100. kérdés: Oly súlyos bűn-e esküvéssel vagy átkozódással az Úr nevét káromolni, hogy Isten még azokra is haragszik, akik amennyire tehetnék, azt meg nem tiltják vagy meg nem akadályozzák?

Felelet:
Bizonyára nagy: mert nincsen is nagyobb bűn, vagy amely ellen Isten haragja rettenetesebb lenne, mint az ő nevének káromlása. Azért meg is parancsolta, hogy ez a bűn halállal büntettessék.

A harmadik parancsolat így szól: Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi. Itt sok mindenről van szó. Elsősorban a káromkodásról. Istent gyalázó nép vagyunk. Menjetek ki az utcára, vagy menjetek egy kocsmába, figyeljétek meg az emberek beszédét, sokszor minden ok nélkül Istent gyalázzák és káromolják. Évszázadok óta gyalázzuk Istent, és évszázadok óta büntet bennünket. 500 év óta nem nyert a magyar nép háborút, és 500 év óta változatlanul Istent káromolja. Nem döbbenünk reá, hogy beteljesedik rajtunk a Tízparancsolat, hogy nem hagyja Isten büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.
Persze lehet azt mondani, hogy ez egy rossz szokás, és van ebben is igazság, de a szüleink, nagyszüleink, elődeink rossz szokásait és örökségét nem kell átvennünk, mert ezelőtt 100 évvel még tehénszekéren jártak, most pedig űrhajóval mennek a Holdra, mert az emberiség fejlődött, és nem maradt a tehénszekér mellett. Éppen így lelkileg is fejlődni kell, el kell hagyni a rosszat, meg kell tisztulni, Istenhez közelebb kell kerülni.
A káromkodás nem csak bűn, hanem műveletlenség is. A művelt népek nem tudnak igazán káromkodni. A németek azt mondják: „Donnerwetter Kruzifix”, mennydörgős kereszt, ez a legnagyobb káromkodás, az angoloknak a legnagyobb sértés, ha azt mondják, hogy „Dog’s boy”, kutyakölyök. Csak a magyarok tudnak ilyen csúnyán káromkodni és a műveletlen népek. Minél műveletlenebb egy nép, annál csúnyábban káromkodik, mert műveletlensége folytán nem tudja idegességét másképpen levezetni, csak drasztikus, durva szavakban. Sajnos ezen a vonalon műveltség szempontjából is nagyon hátul állunk. Egy kedves könyvet olvastam egyszer, Hozzál nekem kengurut volt a címe. Egy magyar házaspár írta, akik kikísértek a 60-as években egy öregasszonyt Ausztráliába, mert ott éltek a gyermekei, és azok fizették nekik az útiköltséget. Pár hónap után visszahozták a nénit, és megírták ausztráliai élményeiket. Leírták, hogy Sydneyben, amikor délben vagy kora délután vége van a munkának, nagy tömeg jön ki az üzemekből, irodákból, zsúfoltak a buszok, villamosok, és megtörténik, hogy valakinek rálépnek a lábára, vagy véletlenül meglökik, de udvariasan azt mondják: pardon, és minden el van intézve. Egy ilyen alkalommal velük utazott egy magyar férfi az autóbuszon, aki akkor ment ki Ausztráliába. Tökéletesen tudott angolul, de nem ismerte az ausztráliai szokásokat, és amikor véletlenül meglökték és a lábára léptek, elkezdett hangosan káromkodni, úgy, hogy a magyar káromkodásokat lefordította angolra. Erre döbbent csend lett, lecsengették a villamost, az megállt a nyílt pályán, kiürült, őt leültették, hoztak neki egy pohár vizet, és orvosért küldtek. Azt hitték, megbolondult, s milyen szégyen volt, amikor kiderült, hogy nem, ez az ember nem bolond, ez csak magyar, s a magyarok még ezen a műveltségi fokon vannak.
Mindent el kell követnünk azért, hogy népünket felemeljük. Ezért mindnyájan felelősök vagyunk, mindenki a maga helyén. Azt, aki nem úgy viselkedik és beszél, ahogyan kellene, szeretettel figyelmeztessük. Igaz, sokszor nagyon nehéz mást figyelmeztetni. Valaki, még jól a kommunizmus idején az egyik téglagyárban dolgozott, mint tisztviselő. Az igazgató beosztottja volt. Az igazgató, ha valamiért felidegesedett, mindig káromkodott, Istent gyalázta az emberek előtt. A beosztottjának nagyon fájt, hogy ez az ember, aki különben nagyon rendes volt, így viselkedik. Ezért mindig megragadta az alkalmat, hogy megelőzze az igazgató idegességét, és ami felbosszantotta volna, azt ő munkaidőn kívül rendbe tette, elintézte, hogy semmi baj ne legyen. Az igazgató egy idő múlva felfigyelt erre, és megkérdezte tőle, hogy miért dolgozik munkaidő után, és miért végez el olyan dolgokat, amelyek nem reá tartoznak. Ekkor a mi emberünk így felelt: Azért, mert nekem fáj, hogy az igazgató elvtárs idegességében gyalázza Istent, és inkább elvégzem a más munkáját is, hogy ne legyen ideges és ne káromolja Istent. Az igazgató ezt a szívére vette, és amikor egy alkalommal együtt kerültek kórházba, akkor már oda is eljutottak, hogy együtt olvasták a Bibliát. Így lett később, még a diktatúra alatt az egyikből gondnok és a másikból presbiter.
Mi elhallgathatjuk, hogy mellettünk gyalázzák Istent? Bizonyára kellemetlen szólni. De nem szabad elhallgatni, meg kell változtatni azt, aki így tesz, mert ha Istent igazán szeretem, akkor nem hallgathatom el, hogy őt gyalázzák, hiszen ha igazán szeretem édesanyámat vagy a társamat, és valaki elmondaná gazembernek, tolvajnak, csalónak, paráznának, hazugnak, vajon tűrném-e? Nem tűrném, mert szeretem, ezért megvédeném. De ha Istent gyalázzák, azt eltűröm. Miért tűröm el? Mert nem szeretem igazán. Ha igazán szeretem, akkor figyelmeztetem az embereket, akik káromkodnak, és igyekszem, hogy megváltoztassam őket. Ha egy gyárban szidják az igazgatót, hazugságokat mondanak reá és bemocskolják, legalábbis megszólítják azt, aki ezt teszi. Ha egy államfőt szidnak és hazug dolgokat mondanak reá, durván sértegetik, a becsületébe gázolnak, akkor a hazugságot állítót felelősségre vonják. Csak egyedül Istent lehet szidni büntetlenül? Az Ószövetségben ezt nagyon komolyan vették. Így szól Mózes III. könyve 24,16. verse: „És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet, akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon.” Az Újszövetségben már nemcsak az ítélet, hanem a kegyelem, a bűnbánat és a bocsánat lehetősége is ott van. De nagyon komolyan kell vennünk azt, hogy tiszta legyen a beszédünk, mert ami a szívünkben van, az jön ki a szánkon is. Hiába védekezünk azzal, hogy ideges voltam és azért káromkodtam, mert az azt jelenti: ideges voltam, nem tudtam uralkodni magamon, kinyílt egy ajtó a lelkemben, és kijött onnan az, ami benne volt: az Isten gyűlölete, az Istent gyalázó beszéd. Azért kell imádkoznom tehát, hogy ne csak a beszédem változzon meg, hanem a szívem is, és azért kell imádkoznunk, hogy a mi magyar népünknek ne csak a beszéde változzon meg, hanem a szíve is, hogy ne legyünk istenkáromlók, műveletlenek, kulturálatlanok, szégyen az európai nemzetek között, hanem legyünk elsők tudásban, szép beszédben, becsületben, viselkedni tudásban, és legyünk megváltozott szívvel elsők a Krisztus iránti hűségben is. Népünk felemelése mindannyiunk közös ügye. Egy lelkipásztorra rábízatott egy gyülekezet, egy miniszterre sokkal több bízatott: egy egész ország, de egy fiatalra rábízatott a barátai és a szülei élete is, azoknak is lehet kedvesen, szelíden, alázatosan, szépen szólni. és rábízatik a család mindenkire, mikor megházasodik vagy férjhez megy. Rábízatnak a szülőkre a gyermekek, s azokat csak úgy lehet nevelni, ha mi magunk is jó példát adunk. Ezért ebben a nagy harcban vegyetek ti is részt. Amikor konfirmáltok, az is beletartozik a fogadalmatokba, hogy nem csak önmagatokért, hanem az egész egyházunkért és népünkért úgy éltek, hogy segíteni fogtok, hogy más életet éljünk, hogy minőségi egyházzá és minőségi nemzetté legyünk az Isten közelében.
A káromkodás bűne ellen úgy is tudunk harcolni, hogy este, mikor imádkozunk, ha aznap káromkodtunk, bocsánatot kérünk Istentől, és mindig kérjük, segítsen meg, hogy megtisztuljon a beszédünk. Olvassuk sokat a Bibliát, sokat imádkozzunk, és járjunk a templomba, s akkor a szívünk lassan átalakul.