5.8 A lelkigondozás alapszabálya

Amikor a lelkigondozás alapszabályairól kezdünk el gondolkozni, elég hamar zavarba esünk. Rájövünk ugyanis arra, hogy a lelkigondozásban a lényeg kívül áll mindenféle szabályozáson, mindenféle emberi szabály felállítási lehetőségén. A lényeg ugyanis az, hogy segítségre szoruló embereket Istenhez vigyünk közel és új életre segítsük őket. Erre is vonatkozik, amit Páltól tanultunk, hogy: "nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené". Nem azé, aki igyekszik jól csinálni ezt a szolgálatot, hanem egyedül a könyörülő Istené. Az Isten munkája nem szabályozható. Jézus hasonlata, amit Nikodémusnak mond, szépen kifejezi ugyanezt: "A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy." Egy másik hasonlat is eszembe jut, szintén Jézus Igéi közül: az élő víz folyamának a hasonlata. A folyót nem lehet szabályozni, csak a folyómedert. Az égi áldástól függ, hogy csak csörgedezik egy erecske valahol a nagy medernek a közepe táján, vagy pedig hatalmas mennyiségben zúdul alá a jól megépített gátak között a víztömeg. A folyó medre szabályozható csak. Ami a lelkigondozásban szabályozható, az az Istentől ajándékba kapott változásoknak és történéseknek csak a lelki medre. Ez a meder pedig az embertársi kapcsolat, amit kiépítünk azzal a személlyel, akinek segítségre van szüksége, akit meglátogatunk. Beszélgetések elemzésekor megpróbáljuk megfejteni, hogy miért akadt el a beszélgető egy bizonyos ponton; miért történik meg, hogy az egyik fél makacsul visszatér ugyanahhoz a témához, mint amikor visszazökken egy lemez tűje a régi lemezjátszón ugyanabba a barázdába; miért válik monológgá egy lelkigondozói beszélgetés; miért lesz kikérdezéssé ahol a másik csak igennel és nemmel válaszol, a lelkigondozó pedig csak sorra teszi fel a kérdéseket; miért marad felszínes csevegés; miért beszélnek el egymás mellett tanácskérő és lelkigondozója. Ha ezeket a kérdéseket akarjuk felfejteni, és az okok végére járni, akkor meg kell állapítanunk, hogy a lelkigondozó nem tartotta magát néhány alapszabályhoz. Itt már tényleg szabályokról van szó, amelyek megtartása a lelki gondozón áll.

Ha egy hívő lelki segítséget akar adni az embertársnak, ez csak akkor sikerülhet, hogyha megpróbálja a másikat úgy elfogadni, ahogyan van; ítélkezés, kategóriába sorolás nélkül. Az elfogadásunk nem a magatartására vonatkozik, hanem elsősorban a személyére; nem a helytelen, hibás magatartását "igen"-eljük és igazoljuk, hanem a személyét fogadjuk el. Azt becsüljük meg, ami feltétlenül értékes. Komolyan vesszük őt úgy, mint Isten teremtményét, mint valakit, akiért Krisztus meghalt. Olyan értékesnek találta őt Isten, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte. Ez adja az emberi lét értelmét. Akkor is, ha a legsúlyosabb csődben, a legnagyobb összetörtségben, vagy éppen a legmélyebb züllöttségben él valaki.

A teológiai analógiája ennek a segítő magatartásnak: Isten elfogadó kegyelme. Aki valamit is tapasztalt már abból, mit jelent, hogy Isten kegyelmes hozzánk, az nagyon jól tudja, hogy a kegyelem mindig egy feltétlen (feltételeket nem szabó) elfogadással kezdődik. Megtapasztalom, hogy az Isten engem nem azért szeret, mert én olyan vagyok, olyan leszek, amilyennek Ő szeretne látni, hanem azért szeret, mert szükségem van az Ő szeretetére. Ez az a feltétel nélküli, elfogadó közeledése Istennek az emberhez, amit nekünk is - ha segíteni akarunk - meg kell valósítanunk.

A másik követelmény a segítőkkel szemben, hogy hajlandók és képesek kell legyenek arra, hogy beleéljék magukat a másik helyzetébe és így megértsék, hogy miként éli át ő maga a problémáit. Amit megértettünk, meg kell kísérelni szavakban is megfogalmazni, hogy megtudja a másik ember magáról, amit addig nem értett és nem tudott. Én kívülállóként, de azzal a hajlandósággal, hogy együtt vagyok vele a problémájában sokkal objektívebben, sokkal világosabban megláthatom és szavakba foglalhatom a bajt, mint ő. Ennek is megtaláljuk a teológiai megfelelőjét. Isten megjelenése emberi formában. Hogyne tudna megindulni a mi gyarlóságainkon? Mindenben hozzánk hasonlóvá lett. Isten teljes mértékben "beleélte" magát a mi élethelyzetünkbe, olyannyira, hogy azonosult is velünk azért, hogy az Ő kegyelmét, segítségét közel hozza hozzánk.

A 3. feltétel, követelmény, ha valaki segíteni akar másokon az, hogy teljesen nyitott, őszinte legyen a másikkal szemben. A hitelesség, az őszinteség azt jelenti, hogy összhang van aközött, amit mutatok, amit cselekedeteimben vagy szavaimban kifejezek és aközött, ami bennem van. Nem áll ellentétben a szó és az az indulati háttér, ami a szavak mögött van. Nem színleljük az érdeklődést, a segíteni akarást. Ha valóban megindított bennünket a másik nyomorúsága és szeretnénk tényleg segítséget nyújtani, törődésünk nem egyszerű hívő kötelesség-teljesítés, hanem szeretetből fakadó cselekedet.

Némelyek azt tartják, hogy ha valaki ezt a 3 feltételt betölti, akkor a másik, a bajbajutott ember magától kezd el gyógyulni. Nem szükséges külön tanácsokkal ellátni, mert magától meg fogja találni a jó és helyes utat. Ezt a konzekvenciát kritikával kell fogadnunk, mert Isten útba akar igazítani bennünket,miután az Ő szeretetét megtapasztaltuk. A mi szolgálatunkon is ennek kell kifejeződnie. A másik számára tényleg együtt-érzően, beleélő módon és elfogadóan megpróbálom az Isten szeretetét megtapasztalhatóvá tenni, de fel kell előtte tárni azokat a kiutakat is, azokat a megoldási lehetőségeket is, amelyeket Isten kínál az embernek. Persze nem erőszakos módon, nem parancsokat osztogatva. Ahhoz, hogy valaki tényleg választhasson életutat magának, legalább két utat tisztán kell látnia. Az ember előtt lehet többféle út is, de ezek az utak nem sokban különböznek egymástól, csak éppen árnyalatnyi különbségek lehetnek közöttük. Egészen más utat csak Isten kínálhat fel az embernek. Ha ezt nem mutatjuk fel, akkor a valódi választás lehetőségétől fosztjuk meg azt, akinek segíteni szeretnénk. A döntés jogát és felelősségét nem vállalhatjuk magunkra. Nem az az én dolgom, hogy a másik helyett a döntéseket meghozzam, s ezeket a döntéseket készen elé állítsam. Még talán az sem feladatom, hogy egy-egy problémának a megoldását azonnal, mint egy kész megoldási lehetőséget odavessem neki mondván, ez van és ha ezt nem fogadod el, akkor nincs semmi más lehetőséged, hanem valóban a másiknak kell meghozni a döntéseit, de ezt csak úgy tudja megtenni, ha tisztán elé tárjuk milyen utak és lehetőségek állnak előtte.

Nézzük egy kicsit behatóbban is ezt a 3 feltételt! Mit tanulhatunk az elfogadással kapcsolatosan? Azonnal eszünkbe jutnak Pál apostol szavai, aki a Római levél 15. részében ezt írja: " ... fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket." Jelenti ez egyrészt azt, hogy a magatartásától, egyéni életvitelétől, egyéni felfogásától és - mondjuk ki nyugodtan - bűneitől, megkötözöttségeitől függetlenül tisztelem és szeretetre méltónak tartom a másik embert és éreztetem is vele a szeretetemet. Ezt nem kötöm valamilyen feltételhez, mert megtanultam, hogy Isten is mindig megelőlegezi a szeretetet. Az agapé-szeretetnek mindig ajándék jellege van. Nem megérdemelte a másik, hanem híjával van a másik ennek a szeretetnek és ezért kell, hogy felkínáljam neki. Egy kicsit hasonlít ez ahhoz, hogy a gyógyszert sem akkor adják, amikor már látják, hogy lábadozik a beteg, hanem azonnal megkapja az életmentő injekciót. Lehet, hogy nem fog hatni, nem fog segíteni, mégsem mérlegeli az orvos, hogy vajon megéri-e odaadni azt az injekciót, vagy beadni azt a tablettát, mert hátha nem segít, és akkor ugye kárba vész a készítmény. A gyógyszert odaadjuk, mert azt reméljük, hogy használ. Szeretlek, hogy megváltozz, nem pedig szeretlek, ha megváltozol, vagy szeretlek, mert már látom, hogy hajlandó vagy a változásra. Ezek a mondatok lehet, hogy ismerősen csengenek a fülünknek, de amikor egy gyakorlati, ténylegesen történő lelkigondozói beszélgetésben tanúsítani kell ezt a fajta szeretetet, azonnal észrevesszük, mennyire előreszaladnak a követelmények, mennyire kézenfekvő a számunkra, hogy valamilyen feltétel mellett részesítsük szeretetünkben a másikat.

Egy neves pszichológusa századunknak, pszichoterápiás tapasztalatai alapján írta le, hogy "semmit sem változtathatsz meg, ha előbb el nem fogadtad". Mi ennél még tovább mehetünk. Nemcsak a változás lehetőségétől, hanem az élet lehetőségétől fosztod meg azt, akinek nem adsz szeretetet, akit nem vagy hajlandó elfogadni. Az ember életének alapszükséglete az, hogy elismerjék, hogy érezze: fontos vagyok valakinek, értékes az életem. Sajnos nagyon sok ember életéből kimarad ez az élmény, mert gyermekkorában nem tudták a szülei átadni neki azt az üzenetet, hogy téged szeretünk azért, mert vagy és értéknek tartunk azért, mert megszülettél. Nem akkor szeretünk majd, ha jó gyerek leszel, meg jó bizonyítványod lesz stb. Sajnos a legtöbb gyermek úgy nő fel, hogy igazi feltétel nélküli szeretetélménye alig-alig van. Egy ilyen hiány elszenvedése megzavarja a gyermek önértékelését és később sok-sok problémának a kiindulópontja lesz a felnőtt életében is. A lelkigondozásnak feladata az, hogy valamelyest pótolja ezt az elmaradt élményanyagot annak az életében, akinek segíteni akar. Azért lett az élete problémákkal teljes, azért nem képes akadályokkal megküzdeni, mert ez az alapélménye nagyon fogyatékos és nyilván azt sem értheti meg hasonló okoknál fogva - hogy Isten ezzel a feltétel nélküli szeretettel szeret minket. Ez az a szeretet, amivel megszólítja Jézus Zákeust: " ... szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom." Zákeus házában nincs szó arról, hogy miközben vacsoráztak azt mondta volna Jézus, hogy: "Zákeus, látod bejöttem hozzád, jó lenne, ha változtatnál az életeden." Ismerjük a történetet. Egyszer csak Zákeus áll fel és azt mondja: "Én úgy döntöttem, hogy a vagyonom felé szétosztom a szegények között, a másik feléből pedig négyszer annyit adott vissza mindenkinek, mint amennyit csalással elvittem". Jézus elfogadta ezt az embert. Azt mondja: azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa ezeket, akik nem kaptak szeretetet, azért lettek kiszolgálói az idegen hatalomnak, lettek vámszedővé. Nem volt rendben valami az életében, szomjazott, hiányt szenvedett. Jézus ezt pótolja a számára ebben a történetben. Az elfogadás olyan légkört biztosít a beszélgetésben, amiben a másik nem érzi szükségét annak, hogy a negatívumokat, a gyengeségeket, bűneit elhallgassa, hogy megpróbálja igazolgatni önmagát. Ez az igazi változásnak az első lépése. Az bátorodik fel a bűnvallásra, aki megérezte, hogy őt szeretik még bűnösen is. Nem kell már védekeznie, nem kell rejtegetnie a bűnét, hanem megvallja bátran a másik előtt és őszintén szembenézhet önmagával, meg a problémával is.

Mi miatt esik nehezünkre az ilyen elfogadás?
Azért, mert megijedünk mi hívő emberek attól, hogy ha a másikat elfogadom úgy, amint van: hibáival, bűneivel együtt, akkor ezzel talán igazolást adunk az ő bűnös életére. Áment mondanánk arra az útra, amelyen jár, ezért ilyenkor automatikusan bekapcsol bennünk az erkölcsi ítélőbíró: ilyet nem lehet csinálni, nem lett volna szabad így döntened; ne csodálkozz, hogy meg vagy kötözve stb. Az elfogadás nem igazolás, hanem hajlandóság annak megértésére, hogy a másik miért úgy cselekedett, ahogyan. Miért azt érzi, ami éppen érez? Miért úgy éli át a dolgokat, ahogy átéli? Amíg el nem fogadtam a másikat, addig minden evangéliumi üzenet süket fülekre talál.

A másik követelmény, az empátia, a beleérzés. Mi is ez? "A beleérzés, az empátia abban áll, hogy a másik ember egész belső világát, pillanatnyi lelkiállapotát a hozzá kapcsolódó érzelmekkel és azok jelentésével együtt olyan pontosan észleljük, mintha a magunké lenne." - mondja egy pszichológus. Erről a "mintha" állapotról szoktunk megfeledkezni. Ez azt jelenti, hogy a másik fájdalmát vagy örömét úgy érezzük, ahogy ő maga érzi és az okait abban látjuk, amiben a másik látja, de tudatában vagyunk annak hogy nem minket ért a sérelem és nem minket ért az öröm. Amint elveszítjük ezt a "mintha" tudatot, attól a pillanattól már nem empátiáról, hanem azonosulásról kell beszélnünk. Máshol a beleélést a gyöngyhalász munkájához hasonlítja. Ez két szakaszból áll: a lemerülésből és a felbukkanásból. A jó gyöngyhalász igyekszik nagy levegőt venni, megtölteni a tüdejét, hogy amikor lemerül, akkor a lehető legnagyobb területet tudja átnézni, hogy ott van-e gyöngykagyló. De azután, amikor ezt megtette és közben felhasználta az oxigént, fel kell, hogy bukkanjon, hogy újra lemerülhessen. Az empátia ehhez hasonló folyamat a lélek tartományában. A másik problémáiba, lelki állapotába belemerülök, de úgy, hogy nem fulladok bele, hanem újra felbukkanok, de azt az élményt, amit ott szereztem a lemerülés idején, azt a felbukkanáskor szavakban is megfogalmazom a másik számára. Ebből a két lépésből tevődik tehát össze az empátia, a beleérzés. Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy amikor megpróbálunk együttérezni a másikkal, ne fulladjunk bele a problémába. Ez akkor szokott fenyegetni, ha az a probléma, ami a másik életét terheli, az én életemben sincs rendezve. Ekkor ugyanis az ő problémája visszhangra talál bennem, és kiderül, hogy két egyformán bajban lévő ember ül egymással szemben. Nem tudok segíteni. Kétségbeesetten megpróbálok kimenekülni ebből a helyzetből, mert félek attól, hogy én is lelkigondozásra szorulok. Ezért nagyon fontos dolog, hogy a mi életproblémáink Isten előtt rendezve legyenek, megoldottak legyenek. Akinek a saját életében megoldatlanságok vannak, az nem tud segíteni mások életén.

Ha viszont sikerül a lemerülés, a beleérzés, beleélés a másik helyzetébe, akkor fel kell hoznunk a felszínre ezt az élményanyagot. Ő nem érti önmagát, nem érti a problémáját, nem tudja megfogalmazni, hogy mi az, ami benne végbemegy. Én leszek ebben a segítsége. Megpróbálom megfogalmazni, hogy én mit éltem át akkor, amikor azt átéreztem, amiben éppen a másik van. Az emberek életének az a leggyakoribb baja, hogy az élményeik feldolgozásakor a gondolkodásuk és az érzelemviláguk elválik egymástól. Mást gondolok, mint amit érzek, és nem tudom az érzéseimet a gondolataimmal összekapcsolni. Más indulatok vezérelnek, és más meggyőződésem van az életről. Egyszerűbben, hétköznapibb nyelven szólva: a fejünk és a szívünk el van szakítva egymástól.

A lelkigondozásnak az a feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a másik ember feje és szíve között, a gondolataiban végbemenő és a szívében zajló dolgok között. Akkor történik meg ez az összekapcsolódás, mikor már képes valaki arra, hogy az érzéseinek a jelentését megfogalmazza. Ez nem csak azt jelenti, hogy meg tudom mondani, hogy én most félek, énbennem valami bosszúság van, vagy az érzelmeimet meg tudom nevezni. Ennél többről van szó: azt kell megfogalmazni, hogy ez az érzés mit jelent abban a helyzetben, ahol megmozdít, megelevenít vagy éppen bénítólag hat rám. Ebben kell segíteni a lelkigondozóknak. Az empátia során nagyon kell figyelni arra, és azt kell szóvá tenni, ami érzelmi telítettségű a másik elbeszélésében, a másik közléseiben. Aztán észre kell vennünk a rejtett kívánságokat, célokat, melyek az illető számára meg sem fogalmazódtak, holott ezek motiválják az életét. Figyelnünk kell arra, hogyan viszonyul a dolgokhoz, a dolgok milyen hatással vannak rá. Az ő magatartása milyen hatással van más emberekre. Ezt is nagyon kevéssé érzékelik az emberek, ebben is segítségre szorulnak.

Továbbá arra is nagyon figyelnünk kell, ha beleérző módon akarunk viszonyulni a bajbajutott emberekhez, hogy milyen üzeneteket közöl a szavain túl: gesztusaiban, arckifejezéseiben, hangsúlyában, hanglejtésében. Ezeket az üzeneteket, amelyek szóban talán soha nem fogalmazódnak meg, ugyanúgy meg kell értenünk, fel kell fognunk, mintha szavakban közölné őket.

Végül még az empátiával kapcsolatban ki szokták emelni azt, hogy úgy kell megfogalmaznunk az átélésünket a másik problémájával kapcsolatosan, mintha tükröt tartanánk elé és ebben a tükörben megláthatja önmagát. Akkor értettük meg a másikat, ha sikerült megértetni vele önmagát.

A harmadik követelmény: a segítséget nyújtó embernek hitelesnek kell lennie, a viselkedése felszínének és fonákjának nem szabad ellentétben állni egymással. Amit a tanácskérőnek a jelzéseiről mondtam, hogy vannak dolgok, melyeket szavakkal nem tud megfogalmazni, így a testtartása, a hangszíne, a hanglejtése útján mond el, ugyanúgy érvényes a lelkigondozóra is. Mi is közléseket juttatunk a másikhoz, olyan módon, hogy azok nem jelennek meg a szavainkban. A pszichológia megfigyelése szerint ezek a közlések sokkal érthetőbbek a mai ember számára, mint a szavak. Hangosabban beszél az, aki vagy, mint amit mondasz. A hitelesség az, hogy ugyanazt mondja a lényem mint amit a szavaim. Ha ez a kettő nem áll összhangban egymással, nem a szavaimat hallja meg a másik, hanem azt, amit a szavaimon kívül mondok. Általában krízishelyzetekben sokkal kifinomultabb az ember érzékenysége a szavakon túli közlésekre. Rögtön észreveszi, hogy a segítő tényleg őszintén érdeklődik-e utána, vagy pedig nem. Észreveszi azt, hogy itt csak beszélnek arról, hogy az Isten bűnbocsátó Isten, de ugyanakkor tele van a lelkigondozó ítélkezéssel, észreveszi azt, hogy mosolyog, de a mosolyát csak magára erőlteti. Megérzi a másik, ezeket az ellentmondásokat ha nem is tudatosulnak benne. Mikor például valaki egy lelkigondozói beszélgetésben azt mondja a lelkigondozónak: "bizonyára sok dolga van a Tiszteletes Úrnak", akkor azt üzente nekem, hogy látja rajtam, hogy türelmetlen vagyok, nem tudok igazán elengedett lenni, nem tudok igazán ráfigyelni, mert ezernyi dolgom van, és azokkal foglalkozom. Őszinte hitelességgel kell beszélnünk, melyben a szavaink megfelelnek az érzéseinknek. A látható jelzésekkel és szavakkal ugyanazt fejezzük ki. Jézus határozottan fellépett a képmutatás ellen a farizeusokat ezért ostorozta gyakran. Ti mást gondoltok, mint amit mondtok. Ez az ellentmondás kiáltó és kétségbeejtő. Isten csak az átlátszó szívű, képmutatás nélküli embereket tudja felhasználni a segítő munkában.

A lelkigondozó hitelességének nagyon fontos része az, amit már az elején említettem, és ezzel fejezem be: átélt hitbeli meggyőződésünk legyen az élet legkülönbözőbb kérdéseiben. Legyen természetes a számunkra, hogy minden emberi problémára van megoldás és a megoldásban központi szerepe van a hitnek. Az tud Isten szerint valóban segíteni, akinek meggyőződéssé vált az életében, hogy a végső segítség az ISTEN. "Kicsodám van az egekben, Náladnál egyébben nem gyönyörködöm."