5.3 A prepubertáskortól az ifjúkorig az emberi lélek sajátosságai.

A Biblia a Prédikátor könyve 3. részében fölhívja a figyelmet „a mindennek rendelt ideje van” gondolatra. Arra figyelmeztet, hogy ami életünk alakulásában történik, jó, ha azt a bölcs tapasztalatot követi, hogy akkor jönnek létre az események, változások legmegfelelőbb feltételei, amikor megérett a helyzet erre az ember életében, fejlődésében.
A fejlődéslélektan lehet az egyik vezérfonal annak megfogalmazásához, hogy az ember fejlődésében milyen fejlődési feladatok megoldásának mikor jön el az optimális, legkedvezőbb ideje.
Az „rendelt ideje van” azt is jelenti, hogy nem túl korán és nem túl későn, hanem a legjobbkor.
A fejlődéslélektan általános jellemzőit fontos ismernie a gyülekezeti munka tervezőinek és szervezőinek, hiszen erre is érvényes az az alapelv, hogy figyelembe kell venni a gyülekezet tagjainak „életkori sajátosságait”, kisgyermekkortól öregkorig.
Jelen írás csupán három életkori szakasz fejlődéslélektani jellemzőivel foglalkozik: a prepubertás korral, a pubertás vagy serdülőkorral és az ifjúkorral. Arra kívánja fölhívni a figyelmet, hogy a három életkorban mire van szüksége a fejlődő fiatalnak, mire fogékony, milyen tevékenységekben vesz részt szívesen, mire figyel föl, mire keres választ, milyen területen aktivizálható általában, és hogyan érvényesíthető mindez a gyülekezeti munkában.
E három életkori szakaszhoz nem lehet pontos életéveket „rendelni”, hiszen a fiúk és lányok fejlődési ritmusa is eltérő, meg az egyéni különbségek is jelentősek lehetnek. A három szakasz általános jellemzőit azonban ismerjük. Jelen írásban ezek közül emeljük ki a legfontosabbakat, kiegészítve a gyülekezeti munkában érvényesíthető szempontokkal.
Gyökössy Endre (1991) fölhívja a figyelmet arra, hogy célszerű, ha a belső hitbeli meggyőződés kialakítása a serdülőkori viharok előtt stabillá válik. Ezt a konfirmációra vonatkozóan is érvényesnek tartja.
Véleménye szerint a megalapozott hitbeli nevelés az értelmi és az érzelmi élet területén egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy előkészítse a világnézeti és viselkedésbeli stabilitást és megelőzze a serdülőkori változások negatív hatásait.
Nyolcéves kor fölött, a kilencedik életévben jelentős fordulat következik be a gyermek fejlődésében. Megváltozik a viszonya a külvilághoz, a valósághoz. Magatartásában és gondolkodásában egyaránt természetessé válik, hogy az ő szempontján kívül van más érvényes szempont is, és hogy egy szituáció egyidejűleg több szempontból mérlegelhető. Ezt a jelenséget nevezi a gyermeklélektan decentrálásnak
„A prepubertáskorú gyerek energikusan törekszik arra, hogy a valóságnak minél tágabb tartományait vegye birtokába. Érdeklődő, kíváncsi, minden újra nyitott. Mintha minden energiáját mobilizálná új ismeretek megszerzésére, új készségek begyakorlására.” (Binét, 1990. 59. o.)
A 9-10 éves kor valóban viszonylag derűs, nyitott korszaka az életnek. A gyereknek jók a kapcsolatai az egykorú társaival, szüleivel, nevelőivel. Az emlékezeti teljesítmények is jók ebben a korban.
„A prepubertásos gyerek gyűjt és építkezik. Közelebbről és pontosabban: az énjét építi kívülről merített anyaggal.” (Binét, 1990. 59. o.)
A prepubertás korban válik igazán belsővé a gyermekben a szüleitől és nevelőitől kapott értékrendszer. A külső eredetű tilalom vagy szabály ekkor érlelődik saját meggyőződéssé.
Kilenc éves kor táján jut el oda, hogy az utasításokat, tilalmakat ne azért tartsa be, mert így parancsolták, hanem ha másként cselekedne, rosszul érezné magát.
Felnőtt személyek, tanárok, nevelők felé gyakran rajongó áhítatot éreznek. Ez keveseknek jut osztályrészül, de a kitüntetett személy nagyon fontossá válik életükben – egy behatárolt időre.
Vannak azonban jelek, amelyek azt mutatják, hogy ez az időszak korántsem felhőtlen.
Az egyik jellegzetessége az ingadozó, kettős viszonyulás a gyermeki léthez. Egyszerre szeretne kisgyerek maradni, és nagy lenni. Még nem felnőtt akar lenni, inkább a kamaszokat irigyli, és fél is tőlük (Binét, 1990.)
A 9-10 éves kor a nagy gyűjtések időszaka. Az esetleg már régebben is meglévő gyűjtőkedve most új lendületet kap, és új vonások jelennek meg benne. Gyűjtenek a gyerekek bélyeget, papírszalvétát, gombot, gyöngyöt, matricát, tücsköt-bogarat. A divat változik, a jelenség marad
A gyerek gyűjtési módjában is megmutatkozik a szabálykedvelés és a rendezés igénye. Gyűjteményeikben szigorú rendezési szempontok, elvek érvényesülnek. (Binét, 1990, 65. o.)
A gyűjtésben hangsúlyt kap a szabályokhoz való igazodás és főleg a rendezés szükséglete..
A korszak jellemzője a kalandkeresés, a rendkívüli események és helyzetek iránti vonzódás. Rendkívülit keresnek, de olyat, ami elvileg lehetséges, ami nem mese, nem varázslat.
A két nem elkülönülése 11-12 éves korban a legerősebb.
A lányok menekülnek a fiúk elől, a fiúk kinevetik a lányokat. „Vihognak és sugdolóznak” – mint Karinthy írja Tanár úr kérem c. könyvének Lányok fejezetében.
„A prepubertásos gyereknek nagy szüksége van rá, hogy legyen titka, mert az megerősíti abban, hogy van független élete.” (Binét, 1990. 61. o.) A naplóírás, a lakattal zárt emlékkönyv, a csapattitkok, a titok-füzetek ezt az igényt jelzik.
A morális autonómia a gyerek társas kapcsolataiban is megnyilvánul. Képesek igazi együttműködésre, mások jogainak tiszteletben tartására, a maguk alkotta szabályok megtartására, illetve kölcsönös megegyezés alapján való megváltoztatására. Stabil informális kiscsoportok tudnak kialakulni ebben a korban, ha lehetőséget adunk a gyereknek ilyenek létrehozására. (Binét, 1990, 64. o.)
A prepubertás kor fentebb leírt jellemzői fölhívják a figyelmet arra, hogy milyen területeken hozzáférhetőek a gyerekek a hitbeli nevelés számára.
A prepubertáskorú gyerek tudásvágya, kíváncsisága a valláshoz kapcsolódó ismeretek megszerzésére is érvényes, egészen az ismeretek és készségek terén alkalmazható pozitív tartalmú versengésig.
Az értékekhez és erkölcsi normákhoz kapcsolódó fogékonysága növeli a Biblia értékrendjének követése iránti igényét, és azt a készséget, hogy saját viselkedését, tetteit is e normarendszer alapján tegye mérlegre.
A mintakeresés, a követhető magatartáshoz való igazodás erőteljes szükségletéhez jól kapcsolódik, ha a gyülekezetben számára követhető személyekkel találkozik. Erre különösen alkalmasak a nála csak néhány évvel idősebb, de minden tekintetben imponáló ifivezetők.
A közösségi kapcsolatok iránti vágy és a közösség alkotta szabályokhoz való igazodás szükséglete és képessége igen jó talajt jelentenek a prepubertáskorúak számára szervezett kis közösségek kialakulásához. Az ott zajló „izgalmas” élet alapja lehet a gyülekezet közösségéhez való csatlakozásnak egyelőre főként a kortárs-csoport szintjén.
A sokféle szál, amely a prepubertáskorú gyereket hitéhez, gyülekezetéhez köti, megvédheti a serdülőkori veszélyektől, és megalapozhatja későbbi önálló döntését az életét meghatározó krisztusi elvek követéséről.
A középiskolás korosztály fejlődéslélektani szempontból a serdülőkor és az azt követő ifjúkor jellemzőivel írható le. A kettő közötti korszakhatár nem jelölhető ki pontosan. Az egyéni fejlődésben nagy különbségek lehetnek, a fiúk és lányok fejlődési üteme sem azonos. A 14-15 éves korban középiskolába kerülő fiatalok azonban általában serdülőknek tekinthetők, akik a középiskolák évek második szakaszában átlépnek az ifjúkorba. A serdülőkor viharai után az ifjúkor nyugodtabb, rendezettebb időszaka köszönt be. A serdülőkor tagadása után az ifjúkor igenlése következik.
A serdülőkori élmények alapja annak a változásnak az átélése, amely a gyermekkorhoz viszonyítva jelentkezik a fejlődő ember életében. A változás kétirányú: testi és lelki, de a kettő nem szükségképpen egyidejű folyamat.
A serdülőkor kezdetét jelző fizikai változások felborítják saját testéről alkotott képét. Testméreteinek, vonásainak, hangjának hirtelen megváltozása, a nemi éréssel együtt járó változások már önmagában igénybe veszik, foglalkoztatják a serdülőt. A környezet tapintatlan, erre utaló megjegyzései csak növelik a benne lévő feszültséget.
A pszichés változások még ennél is megterhelőbbek.
A serdülőkort közvetlenül megelőző életszakaszt az általános erőgyarapodás jellemzi szellemi és fizikai téren egyaránt. Az erő, az öntudat és a magabiztosság lelkiállapotába a serdülőkor mélyreható megrázkódtatásokat hoz. A második születésnek is nevezik. Az új, ami megszületik: az én, a „saját külön” világ, amelynek felfedezése elválasztja a serdülőt addigi életétől. Az elkülönülés sokszor a környezettől való éles, konfliktusokkal teli elfordulásban jelentkezik. A visszahúzódás a szülőkre és általában a felnőttekre, de sokszor a testvérekre és kortársakra is kiterjed. Ebből jön létre a mélységes egyedüllét érzése és az új helyzet miatti szenvedés.
Ilyen kérdések foglalkoztatják: „Miért vagyok?”, „Mi az életem célja?”, „Mik az értékeim?”, „Hol van a helyem a világban?”
A külvilágban, de főként önmaga frissen felfedezett világában gyökerező élményei az önmagával való foglalkozásra kényszerítik. Jelentkezik egy erőteljes „kibeszélés-kiírási igény. Ebből születnek meg a serdülőkori naplók, művészi kísérletek, amelyeknek az a célja, hogy az én hullámzó belső világának kifejezései legyenek.
A serdülő első élménye a tanácstalanság azzal a sok újszerű érzéssel, hangulattal, élménnyel szemben, amit a serdülőkor hoz magával. Egy 13 éves lány levelében olvastuk:
„Nincs kedvem semmihez. Mindenbe belekezdek, és mindent abbahagyok. Nem csinálok semmit, egyik helyről a másikra megyek, unatkozom, és el vagyok keseredve. Sokszor úgy el vagyok keseredve, és nem tudom, hogy mitől. Ha pillanatnyilag jó kedvem van is, nagyon hamar elmúlik, és azután jön megint az elkedvetlenedés. És napjában nagyon, nagyon sokszor vagyok így. Meddig fog ez tartani? Én nem tudok semmit, csak azt, hogy egyedül vagyok. Teljesen egyedül.”
Az életet nehéz elviselni. Kínzó kérdések törnek föl:
Egy 15 éves lány versében olvassuk:
„Mit tegyek, ha nem értenek meg?
Mit tegyek, ha fájdalmam bennem reked?
Mit tegyek, ha úgy érzem, senki sem szeret?
Mit tegyek, ha nem hihetek?
Az énazonosság válsága a serdülőkor egyik legfőbb jellemzője. Kiindulópontja az a felgyorsult érési folyamat, amelyben a serdülés hirtelen változást hoz. A gyermekkorból megismert arcára a tükörből – mint Mérei írja – „egy megnyúlt végtagú, esetlen mozgású, csontos arcú, riadt tekintetű, alig ismert arc néz. Melyik hát az igazi? Az, akire még emlékszik, s akivel olyan békés összhangban élt, vagy ez az új, ismeretlen arculat?” (Mérei, 1976. 142. o.)
S éppen ilyen hirtelen változás következik be a belső feszültségrendszerben, a vágyképletben. Félelmetes indulatok lobbannak fel, nagy agresszió, megsemmisítő düh önti el, amit emlékezete szerint soha nem érzett… Súlyos kétségeket él át, biztos ismeretek válnak bizonytalanná. Ha vallásos volt, akkor a vallást, ha vallástalan volt, akkor a vallástalanságot kérdőjelezi meg.
„A kétségek a viszonyulási rendszerben is megmutatkoznak: rávetülnek a külvilágra, amely barátságtalanná és fenyegetővé válik, szemben ugyanennek a világnak a barátságos és jóindulatú légkörével, amelyet nem sokkal ezelőtt még gyermekként megélt.” (Mérei, 1976. 142. o.)
A korábban biztonságosan működő, integratív énkép is megváltozik, válságba kerül a serdülés gyors változásai révén, ezt teszi bizonytalanná az azonosulásoknak és szerepeknek gyorsan egymást követő sora, „s mindenek fölött az a tény, hogy az önmagukról való tudás lassan követi a valóságos változást, tehát olyan új igények, feszültségek jelennek meg, amelyek nincsenek a személyiség szintjén integrálva.” (Mérei, 1976. 142. o.) A jelenségeknek ezt a csoportját nevezzük Erikson (1991) nyomán az énazonosság válságának.
Mérei (1976) három fontos jellemzőjét fogalmazza meg e válságnak: az egyik az én hangsúlyozása a külvilággal szemben, amelyben sokszor „a viselkedés keresett, rikító mozzanata kerül előtérbe.” „Az én-élményt csak olyan gondolat vagy viselkedés igazolhatja, amelyet senki más végig nem gondolt, senki más végre nem hajtott.” (Mérei, 1976. 146. o.)
A másik jellemzője a viselkedésben való elzárkózás, „a környezettel való érzelmi, hangulati együttmozgás hiánya. A serdülő mintha függönyt eresztene le maga és a környezete köré. Mintha fallal zárná el magát, amelyben csak átdörömbölni lehet.” (Mérei, 1976 146. o.)
A harmadik az értelmi működés időleges hanyatlás, a mentális labilitás. „Saját adottságaihoz viszonyítva tompán reagál, kevesebbet ért meg, mint amit adottságai alapján képes lenne megérteni és felidézni.” (Mérei, 1976. 146. o.)
Mérei a serdülőkor egyik jellegzetességét az önismereti előítéletben írja le:
Az egyik specifikuma a fatális meghatározottság. „Ilyen vagyok”, ezt a tulajdonság-konstellációt örököltem… változtatni ezen már nem lehet. Az így megfogalmazott gondolat a felelősség elhárításának eszköze. Védekezés az erőfeszítés ellen.
A másik a metamorfózis. Azt tartalmazza, hogy a változás az emberben egyik pillanatról a másikra következik be. Ez az előítélet is a felelősség elhárításának, az erőfeszítés elkerülésének a körébe tartozik.” (Mérei, 1976. 149. o.)
A harmadik a monolitikus személyiség. „A serdülő naiv emberismeretében nem férnek el ellentmondó vonások.” (Mérei, 1976.149. o.)
A serdülő önismeretében, önmagához való viszonyában ugyanakkor az önvizsgálatra való készség és a változásra való igény is benne rejlik. Szinte minden nap „új életet” kezd, rendszerint túlméretezett igényekkel, amelyek nem férnek bele a nap 24 órájába. Ez elkeseríti, akaratgyengének nevezi magát, de aztán újra meg újra programot készít az új életre.
A serdülőkor, mint fejlődéslélektani szakasz, veszélyeztetett időszak. Az érzelmi, hangulati labilitás, a korábbi értékek megkérdőjeleződése, a felnőttektől és bizonyos értelemben a kortársaktól való elfordulás védtelenné teszi őket a külvilág negatív hatásaival szemben. Magányát feloldani akarva társakat keres, s ezt gyakran olyan csoportokban találja meg, amelyek veszélybe sodorják. Az alkohol, drog, a fiatalkori bűnözés, a kontroll és érzelem nélküli szexuális kapcsolatos egyaránt veszélyeztethetik. Kíváncsisága nagyon erős, veszélyérzete nem alakult ki, nem érzi a kockázatot a szokatlan élmények kipróbálásában, és az első próbálkozás után már nem mindig tud megállni. A drogfüggő személyiség kialakulása gyakran egy, „ártatlan” – és fejlődéslélektani szempontból teljesen érthető – kíváncsisággal kezdődik.
A velük való bánásmód legfontosabb lehetősége a megelőzés. Ezt a szót könnyű leírni, de megvalósítani már sokkal nehezebb.
- Megelőzés az a biztonságos családi (tanári) kapcsolat, amely határozott etikai normákat képvisel, de nem utasítja el az ezek ellen vétő serdülő személyiségét, mindössze az adott konkrét viselkedéssel „nem ért egyet”.
- Megelőzés a serdülő változásaival együtt változó, nem a korábbi szülői (tanári) tekintélyformához ragaszkodó magatartás, amely elfogadja a megváltozott, önmagával is harcban álló serdülőt, és nem szereti kevésbé, mint „aranyos” kisiskolásként.
- Megelőzés a serdülőkor előtti beszélgető kapcsolat kialakítása, a beszélgetésekre szánt elegendő idő, türelem és valódi érdeklődés, amely segít átmenteni a kapcsolatot és a beszélgetéseket a serdülőkor időszakára, amikor még nagyobb szüksége lesz gyerekünknek, tanítványunknak arra, hogy valakivel őszintén meg tudja osztani a problémáit.
- Megelőzés: a serdülőkor előtt sok évvel elkezdett hitbeli élmények átélése, amelyek kapaszkodót, biztonságot jelentenek a serdülő felfordult világában.
A pszichológia ismeri a szenzitív periódusok fogalmát. Ilyen szenzitív periódus a serdülőkor abban az értelemben is, hogy a ”nem kellek senkinek, még önmagamnak sem” élményei között elfogadja a Názáreti kinyújtott kezét, és elfogadja az általa kínált új életkezdés lehetőségét, meg a hasonló élményeket átélt kortárscsoport melegét. Az első igazi életfordulatok időszaka a serdülőkor. Ehhez azonban hiteles felnőttek közvetítésére van szükség. A hamis hang, az „álszent” magatartás felismerésére és elutasítására senki nem olyan érzékeny, mint a serdülő.
Pálhegyi a tizenévesek problémáival foglalkozó tanulmányában olvassuk a következő
sorokat: „Ismernünk kell mindazt, amit a fejlődéspszichológia ennek a korosztálynak a sajátosságaira vonatkozólag már évtizedekkel ezelőtt feltárt. Ide sorolható a szexuális érdeklődés megjelenése, az identitás-válság és a referencia-személyek megváltozása.” (Pálhegyi, 2000, 17. o.)
A serdülőkor jellemzőivel foglalkozó szakirodalom elég gazdag. A Református Ifjúsági Misszió Bölcsföldi András szerkesztésében Misszió a konfirmandusok között című, 2000-ben megjelent kiadvány is a serdülőkkel foglalkozó gyülekezeti munkához kívánt segítséget nyújtani.
A „nagyifi”-hez tartozó korosztályról sokkal kevesebbet olvashatunk. Kevésbé problematikus, kevésbé provokáló időszak ez, mint a serdülőkor. 18 éves korhoz közeledve általában – az egyéni érési különbségektől eltekintve – a serdülőkor viharai után az ifjúkor nyugodtabb, rendezettebb időszaka köszönt be. A serdülőkor tagadása után az ifjúkor igenlése következik.
Az ifjúkor nagy változása a serdülőkorral szemben a kifelé fordulásban, a belső világ kinyílásában, a társadalmi, világnézeti problémákkal szembeni érzékenység növekedésében jelenik meg. A kortársakkal való kapcsolatok az eddiginél is fontosabbá válnak, a másik nem felé többnyire nyílt és vállalt érdeklődéssel fordul, keresi a helyét az életben, életprogramot készít, hivatást választ. Együttműködő, szellemi és fizikai ereje teljében van. (Ritoókné, 2001.)
A fentiekből vizsgáljunk meg néhány kérdéskört részletesebben.
Erikson (1991, 489. o.) az „identitáson túl” kifejezést használja a serdülőkor utáni életkorra, ami a megtalált, megfogalmazott „identitás-felhasználást” is jelenti.
Ranschburg (1988) az újraközeledés szakaszának is nevezi ezt az időszakot. A serdülőkori „rebellióval” szemben a serdülőkor végén felébred a vágy a szülőkkel, a felnőtt világgal való harmónia helyreállítására.” A szüleim nem értenek meg engem” serdülőkori érzéshez képest Ranschburg megfogalmazását idézve: „17-18éves korban … egyre általánosabbá válik egyfajta <> a szülővel szemben. Nem idegesítik többé azok a szokások, hangsúlyok, mozdulatok, amelyek korábban irritáltak és azokat a szülői normákat, értékeket, amelyek sikerrel vészelték át a serdülőkori szupervíziót, a fiatal – most már magasabb szinten – saját értékeivé avatja. …
Az újraközeledés – az értékek átmentése és a zilált kapcsolatok helyreállítása – ugyanolyan fontos része az autonómiáért folytatott sok éves küzdelemnek, mint az előző fázisok.” (Ranschburg, 1988. 265. o.)
A XX. század első felében élt Nagy László, aki pszichológusként és pedagógusként egyaránt korszakalkotó munkát végzett a serdülő és ifjúkor közötti különbséget és egyben az ifjúkor jellemzőit a következőképpen fogalmazta meg:
„Az ifjú 15-16 éves korban átesik a belső forrongás legfontosabb részén, s 17-18 éves korban a nemi éréssel együtt egy nyugodtabb, megfontolóbb időszakba lép. A férfiasodó ifjú törekszik a külső társadalmi tapasztalatok megszerzésére. Az előbbi korszak reakciójaként egy józan, talán túlságosan is józan, filozofáló mentalitás fejlődik ki. Általában feltűnő a 15-16 és a 17-18 éves ifjak intelligenciája közötti különbség, különösen a társadalmi kérdések érett felfogása közötti különbség szembetűnő. Kétségtelen, hogy a 18 éves ifjak a társadalmi és filozófiai kérdésekben csodálatos világosan látnak…” (Nagy László, 1924, 66. o.)
Pontos, differenciált, eredeti megfogalmazása ez a gondolatsor az ifjúkor jellemzésének, mely sok évtized után mindmáig érvényes.
Az ifjúkor a pályaválasztásra-hivatásválasztásra való érettség kialakulásának is karakterisztikus időszaka.
Ismét Nagy László idézve: ”Könnyen be lehet láttatni velük a pályák gyakorlati és erkölcsi értékét és önismeretük is annyira fejlett, hogy kellő eszméltetés után felfogásuk világos és határozott formában jelentkezik… az ifjú lelke megérett a tárgyilagos felfogásra és megvitatásra.” (Nagy László, 1924, 66. o.)
A ”nagyifi”-s korosztály a gyülekezetek életének az egyik legígéretesebb, legaktívabb csoportját jelentheti. Legfőbb jellegzetességük az aktivitás, a szolgálatokra való motiváltság, a
használni, segíteni akarás igénye. A kortárs-csoportban való tevékenység nagyon fontos számukra. Kritikai érzékük éles, de valóban fontos, belülről vállalt feladatok kiváló színvonalú megoldására képesek. Nagyobb részük még nem köt házasságot ebben az életkorban, így idejüket, erejüket még nem köti le saját családjuk. A gyülekezet vezetése számára nagy segítséget jelenthet lendületük, ugyanakkor autonómia-igényük, kreativitásuk akkor bontakozik ki igazán, ha bizalmat kapnak és lehetőséget ötleteik, terveik megvalósítására. (Személyes tapasztalatként szeretném hozzátenni, hogy „saját” gyülekezetem nagyifijének tevékenysége adja azt a biztonságot, amellyel le mertem írni ezt a nagyon pozitív képet a gyülekezet ifijéről.)
A tartalmas, gazdag gyülekezeti élet, az egymással, a gyerekkel, a kisifivel és a gyülekezet felnőtt meg idős, segítségre szoruló tagjaival kapcsolatuk az önálló felelős, felnőtt keresztyén életre való felkészülésüket is szolgálja.
Az ifjúkor valóban pozitív lehetőségekkel teli, virágzó időszak, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek benne nehézségek, problémák.
Az egyik nehézséget Erikson megfogalmazása szerint (Erikson, 1991) az elköteleződéstől való félelem jelenti. Félelem az elköteleződéstől: a kapcsolatokban, a világnézeti hovatartozásban, a pályán.
Az ifjú a felnőttkor küszöbén az elköteleződés helyett haladékot, moratóriumot keres. Időt akar nyerni a véglegesség vállalása helyett. Félti frissen megtalált identitását a túl erős hatásoktól, és az intimitás vállalása helyett inkább az elszigetelődés, az izoláció „menedékét” választja.
Megtorpanásokat, gyötrelmeket jelenthet ez az állapot a személyes kapcsolatokban, a barátságban és a szerelemben egyaránt. Megtorpanást jelenthet a pályán is. Megkérdőjeleződhet egy korábbi döntés a hivatásválasztásban és a hitéletben is.
Normatív válság ez Erikson (1991) szerint, a fejlődés, továbblépés, felnőtté-válás szükségszerű velejárója, amely elmúlik, elrendeződik és az ifjú rendszerint megerősödve kerül ki bele. Nagy szüksége van azonban arra, hogy kételyeit, gondjait megoszthassa valakivel, akiben bízik.
Az átmeneti külső küzdelmek után az ifjúkornak ebben a szakaszában a megerősödés, a kiteljesedés jön létre, de rendkívül fontos szerepe van a problémákat megértő, meghallgató, támogató barátoknak és testvéri közösségnek.
Az „idő-perspektíva diffúziója” (Erikson, 1991) is jellemzője ennek a korszaknak, amelyben irreálisan sürgetőnek vagy irreálisan elodázhatónak éli át az ifjú az időt. Ez vonatkozik a társkeresés és –választás türelmetlenségére, a feladatok határidejére, az egzisztencia-teremtésre és a felnőtt élet-státusz kialakítására. Feszültségeket, nyugtalanságot okoz, amíg megtanul az idővel és élettervekkel bánni és megtanulja, hogy „mindennek rendelt ideje van.”
Az ifjúkori válságok ritkábban és sokkal visszafogottabban zajlanak le, mint a serdülőkor válságai, de megoldásukhoz szükséges, hogy az ifjú ne maradjon magára problémáival. (V. Komlósi, 1991.)
Az ifjúkor örömeit és gondjait átélő embernek mindenekelőtt arra van szüksége, hogy tartalmas életprogramot adó fiatalok és idősebbek közösségében megtalálja a helyét. (Ritoókné, 2001.)

Irodalom
Erikson, Erik: A fiatal Luther és más írások
Gondolat, Bp., 1991.
Gyökössy Endre: Életápolás
Szent Gellért Kiadó, Bp., 1991.
Mérei Ferenc: Az önismereti érzékenység a serdülőkor kezdetén
In: Lux Alfréd (szerk.): Az alakuló ember
Gondolat, Bp., 1976. (127-168. o.)
Nagy László: A tanulók pályaválasztása
In: Nagy László (szerk.): A pályaválasztás
Magyar Gyermektanulmányi Társaság. 1924.
Pálhegyi Ferenc: Ki vagyok én? – A tizenévesek pszicho-szociális helyzete napjainkban
In: Bölcsföldi András /szerk.):
Misszió a konfirmandusok között
Református Ifjúsági Misszió, Bp., 2000. (17-30. o.)
Ranschburg Jenő: Individualizáció és autonómia
In: Jelenits István és Tomcsányi Teodóra (szerk.): Tanulmányok a vallás és lélektan
határterületeiről
Szeged-Csanádi Püspökség, 1988. (258-266. o.)
Ritoókné Ádám Magda: A középiskolások a pszichológus szemszögéből
In: Bölcsföldi András (szerk.): Misszió a középiskolások között
Református Ifjúsági Misszió kiadványa 19-28. o.
V. Binét Ágnes: A személyiség fejlődése a kisiskolás kortól a serdülésig.
In: Kósa É. – Ritoókné: Fejlődéslélektan Szöveggyűjtemény.
Tankönyvkiadó, Bp. 1990. (51-66. o.)
V. Komlósi Annamária: Nem vagy egyedül
Osiris, Bp., 1999.
Ritoók Pálné