7.5 Isten országának munkatársai lelkipásztorok és gyülekezeti munkások együttműködése

Pásztor Gyula (Tiszáninnen)

A gyülekezeti együttmunkálkodás kapcsán akaratlanul is egy régebbi esemény emléke elevenedik meg újra és újra bennem. Templomunknál nagy felújítási és újjáépítési munkálatok végén voltunk. Készültünk a hálaadó napra. A legnagyobb munka elkészült, a méltó ünnepléshez viszont megannyi feladat elvégzése volt még hátra: takarítás, díszítés, kerítés-festés, kertrendezés, az ünnepi szolgálatok előkészítése, és még sok más tennivaló. A toronyépítéshez, teljes felújításhoz képest nem voltak ezek nagy dolgok, de így összetorlódva szinte reménytelennek látszott, hogy mindez két-három napon belül elkészül. S ekkor a szó szoros értelmében megmozdult a gyülekezet. Felejthetetlen képként él jó két évtized multával is az emlékezetemben, amint csapatostól jöttek családok, barátok, szomszédok, s nekiláttak munkálkodni. Lelkész, presbiterek és nem presbiterek, férfiak és nők, gyermekek, ifjak és idősek. Ki-ki hozta azt, amivel dolgozni, használni tudott, s csinálta azt, amihez értett. Benépesült a templom a toronytól az ablakokig, aztán az udvar és a gyülekezeti ház is. Mindenütt dolgoztak kettesével-hármasával az emberek. A szavalatokat próbáló gyermekektől a kelyheket tisztogató legidősebb asszonyig mindenki talált értelmes és fontos tennivalót, ahol rá volt szükség. Ugyanakkor ehhez a szokatlan nyüzsgéshez mégis valami sajátos békesség, igyekezet és öröm társult. Egy cél elérésén buzgólkodott vagy 50-60 ember. A dolgos hétköznap ellenére ünnep volt már ez.

A gyülekezet és Isten országa építése kapcsán az utóbbi években gyakran jut eszembe ez a jelenet. Ennek a közösségnek ott alapvetően egy célja volt. Ebben találta meg ki-ki a maga helyét, s végezte a maga szolgálatát annak érdekében, hogy ez a cél mielőbb megvalósuljon. Kivétel nélkül mindenki ezért volt ott. S ez a szolgálat legalábbis arra a napra igazi közösséggé formálta az ott levőket.

Hiteles képe ez annak, amit Isten a maga egyházára bízott: Együtt Őt dicsőíteni, s mindent megtenni az Úr célja érdekében, hogy minden ember üdvözüljön, s eljusson az igazság megismerésére.
Olyan feladat ez, amelyet sem lelkész, sem gondnok, presbiter, vagy bármely más ember nem végezhet el egyedül a legteljesebb odaszánás mellett sem. Nem egy-két ember, hanem az egyház küldetése ez, melyet csak úgy lehet betölteni, ha a fenti jelenet az egyház hétköznapjait is jellemzi. Hogy mi mindenben érvényesülhet ez a mindennapi élet során, arra vonatkozóan hadd álljon itt egy csokor a szolgálatra hívó igék közül: Jézus ezt kéri attól, akivel csodát tett: „Menj haza a tiedhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad.” Péter és János így szólt Jézusra vonatkozóan: „Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,20) Ugyancsak Jézus így biztatta Pétert botladozása idején: „ … ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Lk 22,32). Jakab levelében ezt találjuk: „Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak, 5,16) Szintén ő írja korábban: „A tiszta és igazi kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban …” (Jak 1,27) Pál apostol így biztatja a korabeli, s mai olvasóit: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat.” (1Tessz 5,11) vagy másik helyeken: „Egymás terhét hordozzátok, így teljesítitek a Krisztus törvényét.” (Gal 6,2); „Szeretetben szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13). „.. ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó egyszerűségben, a könyörülő pedig jó kedvvel.” (Róm. 2,7-8) Péter apostol hosszan ír a Krisztusról való bizonyságtétel feladatairól a családtagok és idegenek között úgy szavainkkal, mint az életünkkel. (1Pt 2,12-3,7) A sornak itt nem értünk a végére. Látjuk azonban, hogy ezeken a feladatokon keresztül Isten országának építése, épülése rajzolódik ki előttünk. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá!” (1Pt 2,5) Itt minden beépülő kőnek helye és szerepe van.

Isten országa építésének parancsát csak úgy lehet betölteni, ha ez közös cél, közös küldetés, amelynek megvalósulását hamar látni szeretnénk, s összefogva ki-ki munkálkodik rajta a maga területén. Ehhez fontos a célt látni, s együtt és egyformán látni azt.
Egyszer egy templom építésénél megkérdeztek ott dolgozó munkásokat, hogy ki mit csinál. A legtöbben fáradtan, kedvetlenül nyilatkoztak efféléket: „Téglát kell cipelnem.” vagy: „Ezzel a kővel küszködöm.” Mégis volt, aki bár habarcsot kevert, egészem másként beszélt munkájáról, mint a többiek. Ő így szólt: „Egy gyönyörű katedrálist építünk. Én is azon dolgozom.”

Isten országa építésében ez az a szemlélet, amelyre együtt és egyformán szükségünk van lelkészeknek, presbitereknek, gyülekezeti tagoknak, ifjaknak és időseknek. Ezzel együtt azt is érezzük, hogy ez mennyire nem természetes, s nem magától alakul ki.
Felmérés, s a tapasztalat is azt igazolja, hogy az egyházakban is mindinkább a fogyasztói szemlélet érvényesül. Sok gyülekezeti tag szolgáltató intézménynek tekinti az egyházat, ahol úgy érzi, pénze fejében joggal tart igényt különféle lelki, vagy testi természetű szolgáltatásokra. Megfizetett érte.

Másfelől egyre nő az úgynevezett „maguk módján vallásos” emberek száma, akik eleve elzárkóznak minden elkötelezettség és minden közösségi elvárás elöl, s igyekeznek olyan vallásosságot kialakítani maguknak, amely megfelel saját egyéni igényeiknek.
Ilyen körülmények között annak is örülni lehet, ha van kinek igét hirdetni, vagy van, aki akár csak a legegyszerűbb szolgálatot is kész önként elvállalni. Ez a szemlélet azonban örökre összeegyeztethetetlen az egyház lényegével. Az egyház küldetéséhez elválaszthatatlanul hozzátartozik annak közös betöltése, az egy cél érdekében való együttmunkálkodás. Nagy dolog, hogy erre is találunk szép példákat. Személyes, és részben egyházkerületi tapasztalataimból is hadd írjak le ezek közül néhányat.
Elsőként újra egy emlékemet hadd idézzem fel: Egyik gyülekezetünkben kántorkodnom is kellett egy ideig. Amíg a karzaton levő orgonától átmentem a szószékre, egy presbiterünk ezt az időt többször becsukott szemmel a padja fölé hajolva töltötte. Nem kérdeztem, de azóta is meg vagyok győződve róla, hogy az éneklés és a szószéki szolgálat között támadt szünetet arra használta, hogy imádkozzék azért, ami következni fog. Fegyelmezett, de nagyon erősített is ez a látvány. Érezhettem, nem vagyok egyedül abban a küzdelemben, hogy az igehirdetés elérje a célját. Legalább kettőnk, de bizonyára többünk közös ügye ez.

Hasonló, de szélesebb körű egy másik gyülekezet gyakorlata, ahol a lelkipásztor havonta készít gyülekezeti imakártyákat. Ezen felsorolja azokat a feladatokat, eseményeket, melyekkel kapcsolatban különösen is szeretné, hogy ezekre, mint közös feladatokra és szolgálatokra tekintsen a gyülekezet, s azokat következetesen imádságban hordozza Isten előtt. Kéri azután, hogy a kártyákat azok vigyék el, akik vele együtt fontosnak tartják ezt az imaszolgálatot, s készek abban folyamatosan részt venni. Egy beszámolóban elmondta, milyen öröm számára, hogy a gyülekezet jelentős része bekapcsolódott. Sokkal többen, mint gondolta, vagy remélte, s közösen Isten országa építésének tekintik ezt a szolgálatot. Bizonyára ilyen lelkülettel fáradoznak a megvalósuláson is. Szépen illeszkedik ez a gyakorlat Pál apostol kéréséhez: Az imádkozásban legyetek kitartóak … Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy az Isten nyisson előttünk ajtót az igének, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. (Kol4,2-3)

Sok gyülekezetben nehéz kérdés, hogy van-e, akit a templom körüli fizikai szolgálatokon kívül meg lehet bízni valamilyen más feladattal is. Ha próbálkoznak vele, az illető vajon alkalmas-e, hitben, ismeretben felkészült-e rá. Több gyülekezet tanúskodik arról, hogy a megbízatás és a felkészülés gyakran erősíti egymást. Akit megbíztak, maga is érzi, hogy szolgálatát csak Isten erejével, világosságával tudja betölteni, s elkezdi azzal a vággyal olvasni, hallgatni az igét, hogy az megerősítse, felkészítse őt. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor valaki az engedelmesség vágyával kezd figyelni az igére, azt Isten be akarja kapcsolni az ő országa építésének a szolgálatába. Az ilyen embernek feladatot is kell kapnia. Tapasztalataink szerint ebben játszhatnak jelentős szerepet a különféle találkozók, presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és más konferenciák. A beszámolókból úgy tűnik, a legtöbb helyen tudatosan igyekeznek a programot úgy összeállítani, hogy a presbiteri, énekkari, vagy más szolgálatra elhívottakat hitben erősítsék, s ugyanakkor a hitben elindultakat segítsék feladataik felismerésében és betöltésében.
Általánosan tapasztaljuk, milyen nagy szerepe van az ilyen találkozók alkalmával annak, ha a jelenlévők olyanokat ismerhetnek meg, akik nem lelkipásztorként odaszánt élettel szolgálják Isten országa épülését. Az ilyen hiteles példáknak rendszerint sokkal maradandóbb hatása van, mint az előadásoknak. Ezért fontos, hogy a konferenciák elsődlegesen ne seregszemlék legyenek, ahova sokan felvonulnak, hanem ez a fajta bizonyságtétel érvényesülhessen találkozásokban, beszélgetésekben.

A konferenciák többször abban is hasznosak, hogy nyilvánvalóvá legyen: Isten országának építése gyülekezeti határokon átívelő közös ügy. Amikor ebben a maga helyén talán egyedül küzd is valaki, különösen is nem lelkipásztorként, érezhesse, hogy közösségben van azokkal, akik máshol buzgólkodnak hasonló szolgálatban, s átélhet valamit abból a közösségből, amit a fentebbi, hálaadó napra készülő gyülekezet képével szemléltettünk.

Nyilván nehéz lenne számba venni és felsorolni azokat a helyeket és szolgálati formákat, ahol Isten országának közös építése látható módon is megvalósul a lelkészek és nem lelkészek között. Ebbe a munkába, vagy ennek egy kis szeletébe sajátos betekintést enged mégis a Sárospataki Református Teológiai Akadémia hallgatóinak három különböző csoportja. Itt a lelkészképzés mellett az utóbbi években három új felnőttoktatási képzés is elindulhatott: hitoktatói és lelkipásztori-munkatárs képzés, református közösségszervező képzés, valamint a presbiteri és gyülekezeti munkás népfőiskola. Ami a csoportok összetételében különösen is örvendetes: a beiskolázott felnőtt hallgatók zömmel nem azért jelentkeztek a képzésre, mert úgy gondolják, hogy a megszerzett diplomájukkal majd valahol könnyebben kapnak állást, hanem a gyülekezetükben eddig is vállalt önkéntes szolgálatra szeretnének sokszor komoly áldozatok árán is jobban felkészülni. Fokozottan érvényes ez a presbiteri népfőiskola résztvevőire. Megható érzés ezekben a csoportokban olyan embereket együtt látni, akiknek – noha nem lelkipásztorok – a gyülekezeti élet legkülönbözőbb területein (gyermek és ifjúsági munka, látogatás, idősgondozás, szervezés, gyülekezeti internetes szolgálat, lelkigondozás stb.) önálló és odaadóan végzett szolgálata van. A találkozásokon nem az a kérdés, hogy mit kell megtanulni, hanem hogy mit ismerhet meg, mit vihet haza magával, hogy hasznosítsa a szolgálatában. A konzultáció állandó tapasztalatcsere is Isten országának munkatársai között. Így nyernek különös hangsúlyt az esti beszélgetések a résztvevők között, s ezen keresztül lehet sajátos lelkülete az órai munkának is. Ezeken az alkalmakon tudatosan is törekszünk arra, hogy minél több lelkészt bevonjuk ebbe a munkába éppen annak érdekében, hogy ezt a munkatársi szemléletet mindkét oldalon erősítsük. Jó érzéssel hallottuk a két évet lezáró beszélgetés alkalmával egyik presbiter testvérünk megállapítását, aki azt mondta: amikor idejöttek, fennállt a kísértése annak, hogy azt keressék, hogyan kell a presbiternek a lelkészével felkészülten szembeszállnia, s Isten itt mégis arra készítette fel, hogy hogyan lehet vele együtt Isten országát építeni.

Kiváltság, hogy az így kibővült feladatkörön keresztül a Sárospataki Teológia a szó szoros értelmében Isten országa sokféle munkatársának találkozási pontjává, és felkészülési állomásává válhatott. Küldetésünknek érezzük ezt a lehetőséget úgy kihasználni, hogy minél szélesebb körben meríthessenek áldást belőle, s presbiterek, gyülekezeti tagok, rajtuk keresztül pedig gyülekezetek megelevenedését szolgálhassa. Szeretnénk ennek a tapasztalatait a lelkészképzésben is hasznosítani.

Tudjuk, hogy amit itt átélhetünk, az csak ízelítő abból, amit különböző gyülekezetekben sokkal többen végeznek, de azt is látnunk kell, hogy hány gyülekezet szenved ennek a munkatársai szolgálatnak a hiánya miatt. Korántsem természetes a gyülekezeti munkatársi közösség.
Rendszerint azzal kezdődik, hogy valakinek, egy esetleg megszokott vallásosságon túl megnyílik a szíve, értelme Isten szavának megértésére. Vágy támad benne az ige megélésére, elkezdi keresni, majd érteni a feladatát, s a „fogyasztó keresztyénből” szolgáló, saját küldetéssel rendelkező ember lesz.

Azonban ez a kezdet, s a belőle fakadó folytatás is mindig csoda, Isten Lelkének csodája. E nélkül a csoda nélkül lelkészek és gyülekezeti tagok, vagy presbiterek közötti gondosan felépített munkaközösség is nemes emberi igyekezet csupán, de nem azt látja, s jó szándéka ellenére sem azon munkálkodik, amire Isten hívta. Csoda kell hozzá. De erre a csodára Isten ígéretet tett. Akiket Isten Lelke megragadhatott, azok hittel és reménységgel munkálkodhatnak együtt ezen mások életére nézve is, s hálával munkálkodnak együtt azzal, Aki csodát tesz, aki arra méltatott, hogy munkatársai legyünk.

Kísérje áldása országa építésének minden igyekezetét, minden munkatársát!