

Időközben szinte észrevétlenül elérkeztünk Pál missziói stratégiájától a misszió indítékaihoz. A korai egyház misszióját három fő indíték mozgatta, s Pálnál mind a három különösen jól megfigyelhető: a hála, a felelősségérzet és az aggódás. Ez a három nem mindig különíthető el igazából, mivel Pálnál igen gyakran egymásba olvadnak, a megkülönböztetés azonban mégis segítségünkre válhat Pál megértésében.

Aggódás

Okvetlenül észre kell vennünk, hogy Pál a pogányság megítélésében a korabeli júdaizmus nézeteit osztja. Ez a megítélés határozottan elmarasztaló, nem utolsósorban amiatt, amit a zsidók a pogányok rossz erkölcseinek tekintettek – bűneiket Pál többször is felsorolja (pl. 1Kor 5,10; 6,9-11). Legkivált azonban a bálványozást tartja Pál elítélendőnek. A bálványok a megromlott emberi értelem koholmányai (vö. Róm 1,23.25), s bár emberi alkotások, mégis uralkodni tudnak az embereken, akik „a néma bálványokhoz“ sodródnak (1Kor 12,2), s azoknak szolgálnak, „amik természet szerint nem istenek“, csak „erőtlen és gyarló elemek“ (Gal 4,8k). Nem tudatlanságból szolgálnak tehát a bálványoknak, mint a sztoikusok mondják, hanem szántszándékkal. Valójában a „bálványozás“ nem is csak a bálványimádást jelenti, hanem tágabb értelemben bármely hamis dologhoz való kötődést.

A görög-római világ általánosan elterjedt bálványozásával szemben Pál (a maga zsidó gyökereivel teljes összhangban) az egy Isten hajthatatlan üzenetét hirdeti, aki az emberek kizárólagos hűségét követeli magának. A bálványokkal szöges ellentétben „élő és igaz“ Istenről beszél (1Thess 1,9). Nem a világ csodálatos teremtéséből, nem a meglévő dolgok isteni kormányzásából, s nem is a próféták szájával történt további kijelentésekből tudjuk, hogy Isten élő és igaz, hanem mindenekelőtt azért ismerjük őt annak, mert Fia által jelentette ki nekünk magát (Gal 4,4k).

Ezen a ponton kapcsolódik be Pál aggódása. A Krisztus nélküli emberek világát ő teljességgel elveszettnek látja, a pusztulás útján lévőnek (vö. 1Kor 1,18; 2Kor 2,15), az üdvösség híján szűkölködőnek (lásd. még Ef 2,12). Minduntalan visszatérő témája a közeli ítélet, mely azokat fenyegeti, „akik ellenállnak az igazságnak“ (Róm 2,8). Éppen ezért nem ismer megállást. Hirdetnie kell, méghozzá minél többeknek a szabadítást, a megszabadulást „az eljövendő haragtól“ (1Thess 1,10). Krisztus követe ő: Pál és munkatársai által Isten szólítja az elveszetteket: „Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!“ (2Kor 5,20)

Pál igehirdetői aggódása azonban nem „az eljövendő harag“ miatti aggodalomban nyilvánul meg elsősorban. Ezen ő soha nem időzik, nem részletezi. Isten haragja voltaképpen sötét burka, háttere a Pál hirdette fényes örömüzenetnek, mely a Krisztusban való üdvösségről és az Isten uralkodásának közelségéről szól. Evangéliuma örömüzenet azoknak, akik szántszándékkal vétkeztek, akiknek nincs mentség, akik rászolgáltak Isten ítéletére (Róm 1,20.23.25; 2,1-2.5-10), de az Isten jósága lehetőséget ad nekik a megtérésre (Róm 2,4). S akik hallgatnak szavára, azok – mondja Pál legelső levelében (1Thess 1,9) – „a bálványoktól az Istenhez“ térnek meg, „hogy az élő és igaz Istennek“ szolgáljanak. A megtérés, a halál és a valótlanság birodalmából, az Isten életének és valóságának birodalmába hozta a megtérteket. Sokkal gyökeresebb metamorfózis ez, mint ami a filozófusok szeme előtt lebeg. Pál célja nem az ember természetes lehetőségeinek kiteljesítése, hanem az, hogy Krisztus kiábrázolódjék a hívőben. A bálványoktól Istenhez kell megtérni – az 1Thess 1,9 kifejezése a zsidó diaszpóra öröksége, ám a folytatás határozottan keresztyén tartalommal bíró eszkatológiát hordoz: „és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól“. Pál szemében az üdvösség a meg nem érdemelt szabadítás megtapasztalása, amikor az ember ama egy Istennel, a Jézus Krisztus Atyjával találkozik. Más kifejezések, melyeket Pál ezzel kapcsolatban használ: „Isten fiaivá lenni“, „testünk megváltása“, „szabadságra hívattatni“, „ilyen nagy halálból szabadulást nyerni“, „Istent megismerni“ és (gyakran) „megigazulni“.
Pál missziója tehát arra irányul, hogy az embereket odavezesse a Krisztusban lelhető üdvösséghez. Ám Pál szolgálatának végcélja nem merül ki ebben az emberi, antropológiai perspektívában. Missziója által Isten eljövendő dicsőségére készíti ő a világot, arra a napra, melyen az egész mindenség Istent fogja dicsőíteni.

Felelősségérzet

Pál felelősségérzete a római birodalom pogányai iránt abban nyilvánul meg, hogy mélyen átérzi: kötelessége az evangéliumot hirdetni közöttük. Kényszer, nehezedik rá: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!“ (1Kor 9,16). Különösen idevág a Róm 1,14: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok“. Ahhoz, hogy az ember adósnak érezze magát, két dologra van szükség: hogy mástól kapott légyen valami, s hogy egyaránt ismerje és becsülje a kapott dolgot és a személyt, aki adta. Itt azonban a „hitelezőket“ nem ismeri Pál, és azok sem adtak Pálnak semmit. Krisztusnak viszont adósa Pál, s ebből lesz a tartozás azoknak, akiket Krisztus üdvösségre akar juttatni. Ha tartozom annak, aki meghalt, adósa lettem azoknak, akikért meghalt. A Krisztusban való hit egyetemes felelősségtudatot támaszt az emberben: a hívő ráébred, hogy ugyanúgy tartozik a hitetleneknek, mint Krisztusnak. Ám ez semmi olyasmin nem múlik, amit az adós azoknak az embereknek köszönhetne, akiknek tartozik: egyedül és teljességgel csak az Isten ajándékától függ, amely Krisztusban adatott. A „megszolgált jutalom“ képzete éppen ezért nem férhet a képbe, hiszen azt jelentené, hogy Pál a maga jószántából végzi a misszió munkáját, mert nyereségre akar szert tenni (vö. 1Kor 9,16).

A korinthusiakhoz írt második levelében Pál egy másik szóval próbálja kifejezni a „tartozás“ érzését: „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg“ (2Kor 5,11). Nem egy boldogtalan ember gyáva félelme ez, hanem az Úr barátjának, bizalmas szolgájának szerető félelme, aki retteg attól, hogy hőn szeretett Urának csalódást okozzon. Ezért fél Pál attól is, hogy míg másoknak prédikál, maga valami módon méltatlanná ne legyen (1Kor 9,27).

Mindezek a felelősségtudatot hangsúlyozzák Krisztus iránt és azok iránt, akikhez Pált Isten küldte. Az utóbbi mozzanat emelkedik ki az 1Kor híres részletében: Magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban (9,19-23).

Ezek a versek voltaképpen többet mondanak Pál felelősségérzetéről, mint missziói módszereiről. Kétségtelenül kitűnik belőlük, hogy az evangélium hirdetése Pál részéről rugalmasan, érzékenyen, nagy beleérzéssel történik, s hogy neki a misszió nem jelenti sem a zsidók hellénizálását, sem a görögök júdaizálását. Ám az összefüggés egészét tekintve mindez mellékes ahhoz képest, amiről Pál itt valójában beszél. Szolgálatát nem a maga elhatározásából, hanem az evangéliumhoz való engedelmességből végzi ilyen szabadon, elannyira, hogy tulajdon üdvössége forog kockán. Pál itt lényegében két dolgot mond: Jézus Krisztus evangéliuma mindenkinek szól, minden megkülönböztetés nélkül; neki pedig, Pálnak, kikerülhetetlen kötelessége, hogy minél többeket „megnyerjen“. Éppen ezért ragaszkodik ahhoz, hogy szükségtelen botránykövet senki ne gördítsen a reménybeli megtérők vagy a „gyönge“ hívek útjába – ezt fejtegeti például az 1Kor 8-10 részeiben, amikor a bálványáldozati hús kérdését tárgyalja. Nem szükséges egy kaptafára vonni a más-más kultúrákban nevelkedett keresztyéneket.

Ha már itt tartunk, tanulságos lehet megfigyelnünk, mit mond Pál arról, hogy a „kívülvalókhoz“ miképp viszonyuljanak, azokkal hogyan viselkedjenek a hívők. Ebből ugyanis még jobban megérthetjük, miképp gondolkodik saját – és más keresztyének – felelősségéről. Először is saját közösségük különleges voltát hangsúlyozza. A keresztyének közössége el van határolva másoktól: ezt fejezik ki az „odatartozás szavai“ (melyek a csoport belső összetartását és összetartozását hangsúlyozzák – Pál gyakran él a hívőknek szánt különleges kifejezésekkel) és az „elkülönülés szavai“ (megkülönböztetendő magukat az oda nem tartozóktól). Példaadóan kell viselkedniük, mert „szentek“, Isten „választottjai“, „elhívottak“, akiket az Isten „ismer“.

Ebből tehát úgy tűnik, hogy mivel ők páratlanul kivételes helyzetet élveznek, mint Isten gyermekei, emiatt egyszerűen kivételes magatartást kell tanúsítaniuk. Ámde – s ez a második jellegzetesség – Pál módfelett gyakran hangoztatja, hogy a kívülállók előtt való tanúságtétel kedvéért kell példaadóan viselkedniük. Miközben azt is látnunk kell, hogy Pál sokszor elég rosszallóan nyilatkozik a közösséghez nem tartozó emberekről. Említettem már néhány kifejezést, amivel őket illeti, ezekhez kapcsolhatók a következők is: „igazságtalanok“, „hitetlenek“, „akik engednek a hamisságnak“. A nem-keresztyének megjelölésére mégsem ezeket a kifejezéseket használja Pál , sőt ezeket sem: „ellenségek“, „bűnösök“. A csoporthoz nem tartozókat illetően valójában csak két sajátos kifejezés van a páli levelekben: „a többiek“ és „a kívülvalók“. Mind a kettő enyhébb, semlegesebb a Pálnál alkalmanként előforduló erősebb kifejezéseknél, s mind a kettő feltűnően mentes a rosszallástól.
Pál inkább azokat bírálja, akik magukat a hívők közé tartozóknak vallják: „Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek? Avagy ti nem a belüllévők fölött tesztek-e ítéletet? A kívülvalókat pedig majd az Isten ítéli meg“ (1Kor 5,12k). A hangsúlyt tehát a „belüllévők“ viselkedésére teszi a „kívülvalókhoz“ viszonyítva, és azok kedvéért. A keresztyéneknek nem szabad a kívülállókkal való kapcsolataikat felelőtlen, rendellenes életmóddal veszélyeztetniük. Pál azt kívánja a keresztyénektől, hogy „a kívülvalók iránt tisztességesen viselkedjenek“ (1Thessz 4,12), és „csendes életet folytassanak“ (1Thessz 4,11). De nem úgy, mint a sztoikusok értik, akik az elmélkedő, visszavonult életet önmagában véve nagyra értékelik, sem úgy, mint az embermegvető epikureusok, akik a magányt többre becsülik a társaságnál, hanem keresztyénekhez illő módon csendes, élettel igyekezvén az emberek megbecsülését elnyerni. Ezenfölül a keresztyéneknek szeretniük is kell minden embert (1Thessz 3,12). Mi mindenben kell az ilyen szeretetnek tapasztalhatóan megnyilvánulnia? A keresztyének soha ne akarjanak másokat megítélni; viselkedésük a polgári rend irányában legyen példamutató; készséggel álljanak mások szolgálatára; legyenek készek másoknak megbocsátani, azokért imádkozni, azokat áldani.

Ámde nem elég a kívülállók megbecsülését, sőt csodálatát elnyerni. Kevés, ha a keresztyének élete csak példás – legyen az vonzó is. Vonja, hívja ez a kívülállókat a közösségbe! Más szóval: a keresztyének életmódja legyen missziói! Igaz, hogy a keresztyén közösség zárt és körülhatárolt, ám a kerítésnek kertkapui vannak. Az olyan szekták, amelyek az üdvösség kisajátítására törekednek, hajlamosak elzárkózni a kívülállóktól. Ilyen volt például a qumráni esszénus közösség. A páli gyülekezetek azonban szemlátomást mások. Jellemzőjük az a missziói energia, amely a kívülállóban a reménybeli belüllévőt látja. Példás létezésük nagy erejű mágnes, mely a kívülvalókat az egyházhoz vonzza.
Másfelől a páli keresztyének életének missziói dimenziója inkább rejtett, mintsem kifejezett. Missziói az, de nem misszionáló. Pál leveleiben ritkán esik szó a gyülekezet közvetlen missziói tevékenységéről. Ez azonban nem tekintendő hiányosságnak. Pál mondanivalója inkább az, hogy a kicsiny keresztyén gyülekezetek vonzó, megnyerő életstílusa hitelesíti azt a missziói munkát, melyet ő és munkatársai végeznek. Az „átlagos“ keresztyéneknek nem az a legfőbb feladata, hogy a világot járják és az igét hirdessék, hanem inkább az, hogy vonzó életstílusukkal és a „kívülvalók“ befogadásával támogassák a missziót.

Hála

Most érkezünk el Pál missziói indítékainak legmélyebb szintjére. A világ végéig elmegy ő, mert Isten szeretetét lenyűgöző módon megtapasztalta Jézus Krisztusban. „Isten Fia... szeretett engem és Önmagát adta érettem“ – írja a Galatáknak (2,20), a Rómaiaknak pedig ezt írja: „Az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe“. Isten szeretetének, mint a misszió indítékának klasszikus megfogalmazása az 1Kor 5,11, ahol Pál ezt mondja: „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg“. A „félelem“ valójában arra utal itt, hogy Pál nem akar szeretett Urának csalódást okozni. A 14. versben pozitív oldalról fogalmazza meg ugyanezt: „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket“.
Pálnál tehát az evangélium egyetemes hirdetésének legalapvetőbb indítéka nem az elveszettekért való aggódás, nem is elsősorban a felelősségérzet, hanem inkább az isteni kegyelemben való részesültség tudata. Krisztus által – mondja Pál – „kegyelmes megbízatást nyertem az ő nevében, hogy minden nemzetből valókat hitre és engedelmességre vezessek“ (Róm 1,5). A Róm 15,15k-ben is ama kegyelemről beszél, „amelyet Isten adott nekem arra, hogy a pogányokért legyek Krisztus Jézusnak szolgája“.

Kedvezés, kegyelem, hála (az újszövetségi görögben mindhármat a charisz fejezi ki) – Pálnál ezek a fogalmak kapcsolódnak missziói szolgálatához. A Rómaiakhoz írt levelében bensőséges kapcsolatot teremt a „kegyelem“ és „hálaadás“ (charisz) illetve a „kötelesség“ között. Más szóval: a tartozás elismerése máris hálával tölti el Pált. A tartozás, a lekötelezettség nem teherként nehezedik rá, hanem hálaadó szívvel vall a maga adós voltáról: azzal ad hálát, hogy a misszió munkáját végzi a zsidók és a pogányok között. A bűn rettentő adósságát elcserélte a hála adósságára, amely a misszióban nyilvánul meg.

Pál nemegyszer kultikus nyelvezetet használ, amikor arról beszél, hogy ő maga vagy hívő testvérei hálaadással tartoznak. A Róma 15,16-ban, a pogányokért (vagy a pogányok között) munkálkodó „szolgálattevőnek“ mondja magát, missziói tevékenységét pedig „papi szolgálatnak“ nevezi. A Filippi 2,17-ben „italáldozat“ és „istentiszteleti szolgálat“ gyanánt emlegeti ugyanezt. A pogány megtérteket „áldozat“-nak (Róm 15,16) nevezi. Hasonlóképpen kéri a rómaiakat, hogy „okos istentiszteletként“, szánják oda testüket Istennek „élő és szent áldozatul“ (Róm 12,1); a filippiektől, Epafroditosz által küldött adományt is az Istennek tetsző „kellemes illatként és kedves áldozatként“ (Fil 4,18) jelöli meg.

Mindezek a kifejezések egy olyan áldozat eszméjét sugallják, amelyet szeretetből ajánlanak fel azok, akik Isten szeretetét elnyerték Krisztus által. Pál a misztériumvallások kultikus és áldozati nyelvezetét metaforikusan átalakítva, józanul és kézzelfoghatóan alkalmazza a hívek mindennapi életstílusára. Lehet, hogy az új megtértek közül némelyek furcsállták, hogy Pál kultuszmentes istentiszteletet hirdet; ezeket Pál biztosítja arról, hogy maga Isten hatálytalanított minden kultikus gyakorlatot. De azért a keresztyéneknek is megvan a maguk sajátos istentisztelete: a mások üdvösségére szolgáló példás életük „élő és szent áldozat... amely tetszik az Istennek“ (Róm 12,1). Ez a mindennapi életükben folytonosan végzett „okos istentisztelet“ helyettesít minden addigi kultuszi cselekedetet. Pál azonban mind a pogány, mind a zsidó szóhasználattól merőben eltér. Nem arról beszél, hogy bűneik miatt az embereknek ki kell engesztelniük az Istent, hanem inkább arról, hogy maga Isten akar megbékélni velünk, az ő ellenségeivel. Ilyen mélyre ereszkedik Isten az emberekkel való társalkodásában. Ezt a határtalan és kimondhatatlan szeretetet tapasztalja meg Pál és az ő gyülekezetei. Elképzelhető-e az, hogy másképp válaszolnának erre, mint mélységes hálaadással?

A Páli misszió paradigmája

Kíséreljük meg megrajzolni Pál missziói paradigmájának körvonalait. Túlhangsúlyozni aligha lehet, hogy Pál mennyire fontos az őskeresztyén misszió megértése szemszögéből. Az egész Újszövetségben – sőt, azt is mondhatnánk: az egész ősegyházban – páratlanul mélyen tárja elénk az egyetemes keresztyén misszió látomását. Semmi kétség, hogy a teológus Pált csakis akkor érthetjük meg, hogyha elsősorban a misszionáriust látjuk benne. Ha Pált értelmezni kívánjuk, arra kell törekednünk, hogy visszanyerjük a teológia és az evangelizáció, illetve a hitből való megigazulás és a világmisszió egységét.

A missziológia egyik célja az, hogy az egyház apostoli küldetését jobban megértsük. Az exegetikai teológia egyik célja az, hogy a bibliai író szándékát megértsük. Amikor tehát az exegéta Pál apostollal foglalkozik, s amikor a missziológia Pál apostoli munkáját az egyház további missziója tekintetében, mint mértékadót fogadja el, akkor ez a két cél egybeforr. Ez az „egybeforrás“ kockázatos dolog. Könnyen hozhatunk elsietett következtetéseket, és azokat a saját helyzetünkre alkalmazhatjuk; márpedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Pál sajátos, meghatározott körülmények között alkotta meg missziói teológiáját és stratégiáját. A kiút ezúttal is az lehet, hogy Pálból kiindulva nézzünk saját helyzetünkre, engedjük, hogy megtermékenyítse képzeletünket, és kreatív módon, a Szentlélek vezetésére hagyatkozva vetítsük rá Pál teológiájának és missziójának a logikáját mai körülményeinkre, amelyek Pál helyzetétől történelmileg számos vonatkozásban igen eltérnek. Pált nem „értjük“ meg pusztán azzal, hogy „elhelyezzük“ őt a Kr. u. I. században. Nem csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit is jelenthettek Pál levelei az I. században, hanem arra is, hogy ma mit jelentenek. Át kell hidalnunk a szakadékot az akkor és a most között. Az értelmezés folyamata alapjában véve egységes folyamat, amelyben végül egybeolvadnak a történeti és a teológiai (pontosabban, ez esetben az exegetikai és a missziológiai) értelmezések. Természetesen ez csakis akkor sikerülhet, hogyha az eredeti szöveg hitelességét a legnagyobb tiszteletben tartjuk, s nem áldozzuk fel a „relevancia“ oltárán. Rövid szóval az a feladatunk, hogy hűségesek maradjunk a régi szöveghez egy új helyzetben. Pált történelmi hűséggel kell olvasnunk (vagyis, amenynyire lehetséges, saját összefüggésein belül), mielőtt sort kerítenénk az alkalmazásra – s nem átigazítani a szöveget a saját szájízünk szerinti értelmezés alátámasztása végett.

Remélhetőleg az eddigiekből kiviláglott, hogy Pál „missziói teológiája“ nem annyiból áll, amennyit az effajta önkényes (bár régi keletű!) értelmezés kihüvelyez belőle. Ám egy másik nehézséggel is szembe kell néznünk: tekintettel Pál kivételes voltára, vajon jogunk van-e ahhoz, hogy belőle következtetéseket vonjunk le?

Pál missziói apostolkodása olyannyira kivételes, hogy lehetetlen utánozni. Pál leveleinek olvastán valóban ez lehet a benyomásunk. Jóformán egy szál magában szembeszáll a római birodalommal. „Kényszer“ nehezedik rá (1Kor 9,16). Saját személyéről és missziójáról valóban lélegzetelállító dolgokat mond. Elhivatását Ézsaiás és Jeremiás elhivatásához hasonlítja (vö. Róm 1,1; Gal 1,15). Szolgálatát „papi szolgálatnak“ nevezi, és a pogánykeresztyéneket a Szentlélek által megszentelt és kedves áldozatként ajánlja Istennek (Róm 15,16). Isten – mondja Pál – az Ő „ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt, mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között“ (2Kor 2,14k). Krisztus követének vallja magát, aki által Isten szól az emberekhez (2Kor 5,20). Az új szövetség szolgája lett (2Kor 3,6), sőt Isten munkatársa (1Kor 3,9). S mindezeken túl, miként a Római levélben többször is elmondja, adósa ő zsidóknak és pogányoknak, mert a Krisztusnak adósa.

Mondhatunk mi ilyen merészeket magunkról? Valószínűleg nem. Másfelől viszont merhetjük-e Pál leveleit hittel olvasni, merhetünk-e Pál leveleiből prédikálni, ha nem engedjük azt, hogy ránk is átragadjon Pál missziós szenvedélye? S vajon nem terjeszti-e ki maga Pál a saját missziói látását munkatársaira és az általa alapított gyülekezetekre is? Mint feljebb kifejtettem, bizony kiterjeszti. Ahogyan Pál Krisztus adósa lévén, zsidók és pogányok adósa, ugyanúgy a zsidó- és a pogánykeresztyének is adósai Krisztusnak és egymásnak. Az egymásrautaltság „háromszögletű“. Ha Krisztus által megigazulást nyertünk, e változás „legigazabb jele egy gyökeresen új adósság és háládatosság megjelenése“. A Páli gyülekezetek mindenekelőtt azzal mutatják meg ezt a „köteles hálaadást“,
hogy különböznek másoktól,
hogy kivívják a kívülállók megbecsülését (1Thessz 4,12),
hogy a gonosz minden fajtájától őrizkednek (1Thessz 5,22),
hogy senkit meg nem botránkoztatnak (1Kor 10,32),
hogy „feddhetetlenek és romlatlanok, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben“ (Fil 2,15), s hogy gondolatban is csak azzal foglalkoznak, „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, nemes és dicséretes“ (Fil 4,8). A Római levél 12 része különösen is tanulságos ebből a szempontból. Pál kétségkívül azt kívánja, hogy olvasói vegyenek róla példát.

Ebben a szellemben nézzük meg Pál
missziói paradigmájának vonásait.
1. Az egyház mint új közösség. A Páltól alapított gyülekezetek minden tekintetben megosztott világban találják magukat: kulturálisan (görögök és barbárok), vallásilag (zsidók és pogányok), gazdaságilag (gazdagok és szegények) és társadalmilag (szabadok és rabszolgák). Maguk az újkeletű gyülekezetek is megosztottak, pártokra tagoltak, amiről az egyenetlenség és civakodás tanúskodik (különösen Korinthoszban). Ebbe Pál semmiképpen sem hajlandó belenyugodni. Minden különbözőség ellenére sem tudná elképzelni, hogy az egy test egységéről valaha is lemondjon. S korántsem csak a szektás széttöredezés megakadályozására irányuló stratégiai vagy gyakorlati megfontolás rejlik emögött. Pál nézete valójában teológiai megalapozású: ahol az emberek „Krisztusban megkeresztelkedtek“, és „magukra öltötték Krisztust“, ott nem lehet többé elválasztás zsidók és pogányok, szabadok és szolgák, férfiak és nők, görögök és barbárok között – ott már „mindnyájan egyek... a Krisztus Jézusban“ (Gal 3,27k). Mi már „nem a születésünk meghatározottságában élünk, hanem a keresztség meghatározottságában“. Egységünk nem vitatható. Az egyház az új teremtés előhada, melynek szükségképpen Isten eljövendő világának értékrendjét kell megjelenítenie.

Ennek fényében az egyházon belül mindennemű különbözés, akár faji, akár etnikai, akár társadalmi, vagy egyéb indokokra alapozva, Pál értelmezése szerint nem más, mint az evangélium megtagadása. A megbékélés és a megigazulás a hívek egymásra utaltságában és a közöttük uralkodó atyafiúi szeretetben mutatkozik meg. Ahol más a helyzet, ott valami nagyon félresiklott, és Pál semmiképpen sem hagyhatja annyiban. Az új közösség tagjai nem fajukban, kultúrájukban, társadalmi osztályukban vagy nemükben lelik fel a maguk igazi mivoltát, hanem Jézus Krisztusban. Hogy is lehetne másként, ha Krisztus eggyé alkotta a zsidókat a pogányokkal, ha „a kettőt egy új emberré teremtette önmagában“, és „megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel... a kereszt által“ (Ef 2,15k)?

2. Misszió a zsidósághoz? Az egyház és Izráel kapcsolatának Páli értelmezése az imént tárgyaltakhoz kapcsolódik, más tekintetben viszont sajátos esetet képez. Lehet, hogy a zsidók a világon az egyetlen vallási közösség, amelyhez az egyháznak nincsen missziói, térítő megbízatása? Több teológus erre a következtetésre jutott, különösen a Róma 9-11. részeinek exegézise alapján.

Először is, azt a kérdést kell föltennünk, hogy vajon nem következtek-e be valóban azok az események, melyeket Pál olyan türelmetlenül várt. Mert ha igen, akkor nem idejétmúlt dolog vajon ezekben a versekben keresni a végső választ napjaink kérdéseire? Másodszor, vajon nem vetünk-e túl nagy súlyt egyetlen szövegrészre, miközben más kijelentéseket elhanyagolunk – nemcsak általában az Újszövetségben, hanem még Pál írásaiban is? Harmadszor, vajon lehet-e tagadni, hogy korunk érzékenysége a zsidó nézetek és törekvések iránt csakúgy, mint a zsidóság megmaradásának szent fontossága nagyrészt a (főleg nyugati) keresztyénség holocaust utáni rossz lelkiismeretének tudható be?
Az effajta kérdések fényében hadd kockáztassak meg néhány megjegyzést a szóban forgó problémára nézve.
Először is, a pogánykeresztyéneknek sohasem szabadna megfeledkezniük arról, hogy Isten végidőbeli népe Izráel méhéből született – sohasem szabadna lemondaniuk arról, hogy Isten története Izráellel folytatódik. A keresztyén hit meghosszabbítása, avagy újraértelmezése annak, amit zsidónak lenni jelentett a Kr. u. I. században. Az egyház nem új Izráel (abban az értelemben, hogy Isten a hitetlen zsidókról a hívő pogányokra ruházta volna át szövetségét), hanem kibővített Izráel. A pogánykeresztyénség léte sohasem válhat el Izráeltől. Pál mindezek megvilágítására egy olyan metaforát használ, amely ellentétes minden kertészeti gyakorlattal: a vad olajfa ágai oltatnak „természet ellenére“ a szelíd olajfába (Róm 11,24).

Másodszor, a pogánykeresztyének sohasem igazán viselkedtek vendégekhez illő módon Izráel házában. Ehelyett az egyház inkább megfordította a két közösség egyesítésének eredeti rendjét: a zsidókat kizárták a házból, majd a kulcsot el is hajították. A pogánykeresztyén nemzedékek hosszú sora fittyet hányt az Izráel hitétől való függésre, s nyegle önelégültséggel hetvenkedett saját hitével „a zsidók“ rovására. Sőt ennél is tovább mentek. Ha keresztyéneknek a zsidókhoz való viszonyulására tekintünk, az egyház története a félreértések, a gyűlölködés, üldözések fonák története.

Harmadszorra vitathatatlanul roppant fontos, hogy a pogánykeresztyének komoly párbeszédet folytassanak a zsidókkal. Ám a találkozóra nem valami légüres térben kerül sor, hanem a holocaust tragédiájának árnyékában. Ám bármilyen fájdalmas ez, a dialógus közben a tragédia árnyékában is világosan látnunk kell, hogy a keresztyénség és a júdaizmus gyökere és Szentírása közös, mégis mélyreható különbség van a kettő között abban, ahogy ugyanannak az Istennek a kinyilatkoztatását értelmezik. A zsidók keresztyének által történt sok százados elnyomatása említetlenül is jelen van a párbeszéd során – szükséges, hogy együttérzést támasszon, ámde nem vezethet a vitás kérdések felhígításához.

Negyedszer, az Izráellel és az Izráelről folytatott teológiai beszélgetések során okvetlenül különbséget kell tenni aközött, amit Izráel az Isten szövetségében jelent, és aközött, amit Izrael, mint modern nemzetállam jelent. Veszedelmes teológiai tévképzet volna ugyanis Izráelt, mint teológiai entitást közvetlen kapcsolatba hozni a zsidók külön nemzetállamban való életével – nem is szólva arról, hogy mint az utóbbi évek eseményei megmutatták, Izrael semmiben sem viselkedik különbül, mint bármelyik más állam.
Ötödször, az evangélium zsidók között való hirdetésének missziója továbbra is lezáratlan ügy az egyház napirendjén. Amit Pál mond a Róma 9-11 részeiben, annak eléggé bizonytalan az értelme ahhoz, hogy legalábbis lehetővé tegye azt az értelmezést, miszerint a zsidók közötti missziót tovább kell folytatni.

Ha valóban Krisztus a „csodálatos válasz a zsidóság vallásos keresésére“, ha „a Tóra és Krisztus összeolvasztása“ megengedhetetlen, ha nem Ábrahám teste, hanem hite számít (Gal 3,7; Róm 4,11.14.16; 9,8), ha nem a vallási előírások buzgó megtartása szerez üdvösséget (Róm 10,2), ha csakis azok oltatnak be ismét az olajfába, akik „nem maradnak meg a hitetlenségben“ (Róm 11,23) – ha mindez így van, akkor vajon nincs-e mégis egyéb kötelességük is a keresztyéneknek a zsidókkal szemben, mint hogy biztosítsák a zsidók nyugalmát a világban? Természetesen vigyázni kell arra, hogy a zsidók előtt való tanúságtétel a legnagyobb tapintattal és alázattal történjen, s ismételjük meg: a keresztyének zsidókkal szembeni történelmi bánásmódjának a tudatában.

Végül mindaz, amit Pál „az egyház és Izráel“ viszonyáról mond, feltűnően hasonlít ahhoz, amit Máté és Lukács mond ugyanerről. Mind a hárman ugyanahhoz a nagy paradigmához tartoznak. Ugyanakkor hármuk között jelentős különbségek is vannak. Pál gondolataira különösen jellemző a csaknem elviselhetetlen, ámde mégis kreatív feszültség.

3. A misszió és Isten győzelmének közelsége. Pál a saját misszióját Krisztus visszatérésének összefüggésében látja. Csakhogy több mint tizenkilenc évszázad telt el azóta, hogy Pál a világ vége közeledését hirdette, s várakozása azóta is beteljesületlen maradt. Az azonnali végváradalom nem teljesülhet be már, hiszen a mi korunk meszsze eltávolodott attól az időtől. Ám az időminta minden egyéb módosítása is beteljesíthetetlen. Ha valaki azt mondaná, hogy Isten országa már eljött, azaz világunk az Isten országa, csakis nevetséget érdemelne. Ám ha valaki e között a két véglet között próbálna elhelyezkedni, azt is megcáfolja a beteljesülés elmaradása. Gondolkodó embernek ma egyaránt elfogadhatatlan minden időbeli alternatíva.

A probléma csakugyan súlyos. A teológusok az idők során, s különösen az újkorban, mindent megkíséreltek, hogy Pál teológiájának e kényelmetlen mozzanatát átértelmezzék, vagy legalábbis kimagyarázzák. A „szalonképes“ egyházi és teológiai körökön túl, gyakran pont az ellenkező irányban vélték (és vélik ma is) a megoldást föllelni, kétségbeesetten ragaszkodván Pál apokaliptikájának formájához anélkül, hogy tartalmához ragaszkodnának.

Beker ennek ellentétét javasolja: Pál apokaliptikus eszkhatológiájának magjához ragaszkodjunk anélkül, hogy héját abszolutizálnánk. Minden olyan törekvés, amely a páli váradalmak idődimenzióját feltétlen érvényességűvé kívánta tenni, siralmas eredményekkel járt, és súlyosan eltorzította Pál evangéliumának lényegét. Az időrend csak mellékterméke – igaz, szükséges mellékterméke – Pál üzenetének – ami nem azt jelenti, mintha az idő sürgetését 2Pét 3,8-ra hivatkozva el lehetne hessegetni („Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap“). Mégsem vehetjük bizonyosnak, hogy az idő vég nélkül folyik. Isten elkövetkezendő győzelmének hívó erejére kell figyelnünk anélkül, hogy akár kronológiai spekulációkba tévednénk, akár Isten ígéretének jövendő megvalósulását tagadnánk. Pállal együtt számítanunk kell arra, hogy Isten elkövetkező győzelme végleg meg fogja oldani az élet minden ellentmondását és szenvedését. Keresztyén életünk csakis akkor lehet valóságos, ha az Isten győzelmének biztos alapjain nyugszik: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk“ (1Kor 15,19). Tudjuk és valljuk, hogy Isten győzelme egyes-egyedül az Ő kezében van, és felülmúlja minden kronológiai okoskodásunkat és várakozásunkat. S éppen azért, mivel Isten kétségbevonhatatlan diadalának hajnala felé tartunk, nem igazodunk a világhoz, hanem engedjük, hogy értelmünket Isten megújítsa, s egész természetünk megváltozzék (Róm 12,2). A világban végzett missziói munkánknak csak akkor van értelme, ha biztos tudatában vagyunk annak, hogy a magunk csekély „eredményeit“ egy napon Isten fogja beteljesíteni. A hívek itt és most a Lélek első zsengéjét kapták – nem az eszkhatológiai reménység pótlékául, hanem e reménység éltetőjéül, Aki által sóhajtozunk magunkban, „várva a fiúságra, testünk megváltására“ (Róm 8,23).

4. A misszió és a társadalom átalakulása. Pál apokaliptikájáról szólva, felvetődik a kérdés, milyen viszonyban van az egyház a világgal, s hogy az egyház társadalmi szerepéről mond-e valamit az apokaliptikus eszkhatológia.

Egyrészt, nem szabad megfeledkezni arról, hogy Pál idejében a kibontakozó keresztyén mozgalom társadalmi értelemben periférikus jelenség volt, méreténél fogva teljességgel jelentéktelen, fennmaradása pedig – emberileg szólva – bizonytalan. E körülmények legalábbis bizonyos mértékig megmagyarázzák, miért tartózkodik Pál az igazságtalan társadalmi intézmények (például a rabszolgaság) éles bírálatától, és alapjában véve miért olyan kedvezően viszonyul a Római Birodalomhoz (vö. Róm 13).
Ezzel azonban, még nem mondtunk el mindent. Azt is látnunk kell, hogy Pál nem hajlandó elfogadni két ellentétes teológiai értelmezést, nevezet szerint a „tiszta“ apokaliptikát és a rajongást. Mindkét szélsőséggel szembehelyezkedik, és ez rávilágít evangéliuma messzemenő társadalmi vonatkozásaira.

Mint láttuk, a zsidó apokaliptika arra hajlott, hogy a jelenvaló világot szöges ellentétbe állítsa a következendővel. Az effajta látásmód csaknem természetszerűen vezet a világtól és a világ viszontagságaitól való elzárkózáshoz. Kétségtelen, hogy az
I. században sok keresztyén fogadta el ezt a lényegében dualista apokaliptikát. Mivel azonban, a korszakváltás Krisztussal már elkezdődött, Pál ezt a felfogást teljes képtelenségnek tartja. Már most abban az új világban élünk, amelyet Krisztus hatalmas beavatkozása teremtett; ezért nem lehet a társadalmi-politikai berendezkedésben továbbra is megtűrni a régi világhoz tartozó megkülönböztetéseket.
A rajongók (főleg Korinthusban) lényegében ezzel ellentétes álláspontra helyezkednek. A korinthusi gyülekezet rajongói, a Krisztusban már elnyert ajándékok fölött érzett izgalmukban, lemondanak mind a bekövetkezendő parúszia várásáról, mind a holtak testi feltámadásának reménységéről. Krisztus feltámadását már nem a jövőben bekövetkezendő egyetemes megváltás előhírnökének tekintik, a Szentlélek eljövetelét sem az eljövendők zálogának látják, hanem úgy vélik, a keresztség és a Lélek kitöltetése által, a hívők máris átvitettek a „feltámadásra“. „A közelgő parúszia várásának tehát nincs már értelme, hiszen immár minden apokaliptikus váradalom megvalósult.“
Érdekes módon az, hogy a keresztyéneknek mi dolguk a világban, az ilyen teológiai hozzáállás képviselőit éppoly kevéssé érdekli, mint a szélsőséges apokaliptika híveit. Az utóbbiak szemében a világ megválthatatlan, és ezért kerülendő; csak Isten fog végül mindent rendbetenni. A rajongók viszont azért közömbösök a világ iránt, mert az már úgyis „le van győzve“, s a továbbiakban nem kell számolni vele – miért is kellene, ha reményeink már beteljesültek?
Pál a társadalom iránti közömbösség mindkét formájával szembeszáll, és teszi ezt az apokaliptika gyökeres átértelmezése révén. Rámutat, hogy Isten végső győzelmének biztos tudatához nem az erkölcsi passzivitás illik, hanem a cselekvés itt és most, az Isten megváltó akaratával összhangban. Az Isten országának eljövetelébe vetett hit „olyan etikát teremt, amely minden erejével Isten eljövendő diadala felé iparkodik mozgatni a teremtett világot“. A keresztyén élet nem szorítkozik a belső kegyességre és a kultikus cselekményekre, mintha az üdvösség az egyházra korlátozódna; a hívek közösségének inkább a testi engedelmességet kell gyakorolnia (Róm 12,1), Krisztust szolgálva a mindennapi életben, „a világ földi valóságában“, ezzel téve bizonyságot a Krisztus végső győzelmébe vetett hitéről, az „utolsó előtti“ dolgok között. Pál etikájának lényege nem az, hogy az ember tudja, mi a jó, hanem hogy tudja, ki az Úr – mert Krisztus királysága minden más hatalmi igényt törvénytelenné nyilvánít.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Pál nem akar túl nagy súlyt helyezni a világban való tevékenykedésre. Ez részint kétségkívül az akkori körülményeknek tudható be, valamint annak, hogy Pál a közeli parúsziát várja, s arról is meg van győződve, hogy az új világot nem emberi akarat fogja elhozni. Minden effajta törekvés „merő ábrándozás“ vagy a valóság „összezsugorítása“, „mert Isten eljövendő diadalát az ember saját helyzetéhez és akaraterejéhez törpíti“. Ha a világban való cselekvésünk nem „az Isten végső megjelenésének kényszerítő, s hívó erejére“ adott válasz, és ha „közben megfeledkezünk arról, hogy maga Isten viszi diadalra az Ő országát, akkor ez a cselekvés a keresztyén ember erkölcsi képességének délibábos nagyításává torzulhat“. A keresztyén etika nem nyugodhat mindenestül, „protologikusan“ azon, amit Krisztus már elvégzett, hanem „eszkhatologikusan“ is gyökereznie kell abban, amit Isten ezután fog elvégezni. Az egyháznak csakis kárára válhat, hogyha erről a kettős irányultságról megfeledkezik. A keresztyének tehát csak úgy tudják felvenni a harcot a bűn és halál elnyomó erőivel szemben, melyek ebben a világban Isten világának igazságáért és békességéért kiáltanak, a hatalmi politika jobb- és baloldali hamis apokaliptikáival, hogyha Isten országának kortesei lévén, készek számot adni a bennük levő reménységről (1Pét 3,15) – feladatuk, hogy a fennálló struktúrákkal dacolva állítsák fel itt és most az Isten új világának a jeleit.

5. Misszió a gyöngeségben. Pál nem a rajongók módján hirdeti a Krisztus által már kivívott végső diadalt, hogy képzelt menekülést nyújtson olvasóinak a jelen szenvedéseiből, gyöngeségéből, s a halál fenyegetéséből. Ugyanakkor az apokaliptika híveihez hasonlóan Pál olvasói sem tulajdoníthatják a világban tapasztalt fájdalmat és szenvedést annak, hogy Isten távol van e jelenvaló, ámde szerencsére mostmár nem sokáig tartó gonosz világtól. „Minden érték átértékelése“ (hiszen Pál esetében voltaképpen erről van szó) egész máshol gyökerezik: a keresztyén tapasztalás kreatív feszültségében, a már elnyert megigazulás és a bizonyosra ígért megváltás között.

Pál teológiája kétpólusú, amennyiben egyrészt arra tekint, amit Isten Krisztusban már elvégzett, másrészt arra, amit Isten a jövőben fog majd cselekedni. Ha arra néz, ami „közel“ van, látja, hogy háború dúl Isten és a halál erői közt; ha arra tekint, ami „távol“ van, a harc kimenetelét látja és máris annak örvendezik (vö. Róm 8,18).

A „közel“ és a „távol“ közti dialektikus feszültségről Pál a 2Kor-ban ír a legrészletesebben. Teszi ezt egészen meghökkentő módon: egy sor fogalmat – gyöngeség, szolgálat (diakónia), szomorúság, nyomorúság – összekapcsol egy másik, éppen ellentétes fogalomcsoporttal – erő (dünamisz), öröm, dicsekedés. Ez a dialektika az egész levelet áthatja, s a 12,9k-ben hág tetőfokára:
De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.“ Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.

Hasonlóképpen kapcsolja össze Pál az ellentéteket máshol is. A 2Kor 4,8k ellentétpárjai: szorongatnak – nem szorítanak be, kétségeskedünk – nem esünk kétségbe, – üldözöttek vagyunk – nem elhagyottak, letipornak – el nem veszünk. A 2Kor 6,8-10 újabb ellentétek sorozatát hozza: ámítók és igazak; ismeretlenek és jól ismertek; halálra váltak, és íme, élők; megfenyítettek és meg nem öltek; szomorkodók, de mindig örvendezők; szegények, de sokakat gazdagítók; akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.

A szenvedést Pál nem valami kéretlen és hívatlan csapásnak látja, amit a világ ellenállása és támadásai miatt kell a keresztyéneknek passzívan eltűrni, hanem egyszersmind – sőt talán elsősorban – annak az aktív tevékenységnek a jele, amelyet az egyház a világ megváltása érdekében fejt ki a világban. A szenvedés tehát a missziói tevékenység egyik módja. Pál „a Jézus bélyegeit“ hordozza testén (Gal 6,17), amelyeket Krisztus szolgálatában szerzett (vö. 2Kor 11,23-28). Pálnak része van a Krisztus szenvedéseiben (2Kor 1,5), és teste „elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház“ (Kol 1,24). Igen, Jézus halálát is testében hordozza; a halál benne végzi munkáját, az élet viszont azokban, akik általa hitre jutottak (2Kor 4,10.12). Azok üdvösségéért szorongattatik tehát Pál (2Kor 1,6). A 2Kor vége felé írja: „Én pedig nagyon szívesen hozok áldozatot, sőt magamat is feláldozom a ti lelketekért“ (12,15).
6. A misszió célja. Pál a Rómaiakhoz írt levelének bevezetésében fogalmazza meg tömören apostolságának célját: Isten választotta őt ki arra, hogy hirdesse evangéliumát, a Jézus Krisztus által, „aki által kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet“ (Róm 1,1.5). Küldetése során azt kell hirdetnie, hogy Isten megbékéltette az embereket önnön magával és egymással. E küldetés végrehajtása során Pál bejárja a mediterrán világot, sehol sem akarva mások által vetett alapokra építeni, mert az idő rövid, és a dolog nem tűr halasztást. Mindenütt, ahová eljut, gyülekezeteket (ekklésziai) alapít. Ezek a közösségek arra hivatottak, hogy megjelenítsék az új teremtést, amely immár „ismét ott van, ahol Ádám volt a bukás előtt“, és amelyben a világ erői – a halált kivéve – már nem uralkodnak.

Bármennyire fontos is az egyház, Pál számára mégsem ez a misszió végcélja. A keresztyén közösség élete és munkálkodása szorosan összefonódik Isten kozmikus és történelmi tervével, amelynek célja: a világ megváltása. Krisztusban Isten nemcsak az egyházat, hanem a világot is megbékéltette magával (2Kor 5,19), és Pál ennek hirdetésére van elhivatva: Az evangélium az egész világot átfogja, s ugyanígy az egész világra szól az apostol feladata, aminek lényege hogy Isten üdvözítő győzelmét hirdesse Isten teremtett világa fölött. Isten felmagasztalta Krisztust, és „azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké“ (Fil 2,9-11), mert „a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult“ (Róm 1,4). Az emberiség megváltása nyomán végül Isten dicsérete fakad fel minden nemzet ajkáról, sőt az egész teremtett világból.
Pál tehát kozmikus összefüggésben látja a missziót, s ez végső soron abból fakad, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztust a világ Megváltójának hiszi és vallja. E Krisztus hirdetése „a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége“ (1Kor 1,23k), hiszen Isten hívta el mindnyájukat a vele való közösségre (1Kor 1,9). Pál missziója nem a „nyomorúságból“ indul ki, hanem a „megoldásból“. Hogy mit jelent a Krisztus nélkül való élet, azt Pál csak visszanézve, utólag látta meg. Csakis az Isten feltétel nélküli szeretetének ismeretében borzadhatott el attól az irtózatos sötétségtől, melybe Krisztus nélkül belezuhant volna. Amit az 1Thessz 1,4-ben és 1,10-ben ír („Mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok“, továbbá „Jézus[...], aki megszabadít minket az eljövendő haragtól“), az nem a hitetleneket illető kijelentés, hanem az Isten Jézusban véghezvitt váltságműve által nyert üdvösségről szóló vallástétel. Pál nem arról akar beszélni, hogy mi a helyzet a keresztyénségen kívül levőkkel. Ez esetben ugyanis a „nyomorúságból“ indulna ki. Holott Pál tudja – ama evangélium alapján, amelyre rátalált, vagy jobban mondva: amely őt meglelte -, hogy az őáltala hirdetendő evangélium a feltétel nélküli szeretet és a meg nem érdemelt kegyelem örömüzenete. Pál missziójának az evangéliuma tehát pozitív üzenet.

Forrás: David BOSCH: Transforming Mission

1. Ki volt az a korai keresztyén író, aki arról panaszkodott, hogy Pál leveleiben „vannak némely nehezen érthető dolgok“?
2. Hány missziói utat tett Pál?
3. Hatályon kívül helyezte-e – Pál szerint – a Törvényt a megfeszített és feltámadt Messiás?
4. Milyen tartományokban, térségekben végzett missziót Pál?
5. Nevezzen meg legalább ötöt Pál apostol munkatársai közül!
6. Mi a hármas indítéka Pál missziói szolgálatának?
7. Mit jelent az a metafora, hogy a vad olajfa ágai oltatnak „természet ellenére“
a szelíd olajfába? (Róm 11,24.)
8. Milyen szenvedéseken ment keresztül Pál?
9. Mit jelentett Pál életében „az ÉN erőm erőtlenség által győz“ ige?
10. Mikor jött át Pál először Európába?