7.2 Kálvin János üzenete nekünk mai reformátusoknak

Huszár Pál (Dunántúl)

Kitűnő egyháztörténészeink egyike így nyilatkozott a közelmúltban Kálvinról, a nagy genfi reformátorról: „Lehet, hogy Kálvin János napjainkban nem korszerű, de tanítása feltétlenül ma is időszerű.” Ezzel mélységesen egyetértve tegyük hozzá gyorsan, hogy nekünk, magyar reformátusoknak pedig minden okunk megvan rá, hogy születése után ötszáz esztendővel is sokszor és sokat beszéljünk a nagy genfi reformátor és egyházszervező áldásos tevékenységéről, különösen annak a magyarság sorsára gyakorolt hatásáról. Valóban sok lényegeset mondhatunk el Kálvin János magyarországi fogadtatásáról és napjainkban, a XXI. században is tartó megbecsültségéről. Néhány hónappal ezelőtt egyik német lelkész barátom megjegyezte, hogy „… ti, magyarok más népek szokásától eltérően magyar helyesírás szerint írjátok a nagy reformátor családi nevét, és magyar keresztnevet társítotok hozzá.” Megjegyzésében nyoma sem volt a rosszindulatnak, csupán az egyébként valóban kétségtelen tény megállapítására szorítkozott. Alaptalan és ezért értelmetlen is lenne vitába szállnunk ezzel a ténnyel.
Igen, készséggel elismerhetjük: mi valóban magyarítjuk Kálvint, fél évezred múltán is a magunkénak érezzük hallatlanul gazdag lelki-szellemi örökségét, de természetesen nem akarjuk kisajátítani, hiszen nyilván más nemzetek is – köztük amerikaiak, angolok, franciák, hollandok, németek, skótok, svájciak – ugyanennyi joggal érezhetik sajátjuknak ezt a felbecsülhetetlenül értékes örökséget. Ebben az „osztozkodásban” éppen az a nagyszerű, hogy bár sokan tekintjük magunkénak Kálvin lelki-szellemi hagyatékát, mégsem rövidítünk meg senkit, hiszen Kálvin úgy a miénk, hogy közben másoké is, azaz mindannyiunké. Keresztyéni alázattal mások jogát is elismerjük a kálvini örökségre, de ettől a mi „jussunk” fikarcnyival sem lesz kevesebb.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy nálunk, Magyarországon, de az egész Kárpát-medencében – ráadásul nem csupán református körökben – különösen jól cseng Kálvin János neve. Az is köztudott, hogy sokan közülünk nemes egyszerűséggel „jó magyar embernek” tartják azt a Kálvint, aki kényszerű emigrációja ellenére Genfben is élete végéig hűséges francia alattvaló maradt, Magyarországnak pedig – a magyarság számára különösen lelki-testi megpróbáltatást, nyomorgattatást jelentő XVI. század politikai viszonyai, konkrétabban fogalmazva: hadászati eseményei folytán – még a környékén sem járhatott. Csupán hitújító, a Szentírásra alapozott keresztyén hitet építő gondolatai, tanításai jutottak el Isten különös kegyelme folytán a magyar eleinkhez is.

Mindezek ellenére, illetve éppen az utóbbiak következtében sajátosan szorossá és láthatóan tartóssá vált Kálvin és a magyarság mindmáig élő és ható kapcsolata. Nagyon különleges helyzetben, a nemzethalál veszélyének tapintható közelségében, illetve az éppen e veszély által kiváltott „Istenhez-menekvés” időszakában találkoztak elődeink a kálvini tanításokkal. A magyarság számára a lelki-szellemi megmaradás zálogát jelentette az Úristenhez közvetlen, bármiféle papi közvetítő nélküli odafordulás lehetőségéről, az ingyen, az Úristen kegyelméből, a Jézus Krisztusba vetett hit által megkapható örök üdvösségről, az Úrvacsorában a Megváltó Krisztussal történő titokzatos egyesülésről, valamint az Isten eleve elrendezett üdvözítő tervét megjelenítő predesztinációról szóló kálvini tanítás.

A magyar nyelven is megszólaló teljes Szentírás valóban a lelki megmenekedés isteni üzenetét továbbította magyar eleink számára, amiként azt az ötödik evangélistának is nevezett Ézsaiás próféta könyvében magyar nyelven olvashatták: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” A vérzivataros időkben, folyamatos életveszélyben forgó eleink joggal érezhették, hogy Teremtő Istenünknek őrájuk is gondja van, a Mennyei Gazda őket is – közösségben, valamint egyen-egyenként – számon tartja. A kitűnő vizsolyi prédikátor és gönczi esperes, Károli Gáspár fordításában, 1590-ben nyomtatásban megjelent teljes Biblia azonban csak akkor fejthette ki áldásos hatását, ha írni-olvasni tudó hívek vehették kézbe. Ehhez pedig iskolák kellettek – lehetőleg minden gyülekezet mellett, azaz minden magyar településen. A templom és az iskola élő kapcsolata azóta is szerves tartozéka református-keresztyén voltunknak, napjainkban különösen az, hiszen újra megnyílt református iskoláink ismét református keresztyén és magyar nemzeti megmaradásunk zálogává lettek a minden keresztyén és nemzeti értéket maga alá gyűrni akaró globalizáció korában. Számuk ugyan alacsony, de élő reménységünk szerint ennek ellenére is alkalmasak lehetnek a só és a kovász szerepére.

Természetesen korábban, a reformáció előtt is működtek Európában – ezen belül magyar hazánkban is – kolostori iskolák, amelyek a „hét szabad művészet” – latin nyelv, ékesszólás, dialektika [az érvelés tudománya], valamint matematika, geometria, csillagászat és zene – lelkiismeretes tanításával vértezték fel növendékeiket. Tevékenységük legfőbb céljának azonban szinte kivétel nélkül a papi utánpótlás biztosítását tekintették ezek a nem túl nagy számban működő, de természetesen így is rendkívüli jelentőségű kolostori iskolák. Ráadásul ezek az iskolák többnyire inkább – de nem kizárólag! – a kiváltságosak gyermekeinek nevelésével-tanításával foglalkoztak.
A reformációnak olyan vívmányai, mint a nemzeti nyelvű istentisztelet, a nemzeti nyelvű Biblia azonban olyan iskolahálózatot igényeltek, amely a Szentírás alapvető értékeinek lelkiismeretes közvetítése mellett, az olvasás-írás művészetén túl az egyre inkább terjedő polgári élet által megkövetelt gyakorlati ismereteket is anyanyelven adja át a gondjaira bízott gyermekeknek, fiataloknak. Ezt a sort nyitotta 1531-ben Pápa és Mezőtúr reformált iskolája, hogy azután Debrecen, Sárospatak, Nagyenyed és mások is felzárkózzanak ezekhez a tanintézményekhez. Így alakult ki a reformáció helvét – kálvini – irányzatát követő református kollégiumok hálózata. Ezeknek a többféle iskolatípust – általában alap- és középiskolát, teológiát és jogakadémiát – és a nélkülözhetetlen internátust is magukban foglaló intézményeknek köszönhető magyar nemzeti nyelvünk felkarolása, ápolása és megmaradása.

A reformációt inkább csak a nemzet megmaradása szempontjából értékelő Illyés Gyula ezekre a kálvini szellemű iskoláinkra gondolhatott, amikor „A reformáció genfi emlékműve előtt” című versében feltette, és rögtön meg is válaszolta a kérdést: „Hiszed-e, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem.” Ebben mélységesen igaza van a XX. század egyik legnagyobb magyar költőjének. Helyesen látta a kálvini reformáció és nemzetünk megmaradása közötti szerves összefüggést.

Legyen szabad nekünk, magyar reformátusoknak úgy megfogalmaznunk ezt az igazságot, hogy Kálvin János lelki-szellemi öröksége egyaránt szerves része református keresztyén tudatunknak és magyar nemzeti öntudatunknak, hiszen mindkettő kialakulásához, ilyenné formálódásához alapvető mértékben hozzájárult Kálvin János, a nagy genfi reformátor és egyházszervezői tanítása. Az Úristen azokban a vészterhes időkben is megtalálta a maga „engedelmes eszközeit,” akik a Kárpát-medence legtávolabbi zugába is eljuttatták Kálvin hitújító gondolatait. Ebben a tekintetben az úgynevezett peregrinusok, a protestáns – azon belül is a helvét irányzatot követő – európai egyetemeket vándor-diákként járva és ott szerzett tudásukat hazahozva tettek felbecsülhetetlenül nagy szolgálatokat nemzetünknek a kálvini tanok hazai elterjesztésével. Ez utóbbi tevékenységüket már lelkipásztorként végezték – gyakran apró falvakban, illetve a két világbíró hatalom sajátos „érdeklődésének” kitett városokban. Tették ezt a Habsburg uralkodóház által tűzzel-vassal támogatott ellenreformáció veszélyei között is – akár a gályarabság gyötrelmeit is vállalva. Ők tartották a lelket a „két pogány közt” sínylődő, református keresztyén hitükért üldözött, magyarként kisemmizett és megalázott eleinkben. Megejtő szépséggel, mélységesen mély hazafisággal ír a korszak egyszerű – „sár-alkotmány” templomairól, a bennük „hatalmas szóval” prédikáló „toprongyos prédikátorok” nemzetmentő, nemzetet megtartó tevékenységéről, a „bocskorban, mezítláb” megjelent hívekről, „gátakat sodró” zsoltár-éneklésükről a XX. század egy másik kiváló költője, Csanádi Imre: „Ország lappangott itt, mikor nem vala ország.”

Korábbi – alapvetően téves – történelemtanításunkkal ellentétben Kálvin társadalom-tana nem a tőkés fejlődés útját egyengette a Kárpát-medencében. Ezt már csak azért sem tehette, mert ennek feltételei egyáltalán nem voltak adottak a XVI. századi Magyarországon. Istentől kapott küldetése szerint Kálvin János alapvetően a hit dolgaival foglalkozott. Ha társadalmi, etikai kérdésekben – például a hitel kamatának 3-5 %-ban történő maximalizálása érdekében – is véleményt nyilvánított, azt csak azért tette, hogy a keresztyén hívek életét megkönnyítse, konszolidálja. Meggyőződése szerint a kiegyensúlyozott körülmények között élő ember eredményesebben képes Isten országa ügyére összpontosítani figyelmét. A gazdasági-társadalmi kérdések másodrangúak voltak számára, hiszen az ő elhívása az emberi lelkek művelésére, az üdvösség útjára történő terelgetésre szólt. Ezt a feladatát pedig a leghűségesebb sáfár módján végezte.

Magyar vonatkozásban feltétlenül említést érdemel az a tény, hogy Kálvin felelevenítette – és egyben megszelídítette! – az antik kor zsarnokölési elméletét. Ennek szellemében gyilkolták meg Kr. e. 44-ben a köztársaság hívei a Római Szenátus épületében az egyeduralomra törő Iulius Caesart. Kálvin azonban jó keresztyénként mindenfajta erőszakot elítélt, ezért egy testület jogának tekintette a közösség érdekei ellenében tevékenykedő vezető leváltását. Ilyen testület hiányában – mint Kálvin írja az Institúcióban – a Mindenható Isten „… szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat, és parancsolatjával látja el őket, hogy megtorlást vegyenek a bűnös uralkodásért, és hogy az igazságtalan módon elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék”. Így lehetett az első Habsburg-ellenes szabadságharcunkat vezető és győzelemre vivő Bocskai István erdélyi fejedelem „a magyarok Mózese,” a hasonló célokat követő Bethlen Gábor pedig „a magyarok Gedeonja”. A „bibliás Rákócziak”-kal együtt ők lettek a protestáns vallásszabadság oltalmazói, akik Kálvin János tanítása szellemében gondolkodtak, írtak és cselekedtek. Az ő történelmi példájuk is a kálvini örökség őrzésére int bennünket, a XXI. század magyarjait.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Kálvin János lelki-szellemi öröksége nem csupán nemzeti történelmünkben éreztette áldásos hatását, hanem ez a hatás napjainkban is töretlenül érvényesül. A Teremtő és Megtartó Istennel közvetlenül létesíthető kapcsolat, a lelki üdvösség, a predesztináció és az úrvacsora kérdésében ma is büszkén valljuk a nagy genfi reformátor tanait. Hasonlóképpen érvényesnek és követendőnek tartjuk Kálvinnak a zsinat-presbiteri alapelvről szóló tanítását.
Ez utóbbi tekintetben azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy közben alaposan megváltoztak a bennünket körülvevő társadalmi viszonyok, miközben az Anyaszentegyház tagjaira – lelkészekre és világiakra – érvényes krisztusi elvárások változatlanul érvényesek, sőt éppen a megváltozott társadalmi viszonyok következtében még bizonyos értelemben szigorodtak is. Természetesen érvényben maradtak, sőt szigorúan intenek bennünket Kálvin János elvárásai is: „Aki tehát valamely egyháznak a kormányzását és gondozását magára vállalta, az tudja meg, hogy az isteni elhívás ereje által van ehhez az egyházhoz kötve, …”

Kétségtelen, hogy Kálvin János kortársai – lelkészek, doktorok, presbiterek, diakónusok és „egyszerű” egyháztagok – lényegesen szigorúbban vették az Úristen által történt elhívásukat – ahogyan nekünk is tennünk kellene a XXI. századnak a szekularizáció és a globalizáció által erősen beárnyékolt viszonyai között. Valóban Isten különös kegyelme megnyilvánulásának tekintették, hogy az Anyaszentegyházban végzett szolgálataik révén Isten munkatársai, az Ő országa ügyének engedelmes eszközei lehettek. Úgy tűnik, éppen az egyházfegyelem tekintetében van leginkább szükségünk a kálvini örökség „újrafelfedezésére.”

Ezt a tudatosságot kell megtalálnunk – avagy inkább kialakítanunk? – önmagunkban, hogy valóban hűséges sáfárai lehessünk és legyünk az Egyház Ura, Mennyei Gazdánk szent ügyének. Megítélésem szerint ez egyként vonatkozik Református Anyaszentegyházunk minden aktív tagjára, a fentebb felsorolt egyházi tisztségek bármelyikének viselőjére, lelkészekre és világiakra. Hiszem és vallom, hogy ennek a törekvésnek lelkész-képzésünkben, presbitereink és gondnokaink felkészítésében egyaránt érvényesülnie kell annak érdekében, hogy valóban a tőlünk joggal elvárható krisztusi hűséggel és odaadással szolgáljuk Isten országa ügyét.

Kálvin korának lelkészei, világi tisztségviselői valóban komolyan vették, életbevágóan – mondhatnánk: örökéletbe vágóan – fontosnak tartották az Úristentől kapott elhívásukat. Velük kapcsolatban teljes joggal idézhette Kálvin Krisztus Urunknak a tanítványait megerősítő, bátorító kijelentését: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg,, és aki engem vet meg, azt veti meg, aki engem küldött.” Óhatatlanul fel kell merüljön bennünk a kérdés: tudjuk-e, merjük-e mi ilyen felelősséggel értelmezni Mennyei Gazdánktól kapott elhívásunkat? Lesznek talán, akiket e kérdés puszta felvetése is megrettent. Ez semmiképp sem célja ennek a dolgozatnak. A szerző szándéka sokkal inkább az elgondolkodtatás és még ennél is inkább a bátorítás. Hitem szerint több önbizalomra – nem elbizakodottságra! – van szükségünk a ránk bízott feladatok végzésében, ezt azonban csak és kizárólag a Menny Urától várhatjuk és kérhetjük naponta. Hittel hisszük, hogy Ő meg is adja nekünk ezt a segítséget, aki a Szentírás szerint ezt várja tőlünk: „Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy azt betöltsed!”
Az onnan fentről kapott erők birtokában arra a pontra is eljuthatunk, hogy az Úrtól kapott és önként vállalt feladatainkat kitüntetésnek tekinthetjük, hiszen világraszólóan nagyszerű dolog az, hogy Teremtő és Megtartó Istenünk arra méltat, azzal tüntet ki bennünket, hogy – minden alkalmankénti gyengeségeink és esendőségeink ellenére – munkatársául hív minket, a magunk szerény lehetőségeihez mérten részt vállalhatunk az Ő csodálatos üdvtervének megvalósításában. Ehhez adjon nekünk kifogyhatatlan energiát a Mindenség Ura!

Lábjegyzet

1 Ézsaiás Könyve 43, 1b.

2 Illyés Gyula: A Reformáció Genfi Emlékműve előtt Hét évszázad magyar versei III. kötet Magyar Helikon Budapest 1966 337. p.
3 Csanádi Imre: Egy hajdani templomra ÚJ ARANYHÁRFA Versek gyülekezeti és keresztyén családi alkalmakra szerkesztette: TENKE SÁNDOR Kiadja a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya Budapest 1967 378. p.

4 Kálvin János Institúcióját idézi: Dr. Korsós Bálint: Bocskai István hitvédő szerepvállalása a magyar irodalom tükrében Magyar Református Nevelés IV. évfolyam (2003) 7. szám 18-22. p.
5 Kálvin János: A Keresztyén Vallás Rendszere (Institúció) Pápa, 1910. II. kötet 343. p.

6 Lukács Evangéliuma 10, 16.
7 Pál apostolnak a Kolossébeliekhez írt Levele 4, 17b.