7.3 Üdvrend

Steinbach József (Dunántúl)

Az üdvrendről

Krisztus legyőzte a halált egyszer s mindenkorra. Tudni kell azonban, hogy ez a teljes diadal fokozatosan lesz a miénk. Ahogy Krisztust megismertük, a halál erői egyre inkább csökkennek bennünk, az élet erői pedig növekednek bennünk. Míg végül a halálban nem az történik, amit testi szemeink látnak, tudniillik, hogy a halál elnyeli az életet, hanem pont fordítva, az élet nyeli el a halált. Jézus Krisztus feltámadása óta ez a halál definíciója a hívő ember számára.
Olyan ez a folyamat, mint a homokóra két kis tégelye, az egyikből peregnek alá a homokszemek a másikba, itt fogy, ott nő a homokszemek száma. A halálerők csökkennek, a krisztusi életerők nőnek a hívő emberben: „Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy a Krisztusban mindnyájan életre keltek.” (1Korinthus 15,22)
Ez a keresztyén etika lényege is, meghalni és feltámadni Krisztussal. A teljes diadal azonban egy folyamatban lesz a mienk. Ezt a folyamatot nevezi a keresztyén teológia üdvrendnek, amelynek egyes állomásait megkülönböztetjük egymástól, de amelyek egymástól elválaszthatatlanul egy egységet képeznek.
Egy példával hadd érzékeltessem ezt a folyamatot. Egyik ismerősöm még a ’80-as években Kelet-Berlinből utazott át Nyugat-Berlinbe szilveszterezni. A szürke kelet-berlini állomásra betolták a nyugat-berlini vonatot. Amikor felszállt a nyugat-berlini vonatra, azonnal óriási változást érzett, mert míg a szürke pályaudvar szemetes volt, a nyugat-berlini vonat kupéjában tisztaság és rend fogadta. Egy egészen más világ. Amikor a vonat elindult, az ablakon kinézve egy jó ideig még a szürke Kelet-Berlint látta, de ő már a tiszta vonaton ült. Pont a határon egy alagúton haladtak át, hirtelen teljes sötétség, néhány másodpercig, és aztán - így mesélte felejthetetlen élményét -, kiérve az alagútból Nyugat-Berlinbe, hatalmas fények, és egy eddig teljesen ismeretlen világ fogadta. Minden példa csak részigazságokra mutat rá, de talán ez a kép is érzékelteti, hogy mit jelent ez a teljes diadal, amely fokozatosan, de biztosan lesz a miénk Jézus Krisztusban.
Az üdvrendről szóló tanítás bibliai alapja a Róma 8,29-30, miszerint: „akiket Isten eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” .
Fontos, hogy ezeket ne a keresztyén élet egymásból következő, és egymástól elkülöníthető lépcsőfokainak vegyük, mert akkor Isten kegyelemközlő munkája elhalványul, és a folyamat emberi oldala lesz hangsúlyossá. Ugyanannak a keresztyén életnek más és más oldaláról van szó, és mindegyik alkotóeleme Krisztusból vezethető le. A keresztyén élet minden egyes mozzanata a Szentlélek aktusa, és nem emberi állapot. Ugyanannak a krisztusi életnek különböző szemléletmódjáról van szó. Mindegyik aktus alanya az élő Isten a Szentlélek által.
Az üdvrend alapja Isten szövetsége, amelyet népével kötött, és Krisztusban minden népre kiterjesztett. A szövetség Istene győzött a nép hűtlenségén, érvényesíti üdvakaratát, megvalósítja ígéretét Krisztusban, még az ember bűne ellenére is.

Elrendelés
Az újszövetségi görög szó, melynek jelentése előre elhatároz, elrendel, hatszor fordul elő a Bibliában. Az üdvrendről szóló Ige (Róma 8, 29-30), más néven aranylánc is ezzel kezdődik. Ez a tanítás lényegében ugyanazt hangsúlyozza, mint az ingyen kegyelemből való megigazulás, hogy t.i. üdvösségünk egyedül Isten döntésén alapul. Ószövetségi alapja a kiválasztás, amelyet Jézus is hangsúlyoz tanítványainak:”Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Ján 15, 16)
Ennek a tanításnak elsődleges célja, hogy a magunk üdvössége felől bizonyosságban legyünk, a mások felől pedig jó reménységben.

Krisztusban vagyunk kiválasztottak(Ef 1,1-14). Ez annyit is jelent, hogy Krisztustól függetlenül ez a tanítás fatalizmushoz (végzet hithez) vezetne. Ezért mondja Barth Károly, hogy Krisztusban szemlélhető a kiválasztás és az elvettetés is. Őt Isten üdvösségünkre rendelte, de Benne elszenvedte kárhozatra vettetésünket is a kereszten.

Mind a kiválasztás, mind az elvettetés titok, amely Kálvin szerint Osten királyi szobájába vezet be bennünket. Amit ebből a Szentírás alapján Isten szabad és szuverén döntéséből megérthetünk, azt alázattal tanítanunk kell, a titkok előtt azonban imádattal kell meghódolnunk. Az újkori ember a maga szabadságára, döntésére túlságosan nagy súlyt helyez, a kiválasztás és elrendelés hite viszont Isten szabad és szuverén döntését állítja elénk, amelyet az embernek sem nem tiszte megmagyarázni, vagy megvédeni, de nem is kérheti számon.
(Róma 9,19-29)

Elhívás
Az elhívás által a Szentlélek belevon az Isten tervébe.

Az elhívás értéke pedig éppen az a tudat, hogy Krisztusban vagyunk, és a megváltás Isteni művében Ő eszközként felhasznál bennünket.

Az elhívott ember azonban nincs egyedül, hanem az Egyház közösségében, a Krisztus testében tudhatja magát. Az elhívottak az Úrtól kapott lelki javakat megosztják egymással, és így gazdagítják egymást.

Sokan vannak, akik meghívást kapnak, de kevesen vannak, akik valóban elhívottak, vagyis akik válaszolnak erre a meghívásra, mert csak a kiválasztottak válaszolhatnak az Isten hívására (Máté 22,14).

Az ember döntésére szükség van, de ezt csak az Ő kiválasztó kegyelmének keretén belül tehetjük meg.

Isten hívása az evangélium. A Szentlélek munkája az, ha ezt a hívást meghalljuk, és vágyat ébreszt a szívünkben, hogy elinduljunk az üdvösség útján. Isten Krisztusban egyértelműen kinyilvánította, hogy Ő nem a „jaj!”, hanem a „jöjj!” Istene.
Bűnbánat, Bűnbocsánat, Megtérés, újjászületés
A bűnbánat, megtérés és újjászületés egyetlen esemény.

A Szentlélek munkájának látható jele az, ha az ember rádöbben elveszett állapotára. Látni kezdi bűneit, és az fájni kezd neki. Többé nem hárít, nem vádaskodik, nem a másikra mutogat, hanem saját nyomorúsága tudatában értékel minden helyzetet . Bűntudatra bárki eljuthat, de bűnbánatra csak a Szentlélek segíthet el.

A bűnbánatban már nem egyedül vagyunk a bűnnel, hanem Krisztushoz fordulunk, és Tőle kérjük töredelmes szívvel a bűnök bocsánatát. A bűnbánatot tartó ember egyedül Krisztusban bízik, és Tőle vár megoldást, megújulást, szabadulást.

A bűnbánat együtt jár a bűnvallással: „Míg hallgattam, kiszáradtak a csontjaim…megvallottam neked vétkemet…és te megbocsátottad bűnömet!” (Zsoltárok 32,3-5).

A megtérés ez a fordulat, amikor az ember elfordult a bűntől, és odafordult Krisztushoz.

Ezt a mozdulatot aztán naponta meg kell tenni az Úr segítségével, ez a megszentelődés, amelyről majd szólunk.

A Szentírás nem szembe, hanem egymás mellé állítja az egyszeri és a folyamatos bűnbánatot és megtérést. Mindkettőről azt tanítja hitvallásunk a Heidelbergi Káté, hogy ez „ két részből áll, az óember megöldökléséből és az új ember megelevenítéséből”(88-91 kf.)
Amíg e testben élünk mindkettőre együtt van szükségünk. Bűneink miatt bánkódunk, azok ellen harcolunk, de örvendezünk is Krisztusban és keressük Isten akaratát. Ezt a folyamatot nevezhetjük a megszentelődésnek is, amely során Krisztus egyre jobban Ura lesz életünknek. Az új ember nem a mi jobbik énünk, hanem Krisztus mibennünk Szentlelke által. A Szentírás ennek a folyamatnak egyes mozzanatait megkülönbözteti ugyan, de sokszor csupán más hasonlatokkal érzékelteti ugyanazt.
Vannak református tanítók, akik pl. az újjászületést a megtérés elé helyezik (Ravasz László) mondván: az már az új élet első jele, ha bűneink miatt bánkódunk. A hívő ember belső harcát és a megigazulásban nyert örömét és szabadságát mondja el a Római levél 7. és 8. fejezete.

A bűnbánat és megtérés folyamatán átment embert nevezzük újjászületett embernek. Isten új talajba ülteti el életünket, hogy növekedhessünk és fejlődhessünk. Az ember életében (biosában) egyszerre csak megjelenik az Isten élete (dzóé), az élet teljessége, amelyre Isten teremtette az embert. Jézus ezért mondja Nikodémusnak, hogy újonnan kell születni (János 3,7), mert ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, Lélek az! Vagyis az újjászületés nem külső hatásra történik (nevelés, pedagógia, valláspedagógia, ketachézis, emberi módszerek, bár ezeket az Isten felhasználhatja), nem is belső hatásra (érzelmek felgerjesztése), hanem felülről adatik (anóten). Ez mindenestől ajándék. A szél, Isten Lelke fúj, ahová akar.

Az ember újjászületett állapota azonban látszik rajta. Az újjászületett embert a hite széppé teszi . Akármilyen is legyen külsőleg az illető: „a magasból lehajolsz és fölemelsz engem, mert gyönyörködsz bennem” (Zsoltárok 18,17). Figyeljük csak meg, hogy akit szeretek, azt szépnek látom, és akit szeretnek, az széppé lesz, azáltal, hogy szeretik. Ha az Isten szeretetére gondolunk, akkor ez a szeretet valóban széppé, gyönyörűvé formál bennünket: egész lényünkön, tekintetünkön, gesztusainkon, az egész valónkon, egymáshoz való viszonyunkon, szavainkon, tetteinken látszik, hogy az Övéi vagyunk. „Szépek vagyunk”, mert az Úr gyönyörködik bennünk, mert megtapasztaltuk az Isten szeretetének csodáját, és ez a szeretet alapjaiban képes átalakítani, széppé, értelmessé formálni a lényünket és az életünket. Isten Krisztusban lehajló szeretete széppé tesz. Évekkel ezelőtt a Zeneakadémián egy külföldi zongoraművésznő Csajkovszkij ismert zongoraversenyét játszotta. Amikor kijött a pódiumra, szégyellem a gondolatot, de megállapítottam magamban, hogy „jaj, de csúnyácska szegényke”…Amikor aztán elkezdett játszani, fölényes technikai tudással, és művészi átéléssel, lenyűgözött. A koncert végére gyönyörűnek láttam. A benne munkáló tudás, a szép zene gyönyörűvé formálta őt magát is, és nem számítottak többé a gyarló külső szempontok. Isten Krisztusban lehajló szeretete így tesz széppé bennünket is.

Megigazulás
Az ember ingyen kegyelemből igazul meg a Jézus Krisztusban való váltság által (Róma 3,24). A megigazulás felmentő ítélet. Isten igaznak nyilvánít bennünket, noha nem vagyunk azok. Krisztuson keresztül tekint ránk. Vannak olyan tükrök, amelyben a kövér ember is karcsúnak látja magát; úgy látja magát, mintha karcsú lenne, pedig nem az. Isten Krisztus igazságát tulajdonítja nekünk. A megigazulás görög és latin kifejezése a jogi szaknyelv jellegzetes fogalma, amely felmentő ítéletet jelent, az ítélet felfüggesztését. Arról az eljárásról van szó, amikor a vádlottat vétkesnek találják és elmarasztalják, de az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. A mindennapi joggyakorlatban azonban csak enyhébb esetekben történik ez így, az Úr azonban velünk ezt, mint sokszor visszaeső, és halált okozó vétkesek esetében gyakorolja.
A cselekedeteknek a megigazulásban semmi szerepük nincs. Kálvin szerint a mi cselekedeteink olyanok, mint az éjszaka ragyogó csillagok, amelyek a nap felkeltével elvesztik fényességüket. A megigazulás teljességében ajándék, ezért azt utólag sem lehet kiérdemelni, de ugyanakkor az érdemtelenségünket sem lehet „érdemként” feltüntetni, és a hit maga sem lehet érdem, hiszen az is az Isten ajándéka. A helyes kifejezés tehát nem megigazulás, hanem megigazítás.
A Heidelbergi Káté 60. kérdése tökéletesen megfogalmazza a megigazulást: „bár a lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és noha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, mindazonáltal Isten, ingyen kegyelméből nekem tulajdonítja a Krisztus igaz voltát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt Krisztus”.
Megszentelődés
A megszentelődés a hit harca, az óember és újember harca egymással, amely végül az új ember teljes győzelmével végződik. Ez tehát egy folyamat, amely az ember egész földi életében tart. Egyszerre vagyok bűnös és megigazult . Új ember vagyok, de még úszik a „dög”. Ez a már igen és még nem feszültsége. Amaz régi ember voltam és még vagyok, amaz új ember vagyok és majd lenni fogok.
A megszentelődésben nem a megigazulás folytatásáról van szó. Ez egy együttes folyamat. Igaz, hogy Pál az egyiket, Jakab a másikat hangsúlyozza, de ugyanannak az igazságnak két oldaláról beszélünk, amelyet nem lehet egymással szemben kijátszani. Élő egységet alkot a kettő. A megigazulás nem oka a megszentelődésnek, hanem állandó alapja; a megszentelődés pedig nem következménye a megigazulásnak, hanem állandó kisugárzása. Krisztus az oka mindkettőnek, Ő váltja ki mindkettőt. A megigazulásban így szól Isten, hogy élj! A megszentelődésben pedig így, halj meg, öldököld meg látható módon az ó emberedet.
Az Istenhez térés mindig az embertársakhoz való viszony helyreállításában látszik meg. Ez a másikért, a közösségért érzett felelősségben mutatkozik meg. Társadalmi felelősséget ébreszt bennünk Isten evilági ügyének szolgálatában.
Az ember Isten előtt öntudattal bíró, cselekvő személy. Ezért az Isten és az ember között személyes viszony van. A megszentelődésben az emberi felelősség erősebben lép előtérbe, mint a megigazulásban, De az ember a megszentelődésben is Isten tulajdonaként cselekszik.
Kálvin beszél a személyes hit szükségességéről, amely nélkül nincs élő Krisztus-test, azaz Egyház. A hit a Szentlélek Isten ajándéka. Kálvin azonban azt is merte hangsúlyozni, ami az ember része a hitben, noha az ember itt is a Szentlélek eszköze. A megigazulás mellett hangsúlyozta a megszentelődést is , az ajándék mellett a feladatot, az elfogadás mellett a cselekvést . Isten Lelke ugyanis mindig úgy cselekszik, hogy soha nem zárja ki az emberi faktort. János evangéliuma első fejezete is hangsúlyozza ezt: „Akik befogadták, azoknak megadta a kiváltságot, hogy Isten fiaivá legyenek”. Itt az eredetiben nem „dynamis” van, hanem „exuszia”, vagyis nem dinamitot kapunk az Istentől, amely magától is működik, hanem felhatalmazást, kiváltságot, hogy az újjászületés során Istentől kapott tervrajzot, dolgozzuk ki.
Ez pedig a mi cselekvésünk, tudatos munka, még ha a Szentlélek által vezérelt is. Akarjak jobbá lenni, nem hazudni, nem lopni, nem színészkedni, nem irigykedni…
Így leszünk nagykorú keresztyének, akik érett hittel és személyiséggel rendelkeznek ! Sajnos ettől nagyon messze vagyunk! Aki érett hitű keresztyén, az bátran nyit bárki felé, mert ez a nyitás, csakis a Krisztusba vetett hitét erősíti.
Megdicsőülés
Ha sétálhatok a Balaton partján, lenyűgöz a napfelkelte, amely ezer színben pompázva készülődik a horizonton, majd egyik pillanatról a másikra vakító fényességgel bukkan elő szinte az egész napkorong, aranyhidat képezve a víztükrön, egészen a túlpartig. Az ember szinte kívánkozna rálépni erre az aranyhídra, és átsétálni a túlpartra, ahonnan ered ez a ragyogó tisztaságú, meleget ajándékozó, beteljesedést ígérő fényesség.
Isten dicsősége az Ő lényének teljességét jelenti, személyének örök tökéletességét, tisztaságát, feddhetetlenségét, azaz szentségét, ugyanakkor zavartalan örömét, békességét, lényének harmóniáját, határtalanul határozott szeretetét. Ez a dicsőség telve van kegyelemmel és igazsággal (János 1,14). Ez a dicsőség öltött testet, és ragyogott fel naptámadatként Jézus Krisztusban (Lukács 1,78).
Jézus Krisztuson földi élete minden mozzanatában átsütött az Isten dicsősége: igehirdetésében, csodás tetteiben, nagypénteki váltságáldozatában, és egészen konkrétan megmutatkozott ez a dicsőség a feltámadásban és a mennybemenetel során. Jézus Krisztus dicsőségében átalakul. A megdicsőült teste is ezt a lényegi változást jelzi: Ő az, de mennyei testben. Ezt a dicsőséget látták a tanítványok a megdicsőülés hegyén (Lukács 9,28-36), amelyben majd feltámadása és mennybemenetele során is részesült az Úr, és amiben majdan ők is részesülni fognak.
Jézus Krisztus a dicsősége hatalmas ígéretével vesz búcsút tanítványaitól (János 14,1-3). A Szentlélek munkája előleg ebből a dicsőségből (Efézus 1,13-14), hiszen a Szentlélek a dicsőség Lelke (1Péter 4,12-14).
A megdicsőülés, Isten gyermekeinek részesedése ebben a dicsőségben: „Mi pedig dicsekszünk azzal a reménységgel, hogy részesedünk az Isten dicsőségében” (Róma 5,2). Isten Igéje a legnagyobb hangsúlyt arra a dicsőségre helyezi, melyet nekünk fog adni. A megdicsőülés a keresztyén élet megérkezése, a Krisztussal való közösség beteljesedése, amikor teljessé lesz rajtunk a megváltás műve. Ez a közösség akkor már olyan zavartalan, akadálytalan teljességben történik, amire e világban nincs lehetőségünk.
A hívő keresztyén ember ezért úgy éli életét és végzi szolgálatát, hogy bizonyosan tudja, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amelyben részesülni fogunk (Róma 8,18). Addig is Igéje és Lelke által betekintés ad ebbe a mennyei dicsőségbe. Ilyenkor a hívő ember boldog tapasztalata, hogy eltűnik a fátyol, és Isten egy pillanatra megláttatja velünk az eljövendő világ dicsőségét, hogy erőt nyerjünk a jelen feladataihoz és a hit harcához.

Nemzedékek találkozása és együttműködése a gyülekezetben

Imre Sándor (Tiszántúl)

A mindig, de napjainkban különösen aktuális kérdést vizsgáljuk meg először, néhány gyakorlati példát bemutatva, Jézus Krisztus környezetében és családjaink mindennapjaiban.

I. Nemzedékek találkozása és együttműködése Jézus Krisztus környezetében

Odavitték hozzá a kisgyermekeket is, hogy kezét rájuk tegye. Amikor ezt a tanítványok látták, megdorgálták (elutasították) őket. Jézus azonban magához hívta őket és ezt mondta: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el őket tőlem, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyerek, semmiképpen sem megy be abba. Lukács 18. 15-17.
A történet azért elgondolkoztató vizsgálódásunk tárgya szempontjából, mert a tanítványok, a kisgyermekek szülei és Jézus ugyanahhoz a nemzedékhez tartoznak, s a kisgyermekek szüleit megdorgáló (elutasító) tanítványok állnak útjában a gyermekek megáldásának, Jézus és a kisgyermekek találkozásának. Jézus üzenete nyilvánvaló: Ő átlépi a nemzedékeket elválasztó határvonalakat akkor is, ha mi, akár tanítványként, akár szülőként, félreértésből vagy tudatlanságból akadályokat támasztunk.

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók főembere (a Nagytanács tagja). Ez elment Jézushoz éjjel és azt mondta: Mester, tudjuk, hogy te Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem teheti azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha vele van az Isten. Jézus így felelt neki: Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát. Megkérdezte tőle Nikodémus: Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-e másodszor az anyja méhébe és megszülethetik-e? Jézus így válaszolt: Bizony, bizony mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. János 3. 1-5.
Az a körülmény, hogy Jézus tiszteli az őt meglátogató idős embert és – egy későbbi versben – Izráel tanítójának nevezi, nem akadályozza meg annak felismerésében, hogy valami régóta hiányzik a méltán nagy tekintélyű ember életéből. S Jézusnak van bátorsága ezt kimondani: Minden érdemed dacára, jelenlegi állapotodban, soha nem fogsz bejutni az Isten országába. Mert az Isten országába való bejutás nem érdemeink egyenes következménye, mint, jó esetben, egy magas pozíció vagy kitüntetés elnyerése. Nikodémus, az „Istentől jött fiatal tanítótól” (Jézustól) rövid kérdezgetés után, ellenvetés nélkül elfogadja, hogy Isten országát csak az láthatja meg, aki előbb újjászületik víz és Lélek által. Milyen tehertétel az újjászületésre képtelen vezető, s a megújulás milyen csodálatos forrása a víz és Lélek által újjászületett vezető egy közösség élén! A nemzedékek közötti őszinteség és tisztelet, szeretet és bizalom Isten egyik eszköze az újjászületés felé vezető úton.

II. Nemzedékek találkozása és együttműködése a családban

4 éves unokánkkal, Petruskával és szüleivel átmenetileg együtt laktunk, míg házuk átalakítása 2008-ben megtörtént. Gyakorló nagyapaként, ekkor találkoztam a 21. században megszülető és felnövekvő új nemzedékkel.
• Papa, te az én barátom vagy! - erre a kedves és közvetlen kijelentésre akkor került sor, mikor már néhány magyar népmese és népdal, játék és séta összekötött bennünket, s bármiről is volt szó, beszélgetésünk előbb-utóbb valamilyen székelyes, meseszerű fordulatot vett, amin mindketten jól mulattunk.
• Papa, ne magadban játsszál, velem játsszál! - ezt az észrevételt akkor kaptam, mikor Petrus belerúgott abba az összerakható játékba, amivel már majdnem készen voltam. A figyelmeztetés, mely nemcsak nekem, de egész nemzedékemnek szól, azóta is sokszor eszembe jut.
• Papa, most úgy meséld el, hogy én is szerepeljek benne! - ez a kérés egy bibliai történet (Jézus családjának menekülése Egyiptomba) elmesélése közben hangzott el. Milyen más lenne, ha a Biblia olvasása közben mi is átélnénk, hogy a „történet” nemcsak nekünk, de egyenesen rólunk szól.
• Hello, Ida! – ez a történet sokkal régebbi keletű. Fiaink még óvodások voltak, s az óvodába vitelnél, vagy, nagyritkán, ha este, szülők, elmentünk valahová, Ida Néni, a Gyülekezet pénzbeszedője, egyedülálló, családdal nem rendelkező idős asszony volt segítségünkre. Ida Néni és a gyerekek nagyon megszerették egymást. Ida Néni pótnagymamának tekintette magát, ami igaz is volt, mert a nagyszülők több száz kilométerre laktak tőlünk. Egyszer csak halljuk, hogy fiaink így köszöntik a megérkező pótnagymamát: Hello, Ida! Megdorgáltuk a fiúkat, de Ida Néni védelmébe vette őket: Tessenek hagyni! Olyan jól esik, hogy így szólítanak engem.

III. Nemzedékek találkozása és együttműködése a gyülekezetben

• Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat! – egy idős presbiter házaspárral, akik koruknál fogva szüleink nemzedékéhez tartoznak, rendszeresen összejövünk. Ők mondták el a következőket: Imádkozni szoktunk, s Isten meghallgatja imáinkat. Vannak viszont helyzetek és pillanatok, amikor csendben, magunkat teljesen elengedve, a megoldást az Úrtól várjuk. S a megoldás megérkezik.
Hány meggondolatlan lépéstől, hány felesleges úttól óvott meg már a néhány perces kikapcsolódás, az alázatos és csendes odafigyelés az Úr szavára.

A nemzedékek együttműködésének célja Isten rendelése szerint, hogy segítsük egymást Isten országának megtalálásában, hogy újjászületett emberek lehessünk. Jézus a jövőnk, együtt kövessük Őt.

Lábjegyzet

8 Más bibliai helyekre hivatkozva kiegészíthető a felsorolás. Az üdvrend stációi tehát a teljes „folyamatot” szem előtt tartva: elrendelés (praedestinatio), elhívás (vocatio), hit, megvilágosodás (illuminatio), bűnbánat - bűnbocsánat - megtérés – újjászületés (conversio), közösség Krisztussal (unio mistica cum Christo), megigazítás (iustificatio), megszentelődés (sanctificatio), megdicsőülés.
9 Lásd bűnbánati zsoltárok: 6, 32, 38, 51, 102, 130, 143.
10 Ez a keresztyén esztétika.
11 simul iustus et peccator
12 Nincs „szünergizmus”, Istennel való együtt cselekvés, mintha az ember egyenrangú partnere lenne az Istennek, és ketten együtt kidolgozzák az üdvösséget: „lássuk Uram, mire megyünk ketten”.
13 Az actus mellett a processust.
14 Hiszen a Szentlélek nemcsak regenerátor, hanem sanctificator is.
15 A nagykorú keresztyének nem infantilizálhatók, képesek komplexen gondolkozni, mindent megvizsgálni; azaz (jól értsük) elszakadhatnak az Atya gyámkodásától, mert az Atya internalizálódott, azaz bennük van. Sajnos nagyon sok az infantilis keresztyén, akik nem egészségesek, betegek, valláspatológiai esetek. Az sem véletlen, hogy annyira megnőtt a lelkigondozás, és a pásztorálpszichológia, mentálhigiéné számos formája iránti igény.