5.6 Tapasztalataim az öregek lelkigondozásánál

„ A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan,
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle
(részlet Garay G.: Példázat a szeretetről)

Hosszú távon ott mérődik le egy társadalom, egy életforma, egy világnézet hogy hogyan bánik az öregjeivel. És az előttünk járt generáció, milyen életet, erkölcsöt, megbecsült munkát hagy maga után örökül a következő nemzedéknek.
Ebben a világban e világ szerint is lehet értelmes gyümölcsöző életet élni, a különböző kutatások és a tudományágak sietnek segítségünkre, hogy „életet adjunk az éveknek”. Ha őszinték akarunk lenni, bűnbánattal kell megvallanunk, hogy ezen eredmények felhasználásával adósai vagyunk gyülekezeteinkben, családjainkban élő öreg atyánk fiai felé.
A keresztyén ember és a keresztyén gyülekezet azonban nem hallgathatja el, hogy olyan Istent ismerhetett meg a Jézus Krisztusban, aki úgy szabta meg az emberi élet dimenzióit, hogy az eleve elrendeléstől az örök életben elnyert örökségig terjed. Ez az örökség pedig már a mienk, mert az örökhagyó Jézus Krisztus meghalt értünk. Mire tanít Isten igéje öregedéssel és az öreg korral kapcsolatban?

V. Mózes 5:16
„Tiszteld apádat és anyádat,
ahogyan megparancsolta neked Istened, az
Úr, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod
lehessen azon a földön, amelyet
Istened az Úr ad neked!”

Péld. 20:29.
„Az ifjaknak dísze az erő,
Az öregek ékessége pedig az ősz haj.”

Zsolt.71. 7-9
„Sokan csodálkoznak rajtam,
mert te vagy erős oltalmam.
Szám dicséreteddel van tele,
dicsőítlek minden nap.
Öregkoromban se vess el engem,
ha elfogy az erőm ne hagyj el!”

Zsolt. 92. 13-15.
„Az igaz virul, mint a pálmafa,
magasra nő mint a libánoni cédrus.
Öregkorban is sarjat hajtanak,
dús lombúak, és zöldek maradnak.”

Zsolt. 37. 25.
„Gyermek voltam meg is öregedtem,
de nem láttam hogy elhagyatottá lett az igaz.”

A számtalan igék közül az előbb kiragadottak is arra tanítanak, hogy Isten jutalomként adja a hosszú életet. Ennek szinte természetes következménye, hogy ékes koronaként említődik az ősz fej, amely előtt fel kell kelni és így adni meg a tiszteletet. Miért? Mert ők azok, akik idős korban is zöldellők és gyümölcsözők. Életünk ideje az Isten kezében van (Zsolt. 31.) tehát ezen a földön, amíg élünk Istennek terve van velünk. Küldetésünk a hazahívással ér véget.
Isten nevünkön szólítva hívott el, és személyre szabottan kell az előre elkészített „jó cselekedetekben” járnunk. Igen is van pótolhatatlan ember ilyen értelemben. Életbevágóan szükséges a fiatal Józsuék számára az öreg Mózesek imádságos felemelt keze, és jó lenne, ha nem felejtenénk el, hogy a harc győzelmes volta az imádságosan kiterjesztett kezeken dől el.
Luther Márton így összegez: „A keresztyének imádságai a világ tartóoszlopai”
Minden keresztyén ember tapasztalja, hogy nem könnyű a hit szép harcát napról napra megharcolni, méghozzá szabályszerűen. Kitartással futni meg az előttünk lévő küzdőteret, mennyivel inkább igaz ez idős testvéreinkre, amikor a romló test erőteljesebb harcot indít a lélek ellen, és sokasodó terhek roskasztják a megfáradt idegrendszert, a teljes emberi mivoltot.
De öreg korban sem oldhatjuk fel magunkat a kereszt naponkénti felvétele, a szeretet nagy parancsa alól hivatkozva állapotunkra.

Az öregkor folyamat, melyet a jellegzetes lélektani problémákat, szükségleteket illetően három szakaszra szokták felosztani:
• Az elsőt jellemzi a szeretet igénye. Az öregkorra ráébredt személy érzi, tapasztalja, hogy társadalmi köre beszűkül, régi barátai, ismerősei elhalnak, egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek múltjára. Arra, ami volt, és amit jelentett. Az idősödő úgy érzi, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik őt szeretik. Ezért a szeretet igénye fokozott erővel jelentkezik.
• Az öregkor második szakaszát jellemzi a hasznosság felfokozott igénye. Az idősödő úgy érzi, hogy terhére van másoknak. A kiszolgáltatottság érzését azáltal próbálja ellensúlyozni, hogy igyekszik mások hasznára lenni, helyesebben: minden áron bizonyítani azt, hogy még hasznos mások számára és képes még gondoskodni önmagáról.
Ha meg akarjuk könnyíteni az öregség elviselését, akkor olyan környezetet kell teremtenünk az idős testvérek számára, amelyben még hasznosnak érzik magukat.
• A harmadik szakaszt jellemzi a biztonságot szavatoló környezet utáni vágy és igény. Mikor már nemcsak a fizikai, testi, hanem a szellemi képességek is beszűkülnek. Az idős ember biztos támpontokat keres, amelyek valamiképpen egységbe fogják az egyre inkább szétfolyó élményeket. Fontos a hozzátartozó (közeli rokon, unoka, lelki testvér) jelenléte. Az Isten nagy ajándéka, ha van olyan személy, aki embere tud lenni ezen az úton az idős embernek. Ebben a viszonyban nem az a leglényegesebb, hogy ez a valaki szeresse őt, hanem megfordítva: neki van szüksége arra, hogy valakit még szerethessen, valakire még gondolhasson, ezáltal legyen biztos támpontja az egyre érthetetlenebbé váló élmények között.
Az idős embereknek nyújtott tanácsadás első feladata: rásegíteni a korosodót arra, hogy az öregséget tudatosan is elfogadja és ne a múltba meneküljön a közelgő végtől rettegve. Rá kell mutatni az öregkor pozitív lehetőségeire, arra hogy az nem a passzív várakozás ideje, nem tétlen halálvárás. Az idős embernek is van feladata és korából adódó pótolhatatlan küldetése.
(Anna és Simeon példája az imádkozás)
Hiábavaló azon tépelődni, hogy másképp is alakulhatott volna az élet. Sokan szenvednek elmúlt életük hiányosságai miatt. Ez nem jelenti azt, hogy a megbánás, a múlt kritikus értékelése nem fontos. De ezt a megbánást azzal az új irányvétellel kell egybe kapcsolni, amely azt mondja nincs minden végérvényesen elveszve. Minden attól függ, hogy értelmet tudunk-e adni a végnek.
Az idős ember ne a múlthoz tartozónak érezze magát, hanem itt és most éljen, mint a világalkotó alanya.
Nem az a fontos hogy mit tud nyújtani az alkotás kategóriájában, hanem az, hogy mit jelent a világnak, közvetlen környezetének személyisége révén! Mindenki hozzá ad valamit – színt, gazdagságot- az emberi történelemhez.
Végül az öregkor egyik lényeges velejárója a függőség. Ez figyelmezteti az embert az Istentől való alapvető függésre, amit könnyen szem elől téveszt az ember az alkotó életének a csúcspontján. Az idős ember befogadóbbá válik az örök valóságok felé (Ravasz püspök úr élete alkonyán ezt szépen összegezte).
Nekünk nem lehet mindegy hogy milyen az idősek közérzete környezetünkben. Az előttünk járó nemzedéknek köszönettel, tisztelettel és megbecsüléssel tartozunk. Tartozunk még akkor is ha nem mindent látunk úgy ahogyan ők látják. E tartozásunkat úgy róhatjuk le emberhez méltóan, ha félre tesszük a szeretetlen kritikát és a mai idősekben azokat látjuk, becsüljük, akiknek volt isteni küldetése ezen a földön, de ez a küldetés már befejezéséhez közeledik.
Az idősek megbecsüléséről nyíltan mondjunk ki néhány igazságot: a XXI. század nem kedvez a gyengéknek: gyerekek, öregek (a tempó, a siker, a pénzhajsza már nem az ő terepük).
Azonban gondolom, akik az idősek mellé akarnak állni, felteszik a kérdést magukban hogy mivel becsüljük őket? Az ilyen kérdésekre a következőket válaszolhatjuk: hogy mindannyian gondoljunk önmagunkra, hiszen a megbecsülésnél nem szabad másokból kiindulnunk.
I. Becsüljük az időseket: azzal, hogy türelmesek vagyunk irántuk!
Türelem ez a szó nem látszik valami nagy megbecsülésnek, pedig az.
A legtöbb időst meglepte az idő gyors múlása. Meglepte, mert sok volt a munka, a feladat és nem tudtak felkészülni a nem szeretem napokra. Ehhez jött a felhalmozódott életprobléma az elveszett fizikai erő, szellemi frissesség, az elmúló egészség. Mindez türelmetlenné teszi az idős embert, semmivel sincs megelégedve, mindenért nyűgös. A hozzátartozó pedig hajtogatja: nem ilyen volt az édesanyám, a nagymamám stb. Mi történt velük? Szeretettel kell őket figyelmeztetni, minden idős ember megváltozik. Némelyek csendesek, hallgatagok lesznek, míg mások nehezen elviselhetőek.
Az ilyen esetben nem a türelmetlenségért jár a megbecsülés, hanem azért a szép múltért, amikor minden jó és szép volt náluk.

II. Becsüljük az időseket: megértéssel!
Sok mindenről elszoktuk mondani, hogy eljárt felette az idő ( technikáról, orvosi medicinákról stb.), de ez az emberi életre is vonatkozik, és azokra a szellemi javakra, amiket feltártunk. Mindezt nem könnyű tudomásul venni. Az idős nemzedék sok mindent másként lát mint a fiatalok. Ebből sok baj lehet, hiszen az idősek nem akarják feladni azt, amire az élet őket megtanította, amit ők tapasztalatból jónak látnak. A fiatalok pedig ragaszkodnak az általuk jónak látott dolgokhoz. Természetesen az élet nem áll meg senkiért, az akkor is tovább megy, ha egyetértünk a változó eseményekkel, hanem, ezért tanácsos úgy becsülni az időseket, hogy igyekezzünk megérteni őket, a maguk korának a szemléletét, mert ezzel lehetővé tudjuk tenni a békességes együttlakozást.

III. Becsüljük az időseket: áldozattal!
Egyházi gondolkodásunkban nagyon gazdag tartalma van ennek a fogalomnak. Ezen értjük azt az áldozatot, amit Istenért teszünk, de értjük azt az áldozatot, amit egymásért egymás javára teszünk. Az áldozat fogalmát napjainkban az idővel kellene kiegészíteni. A felgyorsult és gyorsan múló időben nagy dolog, ha valakiért „időt” tudunk áldozni: a beszélgetésre, a meghallgatásra. A legtöbb idős időbeli áldozatot vár tőlünk. Ezt az időt még akkor is adni kellene, ha a hallottakat már sokadszor hallottuk, mert aki elmondja az annak sokadszor is öröme, vagy éppen a problémája.

IV. Becsüljük az időseket: szeretettel!
Az emberi élet szépsége nem az évek számában van. Minden élet annyira értelmes és értékes,
amennyi szeretet van benne. Sok idős feleslegesnek érzi magát. Ez ellen mi azzal küzdhetünk, hogy még több szeretetet nyújtunk számukra. A szeretetben gyógyul az ember teste - lelke.
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Jó olyan, mint a visszaható ige. Ami másnak jó, az nekünk is jó. Amennyiben sikerül környezetünk életét boldogítani, annyival sikerül személyes boldogságunkhoz, vagy éppen nyugalmunkhoz hozzájárulni.

A gondozásra, gondviselésre vállalkozó presbiter személyével is foglalkozni kell. Ilyen feladatra vállalkozó, vagy elküldött presbiternek nem mindegy milyen a személyisége, mit mond, mit tud, mit cselekszik.
Keresztyén személyiség kell legyen, aki hisz és hite mellett a feladathoz tudást is szerez. Bizonyos vonások, ki kell hogy alakuljanak benne, ennek érdekében beszélünk most:
1. a tudatosságról
2. a megfigyelőképességről (érdeklődés, nyitottság)
3. tapintat
4. igényesség
5. képzelet (fantázia, leleményesség)
6. megosztott figyelem
7. szervezőkészség

1.Tudatosság: mikor ezt mondjuk, nem valami olcsó „hánya – veti” öntudatra gondoljunk,
hanem keresztyén öntudatra. Ki vagyok én, ki a másik, és mit jelent a kettőnk közti kapcsolat? Ha a másikról kezdek gondoskodni, akkor fontos az az alaptétel, hogy a másikról gondoskodó személy, presbiter a gondjaiba vett személy gondját gondosan átgondolja. A gondozó, a segítő az a másik „ember gond hordozója.” (Galata, 6:2.)
Az ember alapjában véve önző, elég a maga gondja - baja, e-mellet nem tud vállalkozni mások hordozására, hogy valaki erre vállalkozik, ez csoda, Isten munkája. Ha valaki elhiszi, felfogja, hogy ő úgy ahogy van Isten megváltottja, Isten küldötte ezen a világon, akkor tud a másik gond hordozója lenni.
A tudatosság tehát azt jelenti, tudom ki vagyok, miért vagyok a világon. E nélkül a bizonyosság nélkül nem tudok segítségére lenni a másiknak. De nem csak az tudja ő kicsoda, hanem azt is, kicsoda a gondjaira bízott. Nem tévedés, nem tehertétel, nem felesleges ember, hanem gyülekezeti testvér, Isten ajándéka, Isten teremtménye. Amikor tudatosságról beszélünk, akkor feltételezzük, hogy a presbiter amikor igent mondott ilyen szolgálatra, döntött és választott az ilyen területen való szolgálata. Nem „véletlen” nem csak „sodortatás”, hanem boldog felismerés, amit küldetésként jó szívvel gyakorol.

2.Megfigyelőképesség: a másik ember meglátása, észrevevése nem jellemzője életünknek. Elég mindenkinek a maga baja, hogyan jutna idő az időnkből arra, hogy másokat meglássunk. Gondoljunk csak az irgalmas samaritánus példázatára (Luk. 10:29-37.). Jellemzőnk elmenni a másik mellet. Itt is láthatjuk, mennyire döntő a belső elhívás. Aki a másik gondját feltudja venni, az nem csak néz, de lát is. Észreveszi a másikat. Ehhez azonban emberközelben kell lenni, érdeklődni kell, nyitottnak kell lenni előtte. Testestől-lelkestől, kell hogy érdekeljen a másik ember.

3.Tapintat: a megfigyelő képességből az érdeklődésből a nyitottságból következik, hogy a presbiter testvér vele érez a beteggel, és bele érez a terhet hordozó felebarát állapotába.
„Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek”
Máté 7:12
A tapintat, a tapintatosság vonatkozik az ember testére-lelkére. Ahogy megszólítom, ahogy vele beszélek, ahogy vele vagyok, mind-mind a tapintatosságról kell, hogy bizonyságot tegyen és ezt a körültekintést még a környezetre is ki kell terjeszteni.

4.Igényesség: ennél az ismérvnél nem valami olcsó finnyásságra gondolunk. Az igényesség, az igénytámasztás elsősorban magára a presbiterre vonatkozik. Külső-belső életére, megjelenésére, környezetére, mit alakít ki, mit visel el, vagy mit tűr meg maga körül. Ahogyan beszél, milyen a szellemi–lelki élete, igénye, kapcsolataiban, munkájában, módszereiben mind –mind a presbiter igényességét jelenti.
A presbiter a gondjaira bízott gyülekezeti tag számára a látogatás alkalmával lehet a felüdítés eszköze, a jó közérzet biztosítója.

5.A képzelet: is hozzá kell tartozzék a presbiter életéhez. Kell, hogy a fantáziája működjék, lásson, tervezzen reménye, kedve, optimizmusa legyen. Ez emeli a munkája színvonalát, távlatot kap a végzett munka. „Nem hiábavaló a ti munkátok az Úrban” Ez őrzi meg a munkáját a kiégéstől, magát a megfáradástól. Különösen, ha beteg gyülekezeti testvért kísérünk hosszú ideje, hajlamosak vagyunk a munka vegetatív részét látni: takarítás, mosás, gondozás pedig ez igen megszegényíti azt a távlatot, azt az összetettséget amit a Biblia a kicsinyek körüli szolgálatról mond!
Mert valóban egy pohár víz, mezítelen test jön szóba a Mt. 25:31, következő verseiben, de ennek óriási dimenziója van. Magával a Krisztussal cselekesszük ezt. Kétségkívül a segítői munka vegetatív tevékenység is, de nem csak az! És erről beszélni kell és ezt láttatni is kell.
És itt van a feladata a reménynek, a képzeletnek! Nagyon sokan nehezen tudják elfogadni az egyháznak ezt a szolgálatát. Lealacsonyítónak, kevésnek találják, pedig benne a legtöbbet lehet tenni: Krisztusnak szolgálni! És Ő akarja ezt és Ő megáldja ezt a munkát.
De azt is megállapíthatjuk, hogy itt van a presbiteri szolgálatnak a fejlődésre a legnagyobb lehetősége, szinte művésze lehet a családokhoz való eljutásnak, a kapcsolat teremtésnek és a szeretetben való növekedésnek. Nem csak személyeket, de gyülekezetet is gazdagító folyamat indulhat el.

6. Megosztott figyelem: Ez az igény nem csak azt jelenti, hogy a presbiter munkájában koncentráltan van jelen, hanem azt is hogy figyelmében tevékenységében rangsorolni, válogatni, dönteni tud.
Van fontos, még fontosabb, és legfontosabb a feladatok között. Felelősséget kell tudni érezni egyszerre kis és nagy faladatokban több területen is. Megosztott figyelem nem könnyű. Valóban erős idegzet fejlődőképesség, növekedni tudás kell hozzá, de feltétlenül a keresztyén személyiség kialakulását jelenti. Nem kell félni a felelősségtől, a döntésektől, mert szívből mondhatjuk: „teher alatt nő a pálma”! Ez az a pont ahol igen sokat tanulhatnak a fiatal testvérek az idősebbektől, ahol az „éles –szemű”, mindent látó idősebbek már akkor is látnak ha nem is néznek.
7.Szervezőkészség: minden gyülekezet rendjét a presbitérium felelőssége megszervezni, ennek megfelelően kell kialakítani a szolgálattévő csoportokat, és alakítani a feladatokat és a feladatok munkaidejét, munkarendjét.