4.4. Költségvetési terv készítése
GYÜLEKEZETI MUNKATERV
Lehet, hogy vannak, akik erre a szóra, „munkaterv”, felkapják a fejüket: mit tervezünk mi, hisz’ azt kell tennünk, amit Isten parancsol, amit Ő napról napra megmutat.
A gondolat első fele teljesen helytálló: azt kell tenni, amit Ő parancsol, de Ő irányt, utat mutat. („Utaid Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem.”) Amint azt a választásokkal kapcsolatban is említettük, a tervkészítésnél azt kell megkeresni, hogy mi az Isten akarata. Ez nem jelenti azt, hogy nekünk nincsenek feladataink, nem kell az eszünket használni. Isten megmutatta Mózesnek a hegyen, milyen legyen a szent sátor és felszerelése, de azért az emberi munkára, a szakemberek ügyességére is szükség volt. Így tehát tervezni, gyülekezeti munkát tervezni nem valami istentelen dolog, jóllehet, van, amikor Isten keresztülhúzza terveinket.
A gyülekezeti tervezés lelki értelemben azt is jelenti, amit a 2 Kir 4,1-6-ban találunk: ki kell tenni a korsónkat, mert amennyi korsónk (=lehetőségünk) van, annyi lesz az Isten által beletöltött olaj (=áldás).
5.1 A tervezés fázisai
A tervezésnél általában két dolgot kell ismerni: a jelenlegi, a kiindulási állapotot és a célt, ahová el kell jutni. Az, hogy hogyan jutok el a kiindulástól a célig, az a tervezés feladata.
A tervezés első fázisa tehát a jelenlegi, a kiindulási állapot ismerete.
Ehhez először azt kell megvizsgálni, miben erős, illetve miben gyenge
- a lelkipásztor,
- a presbitérium,
- a gyülekezet.
Ezt elsősorban lelkiekben, Istentől kapott lelki ajándékokban (karizmákban) kell megvizsgálni, de nem szabad elfelejtkezni az anyagiakról sem (adakozókészség, pénzügyi helyzet, épületek, intézmények állapota).
Sem lelkész, sem presbitérium, sem gyülekezet nincs, aki mindenben erős. Kedvezőtlen, de figyelmeztető, ha mind a lelkész, mind a presbitérium ugyanabban gyenge vagy erős. Jó ezeket közös megbeszéléseken meghatározni, és írásba foglalni (10. melléklet). Meg kell ismerni az egyházközség statisztikai adatait.
Meg kell állapítani, milyen az a környezet (település, településrész), amelybe az Isten az adott gyülekezetet telepítette: gazdag, szegény, városi, falusi, értelmiségi-kétkezi munkás, öreg-fiatal). Hányan vallották a legutóbbi népszámlálás alkalmából reformátusnak magukat – hányan vannak közelebbi-távolabbi kapcsolatban közülük a gyülekezettel, stb.
Ez utóbbi azért fontos, mert hisz’ a gyülekezet nem önmagáért van, hanem azokért, illetve elsősorban azokért, akik között a gyülekezet él.
A tervezés második fázisa annak meg fogalmazása, hogy hova akarunk eljutni, amit úgy is megfogalmazhatunk: mire akarja Isten felhasználni a gyülekezetet az adott helyen és az adott időben. Ez a tervezés teológiai meghatározása. Most kell megkeresni, mi az Isten terve. Ehhez megint sok ige melletti beszélgetés, imádság szükséges.
Amikor ez világossá válik, akkor a célt egybe kell vetni a kiindulási állapottal. Ekkor nagy valószínűséggel az derül ki, hogy a cél elérése nem egyéves feladat, ha nem többéves.
A tervezés harmadik fázisa annak meghatározása, hogy milyen szakaszokra bontjuk a végső cél eléréséhez vezető utat és időt. Általában egy-egy évre érdemes felosztani a hosszú távú tervet, és ez lesz egy-egy év gyülekezeti munkatervének a vezérgondolata.
A tervezés negyedik fázisa ezeknek az éves célkitűzéseknek a megfogalmazása a gyülekezeti élet egy-egy közösségére, illetve az egészre, és annak időbeosztása az egyházi évre. Istentiszteletek vezérgondolata (pl. sorozatok), rendszeres kisköri alkalmak (heti, havi alkalmak) eseti alkalmak (csendesnap, evangélizáció, zenés áhítat stb.) Célszerű ezeket az egyházi évre naptárilag is betervezni (10. melléklet).
5.2. A tervezéssel kapcsolatos módszertani kérdések
A tervezéssel kapcsolatban szükséges néhány módszerbeli kérdésről is szólni.
Az első az, amire az előző pontban is utaltunk már: a tervkészítés nem egy ember, a lelkipásztor vagy a gondnok munkája. Abba a gyülekezetben szolgálatot végző minden gyülekezeti tagot be kell vonni.
Tudjuk, hogy ma már a legkisebb gyülekezet sem lehet kis közösségek nélkül. Ha más nem is, de a gyülekezeti munkások és presbiterek bibliaórája, imaközössége egyetlen élő gyülekezetben sem nélkülözhető. Nagyobb gyülekezetben többféle korosztály, nemek, szolgálati területek szerinti kis közösségek lehetnek. A kis közösségeknek is el kell végezniük a tervezést a maguk területére, természetesen a teológiai alapelvekhez és a gyülekezet egész tervéhez kapcsolódva, illetve annak részeként. A kis közösségek elképzeléseit össze kell hangolni időben, térben. Meg kell vizsgálni, hogy a feltételek biztosíthatók-e, pl. van-e rá pénz. (Itt kapcsolódik a gyülekezeti munkaterv és a gyülekezeti költségvetés, amelyről majd később fogunk szólni.) Ez az összehangolás – és majd a munkák figyelemmel kísérése, a kis közösségek vezetőinek időről időre történő beszámoltatása elsősorban a missziói, illetve a diakóniai bizottság feladata, de jó, ha ezzel egyszer-egyszer a presbiteri gyűlés is foglalkozik, sőt évente egyszer a gyülekezetnek is beszámolnak a kis közösségek vezetői, illetve a missziói, diakóniai bizottság vezetője (előadója, gondnoka).
A második módszerbeli kérdés az, amire ugyan már az előzőekben utaltunk, hogy miközben a kis közösségek vezetőinek ugyan minél nagyobb szabadságot kell adni a tervezésben, ugyanakkor biztosítani kell, hogy az a gyülekezeti munkatervbe beilleszkedjék. Egy-egy kisközösség túlzott önállósulása, a gyülekezettől szinte a leválása ott kezdődik, ha hagyjuk, hogy egy-egy kisközösség teljesen önálló tervet készítsen, örülve annak, hogy vannak elképzeléseik, és nem ügyelünk arra, hogy azok beilleszkedjenek a gyülekezet egészének terveibe. Ez az egymással szemben álló két követelmény azt jelzi, hogy a tervezés feszültségektől nem mentes. Ilyen feszültség forrása lehet a lelkiek és az anyagiak közötti feszültség: nagyszerű, de nagy költégigényű tervek nem felelnek meg az anyagi lehetőségeknek. Ezeket a feszültségeket fel kell vállalni, és a lelkipásztornak, a gondnoknak, ha kell, az egész presbitériumnak kell azokat feloldani. Tudni kell azonban, hogy ezek a feszültségek érlelik azt, hogy a kis közösségek mindig tudjanak gyülekezetben is gondolkodni. A kis közösségek a gyülekezet részei, amelyeknek közös alkalmuk a gyülekezeti istentisztelet (11. melléklet).
A harmadik módszerbeli kérdés az, amire szintén utaltunk már: mindig meg kell határozni, kit, kiket akarunk „megcélozni”. A kis közösségek jellege (ifjúság, fiatal házasok, munkába járó nők stb.) bizonyos fokig meghatározza ezt, de a közösség összetétele szerint ezt tovább kell pontosítani. A világi kommunikációban ezt úgy fejezik ki: a „sörétes puska helyett” a „golyós puska” elvét kell vallani (12. melléklet)
A negyedik, amit meg kell vizsgálni, az az, hogy az adott kisközösségnek jelenlegi állapotában mire van leginkább szüksége: tanításra, egymás jobb megismerésére, tapasztalatcserére, stb.
5.3. A gyülekezeti munkaterv megvalósítása
Egy terv nem ér semmit, ha azt nem valósítják meg. A megvalósítás során azonban óhatatlanul további részletezésre, pontosításra van szükség. Ennek ajánlható formája az, ha a gyülekezet vezetői: lelkipásztorok, főgondnok, vagy gondnok, a bizottságok vezetői havonta legalább egyszer, rendszeresen összeülnek, és a következő két hónap feladatait pontosítják, módosítják, ha kell, a feladatokat személyekre meghatározzák. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak a múlt időszak értékelésére, hogy amely hibákat elkövettek, azokat ne ismételjék, ami jó volt, azt a hálaadáson túl – bár ez is fontos – a jövőben erősítsék.
A terv megvalósulása során attól sokszor eltérünk. Egy paradox megfogalmazás szerint egy terv arra jó, hogy tudjuk, mitől térünk el. Ez még igaz is lehet, de ha nem vizsgáljuk azt, miért tértünk el, akkor a tervre alig-alig van szükség.
A miért kérdés megvizsgálása viszont nagyon fontos.
Ha a tervnél gyorsabban haladunk, vagyis többet teszünk, mint amennyit terveztünk („túlteljesítjük” a tervet), akkor meg kell vizsgálni, mi voltunk-e hitben gyengék a terv készítésekor? Ez hálaadásra indít minket. Fennáll azonban a veszélye, hogy versengésből Istennek való jobb „megfelelés” miatt haladunk – látszólag gyorsabban –, de a lelkünkben belül nem tudnak megérni a fontos üzenetek. Ennek a későbbiekben súlyos következményei lehetnek, amikor olyan lelki alapra akarunk építeni, ami nem teherbíró.
Ha lemaradunk a tervtől, programok elmaradnak, kis közösségek felbomlanak vagy kiszakadnak a gyülekezetből, akkor arról kell elgondolkoznunk, hogy valós alapokon nyugodott-e tervezetünk, imádkoztunk-e eleget, vagy emberi teljesítményként, „erőből” akartuk terveinket megvalósítani.
Mindegyik esetben vissza kell térni a teológiai alapokig. Önvizsgálatot kell tartani és ki kell igazítani terveinket, vagy meg kell vizsgálni, hogy valamilyen módon (több imádság, több együttgondolkodás, több munka) visszatérhetünk-e oda?
Itt kell megemlíteni, amiről az egyházi munkában szinte félünk beszélni: a feladatok teljesítését számon lehet kérni, ellenőrizni kell. Bármily meglepő – ez a világi munkában már beigazolódott -, az emberek nem szeretik, ha ellenőrzik őket, de ha ez nem történik meg, úgy gondolják, az nem is fontos, amit csinálnak, vagy munkájuk nincs megbecsülve.
5.4. A terv megvalósulásának kiértékelése
Egy-egy év végén, illetve a több évre kiterjedő terv lejártakor számot kell vetni, vajon hogyan valósultak meg elképzeléseink, elértük-e a kitűzött célt. Ez ismét jó alkalom a gyülekezeti munkások, presbiterek közösségi alkalmára. Ez is egyfajta ellenőrzés, de ekkor alkalom van arra is, hogy az kölcsönös legyen. A gyülekezeti munkások is elmondhatják, hol és miben nem kaptak kellő támogatást: imádságban, cselekedetekben, anyagiakban. Azonban nemcsak, sőt nem elsősorban a hibákra kell összpontosítani, hanem arra, hogy milyen áldásokat kapott a gyülekezet, alkalmasabb lett-e a gyülekezet arra, hogy a legfőbb szolgálatát végezze, a missziót: „Elmenve, tegyetek tanítvánnyá minden népet.”
Végül a munkánkról számot kell adnunk a gyülekezetnek. Ennek formája különféle lehet: egyházközségi közgyűlés egy vasárnapi istentiszteletet követően, megjelentetve egy beszámolót a gyülekezeti újságban, faliújságon stb.
Számot adni azonban nemcsak a gyülekezetnek kell, hanem Istennek is, nem évente csak, hanem naponta, hetente, havonta: jól használtuk-e fel azt a sok áldást, amit Tőle nyertünk, mert Ő az ő szolgáin, számon kéri azokat.
Megbeszélendő kérdések:
1. Beszélgessünk arról, hogy az ebben a fejezetben leírtak hogyan kapcsolódnak az alábbi igerészekhez:
2 Móz 35, 30-35, ApCsel 16, 6-10, Mt 14, 13-19, 1 Móz25, 40, Mt 18, 19-20, Mt 25, 14-46.
2. Töltsük ki kis csoportokban, vagy egyenként a 10. mellékletben szereplő kérdőívet! Ha egy gyülekezetből többen vannak, akkor ők együtt igyekezzenek kitölteni. Beszéljük meg az így elkészült „munkaterveket”! (Az anyagiakra vonatkozó kérdéseket hagyjuk el, arról később lesz szó.)
3. Töltsük ki a naptári részt annak alapján, hogy gyülekezetünkben milyen rendszeres heti, havi alkalmak vannak. Tervezzük be az úrvacsorai alkalmakat a gyülekezeti szokások szerint. Tervezzük be az egyedi alkalmakat: gyülekezeti ünnepélyeket (karácsony, esetleg jubileum), evangélizációkat, kirándulásokat stb., ahogy azt jónak látjuk, vagy szeretnénk. (A minta szerinti nap-beosztást, amely egy konkrét év naptára, vegyük figyelembe.)
Ajánlott segédletek:
Egyházlátogatási adatszolgáltatás (t+.i., hogy honnan lehet a statisztikai adatok nagy részét beszerezni)
A Presbiteri Szövetség által ajánlott A/ változatú tantervben(102 órás terv) a kérdőív kitöltésére önálló óra van. Ekkor lehet feladatul adni, hogy hozzák magukkal az egyházlátogatási jegyzőkönyv egy példányát.