A fogság kora illetve a fogság utáni kor, az intertestamentális kor és annak prófétai reflexiói

Hajdú Ferenc

Bevezetés

Még mielőtt vázolnám a fogság korának és az intertestamentális kornak a főbb történeti eseményeit, amikhez majd mellé tesszük a prófétai reflexiókat, szeretném elmondani, hogy alapvetően abból a meggyőződésemből indultam ki, hogy Izrael népének, Isten kiválasztott népének volt egy küldetése. A küldetés az volt, hogy Istent tisztelve hűségesen szolgálják és magasztalják atyáik Istenét - a templomépítés előtt, valamint a jeruzsálemi templom felépítése után - és így az életükön megnyilvánuló isteni kegyelem nyilvánvalóvá legyen az idegen nemzetek számára. Ezáltal tegyék ismertté a pogány népek előtt Jahve nevét. Úgy tiszteljék, és úgy szolgálják Istenüket, az Urat, hogy közben minden körülöttük élő nép felismerje, hogy egyedül Izrael Istene az Úr, Övé minden hatalom mennyen és földön, s hogy a pogány bálványistenek tehetetlen szobrok, semmi hatalmuk sincs, hisz emberek alkotta istenek. Egyedül Izrael Istene az élő Isten!
A választott nép nemhogy eleget tett volna ennek a küldetésének, hanem éppen ellenkezőleg, a pogány népek isteneit kezdte el imádni időről időre, s egy kevés kivételtől eltekintve tisztelték sokan a választottak közül a kézzel csinált bálványokat. Hiába figyelmeztették őket a próféták, Hóseástól vagy éppen Illéstől kezdve, Ézsaiással és Jeremiással bezárólag, nem hallgattak Isten intő szavára. Nem volt hát csoda, hogy Isten ítélete utolérte őket, s előbb Izrael majd pedig Júda is elbukott, s a népet fogságba hurcolták. Izrael népe sohasem térhetett vissza hazájába. Kr.e. 722-től megszűnt létezni. A júdeaiak és jeruzsálemiek hazatérhettek majd. Ennek a megbeszélése az előadásom második része.

Jónás próféta könyve jól mutatja Isten szándékát arra nézve, hogy számára nemcsak a választott nép volt fontos, hanem minden népet maga köré akart gyűjteni, s ebben választotta Izraelt a maga követévé (lásd még: Zsolt 67). A kutatók két korszakba is beillesztik a könyvet – a vita éppen arról folyik, hogy mikor szólalhat meg Jónás próféta könyvének az üzenete. Akár Kr.e. 800 és 750 közötti korban, akár pedig Ezsdrás és Nehémiás korában helyezzük el Jónás könyvét, amikor Izrael elzárkózott a missziótól, az üzenet ugyanaz: AKI ISMERI ISTENT, ANNAK KÖTELESSÉGE HIRDETNI AZ IGÉT, AZAZ ISTEN SZERETI A TEREMTETT VILÁGOT, A POGÁNYOKAT, SŐT AZ ÁLLATOKAT IS (Jón 4,11). Jónás feladata ugye az volt, hogy megtérésre szólítsa Ninivét, Asszíria fővárosát. S a bibliai történet szerint a város meg is tér Istenhez. Úgy hiszem, hogy ez lett volna Izrael népének a feladata minden időben – megtérésre szólítani a népeket.
Itt a bevezetőben érdemes még tisztázni azt is, hogy Isten büntetése nemcsak az országban uralkodó bálványimádás miatt éri utól a népet, hanem az országban folyó erőszak, önkény, romlottság, törvénytelenség és igazságtalanság miatt is. Habakuk prófétán keresztül, aki Jeremiás kortársa volt, üzen Isten a kizsákmányolóknak és igazságtalanul élőknek, hogy hamarosan eljön ítéletével (Hab 2,5-20; lásd még: Jer 22,1-5; Ez 22). Egy idegen nép által fogja végrehajtani ítéletét a nép engedetlensége miatt. A próféta maga is megrémül azon, hogy Isten egy pogány, kegyetlenül pusztító népet használ fel népe megbüntetésére. A prófétán keresztül azoknak az istenfélő embereknek az aggodalmas hangja szólal meg, akik küzdenek azzal, hogy felfogják és megértsék Isten útjait és terveit. Isten azonban megvigasztalja azzal, hogy rámutat a majdani szabadulásra, s arra, hogy elpusztítja majd az ellenséget (Hab 3,13-19). Habakuk megtanul megnyugodni Isten akaratában, és várni annak beteljesedésére hálaadó szívvel. Ezt kell tennie egész Júdának is, ugyanis egyedül az Istenbe vetett hit által lehet megmaradni a bekövetkező ítélet alatt. Az ítélet elkerülhetetlen.

De itt is kicseng a sorok közül Isten szava: „…A FÖLD TELE LESZ AZ ÚR DICSŐSÉGÉNEK ISMERETÉVEL, AHOGYAN A TENGERT VÍZ BORÍTJA. (Hab 2,14)”

A fogság kora

Jól tudjuk, hogy 598-ban Nabukodonozor (vagy Nebukadneccar) babiloni király elfoglalja egész Júdát és Jeruzsálemet, s az előkelőket, nemesi származásúakat, a kézműves iparosokat, az építőmestereket, a katonákat és a papok egy részét Babilonba deportálja. Az elhurcolt emberek reménykednek abban, hogy ez nem tarthat sokáig, ám mind Ezékiel próféta, akit szintén ekkor vittek fogságba, mind pedig Jeremiás próféta, aki Jeruzsálemben maradt, arra figyelmeztetik a fogságban élőket, hogy rendezkedjenek be Babilonban, mert hosszú ideig tart majd a fogság (Jer 29,1-16). Jeremiás elmondja az embereknek Isten kijelentését, mely szerint 70 évi fogság vár rájuk, valamint arra buzdítja a nép elhurcolt tagjait, hogy munkálkodjanak annak a városnak a jólétén, ahova kerültek, mert a város jólététől függ majd az ő jólétük is.
Időközben a babiloni hadsereg meggyengült egy sikertelen egyiptomi hadjárat után, s ezt az alkalmat kihasználva a jeruzsálemi politika, Cidkijjá király egyiptomi segítségben bízva, megtagadta az adófizetést Babilonnak, ezért elkerülhetetlen volt az újabb hadjárat és megszállás, amely során már, 587-ben teljesen lerombolták Jeruzsálemet és a templomot, s a nép túlnyomó részét a templom edényeivel és kincseivel együtt Babilonba vitték (Jer 32,1-5; 34,1-5; 37,1-10; 52,1-30). Júda és Jeruzsálem területén csak a nincstelenek maradtak, akiknek Nebuzaradán testőrparancsnok földeket és szőlőket adott (Jer 39,10), nyilván engedelmességet várva tőlük cserébe. Az elhurcoltak helyére pedig idegen népek települtek. Szándékos politikai húzás volt ez Nebukadneccar részéről, aki ezzel akarta elérni a különböző népek és nemzetek felhígítását és egybeolvasztását.

A babiloni fogságot nem úgy kell tekintenünk, mint börtönben vagy rabszolgaként töltött időt. Izrael népe viszonylag szabadon élhetett, az emberek törekedhettek saját maguk jólétének a kialakításán. Továbbra is űzhették a maguk foglalkozását, csak Júdába és Jeruzsálembe nem térhettek vissza. Ebben az időben kezd el kereskedelemmel foglalkozni a zsidó nép, amelynek köszönhetően némelyek úgy meggazdagodtak, hogy már nem is tértek vissza szülőföldjükre akkor, amikor Círus vagy Kürosz (mind a két név ugyanazt a személyt takarja) lehetővé tette számukra. A fogságban töltött évekből néhány bibliai híradásunk is van. A bi rodalom első emberei közé gyakran kerültek zsidó származású személyek is. Eszter könyve beszámol egy olyan eseményről, amikor az egész birodalom területéről ki akarják irtani a zsidókat, de Eszternek Márdokeus (vagy Mordokáj) közbenjárása után, sikerül rávenni a királyt, hogy vonja vissza rendeletét. Márdokeus, Eszter nagybátyja a történet végén különös megbecsülésben részesül.

Leginkább Dániel könyvében találunk igazi példát arra nézve, hogyan kaptak szerepet a babiloni birodalom irányításában zsidó férfiak. Hananjá, Misáél és Azarjá, valamint Dániel, akiket a nemesi származású zsidó fiatalok közül válogattak ki, Nebukadneccár király udvarába kerülnek, mert a királyi palota szolgálatára akarják kiképezni őket (Dán 1). Ezek a fiatalok bölcsességben, tudományban, rátermettségben és istenfélelemben is kitűnnek a többiek közül, így hamar elnyerik a király bizalmát. Dániel a Baltazár nevet kapja, Hananjából Sadrak lesz, Misáél Mésak, Azarjá pedig Abédnegó. E négy fiatalember életén és munkásságán keresztül válik nyilvánvalóvá a babiloni király és főemberei számára, hogy Izrael Istene valóban az egy élő Isten. Amikor az ifjak nem hajlandóak imádni a király által felállított bálványszobrot, tüzes kemencébe vetik őket, ahol Isten megőrzi életüket, s együtt van velük a kemencében (hisz négy alakot látnak járkálni benne három helyett), s még a hajszáluk sem perzselődik meg, annak ellenére, hogy halálra égnek azok, akik a kemencébe vetik őket (Dán 3). Ekkor a király kihirdeti az egész birodalomban, hogy Sadrak, Mésak és Abédnegó Istene az igazi Isten (Dán 3,28-33). Dánielt pedig az oroszlánok vermében őrzi meg Isten, amikor a fejedelmek áskálódása és ügyködése nyomán ellene szegül a királyi parancsnak, hogy egy hónapig egyedül a királyt szabad tisztelni (Dán 6).

Mind Dániel, mind Eszter könyve beszél (Eszt 3; 6) arról, hogy voltak ellenségei a választott népnek a fogság idején is, akik minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy elveszítsék a zsidókat. Ám minden próbálkozásuk éppen ellenkezőleg sült el, hisz mint például Dániel is, egyre nagyobb dicsőséget és megbecsülést nyertek és élveztek a királyok előtt.

Dániel könyvében olvassuk a próféta imádságát, melyben úgy beszél a választott népet ért fogságról, mint ami Isten jogos ítéleteként következett be Izrael népe életében (Dán 9,4-19). A nép bűne és engedetlensége miatt engedte meg Isten, hogy idegen nép uralkodjon felettük, hisz Ő az, aki trónra ülteti a királyokat, s Ő vet véget uralkodásuknak (Dán 2,20-23). Ezt hirdeti Dániel a babiloni királyoknak is, miszerint Istentől kapták hatalmukat, ezért alázzák meg magukat Isten előtt, mert ha felfuvalkodnak, s Isten felé helyezik magukat, már véget is ért dicsőséges uralkodásuk. Dániel látomásaiban előre megjövendöli a babiloni birodalom bukását, amelyet a méd-perzsa uralom követ. De őket is leigázzák majd a görögök, akiket viszont a rómaiak gyűrnek maguk alá (Dán 7-8). Dániel próféciáinak a csúcspontjában Isten királysága eljövetelének a beharangozása áll, amelynek dicsősége mindent felülmúl. Ez a teljes béke és jólét korszaka. Ez a királyság soha nem ér véget, örökké tart majd. Azt hiszem, hogy nyugodtan érthetjük ezt úgy, mint a Messiás uralkodásának a kezdetét (Dán 12).
Izrael népének szóló üzenetként hangzik Dániel szájából, hogy a 70 évig tartó fogság után Isten megszabadítja népét, és újjáépíti Jeruzsálem városát, újjáépül a jeruzsálemi templom is, amit azonban újra le fognak majd rombolni (Dán 9,20-27). Dániel könyvének második felét az apokaliptikus irodalmi műfajba szokták sorolni, amely azért érdekes, mert az apokaliptikus irodalmat Isten népének a bátorítására használták. Dániel tehát buzdítja a választott nép tagjait – a fogság nem tart örökké, s eljön a szabadulás napja.

A fogság kora tárgyalásának a befejezéseként hadd emeljem ki újra azt, amit már a bevezetőben is hangsúlyoztam: Dániel próféta könyve arról tesz bizonyságot, hogy A FOGSÁGBAN RÉSZBEN BETELJESEDETT AZ A MISSZIÓ, AMELYET A NÉP OLY SOKSZOR NEM TELJESÍTETT: A POGÁNY NEMZETEK ÉS KIRÁLYAIK FELISMERTÉK, HOGY AZ ÚR AZ ISTEN. Nebukadneccár is és Dárius király is az Ő tiszteletére buzdít, és felszólítják az egész birodalmukat, hogy tiszteljék a Felséges Istent (Dán 3,28-33; 6,26-28). Dánielre pedig mindvégig úgy tekintenek, mint akiben ennek az élő Istennek a Lelke lakozik (Dán 4,15). Érdemes megjegyznünk, hogy mindez azért történhetett, mert a fogságban csodálatos módon használta Isten a hozzá hűséges, és érte még a halált is vállaló embereket az Ő dicsőségének és hatalmának megmutatására. Vagy éppen Jahve iránti hűségükben áldotta meg őket Uruk. Bárhogyan is legyen, az eredmény ugyanaz: az Isten iránti hűség a legnagyobb bizonyságtétel arról, hogy él az Úr, aki a Királyok Királya és Uraknak Ura.

A fogság utáni kor – újrakezdés

Időközben a babiloni uralmat a méd-perzsa királyság váltja fel. Círus (Kürosz-nak is szokták mondani) perzsa király uralkodásának első évében, Kr.e. 538-ban megengedi a leigázott népeknek, hogy hazatérjenek és újjáépítsék a romokat (Ezsd 1,1-4). Círus szabadelvű uralkodó volt. Amíg az asszírok és a babiloniak a maguk idejében terrorral, tömegmészárlással és deportálásokkal akarták megtörni a meghódított népek szabadságvágyát, és fennen hirdették saját isteneik győzelmét a leigázott népekéi felett, Círus azt hirdette, hogy a különböző istenek mind őt segítik, ezért aratott mindenütt győzelmet.

Más népekhez hasonlóan, a zsidó nép is hazatérhetett Júdába és Jeruzsálembe. Visszakapták a királytól a templomból elvitt edényeket, és külön ajándékokat is kaptak a templom újjáépítésére (Ezsd 1,7-11), valamint meghagyta a Jeruzsálem környékén élő fejedelmeknek, hogy segítsék az építkezést. Zerubbábel (vagy Zorobábel) és Jésua (vagy Jósua) vezetésével körülbelül ötvenezer (50.000 – egy adat szerint pontosan 42.360) ember tér haza (Ezsd 2, 64-67). Zerubbábelt Júda fejedelmévé nevezi ki Círus, aki a nép vezetéséért felelős, Jésua főpap pedig az istentiszteletért felel. Az első dolguk a hazatért zsidóknak az égőáldozati oltár felállítása és áldozat bemutatása volt (Ezsd 3,1-3). A hazatérés után 14 hónappal tették le a templom alapkövét, ekkor építették meg az alapot (Ezsd 3,8-13).
Ezsdrás könyvéből értesülünk arról is, hogy Samária lakói, valamint azok az idegen népek, amelyeket Izrael népe helyére telepítettek, szerettek volna segíteni a templomépítésben a hazaérkezetteknek, de ők nem engedték meg ezt (Ezsd 4,1-5). A visszautasítást követően a segítő szándék ellenségeskedésbe csapott át, s mindent megtettek azért, hogy a királynál elérjék az építkezés beszüntetését. Leveleket írtak a királyoknak, s Artahsasztá be is tiltja a templom és a város építését, mivel Jeruzsálem mindig egy lázadó város volt (Ezsd 4,8-23). Az állandó ellenséges intrikák következtében és a királyi paranccsal szembeni tehetetlenség miatt a templomépítés hosszú évekig szünetel, egészen Kr.e. 522-ig. Ezalatt az idő alatt a hazatért nép teljesen elkedvetlenedik, lelkileg erőtlenné válik (Hag 1,2). Nincs erejük arra, hogy Istenre hagyatkozzanak; talán még hitüket és bizalmukat is elvesztik.

Ebben az időben kezdik el Haggeus és Zakariás próféták buzdítani a nép vezetőit, Zerubbábelt és Jésuát, valamint az egész népet Isten házának a megépítésére (Ezsd 5,1-3). Isten Haggeus prófétán keresztül azt üzeni, hogy itt az ideje felépíteni végre az Úr házát. Nem lakhat a nép faburkolattal díszített házban, mikor a templom, Isten háza még romokban hever. Azért tapasztalják azt már éveken keresztül, hogy Isten megvonta tőlük áldásait, s nem terem igazán a földjük, mert miközben ők berendezkedtek, s kényelmesen, némelyek még fényűzően is élnek, addig Isten háza még romokban hever (Hag 1,1-11). Zakariás próféta is, aki együtt tért vissza a néppel Zerubbábel vezetése alatt, arra inti és bátorítja a népet, hogy építsék újra a templomot. Ugyanakkor lelki megújulásra is buzdítottak ezek a próféták, s hirdették, hogy ha teljes szívükkel visszatérnek Istenhez, Isten is visszatér hozzájuk (Zak 12,10-12). Rávilágítanak Isten hűségére, és arra, hogy Ő megtartja ígéreteit (Zak 13-14). A nép a próféták buzdítására újra elkezdi a templom építését.

Az építkezés közben Haggeus tovább buzdítja a népet, hirdeti, hogy Isten ígérete szerint a második, most épülő templom dicsősége nagyobb lesz az első templom dicsőségénél (Hag 2,6-9). Haggeus maga, aki ekkor már a 70-es éveit járta, még láthatta az első templomot. Zakariással együtt hirdette, hogy Isten békességet ad majd a Sionon. Mind a ketten hirdetik a Messiás eljövetelét, aki dicsőséggel tölti majd meg a templomot, s igazi békességet teremt Izraelben (Zak 9,9-17) (a babiloni fogságból történő hazatérés után újra Izraelnek nevezik a zsidó népet, vagyis Júda népét).

Akárcsak Zakariás, ő is úgy biztatja Zerubbábel fejedelmet, mint akit Isten választott és pecsételt el a nép vezetésére. Ezzel együtt Isten mindenhatóságára is rámutatnak, aki hű ugyan ígéreteihez, de következetes is, s ha a nép újra engedetlenné lesz, megvonja tőlük áldását, ha nem Isten lesz életük középpontjában. Haggeus, azalatt a négy hónap alatt, amíg elmondja Istentől kapott üzeneteit, tiltakozik is a nép tisztátalanságai ellen (Hag 2,10-19; Zak 7).
Zakariás maga talán négy évig prófétált, s ez alatt az idő alatt folyamatosan biztatta a népet apokaliptikus próféciáival, hogy dicsőséges jövő vár Izrael népére, ha megmaradnak Istenben. Meghirdeti Izrael ellenségeinek a pusztulását, mert megítéli őket Isten azért, mert túlságba vitték a pusztítást (Zak 12,1-9). Látomásai elmondják, hogy Isten odafigyel a világ sorsára és benne a Sionra, s letöri a pogány népek hatalmát, és újra dicsőségre emeli Jeruzsálemet. Ennek érdekében továbbra is tisztítja népét, s a bűnösöket továbbra is megbünteti. Jeruzsálem dicsősége Isten hatalmát és dicsőségét hirdeti az egész világ számára. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy Zakariás próféciái további beteljesedésre várnak, hisz az üdvkorszak eljövetelét is meghirdetik, amely elől Isten minden akadályt elhárít.)
A próféták buzdítása nem eredménytelen. Kr.e. 516-ban (más adat szerint 515-ben) megépül a templom, s valóban visszanyeri dicsőségét annak ellenére, hogy nem sokkal az építkezés elkezdése után, panaszlevél érkezik Dárius királyhoz, amely a templomépítés megakadályozását sürgeti (Ezsd 5,6-17). Dárius azonban engedélyt ad a templom építésére, sőt, még ajándékokat, építőanyagokat és pénzt is küldet az építkezés segítésére. Továbbá az ellenséges fejedelmeknek is utasításba adja, hogy a beszedett adóból segítsék a jeruzsálemi templom építését. A Jeruzsálemi templomot felszentelték, s ezzel helyreállt az istentisztelet rendje (Ezsd 6,1-12). Ez azonban mégsem jelentette azt, hogy Izrael népe hűen követi Istenét, s a választott néphez illően megszentelt életet él.

Hamar eluralkodik Izrael életében a szociális igazságtalanság, valamint az istentelen élet. Nem ragaszkodnak kizárólagos módon az Úrhoz, s nem élnek az Ő törvényei szerint. Azon sem igyekeznek, hogy Jeruzsálem várfalait megerősítsék. Nem tartják meg a szombatot sem, nem is beszélve arról, hogy keverednek az idegen népekkel, közülük véve feleségeket maguknak. Mindezeket Ezsdrás és Nehémiás könyveiből láthatjuk (Ezd 9-10; Neh 5).
Ezsdrás, aki pap és egyben írástudó is – jól ismeri a törvényt – Artahsasztá parancsára érkezik Jeruzsálembe, hogy megvizsgálja Júda és Jeruzsálem életét, hogy Isten törvénye és tanítása szerint élnek-e. Ezsdrás feladata még az istentiszteleti rend felügyelete, amelynek az anyagi hátterét, minden szükségletét a király maga fedezi. Bizonyára eljutott egészen a királyig annak a híre, hogy milyen életmódot folytatnak a hazatért zsidók (Ezd 7). Megdöbbentő, hogy egy pogány nép királyának nagyobb gondja van arra, hogy Isten népe szentül éljen, mint magának a népnek, annak a népnek, amely alig szabadult a fogságból, ahova éppen Isten iránti engedetlensége miatt került.

Néhány év múlva Kr.e. 445-ben Nehémiás is követi Ezsdrást, aki Artahsasztá pohárnoka volt, s akit a király Júda helytartójának nevezett ki (Neh 2,4-9). Ő is hallott a zsidó nép között uralkodó állapotokról, valamint az is elszomorította, hogy Jeruzsálem városa még romokban hever (Neh 1,1-4). Alig érkezett haza, azonnal buzdítani kezdte a városban élőket, hogy építsék meg a falat. Az ellenséges fejedelmek cselszövéseit sikeresen felismerve, miután felmérte a terepet, megszervezte a munkát. A pogányok folyamatos támadásaival szemben is védekezniük kellet, őröket állítva a várfalakra, s az építők kezébe is fegyvert adva; de így is sikerült 52 nap alatt helyreállítaniuk a várfalat (Neh 4; 6,15-19). Miután megépült a várfal, Ezsdrással karöltve bűnbánatra indították az egész népet. Országgyűlést hívtak össze, amelyen felolvasták a törvényt, s megújították az Istennel kötött szövetséget. Az emberek pedig megesküdtek, hogy elbocsátják idegen feleségeiket a tőlük született gyermekekkel együtt, akik nem beszéltek júdai nyelven, hanem valamely másik nép nyelvén beszéltek (Látnunk kell itt azt, hogy nem emberi kegyetlenségről és keményszívűségről, sem pedig a törvény fanatikus betartásáról van szó, csupán arról, hogy a nagymértékű bálványimádás Izrael életében mindig akkor kezdődött el, amikor idegen feleségeket vettek maguknak a zsidó férfiak, s így keveredtek a körülöttük élő pogány népekkel. Nehémiás Salamon példájára hivatkozik (Neh 13,23-31). Mindemellett a Mal 2,13-15 figyelmeztet arra, hogy Isten szemében szövetségszegést jelent, ha valaki elbocsátja feleségét - szövetséges társát). Szombatnapon pedig bezárták a város kapuit, s nem engedték be a kereskedőket. Szociális törvényeket is hoznak a szegények megsegítésére és az uzsorák megszüntetésére, valamint az áldozatok hűséges beszolgáltatására.

Ezekben az időkben szólal meg Malakiás próféta, Isten hírvivője (ez nevének jelentése). Próféciájában elmondja, hogy mit mond Isten az Ő népéről. Izrael népe újra hálátlan: nem tiszteli, nem féli az Urat. A papok is megvetik Isten nevét a hamis és tisztátalan áldozatokkal, amikor hitvány és rossz minőségű áldozatokat mutatnak be (Mal 1,6-2,9). ISTEN MAJD MEGMUTATJA A NÉPNEK, HOGY NAGY AZ ÚR IZRAEL HATÁRAIN TÚL IS. NEM KÍVÁNJA NÉPE HAMIS ÁLDOZATÁT, HISZ NAPKELETTŐL NAPNYUGATIG NAGY AZ Ő NEVE A NÉPEK KÖZÖTT. Jó illatú és tiszta áldozatot mutassanak be Neki. A papok hamis tanításaikkal bűnbe vezetik a népet, és személyválogatók is lettek. Izrael hűtlen módon idegen isten leányait veszi magának. Ugyanakkor Istent szemtelenül azzal vádolják, hogy elnézi a gonoszt.

Talán azzal magyarázható Izrael hűtlensége, hogy türelmetlensége miatt a nép elveszítette az Úrba vetett reményét és bizalmát, mert nem látta a próféciák beteljesedését. Az a dicsőséges jövő még nem következett be, amelyet Haggeus és Zakariás próféták hirdettek. Isten még nem jött el az Ő templomába dicsőségével és hatalmával, nem emelte fel Izrael népét. Visszanyerték ugyan az emberek a földjüket, de nagyon kicsi volt Júda tartománya. A lelki élet is elhalt. Az istentisztelet és az áldozatok pusztán ismétlődő formasággá váltak, s az emberek nem vették komolyan a törvényt (Mal 2,17-3,5). Ugyanakkor beszél Malakiás (3,13-21) arról a kevés maradékról, akik megmaradtak istenfélőnek, megőrizték szívükben az Úr törvényeit, és nem követték társaik gonoszságait.

Malakiás meghirdeti, hogy Isten újra eljön ítéletre, mint a babiloni fogság előtt. Isten ugyan hűséges maradt népéhez, s nem törölte el végleg a népek sorából. Ugyanakkor most sem nézi el népe bűneit. Tisztító tűzként jön majd megtisztítani az egész világot, de először az Ő népét ítéli meg. Az Úr, aki eljött megváltani, eljön ítélni is (Mal 3,22-24).

Befejezés

Ugyanott fejezném be az előadásom, ahol elkezdtem. S ez annak köszönhető, hogy egy olyan könyv maradt hátra, amelyet két korban is elhelyezhetünk. Akár a fogság előtti korra, akár a fogság utáni, Kr.e. 400 körülre datáljuk Jóel próféta könyvét, az üzenet mind a két kor számára ugyanaz marad. Már a próféta nevének a jelentése is üzenet. Jóel azt jelenti: JAHVE ISTEN. Az Úr az egyedüli Isten, de Ő nemcsak Izrael Istene, hanem a földön lakó minden népnek az Istene. Ezt az üzenetet kellett hirdetnie Izrael népének, ezt hirdeti meg végül Jóel próféta is. Jóel maga is utal a nép missziói küldetésére. A fogság utáni korban is ugyanaz marad Isten népének a szerepe, mint ami azelő
f0 tt volt: HIRDETNI ISTEN NAGY NEVÉNEK DICSŐSÉGÉT A NÉPEK KÖZÖTT. Ahogyan Isten népével bánik, az is üzenet a pogány népek számára – bizonyságtétel Isten igazságáról és kegyelmes szeretetéről. Isten az Ő népe életén keresztül mutatja meg dicsőségét az egész teremtett világnak akkor is, amikor áldja a választott népet, de akkor is, amikor számon kéri őket bűneik miatt (Jóel 4,9-17).

Beszél a próféta Isten ítéletnapjáról is, amely úgy jön majd Isten népére, mint egy sáskajárás. Semmi sem marad ép az ellenséges nép pusztítása nyomán (Jóel 1,2-12). Az ellenség azonban eszköz Isten kezében, aki rajtuk keresztül hajtja végre ítéletét saját népén annak engedetlensége és bűnei miatt. Az ítélet aztán majd tovább folytatódik az idegen népeken is, akik kedvüket lelték a pusztításban (Jóel 4,1-8). De ha az ítélet után megtér a nép, Isten kész megújulást és áldást adni, s egy boldog kort hoz majd népe életébe is. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a helyreállított istentiszteleti élet nem lélektelen és begyakorlott rend lesz, hanem őszinte igazi bűnbánat tölti el az emberek szívét (Jóel 2,12-27).

Minden kornak egyformán szóló üzenetet hirdet Jóel, amikor megtérésre buzdít. S ha megtér a nép, Isten nem engedi többé, hogy megalázzák övéit a pogányok, hanem felemeli népét, és a nép áldani fogja Istenét. Végül pedig Isten Lelkét ígéri választott népének az Úr, amely által megtisztítja majd Izraelt, s új korszak kezdődik, amely az ítélet ideje is. De „MEGMENEKÜL MINDENKI, AKI SEGÍTSÉGÜL HÍVJA AZ ÚR NEVÉT, MERT SION HEGYÉN ÉS JERUZSÁLEMBEN LESZ A MENEDÉK AZ ÚR ÍGÉRETE SZERINT, ÉS AZOK MENEKÜLNEK MEG, AKIKET ELHÍV AZ ÚR" (Jóel 3,1-5). Ezek Izrael népének életkérdései, de egyben az egész világ életkérdései is.

Hisz Isten minden nemzetből elhívott magának egy népet. Jól mutatja ezt az intertestamentális kor egyre növekvő prozelitizmusa – pogányból zsidóvá áttértek száma, akik keresték Izrael Istenét, akik tisztelték Őt, és hajlandóak voltak engedelmeskedni törvényeinek. Az Újszövetségben pedig már a napnál is világosabbá lesz, hogy bárkit elhívhat magának az Úr. A hirdetendő üzenet ekkor is szinte ugyanaz, csak bővül már az evangéliummal. AKI MEGTÉR ISTENHEZ, ÉL ÖRÖKKÉ, AKI PEDIG ELFORDUL ISTENTŐL, AZOKRA PUSZTULÁS VÁR. Azt hiszem, hogy ez a mi életünk kérdése is. De mi már tudjuk azt is, hogy egyedül Krisztus által van üdvösségünk.

1. Miért bünteti Isten ennyire kegyetlen módon saját választott népét?
2. Miért kellett azoknak is elszenvedni a nyomorúságot és fogságba menni, akik istenfélő életet éltek?
3. Miért nem veti el Isten örökre Izrael népét, ha állandóan elfordulnak Tőle?
4. Jeruzsálem lehet-e még valaha a béke városa? Mit jelent a jóeli ígéret?5. Isten odafigyel-e a világ mai alakulására, az emberek mai életére ugyanúgy, mint az ószövetségi kor idején?
6. Kit terhel a felelősség azért, hogy Isten népe és a nemzetek engedelmeskedjenek Isten akaratának?
7. Kell-e nekünk félnünk Isten ítéletétől? Vagy az csak a múltban élő hiedelem volt csupán?
8. Mi történt a Kr.e. 4. századtól a Krisztus koráig tartó időszakban, amelyről nem találunk egyértelmű híradást az ószövetségi Szentírásban? Hol olvashatunk erről?
9. Beszél-e Isten ma is hozzánk a történelmen, a világ alakulásán keresztül?
10. Hogyan tekintsünk az előadásban tárgyalt történelmi időszakra Izrael életében?