6.18 Konfirmációi fogadalomtétel

A KONFIRMÁCIÓ gyakorlata legalább 200 éves múltra tekint vissza hazánkban, s ezt mindenki megpróbálta a maga módján továbbreformálni. Igen nehéz kérdés, hogy valóban Kálvinhoz kell-e visszamennünk, ill. a Heidelbergi Kátéhoz, vagy mai modem körülményeink között valami egészen más módszerrel kéne a fiatalok egyházba épülését szolgálnunk.

Református egyházunk gyakorlata igen változatos képet mutat országosan. Bár születtek erre nézve törvényes, és számonkérhetõ döntések mégis valahogy minden gyülekezet és minden lelkipásztor fenntartja magának a jogot, hogy sajátos módon konfirmáljon. Van, aki egy évig tanítja a rábízottakat, van, aki két évig. Ennek hossza is változó, hiszen van, ahol szeptembertõl májusig + egy nyári hét keretén belül foglalkoznak a fiatalokkal, s van, ahol csak október 31.-tõl Húsvétig. Néhány helyen már hatodikosokat konfirmálnak, többen ragaszkodnak a nyolcadikos évhez, van, ahol pedig már középiskolásokkal foglalkoznak szívesebben. Maga a konfirmációi anyag is igen változó mennyiségû és minõségû. A hivatalosan kiadott konfirmációi kátétól a saját megfogalmazású kérdés-feleletig mindenféle szerepel a palettán. Így valójában szinte alig van "közös" a konfirmáltak ismeretanyagában, mert a megfogalmazásokra még csak rá sem ismernek egy másik gyülekezetben, vagy egy másik vidék templomában.

Külön egyházi bizottságot kellene erre nézve felkérni, vagy a Teológián kellene vele foglalkozni, nem tudom, de nagyon égetõ a kérdés, mert a konfirmáltak 90%-a elvész, azaz a láthatók szerint szinte feleslegesen konfirmáltuk õket. Nem volt mit megerõsíteni (mert nem jutottak hitre), s nem épülnek be egyházunk egyik gyülekezetébe sem (mert teljesen idegen nekik a templom, s az ott hagyományosan élõ gyülekezet). Ennek okai nyilván több generációra mennek vissza, s benne van a teljesen megváltozott világ is.

Mit tehetünk addig is, míg hivatalos egyházi fórumok errõl vizsgálódni kezde¬nek? Több fontos kérdést kell végig¬gondolnunk. Az elsõ az, hogy szét kellene választani a konfirmációi foga¬da¬lom¬tételt a konfirmációi vizsgától. A konfir¬mációi vizsga ugyanis egyfajta számon¬kérés, felelés, számadás a gyülekezet elõtt arról, amit ki-ki megtanult az elõzõ évek hitoktatásában. A .fogadalomtétel viszont egy életre való elkötelezés, amit "kive¬szünk" ugyan a fiatalokból, mert elmond¬ják, de legtöbben csak azért, mert muszáj. Semmiféle valódi elkötelezés nem történik, de nem is történhet, hiszen ebben a korban még nem ígérhet senki életreszólóan, felelõsséggel semmit sem. A konfirmációi vizsga lehetõséget ad arra. hogy egy fiatal érezze, hogy az õ jelenléte fontos a gyülekezetnek. Megerõsíti, hogy nem csak azért jár konfirmációi órákra, mert vannak ott barátai, vagy, mert a történelemben ez így alakult ki, hanem mert õ szereti, amirõl, akirõl ott szó van. Igaz az, amit sokan mondanak, hogy bizonyos korosztály alkalmas csupán a "magolós" tanításra. 12 éves kor körül ennek vége szakad, onnantól kezdve inkább értelmezve tanul mindenki, s fõleg azt, ami érdekli, amihez érzelmileg kötõdik. Lehetséges, hogy ebben a korban (12-14 évesek) lehetne megtartani a konkrét számonkér¬hetõ anyag vizsgáját, ám ezzel közel sem felmenteni a fiatalokat a további templombajárástól, hanem a vizsga után következhetne fogadalomtételre való felkészítés ideje. Fogadalmat csak felnõt¬ten tehet az ember, mert azt nem lehet már mások szava miatt kimondani. Ott az ún. ifiórákon a beszélgetéseket, s bevezetni a fiatalokat 18-20 éves korukra a gyülekezet¬ekbe, hogy annak tagjaivá válhassanak. Ezzel a fogadalomtétel valóban személyes¬sé lehetne, és sokkal mélyebb elkötelezést jelentene, mint a gyermekkorban kikény¬szerí¬tett elõdje. Egyháztagságunk feltétele ugyanis a betöltött 18 éves kor. Így a konfirmáció l4 éves korosztálya, s e felnõtt közötti négy esztendõt olyan gazdag tartalommal kell kitölteni, hogy egyházunk vonzó legyen a fiatalok elõtt, s vágyjanak annak tagjává lenni. A dolog sürgetõ, mert ennek a korosztálynak az igazságérzete igen erõs, s szívbõl utálnak minden képmutatást, látszatot. Ha nyilvánvalóan tudjuk, hogy lehetetlen a fogadalomtételt vállalniuk, mert nem érettek rá, akkor ezt õk is érzik. S semmire sem fogják becsülni, mert a nagymama kedvéért, vagy ajándékokért vállalták, s az önkéntes, személyes kiállás igen távol maradt tõlük.

A következõ kérdés az, hogy ki és hogyan segíthetné a lelkészek munkáját a gyerekkorból kinövõ fiatalok Krisztus¬hoz vezetésében és gyülekezetbe építésében? Ha az ifjak csak a lelki¬pásztor¬ral találkoznak a hittanórák, s a konfirmációi felkészítés alatt, akkor nem szabad csodálkoznunk azon, hogy nem kötõdnek a gyülekezet közösségéhez! Ez a korosztály még sokkal inkább személyfüggõ, mint a késõbbi. Egyre kevésbé számíthatunk a családok közös istentiszteletre járásában, hiszen most lettek nagymamák azok, akik már nem tanultak hittant. Három nemzedék megtörése, s a gyülekezetbõl való kimaradása azt jelenti, hogy a fiataloknak még inkább leléz családra van szükségük a gyülekezetben! Mindenekelõtt kell egy imádkozó gyülekezeti háttér, akik hordozzák a fiatalok közötti szolgálatot. Hiszen a legnagyobb titok, az ifjak megtérése, a Szentlélek Isten munkája, ami nem kötõdik semmiféle vizsgához, vagy fogadalomtételhez. Ez csak bizonyságté¬telek által mehet végbe, mert a hit hallásból van. Jó lenne hallani a konfirmandusoknak néhány felnõtt élettörténetet, mire valaki döntésre hívja õket. De az élõ bizonyságtétel: egy-egy kedves, békességet, szeretetet, azaz a Lélek gyümölcsét kínáló felnõtt gyülekezeti tag is kiemelkedõ jelentõségû lehetne számuk¬ra! A sokszor fáradt, néha nem¬törõdöm szõlõk mellõl vágynak a fiatalok mosoly¬gós, õket az élet kérdéseiben õszintén eligazító felnõtt vezetésére. Ha egy presbiter vállalná, hogy a konfirmandus órák elõtt, vagy után a fiatalokkal focizik (ping-pongozik stb.), vagy együtt felássák a templomkertet, sokkal hitelesebb lenne elõttük a keresztény hit életszerűsége. Sokat jelenthet a valódi nagyszülõk helyett a gyülekezeti nagymamák és nagypapák befogadó szeretete, akik merik nem végigmérni a nagyhajú, pattanásos, kelletlen tizenévest, amikor rádõl a padra a templomban, hanem szelídséggel igazítják el a helyes viselkedésben - esetleg személyes példával, annak megértésével, hogy a növekedõben lévõ szervezet fáradékony, nem bír mit kezdeni a tagjaival, s a körülötte ülõ felnõttekkel sem.

Tehát a konfirmandusokkal való foglalkozás messze nem a lelkészek, sokkal inkább az egész gyülekezet felelõssége, szolgálata. Ezt tudatosítani kellene mindenkiben, hogy ne csak végignézzük tehetetlenül, ölbe tett kezekkel, bár sajnálkozva, hogy elfogyunk!

Kérem a testvéreket, hogy beszéljenek errõl presbiteri gyûlésen, presbiteri bibliaórákon, konferenciákon, hogy közüggyé válhasson, s együtt gondolkod¬junk tovább, kérve Isten vezetését ebben a nagyon sürgetõ kérdésben!

Fodorné Ablonczy Margit
kecskeméti intézeti lelkész