5.2 Csecsemőkori, gyermekkori sajátosságok megértése a misszió szempontjából

Az első három év
Életünk első három éve rendkívül izgalmas, nagy változásokat élünk át, adott időintervallumban ekkor tanulunk a legtöbbet. Gondoljuk csak át! Ennyi idő alatt megtanuljuk hallani és kiadni a hangokat, az emberi hangképző szerv által képezhető összes hang közül a saját anyanyelvünkre jellemző hangkészletet kiválasztani, megtanuljuk felismerni és használni a saját testünket, megtanuljuk megkülönböztetni a saját személyünket másokétól, megtanuljuk a dolgok tulajdonságait megérteni. … Néhány példával próbálom megértetni, hogy milyen nagy dolog megtanulni mindazt, ami nekünk felnőtteknek elemi, természetes már.
Mi nagyon jól tudjuk, hogy mire gondolunk, ha valaminek a színéről beszélünk. Emlékszem arra a csodálatos pillanatra, amikor ezt az én kicsi lányom is megértette. Gondoljuk el, hogy a kicsi gyermek már tudja, hogy mi a szék, az asztal, a ruha, az építőjáték, de mire gondolhatnak a felnőttek, mikor mindegyikre azt mondják, hogy sárga? Föl kell fedezni, hogy mi a közös ezekben a nagyon eltérő tárgyakban! Sőt nemcsak azt mondják, hogy sárga, hanem olyanokat is mondanak, hogy piros, zöld, meg azt, hogy színes. Vajon mit akarnak tőlem, mikor azt kérdezik, hogy milyen színű? Egy adott pillanatban Dóri lányom rájött és ezt ki is fejezte: Odajött hozzám és boldogan mutatta a játékát. „Nézd, anya, színű!”
A másik példa, amivel bizonyára mindenki találkozott, csak nem biztos, hogy érzékeljük a jelentőségét: Már az elején írtam arról, hogy a gyermek a megszületésekor nem tudja elkülöníteni önmagát a külvilágtól, a csecsemő számára nem különül el az én és nem-én. Ez egy hosszú folyamatban, sok-sok információ és élmény, fölfedezés elsajátításával megy végbe. Ez két úton halad: 1. saját testének fölfedezése (pl. egyszer csak rájön, hogy az a kicsi kéz akkor kerül a szeme elé, mikor bizonyos mozdulatot tesz, és erre saját magának hatalma van, hogy megtegye). 2. a társas történések útja: „Az én és a külvilág különválasztásában a személyiség felfedezése egy másik embernek a közvetítésével történik.” A gyermek már három éves, mikor használni kezdi az én szót, fölfedezi, hogy valami hozzá tartozik, az övé. Ilyenkor önzőnek tűnnek a gyerekek, pedig ez nem feltétlenül direkt önzés, egyszerűen az „én” fölfedezésének egy szakasza. Magához szorítja a sapkáját és szinte riadtan így kiált: „Tiem!” – és arra gondol enyém: Ez számára nemcsak birtoklást, hanem önmagát jelenti. Az óvodában ezért a kiscsoportos gyerekek szobájában egyféle játékból többet is elhelyezünk, mert még nem jutottak el a gyerekek az irigység, az osztozás fogalmának megértéséhez szükséges pontra.
Az a tény, hogy a gyermek az őt körülvevő emberek közvetítésével válik képessé fölismerni a saját személyiségét, óriási felelősséget ró ránk. Hadd meséljek el erre egy példát: Volt egy kis óvodásom, akinek volt egy nagyon talpraesett bátyja, akihez képest ő kevésbé volt ügyes, de nem volt lemaradva a fejlődésben. A szülei azonban folyton méricskélték a bátyjához, a gyerek egyre inkább azt tudta magáról, hogy bármihez hozzányúl, az úgyis kiesik a kezéből vagy elromlik, rá nem lehet bízni semmit. Nagycsoportos korára képtelen volt a kancsóból kiönteni magának egy pohár vizet, amit pedig a többiek tudtak. Próbáltam beszélni a szülőkkel, akik megharagudtak rám, tehát a helyzet nem változott. Ez a teljesen átlagos képességű kisfiú kisegítő iskolában kötött ki! Kedves felnőttek! Kérjük Isten bölcsességét, hogy se kis sztárt, se kis szerencsétlent ne alakítsunk a körülöttünk lévő gyermekekből, hanem segítsük arra, amire Isten alkotta, képessé tette és elhívta őket!
Ha a beszédfejlődésre gondolunk, akkor pedig lenyűgözve csodálhatjuk a mi mennyei Atyánk teremtő bölcsességét. Elképzelhetetlen mennyiségű információt dolgoz fel a piciny gyermek agya, mikor először csak megérteni, majd beszélni kezdi anyanyelvét. Elkülöníti a külvilág neszeiből a beszédhangot, fölfogja annak jelentéstartalmát, képessé válik a megértett szavak alapján cselekvésre, megérti, sőt maga is produkálja a beszéd hangulati elemeit. Gondoljuk csak el, hogy milyen nagy dolog, mikor egy gyermek azt is megérti, ha valamit nem komolyan, hanem tréfából mondunk. A felnőtt viszont csak akkor tréfálkozzék, ha már érti azt a gyerek! Mi tudjuk, hogy nem gondoljuk komolyan azt, hogy „mindjárt kihajítalak!”, de a kicsi gyermek még nem biztos, hogy érti ennek komolytalanságát.
A kisgyermek beszédfejlődésében lehet, hogy kissé idegesítő, de nagyon fontos korszak a „Mi ez?”-korszak. Ez az az időszak, amikor a gyermek fölfedezi, hogy a dolgokat a szavaival meg tudja határozni, ilyen módon is birtokba veszi a világot. Beszélgessünk vele sokat, türelmesen nevezzük meg újra és újra a tárgyakat, képeket! Biztosítsunk olyan egyszerű képeskönyveket, amelyek nem bonyolult, zsúfolt képekkel vannak tele, hanem egy-egy tárgy vagy állat jól felismerhető rajta. Manapság már kaphatók ilyen egyszerű képeket tartalmazó gyermekbibliák is. Ilyenkor még ne legyenek a képek stilizáltak, elvontak!
A gyülekezet gyermekmegőrzőjébe (ha van ilyen az alkalmaink mellett) célszerű tehát az ilyen kicsiknek (1-3 éves kor) több viszonylag nagyméretű jól megfogható, színes játékot beszerezni, egy féléből többet is. Segítjük a gyermekmegőrzés szolgálatát végzőket azzal is, ha kemény lapú, egyszerű képeket tartalmazó könyveket is vásárolunk, mert ez egy kis időre elterelheti a figyelmet a szülőktől való elválás fájdalmáról. Jó, ha rendelkezésre állnak puha tapintású, folyamatosan tisztán tartott plüss-állatkák. A kisgyermek nemcsak a látásával, de az összes érzékszervével érzékeli a világot, ennek lehetőségére szüksége van. Olyan dolgokkal vegyük körül, amelyeket nem féltünk tőle, szájába veheti, megfoghatja, megrágcsálhatja, nem hordoz balesetveszélyt, tisztán lehet tartani. A kisgyermek legfontosabb lelki szükséglete a biztonság. A gyermekmegőrzés szolgálatát vállalóktól ez hűséget kíván, mert jó, ha az anyával együtt megismerkedhet a szolgálatot végző testvérekkel a kicsi gyermek, és nem idegenek fogadják őt. Mivel az ilyen kicsi gyermekeknek a testi szükségleteik kapcsán is szüksége van a felnőttek segítségére, soha ne végezze ezt a szolgálatot egyetlen ember, hiszen akkor ki figyel a gyerekekre, ha valakit etetni, itatni, tisztába tenni vagy biliztetni kell. Az előbb leírtakból tehát az következik, hogy ilyen szolgálatot akkor tudunk szervezni, ha többen vannak, akik ezt szolgálatukként felvállalják. Egyrészt egyszerre több felnőttnek kell bent lennie a gyerekekkel, másrészt egy állandó közösségnek kell végeznie ezt a munkát, amelyiknek minden tagja ismerőssé válhat a gyerekek számára, hogy ha valaki nem tud ott lenni, más is beállhasson. Az ilyen szolgálatot végzőket is becsülje meg, hordozza imádságában a gyülekezet!

Az óvodáskor
Az óvodáskor elején, 3-4 éves korban a gyermek, ahogyan már erről írtam, az „én” fölfedezésének időszakát éli. Ezt az időt szokták dackorszaknak is nevezni. „A 3-5 éves korra jellemző dacreakció, renitencia tehát az én-élmény funkciógyakorlásával együtt járó frusztrációs feszültségből fakad. A gyerek viselkedése olyan, mintha ’függetlenedni’ akarna. Valójában nem ez történik. Ebben az egész időszakban szorosan kötődik a felnőttekhez, kívánja közelségüket, szeretetüket, igényli, hogy törődjenek vele, hogy gondoskodjanak róla. Nem független akar lenni, hanem önálló. Dacreakciói nem a szembenállást hangsúlyozzák, hanem az ’én vagyok, tehát én csinálom’ viselkedésmintát érvényesítik.” Ezt mi úgy ismerjük: „én egyedül!” Isten csodálatos összefüggésben teremtette az embert. Ebben az időszakban már meg kell tanulnia önmagát ellátni: öltözködés, WC-használat, tisztálkodás. Csodálatos, hogy erre ő „beépített” késztetést is érez. Ráadásul ebben az életkorban tevékenység útján tanul a gyermek, szükségét érzi egy-egy tevékenység ismételgetésének, a gyakorlás örömöt okoz neki. A hároméves gyermek játékán is látjuk ezt: egy-egy mozgássort százszor is megismétel (tologat, rakosgat, stb.). Hagyjuk, hogy tegye, még akkor is, ha ez több időbe kerül, mintha mi végeznénk, vagy nem sikerül olyan tökéletesen. Ha nem hagyjuk őt önállóan tevékenykedni, az belső feszültséget okoz neki – ez a dac, düh. Később pedig föladja, elveszíti az önállóságra való motiváltságát!
Az óvodáskor másik nagyon jellemző tulajdonsága az érzelmi beállítódás, az érzelmek dominanciája. Ez azt jelenti, hogy a világot az érzelmeken keresztül látja. Nagyon fontosak számára az őt körülvevő felnőttekből áradó érzelmi üzenetek. Ezeket jobban „hallja”, mint a szavakat. Ezt sokszor átéljük az óvodában: Az anyuka próbálja segíteni a gyermekét az óvodába való beilleszkedésben, ezért sok-sok jót mond az óvodáról. DE igazából az anyuka is szenved az elválástól, tele van szorongással, hogy valóban jó helyen lesz-e a gyermeke, nem hoz-e rá szégyent, stb. Az a tapasztalatunk, hogy a gyermek akkor szokik be az óvodába, ha az anyukája már megnyugodott. Egy másik példa: A kislányom időnként rám szólt kicsi korában: „Anya! Nevessél!” Pedig én próbáltam olyankor is higgadt, kedves, odafigyelő lenni, ha valami nyomasztott vagy gondot okozott. DE őt nem lehetett becsapni! Egy kis óvodás az érzelmeivel tökéletesen „letapogatja”, hogy hitelesek vagyunk-e! Ha imádkozunk, azt az ő nevelése miatt tesszük, vagy mi magunk is szoktunk imádkozni? – Ezt ő bizonyára nem tudja megfogalmazni, de érzi. Mint ahogy azt is, hogy komolyan gondoljuk-e az Istenbe vetett bizalmunkat, hiszünk-e Isten hatalmában, szeretetében, vagy csak beszélünk ezekről, de aggodalmaskodunk, félünk, hitetlenkedünk. Az érzelmi dominancia azt is jelenti, hogy amihez érzelmileg pozitívan viszonyul, abban sokkal nagyobb fejlődést, eredményeket ér el, mint az érzelmileg közömbös dolgokban. Fontos, hogy ne érzelgősen, de az óvodásgyermek érzelmi világához illeszkedve adjuk át neki az evangélium üzenetét, hogy az irányába szolgálatot végző személyt szeretni tudja, a gyülekezetben szeretetteljes, meleg érzelmi légkör vegye körül.
Az óvodáskor és a kisiskolás kor az alapvető identitások kialakulásának ideje. (Családi, nemzeti, vallási identitás). Sokszor tapasztaltam idős emberek körében, akik olyan egyházi iskolában voltak kisiskolások, amelynek udvara, épülete a templom közvetlen környezetében volt, hogy valami különleges ragaszkodás él bennük a templomhoz. Olyan, mint a szülőházukhoz. Az én identitásomnak fontos eleme az énekeskönyvünk, különösen a zsoltárok. Mikor kicsi voltam, betegségem idején, (ami sajnos sűrűn előfordult) a nagymamámnál aludtam, mert a szüleim nagyon korán jártak dolgozni és a nagyi vigyázott rám. A nagymamám mindig úgy aludt el, hogy zsoltárokat énekelt. A templomban nekem ezek az énekek ismerősek, kedvesek voltak, ezektől ott is otthon éreztem magam. Óvodásaimon is látom, hogy ha a templomban vagyunk, és olyan ének szólal meg, amit ők már az óvodában is hallottak, nem állják meg, hogy ki ne fejezzék az ismerősség örömét. Sok gyülekezetben működik az a nagyon jó gyakorlat, hogy az istentiszteletre együtt érkezik mindenki (a család apraja-nagyja), a liturgia viszonylag mozgalmasabb időszakát együtt töltik. Az igehirdetés idejére pedig kimennek a gyerekek a gyermek-istentiszteletre. Ez sokat jelent az identitás szempontjából is.
Az óvodáskorú gyermek gondolkodásának is vannak sajátos vonásai. Álljon itt erre is egy példa: Az óvodában spenót volt az ebéd. A gyerekek nem nagyon fogyasztották. Biztatni kezdtem őket: „Egyetek spenótot, mert az nagyon egészséges, sok vitamin van benne, nagyok és erősek lesztek tőle.” Úgy tűnt, hogy az egyik kisfiúra hatással volt a biztatás, keserves képpel, de enni kezdett. Néhány kanál után igazi érdeklődéssel nézett rám, és azt kérdezte: „Marika néni, az Úr Jézus is sok spenótot evett kiskorában?” Nem tudtam rájönni az összefüggésre, ezért megkérdeztem: „Miből gondolod?” A válasz: „Azt mondtad, hogy Ő a legnagyobb és a legerősebb!” Az óvodáskorú gyermek gondolkodása konkrét, képszerű, nem képes komolyabb elvonatkoztatásra. Azt már fölfedezi, hogy a dolgok között vannak összefüggések, ezért a kérdése már nem a „mi ez?”, hanem a „miért?”. Néha nagyon nehéz kérdésekkel tud bombázni bennünket. Pedig ezek a kérdések nem is olyan bonyolultak, mint azt mi gondolnánk. Az óvodást a nagyon egyszerű válaszok elégítik ki, az olyanok, amelyek támaszkodnak az ő viszonylag szűkös ismeretbázisára. Pl.: Az óvodában a teremtésről volt szó. Kinn az udvaron egy gyermek megkérdezte: „Miért zöld a fű?” Nekem rögtön pörögni kezdett az agyam, hogy hogyan magyarázkodjam neki a klorofillról, anyagcseréről, stb. Aztán eszembe jutott, hogy milyen ismeretek foglalkoztathatják őt, és azt válaszoltam, hogy azért, mert Isten ilyennek teremtette. A gyermeket ez tökéletesen kielégítette. Föltesznek néha olyan kérdéseket is, amelyektől mi zavarba jövünk, mert tudjuk, hogy ilyesmiről nem illik beszélni. Megtaníthatjuk ezt is, hogy nem mindenkivel lehet ilyesmiről beszélni, de ez kevés! Fönn kell tartanunk a gyermek kérdezési bátorságát, higgyük el, ilyenkor alapozzuk meg a kamasz gyermekünkkel való megbeszélős bizalmi kapcsolatot. Keressük meg a gyermek kérdésére adható legegyszerűbb, de igaz választ!
Az óvodáskorú gyermek gondolkodása, tanulási folyamata tapasztalati úton működik. Ez egészen nyolc éves korig fennáll. Ha tehát meg akarunk értetni vele valamit, azt segítenünk kell a kipróbálás lehetőségeivel, ill. az ő tapasztalati élményeihez kell kapcsolnunk. Pl.: Hitéleti foglalkozásunk témája a tenger lecsendesítése. Mit lehet ebből tapasztaltatni? Papírhajót hajtogatunk, és egy nagy tálban „vihart” kavarunk (Fújjuk a szelet, mozgatással hullámokat keltünk.) Tapasztalja, hogy elsüllyed a hajó. A viharról vannak élményeik a gyermekeknek. Kezd közel jönni hozzájuk a tanítványok helyzete, érthető már számukra, hogy milyen hatalma is van Jézusnak, Aki képes ilyen bajon úrrá lenni.
Az óvodáskorú gyermek igen élénk képzelettel bír, a képzelet világa nem mindig különül el a valóban átélt élményektől. Ennek egyik oka éppen az érzelemvezéreltség, hisz amit erős érzelmekkel átélt képzeletben, az ugyanolyan, mint amit hasonló érzelmi intenzitással átélt a valóságban. Az óvodások tudnak hazudni, de nem minden valótlanságot mondanak hazugságból - fantáziálnak. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a Biblia valóságát elkülönítsük a mesék fantáziavilágától. Bibliai történetet sohasem „mesélünk”, hanem igaztörténetet mondunk el!
A képzeletvilág a valós érzésekből, képekből, hatásokból épül föl! Azért más, mint a valóság, mert a fejünkben létező valós elemeket a valóságtól eltérően rakjuk össze. A képzelet segít bennünket abban, hogy megértsünk olyan dolgokat, amiket nem láthatunk, nem élhetünk át saját magunk. A gondolkodásunknak fontos összetevője a képzeletünk. Az óvodáskorban megalapozzuk ennek az összetevőit. Gondoljunk csak arra, hogy, ha most valaki elolvassa a szót: ház, megjelenik előtte egy általános, képzeletbeli fogalom, ami abból építkezik, hogy milyen házban lakott, milyen képeket látott a házról, milyen funkcióit ismeri ezeknek. Ha valaki városi, más ez a képe a falusi emberhez képest, különösen, ha panelházban nőtt fel. Nagyon fontos tehát megválogatnunk, hogy milyen képzeteket építünk, amikor bibliai történeteket illusztrálunk! Az is fontos, hogy a kisgyerek szép, művészileg is értékes tartalmakkal tölthesse meg a képzeletét. El sem tudjuk gondolni, hogy milyen komolyan rombolja a mai gyermekek képzeteit a sok kifejezetten ronda, ijesztő ábrázolásokat tartalmazó rajzfilm!
Az óvodáskorú gyermek életének döntő jelentőségű személye a felnőtt, aki neveli őt, vigyáz rá. A bizalmába bejutott felnőttnek föltétlen tekintélye van, szava megkérdőjelezhetetlen. Mivel Isten úgy teremtette az embert, hogy élete elején a „a teremtmények között a legkiszolgáltatottabb”, erre a függőségre alapozódik a biztonságérzete. A legrosszabb szülőt sem szabad szidni az óvodás gyermeke előtt, mert akkor a gyermekben totális bizonytalanságot ébresztünk, egész élete kerül értelmezhetetlen helyzetbe! A gyülekezeti gyermekmunkás, a lelkipásztor, az őt nevelő pedagógus általában ilyen feltétlen tekintéllyel bír előtte. Tehát – a későbbi korosztályokkal ellentétben – nem arról kell őt győzködnünk, hogy igazat mondunk, hogy higgye el, amit mondunk, hanem nagyon átgondoltan, becsületesen tényleg igazat kell mondanunk! Olyan igazat, ami majd később is, ha majd több ismerete lesz, akkor is megáll! Ha egy ovisnak azt mondjuk, hogy Isten létezik, Isten teremtette a világot, ő elhiszi! Ez nagyon nagy felelősség!
Az óvodáskorú gyermek a jelenben él. Ha azt mondjuk, hogy valami egy óra múlva vagy egy hónap múlva történik, azt ő nem tudja felfogni. A napok múlását az ő életében jól érzékelhető mértékkel tudja mérni: „hányat alszunk addig?”. De ezt is csak olyan mennyiségben, amilyen számfogalma már van. (Eleinte 2-3, óvodáskor végére 10-es számkör; a számfogalom nem azt jelenti, hogy meddig tud elszámolni, hanem, hogy melyik számnév tartalmát ismeri, azaz azt, hogy az mennyi valójában.) A napon belüli időintervallumot a rendszeres tevékenységek egymásutánjához tudja mérni: A beszoktatós kisóvodás százszor megkérdezi, hogy mikor jön anya? Erre teljesen értelmetlen azt mondani, hogy 3 órakor. Azt kell elsorolni, hogy mit fogunk addig csinálni. Ha valami rosszat tesz délelőtt a boltban, és esete, mikor apa hazaér megbüntetjük, a büntetésünk értelmetlen, mert már nem kapcsolódik az elkövetett rosszhoz, a levegőben lóg. Ha az óvó néni panaszkodik, hogy rossz volt ebédnél az óvodában, azt már nem büntethetjük meg este, legfeljebb tudatosíthatjuk, hogy hogyan kell viselkedni az asztalnál.
A jelenben való életből, az erős biztonságigényből következik az is, hogy az óvodás életének fontos eleme a jól megismerhető, folyamatosan működő szokásrendszer, napirend, hetirend, stb. Ilyenkor életre szóló alapvető szokások épülnek be az életébe. Azok, akik nem keresztyén családban nőttek fel, biztosan alá tudják támasztani, hogy milyen nagy küzdelem beépíteni az életükbe új szokásrendként a csendességet, templomba járást. Akik viszont ebben nevelkedtek, hiányt éreznek ezek elmaradásakor. Ez is magyarázza az idős emberek végsőkig való igényét a templomba járásra. A szokásokba kapaszkodó biztonságérzetet figyelembe kell venni a gyülekezeti alkalmakon is. Biztonságérzetet ad az óvodás gyermeknek, ha a gyermekóra mindig ugyanott van, a dolgok ugyanolyan sorrendben zajlanak. A kicsiny korához képest már jobban elviseli a személyekben való változást, ha az események akkor is megszokott menetben zajlanak, ha más valaki tartja a gyermekórát.
Az óvodáskor kiemelkedő jellemzője az, hogy legfőbb tevékenysége a játék. A játék szükséglet az ilyen korú gyermek életében. Ebből az következik, hogy az a gyermek, aki nem játszhatta ki magát, belső feszültségbe kerül. A játék során dolgozza fel, építi be az élményeit a gyermek, ebben tanulja a szociális szerepeket, sok-sok információt szerez szinte észrevétlenül, játék közben alakulnak ki kortárskapcsolatai, stb. A játék ebben a korban központi jelentőségű. Sokat veszít a gyermekével való kapcsolatából az a szülő, aki sosem játszott vele óvodás korában. A gyerekek általában szeretnek a TV előtt ülni, ők nem tudják, hogy közben micsoda feszültségeik gyűlnek fel, mert valójában mozogniuk, játszaniuk kellene. A szülők, pedig örülnek, hogy „jól elvan” a gyerek a képernyő előtt, és nem tudják, hogy miért olyan agresszív, akaratos, miért hisztis. Ugyanolyan feszültségek gyűlnek fel benne attól, hogy nem játszott eleget, mintha nem aludt volna eleget! Az óvodás gyermek képes figyelni, tanulni is egy rövid ideig, de nem ez jellemző rá. Ezt figyelembe kell vennünk akkor is, mikor hitbeli ismereteket akarunk közvetíteni neki. Az óvodások gyermekóráin legyen lehetőség mozogni, játszani is. Eljátszhatjuk, ha a történetbeli szereplő vándorol, akár énekelhetünk is „vándorlás” közben, a máris megkönnyítettük a figyelést arra a kis időre, míg meg kell hallgatni a történetet, tanulgatni az aranymondást.

A kisiskolás kor
A gyermekek életében szép fokozatosan egyénenként eltérő ütemben, de a 6-7-8 éves korban sokminden megváltozik. A legszembetűnőbb a testi változások sora: Hullani kezdenek a tejfogai, nőni kezdenek a végleges fogak. Teste megnyúlik, a fej és a test aránya megváltozik, már nem „nagyfejű” kisgyerek, hanem arányos testalkatú kisiskolás. Végtagjai is megnyúlnak, fején átnyúlva meg tudja fogni a kezével a túloldali fülét. A játékos kisóvodás megkomolyodik, szereti, ha feladatokat kap, domináns tevékenysége (amelyre szintén belső szükséglet vezérli) a tanulás lesz. Felébred a világ iránti kíváncsi érdeklődése, a mesés fantáziadús világból elindul a gondolkodás útján is birtokba vehető világ felé. A kisiskolások szeretik a nekik megfelelő, de gondolkodtató feladatokat, képesek tanszereiket, holmijaikat számon tartani, értük „felelősséget” viselni (kialakul feladattudata, felelősségérzete). Ha ebben a korban megfelelően terheljük a gyerekeket, életre szólóan motiválhatjuk az ismeretszerzésre, gondolkodásra. Aláhúznám, hogy megfelelően terhelve. Ha alábecsüljük képességeiket, akkor is, ha túlterheljük őket, akkor is, elveszítik motivációjukat, tanulási kedvüket. Ha megfelelő neveltetést biztosítunk, egy egészséges gyermek erre a korra képes elhordozni nehézségeit, kudarcait is anélkül, hogy beleroppanna. Már lehet, sőt kell vele társasozni, kibírja, hogy néha ő veszít. Képes bizonyos fokú önfegyelemre. Életkorának megfelelő mértékben reális, korlátaival is számolni tudó, optimista énképe van. Kedve van a megismeréshez, ezért képes erőfeszítésre. Kedve és képessége van a környezetével való kapcsolatra (társadalmi, természeti, kulturális környezet). Egyszóval nyitottá válik a világra. „Az iskolaérettség egyik jele, hogy a 6 év körüli vágyik az iskolába, érdeklődik az iskola iránt, becsvágya támad, hogy iskolás legyen.”
A kisiskolások képesek az egymással való együttműködésre, szeretik a kiscsoportokban való közös feladatmegoldást. Képesek betartani a társas normákat, együttérezni másokkal, kilépni a kisgyermek énközpontú vonatkoztatási rendszeréből. Természetesen ezeket nem a felnőttek szintjén tudja még, de képessé vélik rá, kezdheti gyakorolni. Elkezdheti az írás megtanulását, mert keze képes az ilyen finom mozgásra, agya felkészült erre a bonyolult feladatra, szeme képes látni azokat a finom részleteket, amelyek az írás-olvasás elsajátításához szükséges. Sőt a füle is képes, hogy hallja az egyes hangokat a szavakon belül. Persze mindezeket sokat, nagyon sokat kell gyakorolnia! Most ehhez kell a türelem gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A kisiskolás gondolkodása nagy változásokon megy át az óvodáshoz képest, de még szükség van a mi empátiánkra, mert még mindig nem úgy gondolkodik, mint a felnőttek. A figyelmét kb. 15 percig tudja koncentrálni, ezután célszerű tevékenységet váltani. A kisiskolás a tanulás során még nem tudja a lényegest a lényegtelentől jól elkülöníteni, a tanulása mechanikus jellegű. A felnőttnek kell segíteni azt, hogy kiemelje mi az, amit igazán meg kell jegyezni, a megjegyzett dolognak mi a gyakorlati értelme. Ha bibliai történetet mondunk neki, átgondoltan ki kell választanunk egy jól kirajzolódó üzenetet. Ezt az egyet adjuk át neki, még akkor is, ha mi tudjuk, hogy az adott igeszakaszban több üzenet is van. Olyan üzenetet válasszunk, ami valóban első látásra is érthető az adott szakaszban, lényegi és nem áttételes üzenet.
A kisiskolás már nem szorul rá a felnőttek olyan folyamatos jelenlétére, felügyeletére, mint a kisóvodás, de őt sem hagyhatjuk magára. Tudnia kell, hogy a felnőttek biztonságot adnak az életének, átsegítik a hibákon, de hagyják önállósulni is, szeretik őt. Mert új képességei, újfajta élete átmenetben van, még kicsit ovis is, de már komolyabb, ügyesebb, önállóbb, fokozatosan elindul a saját élete felé. Mindannyian jól átérezzük ezt, amikor első gyermekünkkel ott ülünk az első iskolai évnyitón.
A hitoktatásban érdemes építeni a gyermek természetes tudásvágyára, az ismeretszerzéshez kapcsolódó egészséges becsvágyára. Ahhoz azonban kérjük Isten bölcsességét, hogy vissza ne éljünk ezekkel, mert az fordított hatást ér el: Beleunást, az érdeklődés eltűnését, közönyt. A gyermekmunkában ennél a korosztálynál jól használhatók a bibliaismereti kvíz játékok, társasjátékok. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy a gyermek 8 éves koráig elsősorban tapasztalati úton tanul, kötődnünk kell az ő életében létező valós élményekhez, óvakodni kell a pusztán elméleti síkú ismeretnyújtástól. A gyermek tapasztalataira épülő gondolkodtatás azonban már szükséges ebben a korban. Beszélgessünk a bibliai történetek gyakorlati életünkre vonatkozó összefüggéseiről, a történetekben föllelhető problémahelyzetekről. Engedjük, hogy egyszerű következtetéseket vonjanak le.
Abból az életkori sajátosságból kiindulva, hogy 5 és 8 éves kor között a gyermekek gondolkodásának fejlődése egy jól körülírható folyamaton megy át, a gyermek-istentiszteletek szervezésénél lehet olyan csoportot létrehozni, amelyben együtt járnak az óvodások (középsős és nagycsoportosok) és az 1-2. osztályos gyerekek.
Szeretném azt is aláhúzni, hogy az óvodás és kisiskolás gyermeknek magas a mozgásigénye. Elveszítik motivációjukat, érdeklődésüket, ha túl sokat ültetjük, fegyelmezzük őket. A kisiskolásoknak szervezett gyermektáborokban sok mozgást kell lehetővé tenni, olyan közös játékokat, amelyek tartalmaznak gondolkodtató, és mozgásos elemeket is. Nagyon hasznos, ha a heti bibliai történetekhez kapcsolható kézműves tevékenységeket is szervezünk, ezeknek megfelelő mennyiségű alapanyagot biztosítunk.

Zárszó
Ez a kis rövid ismertető remélem segít bennünket abban, hogy a gyermekeink felé való felelősségünket, feladatainkat, küldetésünket és a velük kapcsolatban tett fogadalmainkat jobban betöltsük. Ehhez kérem Isten segítségét.

Felhasznált irodalom
 Comenius: Didactica Magna (Seneca Kiadó, Pécs 1992.)
 Jó Pásztor Református Óvoda Helyi Nevelési Programja (Benyújtói: Szabadi Edit és Zila Péterné Hajdúböszörmény, 2006.)
 Dr. Bagdy Emőke: Családi szocializáció és személyiségzavarok (Nemzeti Tankönyvkiadó Bp., 1999.)
 Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan (Gondolat, Bp. 1981.)
 Michael Cole Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan (Osiris, Bp. 1998.)
 Dr. Bavinck: A keresztyén pedagógia alapelvei (Bethlen Gábor Rt. Bp., 1923.)
 Dr. Farkas Ignác: Katechetikai alapvetés(Bethlen Gábor Rt. Debrecen, 1941.)
 Majorossy Judit: Együtt az első osztályba (Trivium Kiadó, Bp.1992.)