58. kérdés: Miféle vigasztalásod van az örökéletről szóló vallástételedből?

Felelet:
Az, hogy mivel már e mostani életemben is érzem szívemben az örökélet kezdetét, ez élet után oly tökéletes boldogságom lesz, amilyent soha szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szív meg nem gondolt, amelyben Istent mindörökké magasztalom.

Az örökélet kezdetét már itt a földön is érzem szívemben – mondja a Káté. Ezt valóban meg is lehet érezni annak, aki közel van Istenhez. Aki szereti Istent, templomba jár, imádkozik, Bibliát olvas, benne van az Isten szeretetének az áramkörében, az tudja, hogy van örökélet, az nem fél úgy a haláltól, mint mások, akik ezt nem tudják. A halál utáni élet titkát már az orvostudomány is boncolni kezdi. Bizonyára hallottatok azoknak a vallomásáról, akiket a klinikai halálból hoztak vissza. Legtöbbjük arra emlékezett, hogy egy sötét folyosón vagy alagúton ment át, aminek a végén erős fényesség vagy fényes alak várta és nagy szeretet. Soknak fájdalmas volt a visszatérés, volt, aki azt állította, hogy látta autóbalesetet szenvedett testét kívülről. Ezek felett a vallomások felett lehet vitatkozni, lehet orvosilag tovább vizsgálni a kérdést. A mi hitünk alapja Jézus Krisztus feltámadása és az ő örökéletről szóló ígérete. Érdemes azonban tudnunk erről a jelenségről is.
Persze az örökélet kérdése titőletek messze esik, mert még fiatalok vagytok, s az egész élet előttetek van. Az itteni élet gondja foglal le teljesen, fiatalság, szerelem, pályaválasztás, és ez normális dolog. Mégis gondolnotok kell az örökéletre is, mert egyszer mindenkinek meg kell halni, s egyszer mindenkinek át kell menni vagy az örökéletbe, vagy az örök kárhozatba, vagy a mennyországba, vagy a pokolba. Ezt nem lehet megspórolni. Ezenkívül mindnyájunknak vannak szeretteink, édesanyátok, édesapátok, testvéretek, és soha nem lehet tudni, ki mikor hal meg, kit mikor hív haza Isten, s akkor fel kell, hogy legyen készülve a lelketek arra: van örökélet. Örökélet nélkül az egész földi élet értelmetlen és céltalan lenne. Az örökélet adja meg mindennek az értelmét. A Káté és a Szentírás szerint ott tökéletes boldogságunk lesz, amilyent soha szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szív meg nem gondolt. Egyszerűen azért nem gondolt meg soha emberi szív, mert nem tudja elképzelni, milyen lesz az örökélet. Gondoljatok arra, hogy itt a földön csak a földi szépségekből milyen keveset tudunk felfogni. Nem tökéletes a hallásunk. Vannak ultrahangok, amiket mi nem hallunk, de meghallják az állatok, pl. a kutyák, vannak ultraszínek, amiket mi nem látunk, de látják esetleg a méhek. Az egész színskálának mi csak nagyon kis részét látjuk, és az egész hangmezőnek csak egy kis töredékét halljuk. Milyen gyönyörű lehet maga a teremtett világ is, s abból milyen keveset látunk, alig egypár színt és azoknak a keverékeit. Milyen más lesz majd az örökéletben, ahol közel látjuk Isten szeretetét, a teremtett világ minden szépségét és annak a másik, számunkra láthatatlan világnak is a csodáit. Pál apostol írja (valószínűleg magáról) a Korinthusbeliekhez írt II. levél 12. részében: „A dicsekvés azonban nem használ nékem: rátérek azért a látomásokra és az Úrnak kijelentéseire. Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-é, nem tudom, ha testen kívül-é, nem tudom: az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy az az ember (ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom: az Isten tudja) elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie.” Nem sokat mond nekünk Pál apostol a paradicsomról, csak azt, hogy hallott kimondhatatlan beszédeket. De képzeljétek el, hogy ha az egész emberi társadalom vak lenne, s ebben a vak társadalomban valakinek megnyílna a szeme, és látná a naplementét és a virágok színét, vajon el tudná mondani a többieknek, mit látott? Nem tudná elmondani, mert nem ismerné azokat a szavakat, hogy fény, piros, árnyék, kék, zöld. Nem tudna semmit sem elmondani, még azt sem, hogy látott, mert azt a szót sem ismerné, hogy látni, csak azt tudná, hogy olyan dolog történt vele, amit nem tud elmondani. Így volt valahogy Pál is, amikor Isten megengedte, hogy belásson egy pillanatra az örökkévalóságba. Ezért mondja a Káté azt, hogy olyan tökéletes boldogság lesz, amilyet szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szív meg nem gondolt.
Mi a földi élet legnagyobb öröme? Képzeljétek el, hogy egy nagyon szép ruhát kapnátok, de minden barátotok és minden barátnőtök elfordulna tőletek, és nem állna veletek szóba. Akkor boldogok lennétek? Nem. Képzeljétek el, kapnátok egy nagy összeget, de az egész faluban vagy városban mindenki gyűlölne benneteket, félrefordulna, és nem szólna hozzátok. Boldogok lennétek? Nem. A boldogsághoz hozzájárul és segíthet a pénz és az anyagi előrehaladás is, de a boldogságnak nem ez a lényege, a boldogságnak a lényege a szeretet. Egy árva gyermeknek lehet nagyon szép ruhája, de ha nincs édesanyja és édesapja, aki szeresse, nem tud igazán boldog lenni. És lehet, hogy egy másik gyermeknek nincs szép ruhája, de igaz szeretet veszi körül otthon, átölelik, megsimogatják, megértik, és imádkoznak érte, és vele vannak, akkor az a gyermek mégis boldog. A boldogság forrása a szeretet. Ha a földön az emberi szeretet tud igazán boldoggá tenni, akkor az örökéletben mennyivel inkább boldoggá tud tenni az Isten látható és közel való szeretete. Ezért mondja a Káté, hogy majd ott Istent mindörökké magasztalom.