Az a hatalmas szellemi mozgalom, amely egy új korszak kezdetét jelentette, és Európa, majd egész Földünk arculatát átformálta, 1517. október 31-én vette kezdetét, egy lánglelkű és bátor szerzetes, Luther Márton fellépésével. Ahhoz azonban, hogy Luther Márton ezt a hallatlan nagy művet véghezvihesse, Isten lelkének előbb az ő egész valóját kellett átformálnia, szívét bátor szívvé tennie, szemeit, az ige által – az igazság felismerésére felnyitni. A reformáció tehát nem emberi mű, hanem Isten Szentlelkének munkája, aki a megromlott egyház fojtó levegőjét elfújta, a gúzsbakötött lelkeket felszabadította és a tévelygő nyájat, az evangélium tiszta forrásához visszavezette.
Ennek a nagy műnek lett eszközévé és szolgájává az Úr által kiválasztott férfi, Luther Márton.
Mielőtt élete ismertetésébe belekezdenénk, előbb vizsgáljuk meg az akkori egyházi állapotokat, a reformációt előkészítő szellemi mozgalmakat és az európai helyzetet, amelyben ez a rendkívüli esemény kibontakozott és végbement.

Az egyház állapota a reformáció előtt

a) A pápaság elvilágiasodása
A reformzsinatok egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy az egymással rivalizáló pápákat letette, és új pápát választott. Ezzel az egyház egységét újra helyreállította. A fő kérdést: a concilium supra papam (a zsinat a pápa fölött) azonban nem sikerült megoldania. A hatalom továbbra is a pápa kezében maradt, - így a zsinatok ellenőrző szerepe formálissá vált. A pápák önálló fejedelemként viselkedtek, külön hadsereget tartottak, amivel birtokszerző háborúkat viseltek. Hatalmuk kiterjesztése érdekében a legalantasabb eszközöktől sem riadtak vissza. Ellenfeleiket egyszerűen eltették láb alól. Nem egy közülük ágyast tartott, fattyú gyermekeiket a Vatikánban házasították ki és igyekeztek minél jövedelmezőbb pozícióba helyezni. Leghírhedtebb köztük a Borgiák voltak. Egyetlen érdeme ezeknek a pápáknak a művészetek (festészet, szobrászat) pártolása volt.
A pápák elvilágiasodott életmódját a főpapok is követték. Fényűző, tobzódó életet folytattak. Egy-egy pápaválasztáskor – voksaikért – tetemes összeget zsebeltek be. A szerzetesek élete sem volt különb. A jó ételt, italt nem vetették meg, a hívekkel keveset törődtek. Méltán érte őket súlyos ítélet – különösen a humanisták részéről.
Az elfajult egyházi élet ellen – közvetlenül a reformáció megindulása előtt, Firenzében egy erőteljes mozgalom bontakozott ki, amelynek Savanarola Jeromos dominikánus szerzetes volt az elindítója. Gyújtó beszédében Isten ítéletét hirdette, mire a felizgatott nép elkergette a város urait, a Medicieket. Savanarola ún. keresztyén demokráciát akart létrehozni. Magát a pápát, VI. Sándort is támadta. A pápa bíborosi kalapot ígért, ha elhallgat. A hirdetett világvége azonban nem következett be. A franciák, akikben Savanarola reménykedett, kivonultak Itáliából. A csalódott nép elpártolt tőle. Az inkvizíció 1498-ban elfogta, rettenetesen megkínozta, felakasztatta, majd holttestét máglyán elégettette. (Jellemző, hogy 45 év múlva a tridenti zsinat Savanarolát rehabilitálta és tanítása sok részletét beépítette az egyházi gyakorlatba).

b) A nép vallásossága

Az önmegtartóztató élet, az aszkézis, amit az egyház mindig hirdetett, de kevésbé gyakorolt, - az egyszerű emberek körében nem talált visszhangra. A vallásos élet jórészt külsőségekben nyilvánult meg. Ezt maga az egyház is táplálta (ereklyetisztelet, zarándoklat, búcsúcédulák). A bűnbocsánat árucikké lett. Aki meg tudta fizetni, az nemcsak a maga számára, de elhalt szeretteinek is bűnbocsánatot vehetett. Így aztán az egyház és a hívek között egyfajta üzleti kapcsolat jött létre. Hasonló szennyes üzletté lett az ereklyék tisztelete is. Az ereklyét jó pénzért árusították. A különösen jelentős darabokért busás összeget is elkértek. Ezeket már csak az igen gazdagok tudták megfizetni. Volt olyan fejedelem, akinek 5000 darabból álló ereklye-gyűjteménye is volt. Ezzel aztán nemcsak a maga, hanem utódai számára is több száz évre biztosította az üdvösséget. Hogy az ereklyék többsége durva hamisítvány volt, azt hiszem nem kell bizonygatni, de a hiszékeny nép vakon hitt bennük. Nagyon jó üzletnek bizonyult egy-egy csodatévő helyre való zarándoklat is. Ezt aztán némely harácsoló pap jól kihasználta.
A papi pálya általában biztos megélhetést jelentett. Nem csoda, hogy sokan tódultak erre a pályára. Volt olyan helység, ahol a lakosság negyede szerzetes volt.

A reformációt előkészítő szellemi mozgalmak

A reformációt nemcsak az egyházi élet hanyatlása készítette elő, hanem két olyan szellemi mozgalom is megelőzte, amely rendkívüli hatással volt a reformáció kialakulására: az egyik a devotio moderna, a másik a humanizmus.
A devontio moderna megalapítója Geert Grote diakónus, aki a Közös Élet Testvéreinek és Nővéreinek világi szervezetével, a keresztyén élet megújítását tűzte zászlajára. ezt a célt a Szentírás rendszeres tanulmányozásával és az elmélyült meditációval igyekezett megvalósítani. A mozgalom nemsokára egész Európát áthatotta. Egyik jeles képviselője Kempis Tamás, Ágoston-rendi szerzetes, akinek „Krisztus követése” c. műve, az építő irodalom remeke. Jézust állítja a központba és hangsúlyozza a személyes élő hitet. Ez a könyv Lutherre is rendkívüli hatással volt.
A devotio modernánál is jlentősebb azonban a humanizmus és a reneszánsz hatása a reformációra. A középkori skolasztikával szemben kibontakozó új mozgalom egész Európában elterjedt. „Az antik irodalom és művészet kultúrkincseinek felfedezése, egészen új irányt adott az emberi gondolkodásnak”. Az ember figyelmét a túlvilágról önmaga felé fordította. A központba az ember került. Jelszavával: „vissza a forráshoz” – elkezdődik a Szentírás kritikai tanulmányozása. A görög és héber nyelv lázas tanulásával és a szövegkritika bevezetésével, a Biblia tisztább és jobb megértését segítette elő. Ezzel egyúttal megteremtette a nemzeti nyelvű bibliafordítás alapjait is.
Ez a kor egyébként is a nagy felfedezések ideje. A földközponti világképet felváltja heliocentrikus világkép (Galilei). Amerika felfedezése a gazdaság, a könyvnyomtatás pedig a műveltség felvirágzását hozta magával.
A humanizmus fejedelme Rotterdami Erasmus (1466-1536) a deventeri kolostorban a devotio moderna szellemében nevelkedett. Pappá szentelték, de ezt sohasem gyakorolta. Írásaiban lesújtó kritikát gyakorolt a főpapok és szerzetesek fölött. (A balgaság dicsérete). A híres bázeli nyomdában kiadott Újtestamentum kritikai kiadása, a Luther-i német nyelvű bibliafordítás alapjává lett. Erasmus eszményképe a keresztyén humanizmus. Ezért szembeszállt a skolasztika tantételekbe merevedett vallásosságával, elítélte a búcsúcédulák árusítását, az ereklye-imádatot és ezzel mintegy előkészítője lett a reformációnak, bár ahhoz sohasem csatlakozott.
Az európai helyzet

Nyugat-Európában erős nemzeti államok kezdtek kialakulni. Ezek között a leghatalmasabb Spanyolország, de felfejlődőben volt Anglia és Franciaország is. 1496-ban – házasság révén, a Habsburgok kerültek a spanyol trónra. Miksa halála után, fia Károly örökölte a trónt. Károly nagy tervekkel fogott hozzá az uralkodáshoz. Noha még csak 20 éves volt, szerette volna visszaállítani az egykori hatalmas Római Birodalmat, de tervei között szerepelt a török megállítása és az egyházi ügyek rendezése is. Törekvései azonban ütköztek a francia érdekekkel, aminek több évtizedes háborúskodás lett a vége. Noha megválasztották német-római császárnak is, - hatalma csak névleges volt, a kormányrúd valójában az egyes fejedelmek kezében összpontosult, akik a saját országrészükben korlátlan urak voltak. A világkereskedelemben résztvevő, egyre jobban tollasodó és öntudatra ébredő polgárság is beleszólt az ország ügyeibe. Ezek a tények, vagyis az erős szellemi hatások, a politikai és társadalmi törekvések egymást felerősítve, - bő magyarázatát adják a reformáció gyors elterjedésének. Ámde azt is látnunk kell, hogy az évszázados építmény, amit Róma képviselt, nem omlott volna össze olyan káprázatos gyorsasággal, egy hallatlanul bátor szerzetes gyújtó beszédére, ha ez az építmény nem lett volna alapjáig romlott és korhadt. Már a 14-15. században megmutatkoztak a bomlás jelei. Így a pápaság világuralmának összeomlása, az előreformátorok mozgalma, a reform-zsinatok eredménytelensége, a nemzeti érzés felerősödése, az egyház megújítására való törekvések, a humanizmus erős kritikája, együttesen annyi robbanóanyagot halmozott föl, hogy elég volt egy szikra, hogy az egész építmény összedőljön. – Ezt a szikrát a szentlélek gyújtotta meg egy egyszerű szerzetes, Luther Márton szívében.
Luther Márton születése. Családja

Luther 1483. november 10-én született Eislebenben. Apja János rézbányász, anyja Ziegler Margit. Luther ritkán beszél apja foglalkozásáról. „Paraszt vagyok, őseim is parasztok voltak igen kiterjedt rokonsággal.” – mondta egyszer az „Asztali beszélgetésben”. A család eredeti neve Luder, csak később, a reformáció megindulása után változtatja nevét Lutherre. A 9 gyermek gyors egymásután jött a világra. Márton volt az elsőszülött. A Luther-házban szigorú takarékosság és vasfegyelem uralkodott. Az apa ugyancsak nem kímélte a pálcát a gyermekeitől. A kisfiúnak már korán megmutatkozott rendkívüli szellemi képessége, úgyhogy apja elhatározta: a fiából urat nevel. A helyi latin iskola elvégzése után, Eisenachba küldi, ahol a Luder rokonság is élt. Hamarosan ő lesz az osztály legjobb tanulója. Tanárai nem győzték dicsérni: „Éles eszénél, csak szorgalma és becsületessége nagyobb.” A 17 esztendős diák eleven, vidám természetű, zenekedvelő fiú volt. Társaival – akkori szokás szerint – házról-házra járva, vallásos éneket énekelt, s illedelmesen megköszönte, ahol énekéért pénzt, vagy élelmet kapott. A vidámság hozzátartozott Márton lényéhez, de a derű tőszomszédságában ott fészkelt az öröklött melankólia, a töprengésre való hajlam is.
Amikor apjának sikerült rendeznie terhes adósságát, amivel a rézkereskedőknek tartozott, az első megtakarított pénzét Márton továbbtanulására fordította. Ezért a 18 éves fiút a híres erfurti egyetemre küldi. Márton olyan kiváló eredménnyel vizsgázik, hogy még nincs 22 éves, amikor zsebében van a magister artium, a tanári oklevél. Apja azonban ezzel nem elégedett meg. Abban az időben a jogi pálya volt az, ami fényes jövővel kecsegtetett. Ezért azt mondta: - Szeretném, ha beiratkoznál a jogi egyetemre. Ha elvégzed, bármelyik fejedelem udvari tanácsosa lehetsz. Mártonnak nem sok kedve volt a jogi tudományhoz, de apjának nem mert ellent mondani. A tanulmányai azonban nem elégítették ki. Töprengésre hajlamos lelkét mindig valami szokatlan belső nyugtalanság kínozta.
Mi lenne velem, ha hirtelen meg kellene halnom, mint egyik barátja, aki párbajban vesztette életét.
- „Óh Istenem örök halál lenne a részem, mert nem tudlak igazán szeretni”.
Egyszer, amikor a vakációról visszatérve Erfurt felé haladt, útja egy sűrű erdőn vitt keresztül. Hirtelen szörnyű vihar kerekedett, csakúgy zúgott a szél, zuhogott az eső, csattogott a villám. Halálos rémület szorította össze szívét: „Jaj Istenem végem van, itt kell elpusztulnom” – jajgatott kétségbeesve. Ebben a pillanatban a mellette lévő fába iszonyú csattanással becsapott a villám. Márton, térdre hullva így kiáltott fel: - „Szent Anna segíts, szerzetes leszek.”
Alig hangzott el a fogadalom, megszűnt a vihar. Márton rögtön megbánta elhamarkodott fogadalmát. Mit fog mondani szigorú apjának. Biztosan kitagadja, ha megtudja, hogy Isten egyszerű szolgája akar lenni. Arra gondolt; mégsem lesz szerzetes, hiszen fogadalmát úgysem hallotta senki. De szíve mélyén megszólalt egy hang: - De én, a te Istened hallottam.
Nem törődött többé a fényes jövővel, nem félt apja haragjától sem. Istennek tett fogadalmához nem akart hűtlen lenni, 22 éves korában belépett az Augustinusról elnevezett koldulórendbe.
A szerzetes

Ezekről az évekről igen gyér adataink vannak. Az erfurti kolostor – mint általában a kolostorok – hierarchikus felépítésű volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a rendfőnök, a prior korlátlan úr volt, akinek engedelmeskedni kellett. Helyettese az alprior, főként a gazdasági ügyek intézője volt. Utánuk a tanult szerzetesek következtek, az atyák. A ranglétra legalsó fokán a laikus testvérek álltak, kiket frátereknek neveztek. Ezek végezték az alantas munkát. A rendnek külön regulája (szabályzat) volt, aminek a betartásán a rendfőnök szigorúan őrködött.
Luther, mint noviciust (szerzetes-növendék) a vendégházban helyezték el. Mikor apja megtudta, hogy fia szerzetes lett, magánkívül volt haragjában: - „Tudni sem akarok többé róla” – jelentette ki kérlelhetetlen hangon. Mártont egy év után felavatták és pappá szentelték. az áhított nyugalmat azonban a kolostorban sem találta meg. Szíve napról-napra nyugtalanabbá vált. Bűneivel viaskodott szüntelenül. Sokszor szöges korbáccsal verte meztelen hátát és jajgatva kiáltozta: „Óh én bűnöm … bűnöm … bűnöm!” Teste a sok böjtöléstől, virrasztástól úgy lesoványodott, hogy inkább csontváznak, mint embernek nézett ki. Szerzetes társai sokszor félholtan szedték föl cellája hideg kövéről. A rend helyettes főnöke, Staupitz atyai módon igyekezett a fiatal Mártont útbaigazítani: - Márton testvér, mit gyötröd magadat bűneiddel, inkább olvasd a Bibliát és Ágoston írásait és biztosan megtalálod a kegyelmes Istent. Márton megfogadta a jó tanácsot: buzgón kezdte olvasni a bibliát és tanulmányozni Augustinus írásait. Elmondani sem lehet azt az ujjongó örömöt, ami eltöltötte szívét, amikor Pál apostol leveleiben fölismerte a bűnbocsátó Atya Istent. Eddig Istenről mindig azt hitte, hogy könyörtelen bíró, aki megveszi a bűnt az emberen. Óh milyen más ez az Isten, aki a bűn átkát egészen Fiára tette és benne mindent nekünk adott. Nem kell böjtöléssel, a test sanyargatásával kiérdemelnünk bűnünk bocsánatát, csak alázatos szívvel elfogadni. – „Ha valaha szerzetes az ő aszkézise által mennybe jutott, úgy én odajutottam volna” – írja egy későbbi emlékezésében.
A teológiai doktor

Staupitz sokra értékelte a fiatal szerzetestársa buzgóságát, ezért továbbtanulásra Wittenbergbe küldte a teológiára. Wittenberg, Erfurthoz képest szegényes falunak látszott. Az egyetem még egészen új volt, csak néhány évvel előbb alapította Bölcs Frigyes szász választófejedelem. Tanári kara és diákja is csupán néhány főből állott. Az utat Erfurtból Wittenbergbe, szerzetesi szokás szerint – gyalog tette meg. Márton útközben sokat látott, hallott, ami a kolostori zártság következtében – eddig ismeretlen maradt előtte. Az út tehát nem volt minden tanulság nélküli.
Márton hallatlan buzgósággal vetette magát a teológiai tudományokba, főleg a héber és görög nyelvben igyekezett minél jobban elmélyülni. Néhány év alatt a teológia doktorává lett. Még az évben kinevezték a biblia-tudományok tanárává. Ez is marad élete végéig. – Staupitz biztatására, a betegeskedő plébános helyett, elvállalja az igeszolgálatot is. Igehirdetése egyszerű, a nép nyelvén hirdeti az evangéliumot. Híre-neve egyre szélesebb körben válik ismertté. A papi ranglétrán is följebb jut: 11 kolostor felügyeletét bízzák rá. A kolostornak volt egy toronyépülete. Itt kapott Márton egy szobát, ahol zavartalanul dolgozhatott. Élete végéig ez maradt a dolgozószobája.
A Bibliából felismert igazságot mind szélesebb körben kezdi hirdetni. Tanártársai sokszor beültek előadásaira, aminek az lett az eredménye, hogy néhány tanártársával, köztük Bodensteni Karlstadt Andrással egy új teológiai iskolát alakítottak ki, ami merőben különbözött a skolasztikai merev, szőrszálhasogató tanrendszertől. Az egyetem rektora, Pollich, a kiváló anatómus, egyszer meg is jegyezte: „Meglátjátok ez a szerzetes új tant fog kihozni.” Igaza lett.
Római utazása

1511-ben a renden belüli több vitás kérdés elintézése végett, Staupitz – egy rendtársával Rómába küldi. A két szerzetes gyalog tette meg az utat. Az Alpok hágóin, az Appenninek szövevényes útjain hónapokig vándorolnak. Novemberben indultak el, és december végén érkeztek meg Rómába. Az antik Rómának ez a város csak töredéke, romok és szemét mindenfelé. Az összlakosság a 40.000-t sem éri el. Luther négy hetet töltött Rómában. Végigjárja a búcsújáróhelyeket, megcsodálja a pápai …… ügyintézést, az örökös nyüzsgést, de az udvar fényűzése és laza erkölcse rejtve marad előtte. Csak később, amikor a Szentlélek megnyitja szemeit, írja le Rómát elítélő sorait: „Minél közelebb Rómához, annál távolabb Istentől.”

Luther összeütközése egyházával. A búcsú-cédulák.

A búcsú eredete a keresztes háborúkig nyúlik vissza. A csatában elesett vitézek, az egyházi büntetések alól felmentést kaptak. Ezt később azokra is kiterjesztették, akik egy bizonyos összeget betettek az egyházkasszába. Így lett a búcsú az egyház egyik jelentős bevételi forrása. Tanbeli alapját a következőkben határozták meg: A szentek fölös jócselekedetei befolynak a pápai kincstárba, amiből az egyház szabadon „gazdálkodhat”.
II. Gyula és utóda X. Leó, hogy nevet adjon a „gyermeknek”, a búcsúcédulák céljául a Szent Péter templom újjáépítését jelölték meg. A pénzügyi célokat szolgáló búcsú azonban Németországban és másutt is, rendkívül nagy fölháborodást váltott ki, különösen azután, hogy szemérmetlen üzleti vállalkozássá fajult. Ugyanis Albrecht mainzi és magdeburgi érsek 10.000 aranyért bérelte a pápától. Ezt az összeget, amit a hírhedt Fugger bankháztól – kölcsönképpen vett föl, szerette volna mielőbb visszanyerni. Ezért a búcsúcédulák árusításával a rendkívül ügyes Tetzel János dominikánus szerzetest bízta meg. Tetzel, hogy kedvében járjon a nagyhatalmú úrnak, a legrafináltabb eszközöktől sem riadt vissza. Városról-városra járva, mint valami vásári kikiáltó hirdette: - „Mihelyt a pénz a ládába hull, a lélek a pokolból szabadul”. Tetzelt ugyan Szászországba nem engedték be, de a hiszékeny nép valósággal tódult a határra, hogy megvehesse a bűnbocsátó cédulákat.
Luther a hívek révén értesült Tetzel űzelmeiről, - és merész, sőt istenkáromlásnak is beillő szavairól. Állítólag ilyet is ki merészelt jelenteni: „És ha te Isten anyját ejteted volna is teherbe, nekem olyan felhatalmazásom van a pápától, hogy még ezt is megbocsáthassam neked feltéve, ha annyit teszel a ládába, amennyi dukál.” A későbbi vizsgálatok során azonban Tetzel ezt tagadta. Annyi biztos, hogy Tetzel gyakran használt vaskos kifejezéseket. Egyébként a cédulának megvolt a taksája: főrendű 25 aranyért, közember 1 aranyért juhatott a bűnbocsátó cédula birtokába.
A fejedelmek és a városi magisztrátusok tiltakoztak az üzletelés ellen, mert félő volt, hogy ezen a réven rengeteg pénz folyik ki az országból. Luthert azonban nem a búcsú üzleti része háborította fel, hanem az, hogy híveinek gyónása alkalmával tapasztalnia kellett, mennyire semmibe veszik a bűnt, mióta zsebükben érzik a cédulát. Ezért prédikációiban erélyesen kikelt ez ellen a szemérmetlen üzletelés ellen. Ez a küzdelem eleinte meddő harcnak bizonyult.
A 95 tétel

Amikor Márton belátta, hogy ez puszta szélmalomharc csupán, tollat ragadott és 95 tézisben összefoglalta mindazt, amit a Szentírásból, Isten bűnbocsátó kegyelméről felismert. Nem támadta a pápát. Sőt egyik tételében azt írta: „Föl kell világosítani a keresztyéneket, hogyha a pápa tudna a búcsúárusok üzelmeiről, inkább akarná, hogy a Szent Péter templom porrá égjen, mintsem saját juhainak bőrén, húsán és csontjain épüljön föl.” 1517. október 31-én kiszögeztette a wittenbergi vártemplom kapujára. Másnap, mindszentek napja lévén, tízezrek zarándokoltak Wittenbergbe, megcsodálni Bölcs Frigyes ereklyegyűjteményét. Az emberek hamar fölfedezték a téziseket és szájról-szájra adták a nagy újságot. Mindenki lelkesedett. A tételek nemsokára nyomtatásban is megjelentek és két hét alatt egész Németország tudomást szerzett róla. Luther csupán teológia vitát szeretett volna elérni, ahogy abban az időben szokás volt. (Az egyetemek hasonló módon hívták ki egymást egy-egy teológia kérdés tisztázására.) Hogy ebből mégis országos mozgalom lett, ezt jórészt rivalizáló dominikánusok okvetetlenkedése váltotta ki.
Luther nem elégedett meg a puszta tiltakozással. Levelet írt a brandenburgi püspöknek – hivatali főnökének – hogy tiltsa meg Tetzel megbotránkoztató működését. Sőt a mainzi érseket is fölkereste levelével, mit sem sejtve, hogy az egész ügy mögött éppen az érsek húzódik meg. Hogy az egyházi vezetők elolvasták-e leveleit – nem tudjuk, annyi tény, hogy a tételek megjelenése után, a búcsúüzlet jelentősen megcsappant. Érthető, hogy ez érzékenyen érintette az érseket, aki nem is késett följelenteni Luthert a pápánál. Hozzájárult ehhez a dominikánusok aknamunkája is, akik örökös harcban álltak az Ágoston-rendiekkel.

Luther kihallgatása Augsburgban

X. Leó pápa eleinte keveset törődött az üggyel. Az egészet a két rend közti torzsalkodásnak minősítette. A mozgalom gyors terjedése és az érsek sürgető levele végül is megmozdította a pápát. Elrendelte az eretnekek elleni eljárás megindítását. Mártont Rómába rendelte, hogy adjon számot téziseiről. Bölcs Frigyes azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Luthert Németországban hallgassák ki. A pápa végül is engedett, mert a közeli császár választáskor nagy szüksége volt a fejedelem támogatására. Az ügy kivizsgálására Cajetan bíborost küldte ki, aki Luthert Augsburgba idézte kihallgatásra. 1518. októberében kezdődött a vizsgálat. Márton egyik szerzetestársa kíséretében érkezett meg a városba. Lelke rendkívül nyugtalan, sokat tépelődik. A magas rangú úr előtt – szerzetes módjára – teljes hosszában földre veti magát és csak Cajetan kegyes intésére áll föld. A bíboros megpróbált kegyes arcot erőltetni magára. Luthert kedves fiának nevezi és biztosítja atyai jóindulatáról. Ez a kegyes álarc azonban nemsokára lehull és helyette előlép a kérlelhetetlen bíró szigorú arca. Felszólítja Mártont, hogy azonnal vonja vissza tételeit és ezután óvakodjék, hogy bármivel is megzavarja az egyház jó rendjét és békéjét. Az egyszerű szerzetes, amikor az igazság védelméről van szó, egyre bátrabban viselkedik és kijelenti, hogy semmi olyat nem tanít, ami nincs benne a Szentírásban. Szerinte a bűnbocsánathoz és a megigazuláshoz egyedül az Úr Jézusban való élő hit szükséges. Az egyháznak nem az a dolga, hogy közvetítse a bűnbocsánatot, hanem hogy hirdesse. Cajetan egyre ingerültebben hallgatja és kijelenti: A pápa tekintélye fölötte áll a Bibliának és a zsinatoknak, - különben is Mártont nem vitatkozásra rendelte Augsburgba, hanem engedelmességre. Végül dühösen felállt és kiment a teremből. - „Én ezzel a bestiával, akinek csak csavaros észjárása és szúrós tekintete van, nem fogok vitatkozni.”
Félő volt, hogy Luthert elfogatja és börtönbe záratja. A város kapuit valóban bezárták és őriztették. Mártont azonban barátai egy mellékajtón kiengedték és biztosítottak számára egy hátaslovat. Luther ahogy volt, csuhában, lóra pattant és csak Nürnbergben pihent meg, 8 órás lovaglás után. Végre napok múlva megérkezett Wittenbergbe, és föllélegezhetett. Rögtön nekiállt írásba foglalni a vita lefolyását. Újra bátornak és erősnek érezte magát. Egyszerű, világos szavakban kifejtette nézeteit a búcsú kérdésében, a Szentírás alapján. Kemény szavakkal fejezi be röpiratát: „Üldözzenek, mozgassanak meg ellenem eget-földet, de addig, amíg a Szentírás alapján meg nem győznek, téziseimből semmit sem vonok vissza.”
Cajetan levélben szólítja föl Bölcs Frigyest, hogy Luthert fogassa el és szolgáltassa ki Rómának. Frigyes eleinte habozott, végül győzött józan esze és Luther mellé állt.
A Luther-ügy azonban tovább bonyolódott. Egy Miltitz nevű pápai kamarás próbálta megkörnyékezni Mártont. Hangoztatta, hogy ő bejáratos a pápai udvarba és kijárja Luther bántatlanságát, csak hallgasson. Márton megígérte, hogyha ellenfelei csöndben maradnak, ő is hallgatni fog.
A lipcsei vita

A dominikánusok azonban nem nyugodtak. Eck János ingolstadti egyetemi tanár vitára hívta ki Luthert, Eck kitűnő szónok és nagy vitatkozó hírében állt. Meglepő, hogy Eck írásaiban ugyanazokat a kifogásokat adja elő, mint Luther. Egy dologban azonban szöges ellentétben áll a nézetük és ez a bűnbocsánat kérdése. Eck a kulcsok hatalmára (Mát 16, 18-19) hivatkozva kijelenti, hogy a pápának hatalma van a bűnök megbocsátására. A vita a buzgó római katolikus „Szakállas” György szász herceg jelenlétében folyt le, 1519. júliusában Lipcsében. Luther érezte, hogy túl kell lépnie a búcsú-kérdésen és a pápai intézmény szentírásbeli eredetét kell megvitatni. Ez a gyökérkérdés. Határozottan kijelenti, hogy a pápaság emberi találmány. Ezért a pápa is tévedhet. Az üdvösség kérdésében pedig nem lehet döntőbíró, mert a bűnbocsánat egyedül Isten dolga.
Luther könyvei

A lipcsei vita után lép most már egyértelműen Luther a reformáció útjára. 1520-ban kiadja három fő reformátori röpiratát. A nemességhez írt dolgozatában tagadja, hogy az egyházi hatalom fölötte állna a világinak. Elveti azt a sokat hangoztatott tételt is, hogy a Szentírást – hitelesen – egyedül a pápa magyarázhatja. A második brosúrában „A keresztyén ember szabadságá”-ról c. írásában kijelenti, hogy a „keresztyén ember, hite által úr, de a szeretet által mindenkinek szolgája.” Könyvét X. Leó pápának ajánlja. A pápát barátságos, jóságos embernek nevezi, akit azonban becsvágyó és alattomos emberek vesznek körül. az ellene indított eljárást Eck bosszújának tartja, és arra kéri a pápát, hogy vessen véget a civódásoknak és parancsoljon nyugalmat az egyházban. Ez volt utolsó békülési kísérlete. Harmadik brosúrájában, „Az egyház babiloni fogságáról” írt röpiratában véglegesen szakít egyházával. A pápát Antikrisztusnak nevezi, aki a szajha Babilonon uralkodik. Kétségbe vonja a szentségek bibliai eredetét és csak hármat tart meg. Hangoztatja az egyetemes papság elvét és elutasítja azt a felfogást, hogy hitbeli dolgokban egyedül a pápa illetékes.
Luther hallatlanul sokat dolgozik. Eleinte latinul ír, de lassan áttér a német nyelvre. Nyelve kifejező, képekben gazdag, olvasmányos. Írásainak zöme Bázelben, a nyomdaipar központjában jelenik meg. Könyveit nemcsak a főrendűek, hanem a művelt városi polgárság is olvassa, sőt még egyházi körök is tanulmányozzák. Írásai néhány hét alatt elkelnek. „Valami különös tavaszvárás uralkodik el lelkében, ami apokaliptikus vonásokkal is ötvöződik”.

Az egyházi átok

A lipcsei vita után az események fölgyorsulnak. A pápa, bíborosokból és a szerzetesrendek generálisaiból egy bizottságot állított föl, hogy pontról pontra állapítsák meg: Luther mely tételei eretnekek. A szöveget sok hibával fogalmazzák meg. Jellemző, hogy nem Luther eredeti tételeit, hanem a dominikánusok által összeollózott szöveget veszik alapul. A bizottság munkája végeztével, Eck unszolására, a pápa végül kiadja Exurge Domine c. kiátkozó bulláját. Az exkommunikáció kihirdetésével Eck Jánost bízzák meg. Eck útja azonban nem mindenütt sikeres. Volt olyan hely, ahol kicsúfolták, sőt egy helyen menekülésre is kényszerítették. A dominikánusok különben sem voltak népszerűek Németországban.
Luther ügye nemzeti üggyé lett. A kiátkozó bullát 1521. januárjában, Wittenberg kapuja előtt néhány barátja jelenlétében ünnepélyesen elégette. A diákság ünnepi fölvonulásban tüntetett Luther mellett, éltetve a nemzet nagy hősét.

A birodalmi gyűlés

Luther további sorsa most már egészen a birodalmi rendek állásfoglalásától függött. A nemrég megválasztott császár, V. Károly 1521-ben összehívta a birodalmi gyűlést Wormsba, részben a választási feltételek pontosítása és a Luther-ügy rendezése érdekében. A császárnak azonban nagyon kellett sietnie, mert a spanyolországi polgárháború és a franciák mozgolódása kezdett veszélyesség válni. A pápai követ tiltakozására az volt a válasz, hogy csupán tanai visszavonása végett hívják meg Luthert. A császár udvari futárt küldött Luther elé, biztosítva ezzel bántatlanságát. Barátai féltő szeretettel vették körül és mindenáron meg akarták akadályozni utazását, nehogy Husz János sorsára jusson. Ekkor mondta Márton emlékezetes szavait: „Ha annyi ördög volna is Wormsban, amennyi cserép a házak födelén, akkor is elmennék, és ha akkora tüzet raknának is Worms és Wittenberg között, hogy lángjai az eget vernék, még akkor is nekivágnék. És ha ott egy szörnyeteg tátaná rám a száját, annak egyenes a torkába lépnék, hogy bizonyságot tegyek az én Uramról, Krisztusról.”
Luther, három barátja kíséretében indult útnak. Amerre kocsija elhaladt, mindenütt ünneplő sokaság fogadta. 1521. április 16-án érkezett meg Wormsba. Szállásán egymásnak adták a kilincset barátok és ismerősök. Mindenkinek volt egy-egy bíztató jó szava. Amikor a birodalmi gyűlés elé vezették, az utca annyira megtelt emberekkel, hogy csak a kerteken keresztül tudták bevezetni a terembe. A trieri püspök megbízottja tette föl a kérdéseket: 1) Elismeri-e, hogy a neve alatt megjelent könyveket ő írta? 2) Fenntartja-e ezeknek tartalmát, vagy visszavon-e belőlük valamint? Luther halkan és kissé elfogódottan válaszolt a kérdésekre. Elismerte a könyvek szerzőségét. A második kérdés megválaszolására gondolkozási időt kért. Barátai csalódottan hallgatták szavait, ellenségei azonban kezüket dörzsölték: Úgy látszik, hogy inába szállt a bátorsága. – Másnap újra elővezették. Luther sorra vette téziseit. Hangja most már erőteljes és bátor volt. Végül kijelentette: „Ha nem győznek meg Szentírásbeli bizonyságokkal, vagy világos észokokkal, úgy lelkiismeretem az Ige foglya, ennélfogva nem tudok és nem is akarok semmit visszavonni, mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten legyen segítségemre.”
Egyszerre felbolydult az egész terem. A zűrzavaros lárma és közbekiabálások miatt a kihallgatást abba kellett hagyni. A császár fölállt és kiment a teremből. (Évek múlva kijelentette: Bánom, hogy akkor nem ölettem meg Luthert, így aztán iszonyú nagyra nőtt a tévelygés). A fejedelmek ragaszkodtak, hogy Luthert még egyszer hallgassák ki. Ez a kihallgatás is eredménytelen maradt. Most is szilárdan kijelentette, hogy semmit sem von vissza.
Luther április 26-án indult vissza Wittenbergbe. Bölcs Frigyes már előbb eltávozott, de előbb megüzente Mártonnak, hogy titokban biztos helyre fogja vitetni. Így történt azután, hogy amikor kocsijuk egy sűrű erdőn vitt keresztül, hirtelen álarcos lovasok vágtattak elő – kísérőik rémülten menekültek. Mártont levetkőztették és lovagi ruhába öltöztetve, meg sem álltak vele Wartburg váráig. Közben Wormsban, hosszú huzavona után, miután már sokan eltávoztak a gyűlésről, megszületett az ediktum, amely Luthert, mint lázadót birodalmi kiközösítéssel sújtja: „Bárki, bárhol élve vagy halva elfoghatja és a hatóságnak kiszolgáltathatja.” Ezt nevezi a történelem wormsi ediktumnak.

Junker Jörg

A várban kevesen tudták, hogy György lovag tulajdonképpen kicsoda – azt hitték, hogy Frigyes foglya, akit házi őrizetben tart. Akkori arcképe, ahogy a híres festő, Cranach Lukács megfestette, egy szakállas, pödört bajszú, dús hajú férfit ábrázol. Luther közel egy évet töltött Wartburgban, elzárva a világtól. Eleinte sehogy sem találta helyét. Ő, aki szorgos munkához volt szokva, most tétlenségre volt kárhoztatva. Álmatlanságra panaszkodott, de lassan magához tért és munkához látott. Régi tervét igyekezett megvalósítani, a bibliának német nyelvre való fordítását. A héberben és görögben otthon volt, így az eredetiből dolgozhatott. Segítette munkáját Erasmus kritikai kiadása. Az Újtestamentummal el is készült. (Az Ótestamentumot később fordította le). Ez a Biblia lett a német irodalmi nyelv megalapozója. A kinti világból csak kósza hírek jutnak a várba. Senki sem tudja, hogy hova lett a vezér. Egyesek azt hitték, hogy külföldre menekült, mások állították, hogy megölték. Ezeket a híreket Luther legfeljebb megmosolyogja, de amikor fülébe jut, hogy Wittenbergben nagy a felfordulás, Karlstadt András és a rajongók valóságos forradalmat robbantottak ki, Luther egyre nyugtalanabbá válik. A wittenbergi fejetlenséget és lázongást sem a városi magisztrátus, de még a fejedelem sem képes lecsillapítani, Luther elhatározza, hogy otthagyja Wartburgot. Frigyes megtiltja, mert a birodalmi kiközösítés fennáll. Luther azonban nem törődik az ediktummal, nem félti életét és Frigyes tiltó szavára csak ennyit válaszol: „Ő nagyobb úr oltalma alatt áll, mint a fejedelem.”

Újra Wittenbergben

1522. márciusában újra megjelenik Wittenbergben. Ami látott nagyon elszomorította. Karlstadtot hazaküldi falujába, ő pedig elkezdi az igehirdetést. Az eredmény rendkívüli, a rend újra helyreáll. Kijelenti; ha erőszakhoz akartam volna folyamodni, nagy vérontást idézhettem volna elő Németországban. Olyat, hogy még a császár sem lett volna biztonságban. De mi volna ez? – teszi föl a kérdést, csupa test lélek rontása.”
Az egyetemen egyelőre nem taníthat, de a diákok tömegesen keresik föl. És nemcsak a hazai, de a külföldről érkezők is. Kis toronyszobácskájában állandóan dolgozik, ír, és adja ki röpiratait. Közben maga köré gyűjti a tisztafejű, világos látású embereket. Közöttük van a legkiválóbb, - későbbi utóda – Melenchton Fülöp, a nagyhíró Reuchlin unokaöccse. Az 1522-23. év során rohamosan terjed a reformáció. Nemcsak a birodalomban, hanem a határokon túl is, főleg a németajkú lakosság körében. Így a skandináv államokban, lengyel földön és hazánkban is. Megkönnyíti a mozgalom terjedését, hogy a császár másfelé van elfoglalva. A birodalmi gyűlésen a pártolók vannak többségben. A kolostorok lassan kiürülnek. Wittenbergbe egyre több szerzetes és apáca érkezik, akik otthagyták kolostorukat és most ellátatlanok. „Nagyon sajnálom őket – mondta Luther – szánalmas népecske”. A legtöbb apáca nemesi család sarja volt, kiket családjuk – mint lányfölösleget – bedugott valamelyik kolostorba.
Luther megpróbálta őket visszahelyezni a családjukba, de a legtöbbje elzárkózott. Nagy gond volt az ellátásuk. Luther maga is igen szerény fizetésből élt. Havi jövedelme mindössze 9 aranyforint volt. Sokan tanácsolták, hogy nősüljön meg. Luther tétovázott, már korosodó ember lévén, elmúlt már 40 éves, ami abban a korban az öregség kezdetét jelentette. Végül rászánta magát és Bora Katalint, a kisnemesi származású volt apácát vette feleségül. Házassága nagy port vert föl. Ellenségei gúnyolódtak: Ugye nagyon szűk a barátcsuha? Katalin rendkívül ügyes háziasszonynak bizonyult. A kolostort vendég- és diákszállóvá alakította. Ellátásáról és belső rendjéről is maga gondoskodott. Volt sörfőzdéje és állatállománya is. Luther apjának nagyon tetszett fia házassága. Most már kedves fiának szólítja. Mártonnak nagy szüksége volt felesége gondoskodására, mert sokat betegeskedett.

A parasztfelkelés. Müntzer

1525 a döntések éve. A vándorprédikátorok által felizgatott tömeg sok helyen mozgolódni kezdett. Ezeket a helyi felkeléseket azonban elfojtották. Akkor vált országos méretűvé, amikor az elégedetlenkedők élére Müntzer Tamás – előbb zwickaui, majd alstedti pap állt. Müntzer eleinte Luther szellemében tanított, Zwickauban azonban a „rajongó próféták” hatása alá került és most már nemcsak az egyház hibáit ostorozta, hanem Luthert is megtámadta: hazudozó sültbolondnak, arcátlan csuhásnak nevezte. Müntzer egy új gyülekezetet akart létrehozni, amelyben tökéletesen megvalósul Isten országa. Hirdeti, hogy ezt fegyveres erővel kell megvalósítani. Müntzer röpiratban biztatja felkelésre a parasztokat. Luther megpróbálja lecsillapítani a forrongást. Nem sikerült. A mozgalom egyre jobban szélesedik. Szökött katonák, sőt még nemesek is beállanak a parasztok táborába. Útjukat vér és tűz kíséri. Luther röpiratban felszólítja a fejedelmeket: „A parasztok rabló és gyilkos hada” ellen való fellépésre. Müntzer végül is elbukott. Szekértáborát a fejedelmi csapatok elfoglalják. Müntzert is elfogják és kivégzik. – A parasztfelkelésért sokan Luthert hibáztatják. Így népszerűsége rendkívül megcsappan. Most már nem dicsőített nemzeti hős. A háború zűrzavarai közepette meghal pártfogója is. Frigyes utóda azonban továbbra is védelmezi Luthert.

Az 1525 utáni állapotok

A wormsi birodalmi gyűlés után a császár elhagyta Németországot. A pápával és a franciákkal folytatott háborúja egészen leköti; így sem kedve, sem ideje nincs a Németország belügyeivel való foglalkozásra. az 1526. speyeri birodalmi gyűlésen a két párt egyenlő erővel vonul fel és ez, valamint az állandó török veszedelem, elősegítette a kompromisszumos megoldást. Abban állapodtak meg, hogy vallási ügyekben minden fejedelem maga dönthet. Luther ellene volt ennek a megoldásnak, mégis a helyzet kényszere alatt, elfogadta.
A második speyeri birodalmi gyűlésen azonban már túlsúlyba jutottak a katolikusok és wormsei ediktumot újra megerősítették. Hat fejedelem és 14 város azonban protestált és kivonult a teremből. Innen a protestáns elnevezés.
A protestánsok szorult helyzetbe kerültek. Ekkor a hitbuzgó Hesseni Fülöp fejedelem – a reformáció táborának megerősítése végett – megpróbálta összebékíteni a reformáció svájci és wittenbergi ágát. A marburgi kollokviumon (1529-ben) azonban az úrvacsora kérdésében nem tudtak egy nevezőre jutni – nagy kárára a reformációnak.
Az augsburgi birodalmi gyűlésen (1530) Worms óta először jelent meg V. Károly. Mint buzgó római katolikus megpróbálta helyreállítani az egységet. Ezért lehetővé tette, hogy az evangélikusok részletesen kifejtsék véleményüket az egyházról és a rk. tanokról. Erre a gyűlésre készítette el Melanchton Fülöp az Augusta Confessio néven ismert evangéliumi hitvallást. Ez a hitvallás, két részben, pontosan körvonalazza a reformáció táborának nézeteit: a bűn, a megigazulás, a hit és a jócselekedetek kérdésében. Luther nem vehetett részt ezen a gyűlésen (még mindig fennállt az ediktum érvénye) – A közeli Coburgból figyelte az eseményeket és tanácsaival segítette híveit. Végül is az evangélikus fejedelmek erről a gyűlésről is kivonultak.
A birodalmi gyűlés után 1531-ben Schmalkaldenben szövetségre léptek. A meginduló harc változó sikerrel tovább folyt. Végül az augsburgi vallásbéke (1555) véget vetett a viaskodásnak. Ez a béke szabadságot adott a reformáció lutheri ágának, egyúttal kimondta a „cuius regio, eius religio elvet”, ami később sok visszaélésnek lett a szülőanyja.

A reformátor halála

Luther ekkor már nem élt. Súlyos betegen még egyszer hazavitette magát szülővárosába. A fejedelem háziorvosa mindent megpróbált Márton gyógyulása érdekében, de már nem tudott rajta segíteni. Halálos ágya mellett egykori diákbarátja Justus Jonas és a helybeli lelkész áll. Zihálva, hörögve imádkozik és Krisztus kegyelmébe ajánlja „lelkecskéjét” (így nevezte mindig a lelkét). 1546. február 18-án reggelre véget ért a haláltusa. Négy nappal később bevonul Wittenbergbe a gyászmenet. A vártemplomban helyezik örök nyugalomra. Melanchton tartotta a gyászbeszédet.
Hogy ki volt Luther Márton, nehéz néhány mondatban összefoglalni jellemét és értékelni azt a hatalmas munkát, amit Isten rajta keresztül véghez vitt. Nem tudom, hogy mit csodáljunk benne jobban, a rettenthetetlenségét, zsenialitását, hallatlan munkabírását, vagy az alázatot, ahogy Krisztust szolgálta. Vele egy egészen új kor veszi kezdetét.