Címlap

Kálvin tanítása az eleve elrendelésről

Amit Kálvin tanításaiból eddig elmondtam csupán morzsácskája annak a hatalmas alkotásnak, amin Kálvin egész életén át dolgozott. Ismertetésem csak fénykép, ami a valóságot csak annyiban közelíti meg, mint egy fotófelvétel a parlament épületéről. Mégis ha sikerült az érdeklődést valamennyire is fölkeltenem, akkor fáradozásom nem volt hiábavaló.

Az ismertetésből szándékosan kihagytam Kálvin legjellegzetesebb tanításának az eleve elrendelésnek a kérdését, mert úgy érzem, hogy ez megérdemel egy külön fejezetet. Ha valami különösképpen jellemzi a református vallást, az a predestináció. Ez az a tanítás, ami századokon keresztül sok vitát váltott ki, de akik hittel elfogadták, hithősökké váltak.

Nos, a következőkben megpróbálom röviden összefoglalni, amit Kálvin erről a kérdésről tanított, végül pedig ismertetem a XX. sz. néhány jeles teológusának álláspontját a predestinációról.

Már az előzőekben szó volt arról, hogy a reformáció három alapigazságához (egyedül hit által, Krisztus által és kegyelem által) – negyedikként a Szentírást vette: egyedül a Szentírás által (=sola Scriptura). Mit jelent ez? Azt, hogy hitünk és cselekedeteink egyedüli zsinórmértéke Isten kijelentett Igéje, vagyis a Szentírás, - mégpedig a teljes Biblia. Kálvin az Ótestamentumot egyenértékűnek tartotta az újjal, amit az Újtestamentum tanít az az Ótestamentumra épül. A Szentírás alapos tanulmányozása során egyre fényesebben ragyogott fel előtte a szuverén Isten képe. Ez az Isten cselekvésében nem korlátozható, minden szál az Ő kezében fut össze, minden hatalom égen és földön egyedül az övé. „Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké”. (Róm 11,36). Ebből következik „akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít.” (Róm 9,18). Ebben a szuverén Istenképben teljesedik ki a keresztyénség, mint a világ urát központba állító világvallás. Ez az Isten nemcsak mindenható, hanem korlátlan úr is. Bármit tesz is, „jótetszése” szerint teszi, és az ember nem vonhatja kérdőre, hogy mit, miért tesz. Ez az Isten titka, amit feszegetni Isten ellen való bűn. Kálvin erről azt mondja: „Engedjük meg a keresztyén embernek, hogy feltárja szívét-lelkét Isten minden beszédére, melyek rá vonatkoznak, de azzal a kikötéssel, hogy amint előbb az Úr is becsukta az ő száját, az ember is zárja le a további kutatás útját maga előtt”. (III.21,3). Az eleve elrendelésben Isten és az eredendő bűn miatt minden jóra képtelen ember áll szemben egymással. Ez a szakadék a gyarló ember számára áthidalhatatlan. Ami azonban az embernek lehetetlen, Isten maga tette lehetővé azáltal, hogy a Fiában a Krisztusban hidat épített önmaga és az ember között. Még pedig élő és járható hidat. Isten a saját jótetszése szerint ezt a munkát kétféleképpen végzi:
a) az egyetemes kegyelem által, mely a földi embernek lehetőséget biztosít, hogy Isten dicsőségét szolgálja,
b) a különös kegyelem által, amely meghatározza az ember üdvösségét, örök sorsát. Ez a kegyelem kiválasztó kegyelem, alapja az örök isteni akarat. „Tanácsom megáll és véghez is viszem minden akaratomat.” (És 10,20)

Kálvin következetes az ige átgondolásában és kifejtésében, mert azt vallja: ahol van kiválasztás, akkor annak ellenkezője is van, vagyis van elvettetés is. Ez az, amit kettős predestinációnak nevezünk.

Az ember üdvösségének vagy elkárhozásának kérdése a keresztyénség kialakulása óta vitatott. Az őskeresztyének között általános volt az a vélemény, hogy Ádám bűnesete óta kik járnak a bűn útján és kik igyekeznek megtérni a bűnből. Ez később oda módosult, hogy a megtért és cselekvő emberek kiérdemlik az üdvösséget (ez a rk. álláspont). Pelagius tagadta az eredendő bűnt, azt állítva, hogy az üdvösség az ember szabad akaratától függ. Augustinus egyházatya viszont – éppen a Szentírás alapján – azt tanította, hogy az ember teljesen képtelen a jóra. Kárhozatra méltó bűnös – Isten azonban az Ő jótetszése szerint mégis egyes embereket kiválasztott az üdvösségre. (Augustinus azonban nem beszél határozottan az elvetésről, csupán érinti azt. Tanítása tehát nem következetes). A reformátorok, Augustinusból kiindulva, a predestináció álláspontjára helyezkedtek. Luther a De Servo Arbitrio c. művében foglalkozik a predestinációval, rámutatva az emberi akarat bénaságára. Zwingli is hasonló álláspontot képvisel, amikor azt mondja, hogy az üdvösség dolgában, minden emberi érdem ki van zárva, egyedül Isten kegyelmétől függ az üdvösség. A kettős predestinációt azonban következetesen Kálvin fejtette ki az Institutióban.

A III. könyv 21,5 pontjában így határozza meg a predestináció lényegét. „Predestinációnak Istennek azt az örök rendelkezését nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Ugyanis nem egyforma állapotra vannak teremtve, hanem egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat. Tehát aszerint, hogy valamelyik ember ezeknek a céloknak az egyikére, vagy másikára teremtetett, mondjuk azt, hogy életre vagy halálra van elrendelve”.

Ez a következetes végigvezetése a Szentírás tanításának, valóban lenyűgöző. Kövessük azért azt az utat, amit Kálvin végigjárt, amikor az eleve elrendelés tanát, a Szentírás alapján megalkotta. Kálvin így indokolja: „A Szentírás a Szentlélek iskolája, amelyből, ahogyan semmi sem hiányzik, ami tudásra hasznos és érdemes, így semmi olyat nem is tanít, amit ne volna hasznos tudni. Vigyáznunk kell, nehogy elzárjuk a hívőket attól, amit a Szentírásban ránk hagyatott az eleve elrendelésről, nehogy olyan színben tűnjünk föl, mintha rosszindulatúan meg akarnók fosztani őket Isten jóságától, vagy a Szentlelket vádolnók, hogy olyan dolgokat tesz ismertté az emberek előtt, amit legjobb volna eltitkolni”. (III. 21,3)

Isten a kiválasztást nemcsak „egyes személyek esetében mutatta fel, hanem Ábrahám egész ivadékában példát adott arra, hogy világossá tegye, miszerint az Ő választásán múlik minden nép jövőjének alakulása. Amikor a Felséges örökséget osztott a népeknek és szétválasztotta Ábrahám fiait … - Izrael népe volt az Úr része, Jákób az Ő sorsul juttatott öröksége.” (III. 213. IV. Móz 32,8-9). Isten tehát egy népet kiválaszt magának, ugyanakkor a többieket elveti anélkül, hogy ezt indokolná. Ennek a kiválasztott népnek semmi jogcíme sincs a dicsekvésre. Mindez Isten ingyen kegyelméből történik. „Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott ki titeket, hogy minden népnél többen volnátok, mert ti minden népnél kevesebben vagytok, hanem (tetszett neki, hogy titeket válasszon), mivel szeretett titeket.” (V. Móz 7,7-8)
Kálvin azonban itt nem áll meg, hanem rámutat az eleve elrendelés egy második fokozatára, arra – amire az Úr Jézus is figyelmezteti az öntelt zsidókat, hogy különbség van Ábrahám utódai és Ábrahám gyermekei között (Ján 6,37-39). Izmaél kezdetben egyenlő rangban volt testvérével Izsákkal. Tagja volt a szövetségnek is, hiszen Ábrahám őt is körülmetélte, mégis Isten elvetette. De ennél is meggyőzőbb példa Ézsau és Jákób esete. Még a fiúk megszületése előtt kijelenti Isten: „a nagyobbik szolgál a kisebbnek”. (V. Móz. 25,23 b), majd pedig elhangzik a végső ítélet: „Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1,2). Később nyilvánvalóvá lesz az is, hogy Jákób háza sem méltó erre az isteni szeretetre. Kitűnik ez a Sínai törvényadás alkalmával. Lapozzuk csak föl a Szentírásnak ezt a helyét. A törvényadáskor azt mondja az Úr: „Ha figyelmesen hallgatok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek valamennyi nép között az enyéim”. (II. Móz. 19,5). A nép válasza az volt: „Valamit rendelt az Úr mind megtesszük.” Mi történik ezek után? Durva törvényszegés, bálványimádás, az aranyborjú. Ha akkor az Úr, igazsága szerint cselekszik, mindnyájan halál fiai. Isten azonban meghallgatja Mózes közbenjáró imádságát és megkegyelmez a bálványimádó és törvényszegő népnek. (Mózes itt az Úr Jézus előképe). De nem mindenkinek! „Könyörülök, akin könyörülök …”

Milyen elgondolkoztató mindez. Amikor az ember cselekedeteire épít, reménytelenül elveszett. A törvényszegés miatt átok alá kerül Izrael, és csak a maradék marad meg. A történelem folyamán tovább romlik a helyzet, Izrael fokozatosan eljátsza Isten szeretetét és egyre alkalmatlanabbá válik arra a szent küldetésre, hogy jellé váljon a pogányok között élő és igaz Isten felől. Sőt gyakorta válik bálványimádóvá, megszegve ezzel Istennel kötött szent szövetségét. A prófétákat, akik az Úr kemény ítéletét hirdetik – az Úrtól való elpártolás miatt – üldözni kezdik és némelyeket meg is ölnek. Illés próféta a Hóreb hegyen így jajong az Úr előtt: „Nagy búsulásom van az Úrért, mert elhagyták a te szövetségedet Izrael fiai, a te oltáraidat lerombolták, és a te prófétáidat fegyverrel megölték és csak egyedül én maradtam meg és engem is halálra keresnek”. (I. Kir 19.10). Isten válasza azonban az, hogy van még hétezer, akik nem hajtottak térdet Baálnak. A helyzet azonban nem sokat változott. Ézsaiás így panaszkodik: ki hitt a mi beszédünknek és az Úrnak karja kinek jelentetett meg? Az elvakult és megkövéredett szívű nép bedugta füleit a prófétai szó elől. Isten még egy kísérletet tesz, hogy a makacs és bálványimádó népet észre térítse. „Az Úr, az ő atyáiknak Istene, elküldte hozzájuk követeit, jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták az Ő beszédeit megvetették és prófétáival gúnyt űztek, míglen az Úr haragja fölgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség.” (II. Krón 36, 15,16).

Az ítélet valóban rettenetes volt: Jeruzsálem rommá lett, népe pedig szétszóratott, és csak egy maroknyi maradt meg Izraelből. Ehhez a maradékhoz küldi el az Úr, egyszülött Fiát, az Úr Jézust. Ebben az isteni kegyelmes cselekedetben mérhető le az Atya kibeszélhetetlen szeretete és végtelen irgalma. Népe azonban nem fogadta be, elfordul tőle, sőt összefogva a pogány világgal keresztre feszíti. De Urunk örök terve, amit elvégzett a világ felől, nem válik semmivé. Az alkalmatlanná lett Izrael helyett új szövetséget köt, de most már nem egy néppel, hanem az egész emberiséggel. Így jön létre a lelki Izrael, az anyaszentegyház. Ebbe a szent közösségbe, hívogatja az Úr Jézus kora gyermekeit. „Minden, amit nekem ád az Atya, én hozzám jő, és az aki hozzám jó, semmiképpen ki nem vetem.” (Ján 6,37).Ezt a hívást azonban csak kevesen hallották meg és csak azok mentek hozzá, akiket maga kiválasztott (Ján. 15,16). Isten kiválasztó kegyelmének részletes, alapos és világos kifejtését Pál apostol leveleiben találjuk meg. Ennek alapigéje, locus classicusa az Ef 1,3-5. „Áldott legyen az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban, aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne, a világ teremtése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jókedve szerint”. Ez az ige kizárja az ember közreműködését és érdemes voltát, mert a kiválasztás, a világ teremtése előtt történt, még pedig az Ő fiában, a Krisztusban. A predestináció tan azonban legbővebben és legvilágosabban a Római levél 9-10 részében van kifejtve. Pál apostol, ótestamentumi példák egész tárházát sorakoztatja fel a kettős predestináció mellett. Végül így fejezi be mondanivalóját: „Mit mondunk hát? Azt, hogy a pogányok, akik az igazságot nem követték, az igazságot elnyerték, még pedig a hitből való igazságot. Izrael ellenben, mely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére (Róm. 9,30,31). Az elvettetés és megkeményedés Izraelre nézve azonban csak ideiglenes és átmeneti „ameddig a pogányok teljessége bemegyen.” (Róm 11,25).

Kálvin kettős predestinációs tana ellen, a századok folytán igen sok kifogás és vád hangzott el. Ezeket a vádakat, amelyek még az ő életében hoztak föl a kettős elválasztás tana ellen, maga sorra megcáfolja. Nincs mód arra, hogy ezeket mind sorra vegyük, csupán négy elítélő észrevételre fordítsunk figyelmet. A leggyakrabban hangoztatott vád az, hogy a kettős predestináció Istent zsarnoknak mutatja be, aki az embert, mint Isten teremtményét semmibe veszi. Nos, zsarnok az, aki önkényesen, minden törvényt felrúgva, kénye-kedve szerint uralkodik és bánik az alattvalóival. Ezzel szemben Kálvin rámutat, hogy ebben a világban minden megbízható törvények szerint meg végbe, és ezek a törvények az Urat is kötik. Tehát ki van zárva az önkényeskedés.

A másik vád a predestináció ellen az, hogy Isten személyválogató. Ez akkor volna igaz, ha az Úr emberi érdemek szerint választana ki egyeseket.

A harmadik vád az, hogy Isten a rossznak a szerzője, az ember tehát nem felelős a tetteiért. Kálvin szerint ezt csak a hitetlen ember állítja, hogy mentse a maga gonoszságát. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a bíróság előtt egyszer így védekezett egy vádlott: Nem tehetek róla, Isten tett engem bűnözővé. Mire a bíró így válaszolt. Isten engem pedig arra rendelt, hogy magát elítéljem.

Sokan fatalizmussal azonosítják a predestinációt. Ha van predestináció, hangoztatják, akkor az ember számára nincs más lehetőség, mint megadni magát a sors kivédhetetlen csapásainak. A predestináció azonban jellegében és céljában egészen más, mint a fatalizmus. Ez tétlen, passzív magatartásra ösztönöz, a predestináció pedig erőteljes, lendületes és győzelmes életre. Az Isten kegyelmi kiválasztásába vetett hit hősöket szült. Gondoljunk itt az angol puritánokra, vagy az USA-t megalapító Zarándok-atyákra, vagy a mi gályarab prédikátorainkra. Mindegyiküket a kiválasztottságuk tudata tette hallatlanul erőssé a hitben való helytállásban, ugyanakkor meg voltak győződve, hogy isteni küldetést töltenek be.

Összegezve az eddig mondottakat: A predestináció a szuverén Isten örök és változhatatlan végzésén alapszik, amibe az embernek semmi beleszólása sincs. Ez a kiválasztás, már a bűneset előtt megtörtént, de a bűneset után jutott érvényre. A predestináció kettős: üdvösségre és kárhozatra, életre és halálra szóló, de ez nem jelenti, hogy a világ kívül marad Isten cselekvő akaratán. A predestinációt Isten az Ő fiában a Krisztusban hajtja végre és a hívő lelkek számára válik megrendíthetetlen fundamentummá és győzelmes életakarattá.

A kettős predestináció tanát Kálvin utódai, Béza és társai még szigorúbban fogalmazták meg. A XVII. századi ortodox kálvinizmus enyhíteni akart a kálvini tanításon és csak a kiválasztást hangoztatta, az elvettetést nem. A II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté is enyhébb formában fogalmaz. „Isten öröktől fogva, szabadon és ingyen kegyelemből, személyválogatás nélkül, eleve elrendelte, vagyis kiválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban idvezíteni akar.” (II. Helv.Hitv.)

A Heidelbergi Káté az anyaszentegyházról szóló kérdésében foglalja össze az eleve elrendelésről való véleményét: „Hiszem, hogy Istennek fia az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, az igaz hitnek egységében, magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, a világ kezdetétől annak végéig. Azt oltalmazza és fenntartja. És hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” (54.kérdés)

A predestináció kérdésének ez a legmegnyugtatóbb befejezése lenne, mégis úgy érzem tájékozódásunk ebben a kérdésben hiányos volna, ha nem kísérnők nyomon napjainkig a predestináció-tan útját. A predestinációt az egyházak mindenike valamilyen formában elfogadja, de arra a kényelmes és cseppet sem igei álláspontra helyezkednek, hogy Isten azokat választotta ki az üdvösségre, akikről „előre tudta”, hogy jót fognak cselekedni, tehát érdemesek lesznek az üdvösségre. A XIX. századi liberális (szabadelvű) teológiai gondolkozás a predestináció kérdését egészen háttérbe szorította. A század vége felé a holland „szigorú református” irány, amelynek vezéralakja Kuyper Ábrahám volt, újra a kálvini vonalra helyezkedett, és igyekezett tisztázni a predestináció – a világiak által is vitatott – néhány kérdését. Ennek az irányzatnak, hazánkban Sebestyén Jenő teológiai tanár, az ún. „történelmi kálvinizmus” atyja volt a képviselője. A fő kérdés az volt, hogyha Isten mindent jótetszése szerint cselekszik, - amibe az embernek semmi beleszólása sincs, - akkor hová lesz az ember erkölcsi felelőssége? Erre a kérdésre nagyon érdekes és elgondolkoztató választ ad Sebestyén Jenő. Szerinte „A Szentírás változatlan határozottsággal tartja fenn egyfelől Isten abszolút szuverenitását, feltétlen mindenhatóságát, - másfelől az ember erkölcsi személyiségét és felelősségét minden helyzetben, még a bűnnel szemben is.” Ezt a szentírási részek egész sora igazolja. Vannak olyan helyek, melyek egészen metafizikai, vagyis emberi tapasztalás határán túli dolgokra tartoznak és vannak amelyek az etikai vonalra, vagyis az emberre vonatkoznak. Ez a két vonal párhuzamosan fut egymás mellett, de szemünk számára soha sem találkozik, azonban Istenben összefutnak.

A kettős predestináció kérdésében egészen új medret ásott, a XX. század nagy teológusa Barth Károly. Barth mind a liberális teológia, mind az új ortodoxia álláspontját elveti, de ugyanakkor fölülvizsgálja a reformátorok idevonatkozó tanítását is. Isten kegyelmi kiválasztása, kijelentett igazság. Éppen ezért, csak hit által ismerhető meg. Ez pedig azt jelenti, hogy nem emberi gondolkozás eredménye és nem is tapasztalás tárgya. Kétségtelenül el kell ismernünk azt, hogy a történelmi események szükségszerű összefüggései nagymértékben belejátszottak mind Luthernek, mind Kálvinnak a predestinációs tanába. Ezért jobban tesszük, ha ebben a vonatkozásban nem követjük őket. Szerinte a kálvini alapigék, a Róm. 9-10 részek nem annyira a predestinációról szólnak, mint inkább Istennek Izraellel szemben tanúsított szabad ténykedéséről, így a predestináció kérdésének csak másodlagos, kisegítő szerep jut. Nem eledel, csupán só, amely ízt ad az ételnek. Barth a predestinációt – teológiájának megfelelően – Krisztus-centrikusan fogja föl és nem a szuverén Isten gondolatból indul ki. Ami a Golgotán értünk történt, az öröktől fogva elrendelt döntése volt Istennek, de a kiválasztásunk időbeli megvalósulásának képe is. Amit Isten öröktől fogva elrendelt, - tehát az elvettetést is – Krisztus magára vette, erre mondott igent, de ezzel a mi elvettetésünket fel is függesztette. (Barth: Isten kegyelmi kiválasztása. Négy előadás, amit Debrecenben és Kolozsváron tartott).

Ravasz László, aki inkább a barthi irányt követi, megpróbált közvetíteni a szigorú református és barthi irány között. Négy prédikációban foglalkozik a predestináció kérdésével. Néhány gondolat az igehirdetésből:
Üdvösségünk alapja Isten kikutathatatlan jótetszése. „Könyörülök, akin a könyörülök.” Nincs jogunk zúgolódni, hogy miért ilyennek vagy olyannak teremtett. Egyáltalán ki perelhet azért, hogy az egyik lény féreg, a másik sas. A hitetlen ember nem érzi magát kifosztottnak, mert egyszerűen nincs Istene. Az „eleve elrendelés a hívők számára adatott, de azok számára szükségképpen adatott.” Ha valaki kételkedik a predestinációban, azért van, mert még gyenge a hite.

Az elmondottakat fejezzük be egy rövid értékeléssel. A predestináció tan Kálvin számára nem elvont igazság, hanem egész lelkének legbensőbb meggyőződéséből – hitvallás. Bátran és boldogan hirdette ezt a riasztó rendelést (horribile decretum) – ahogy ő nevezte a predestinációt, mert szilárd meggyőződése volt, hogy a világ fölött élő Isten uralkodik, és az emberlétnek egyetlen célja lehet, ezt a hatalmas Urat szolgálni. Ez a belső meggyőződés tette őt hallatlanul bátorrá, minden tettében kitartóvá és végül győzelmessé. Jelmondata: Szívemet égő áldozatul neked adom Uram, a hűséges presbiteri szolgálat ösztönző példája lehet.

Felhasznált irodalom:

Kálvin János: Tanítás, a keresztyén vallásra. (Ford.: Békési Andor) Zsin. Sajtó o. 1986.
Kálvin János: A predestinációról (Ford.: Szabó Piroska) – utószót írta: Kónya István
Európa Könyvkiadó, 1986.
Barth Károly: Isten kegyelmi kiválasztása
Városi ny. Debrecen, 1937.
R.Brockhaus: Gondolatok a Római levélről. Ev.Kiadó
Colijn: Egyháztörténet. Sárospatak
Egyháztörténet I. (Szerk.: Tóth – Kása – Tőkéczi)
Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen 1936 (több előadás, köztük Csáki Benjamin: Kálvin predestinációs tana.
Kónya István: Tanulmányok a kálvinizmusról.
Akadémia Kiadó, Bp. 1975.
Segesváry Lajos: AZ egyháztörténet alapvonalai
Ravasz László: Az eleve elrendelésről. Négy igehird. 1937. „Legyen világosság” kötetben.
Sebestyén Jenő: A predestináció és problémái.
Budapest, 1922.
Részész Imre: Öntudatos hit. Debrecen, 1944.