4.15 A gyülekezet szervezete

Az előzőekben Kálvint idéztük, aki arra tanít, hogy láthatatlan egyházat hiszünk és a láthatóra figyelünk. A következőkben erre a látható egyházra nézünk, hiszen tapasztalatilag csak az vizsgálható, mérhető le, egyházképet csak erről alkothatunk magunknak. Ez a látható egyház a gyülekezetben valósul meg, így most a tapasztalati gyülekezettel fogunk foglalkozni, mégpedig általában a gyülekezet életével, életterületével és szolgálatával.

5.1. A gyülekezet élete
Szervezete, kormányzása és közigazgatása

1. A gyülekezet szervezete

Az a teológiai megállapítás, hogy a gyülekezet (az egyház) nem szervezet (organizáció), hanem élő test (organizmus) olyan igazság, amely magyarázatra szorul. Első renden a gyülekezetet táplálni kell ISTEN igéjével és nem szervezni. Valóban a gyülekezet élő közösség, összességében és tagjaiban szerves kapcsolatban van az egyház Fejével, Jézus Krisztussal és tagjai egymással. Ez a Szentírásból felismert igazság azonban nem zárja ki azt, hogy ennek az élő testnek ne legyen látható formája, azaz szervezete. A gyülekezetnek ugyan tartalmi és elsődleges vonása az élő Krisztussal és az egymással megélt közösség, de ez a közösség nem tekinthet el attól, hogy ebben a világban él, hogy a közösség megéléséhez keretekre van szükség, éppen azért és csakis azért, hogy ez minél teljesebben megtörténjék. Nem vethetjük el tehát és nem nélkülözhetjük a szervezeti formát. Ahogyan az Ige testté lett, tetszett Istennek, hogy éppen ilyen formát adjon Jézus Krisztusnak, úgy kell elfogadnunk az egyház, a gyülekezet külső szervezetét, amelyben megjelenik.
Az Ószövetségben Isten egyeduralma (teokrácia) valósul meg, de ez nem teszi feleslegessé azt, hogy az istentiszteleteknek, a bíráskodásnak, az emberközi kapcsolatoknak ne legyen meg a maga jól meghatározott rendje, szervezete. Az Újszövetségben sem vált feleslegessé a gyülekezetek megszervezése, itt is találunk utalásokat, parancsokat arra, hogy a gyülekezetben ékesen és szép rendben kell mindennek történnie.
A gyülekezetet, mint földi közösséget meg kell szervezni, kormányozni, igazgatni kell. Ezért szükséges minden időben lefektetni azokat az elveket, amelyek szerint ez történik. Ezek találhatók meg a Kánonban, a szabályrendeletekben és határozatokban. A Kánon az első pár általános jellegű paragrafus után rögtön rátér a gyülekezeti élet két fontos szervezeti kérdésére: az egyházközösség (15-21.§) és az egyháztagság (22-28.§) kérdéseire.

a) Egyházközségről ott beszélhetünk, ahol a gyülekezetet egy meghatározott területen az egyházi jogszabályok szerint megszervezik. Különbséget kell tehát tennünk gyülekezet és egyházközség között. A gyülekezet (=egyház) teológiai fogalom, amelyet meg lehet és meg kell határozni bibliai, rendszeres teológiai és gyakorlati teológiai értelemben, az egyházközség viszont egyházjogi fogalom. A gyülekezet az egyház lelki mivoltát jelzi, az egyházközség a testit. Amikor gyülekezetről beszélünk, akkor az egyházat tartalmában határoztuk meg, amikor egyházközségről, akkor formájában. Ezek azt is jelentik, hogy nem a gyülekezet van az egyházközségért, hanem az egyházközség a gyülekezetért. Arra a kérdésre, hogy miért van szüksége a gyülekezetnek egyházközségi keretre, adhatunk egy elsődleges és egy másodlagos fontosságú választ. Az egyházközség főképpen azért van, hogy biztosítsa az igehirdetést és a sákrámentumokkal való élést, az egyházfegyelmet (az egyház ismertető jegyei). Másodsorban azért, hogy a nem egyházi és más egyházi szervezetek felé képviselje a gyülekezetet s azokkal kapcsolatot létesítsen, hiszen ezt csak, mint szervezet, és mint jogi személy teheti meg.
A Kánon arról tud, hogy vannak anyaegyházközségek, missziói egyházközségek és leányegyházközségek, valamint szórványok. Figyeljük meg, hogy a szórványokkal kapcsolatban nincs szó az "egyházközség" megjelölésről, mint ahogyan a szórvány nem is egyházközség, de a Kánon gyülekezetnek nevezi azt. Ebből is világos, hogy a gyülekezet élhet önálló, egyházközségi szervezés nélkül is, hiszen a szórvány is Krisztus teste. Az igehirdetés és a sákramentumok biztosítása érdekében azonban a szórványgyülekezet (szórványegyháznak is szoktuk nevezni) is valamelyik egyházközséghez tartozik.

b) Az egyháztagság. A Kánon már az egyházközség meghatározásánál arról beszél, hogy az az egyház tagjainak a gyülekezete. Ez azt jelenti, hogy az egyházközség nem ott van, ahol templom, paróchia, temető, egyházi föld van, hanem ott, ahol az egyháztagokat szervezték egyházközségbe.
Tekintettel arra, hogy a szakirodalomban nem mindig fogalmaznak pontosan, még inkább arra, hogy a közfelfogásban sokszor tapasztalunk meg nem engedhető fogalomzavart, tisztáznunk kell itt az egyháztagság, az egyházközségi tagság és a választójogosult tagok fogalmi elhatárolását.
Egyháztaggá valaki a keresztség által válik. Fontos ezt tudni és tisztázni, mert voltak korok és egyházak, amikor és ahol úgy vált valaki egyháztaggá, hogy belépési nyilatkozatot adott. Annak, hogy az egyháztagság személyes döntésen alapuljon, érthető indoklása van, hogy csak felelős és hitvalló személyek lehetnek igazán keresztyének, hogy szakítani kell már egyszer a népegyház kereteivel, hogy ti. elég az egyházba beleszületni. Ezek szerint nincs szükség névleges egyháztagokra és olyan különc keresztyénekre, akik csak viselik, de nem élik keresztyénségüket. Ez a jószándék és igaznak látszó felfogás azonban nem tartható, főleg azért nem, mert az egyháztagság kritériumává az ember elhatározását teszi. A Szentírás alapján valljuk, hogy Isten kegyelme megelőzte hitválaszunkat, döntése a mi elhatározásunkat. Nem mi tesszük magunkat egyháztagokká, hanem Isten választ ki: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Jn 15,16). S mert "ha a gyökér szent, az ágak is azok" (Róm 11,16), ezért a református szülők megkeresztelt gyermekeit is egyháztagoknak nevezhetjük. Isten nemcsak elválaszt, de el is hív; az elválasztásra nincs emberi válasz, az elhívásra viszont van: a hit. De ez már a keresztség utáni keresztyén élet kérdése, amikor jöhet a hit válasz, ez elmaradhat, vagy éppenséggel megtörténhet a hittagadás. Ez utóbbi esetben, ha személyesen megy végbe, valóban megszűnik az egyháztagság. A Kánon is azt mondja, hogy az tekinthető a református egyház tagjának, akit a református vallásban megkereszteltek; nem beszél tehát semmiféle belépési nyilatkozatról vagy személyes döntésről.
Az egyháztagságtól meg kell némileg különböztetnünk az egyházközségi tagságot. Egy meghatározott egyházközségnek csak az tagja, aki állandó jelleggel az egyházközség területén él. Egy előző paragrafusban beszéltünk olyan kallódó keresztyénekről, akik meg vannak keresztelve, de nem élik keresztyén életüket valamelyik egyházközség keretében. Vannak továbbá olyanok manapság egyre többen akik huzamosabb ideig ideiglenes lakhelyen élnek. Gondolnunk kell itt azokra is, akik fogságban vannak, évekig kórházban, szanatóriumban feküsznek, azokra is, akik elszigetelten más vallásúak között élnek és nincsenek (még) betagolva valamelyik egyházközségbe. Ezek egyháztagok, hiszen meg vannak keresztelve, de nem egyházközségi tagok. Ha újból bekerülnek az egyház életterébe, be kell őket az egyházközség életébe is kapcsolni. Bár nem üdvösség kérdése, mégis nagy kérdés, miképpen lehet felfedezni, felkeresni és behozni ezeket az egyháztagokat az egyházközség kereteibe.
Az egyháztagságot és egyházközségi tagságot sokan összetévesztik a választójogosultsággal. A Kánon ilyen értelemben beszél azokról az egyháztagokról (25.§), akik az egyházi közteher viselésében részt vesznek, és akiket választói jogosultságuktól nem fosztottak meg. A presbitérium ezeket veszi fel a választói névjegyzékbe. ők csak annyiban különböznek a többi egyháztagtól, hogy választhatók és választhatnak.
Ennek a három fogalomnak a tisztázása csak látszólag felesleges. A gyakorlati egyházi életben tudnunk és tudatosítanunk kell ezt a világos fogalmi elhatárolást, tekintettel bizonyos egyházi szolgálatokra. Így a családlátogatásnál a lelkipásztor minden egyháztagot felkeres, még akkor is, ha (egyelőre) nem tagolódott be az egyházközségbe, de az egyházközség területén él. Csak abban az esetben nem teszi ezt meg, ha a szóban forgó személy ezt kifejezetten visszautasítja. Természetesen akkor is felkeresi, ha az egyházközségi tag nem választójogosult, tehát nem vett részt a közterhek viselésében. Sőt, ekkor még inkább.
A kérdés sokkal nehezebben megoldható feladat elé állítja az egyházközség tisztségviselőit (főképpen a lelkipásztort) akkor, amikor a személyhez szóló egyházi szolgálatokat kell ilyen esetekben elvégeznie. A keresztelés, az úrvacsora sákramentumának kiszolgáltatásáról van szó, valamint a konfirmáció, esketés, temetés elvégzéséről. A lelkipásztornak amennyiben a szolgálat elvégzésére felkérik ezeket nem szabad soha senkitől megtagadnia. Az eljárásban azonban különbség van. A keresztséget kiszolgáltatjuk akkor is, ha nem a szülők kérik, akkor is, ha a szülők nem keresztyének, de azt akarják, hogy gyermekük keresztyén legyen és erre nézve a keresztszülők kezeskednek. Úrvacsorában részesítünk minden megkeresztelt és konfirmált egyháztagot, hacsak egyházfegyelmileg el nem tiltották az úrvacsorától. Nem református tagoknak is kiszolgáltatjuk az úrvacsorát, még akkor is, ha ezek nem konfirmáltak. Bármilyen furcsa is ez, így kell eljárnunk, s ilyenkor az Apostoli Hitvallás és a négy kérdésre adott felelet bizonyos értelemben konfirmációnak tekinthető. Hangsúlyozzuk, hogy csak felnőtt nem református egyháztagokra vonatkozik ez. Meg kell konfirmálnunk minden olyan 14. évét betöltött és 2 évi hitvallásos oktatásban részesített ifjút (Kánon 22.§), aki egyháztag, akkor is, ha szülei nem hordozzák az egyházközségi terheket. Azokat, akik a polgári házasságot megkötötték, meg kell esketnünk, függetlenül attól, hogy a szülők fizetnek vagy nem valamelyik egyházközségnek. A jelentkező párt akkor eskethetjük meg, ha valamelyik fél (bármelyik) ahhoz az egyházközséghez tartozik, ahol az esketés történik. Ilyen esetben nem kell beleegyezést kérni sem más felekezetek lelkészétől, sem református lelkipásztortól. Ezt csak akkor tesszük meg, ha mindkét fél más egyházközséghez tartozik. De nem esketjük meg azokat, akiket az egyházközség egyházfegyelmileg ideiglenesen eltiltott az úrasztalától, egészen addig, ameddig eklézsiát nem követnek. Ha a hozzátartozók kérik, minden esetben elvégezzük a temetési szertartást, függetlenül attól, hogy az elhunyt vagy a legközelebbi hozzátartozó vállalta e az egyházi közterheket vagy nem, de attól is, hogy milyen körülmények között halt meg (öngyilkosság) és attól is, hogy elföldelik vagy elégetik.
Amiket itt most elvileg kimondtunk, azokat tudatosítani kell a gyülekezetben, és azokhoz ragaszkodni kell a gyakorlatban. Ezt azért mondjuk, mert van olyan falusi gyülekezet, ahol szokásban van, hogy a lelkipásztor nem végzi el az egyházi szertartást akkor, ha a szolgálatot igénylő család nem fizette ki pénzbeli hátrálékát. Erre a lelkipásztort vagy csak a szokásjog folytán kötelezik, vagy éppen jegyzőkönyvi határozat alapján. A lelkipásztornak ezekben a nehéz helyzetekben három dolgot kell tennie: Először, látogassa meg a családot és pásztori tapintattal győzze meg, hogy a közteher hordozása hitbeli és lelkiismereti kötelesség. Másodszor, hivatkozzék a Kánon 34.§-ára, mely szerint mindenik lelkész a szabályzatban megállapított rend szerint a neki kiadott feladatok végzésében kötelezett és jogosított. Harmadszor, forduljon lelkipásztor testvéreihez segítségért, lehetőleg egyházmegyei tisztségviselőhöz. Ezt a három tanácsot főleg olyan esetekre nézve adjuk, amikor sürgősen kell a lelkipásztornak döntenie. Különben foglalkozzék a gyülekezetben ezzel a kérdéssel az igehirdetés, a pasztoráció, a közgyűlések és a presbiteri gyűlések rendjén.

2. A gyülekezet kormányzása

A kormányzáson nem feltétlenül központi, az egyetemes egyházban történő szolgálatot értünk. Amikor Pál a kegyelmi ajándékok között a kormányzást is felsorolja (kübernészisz 1Kor 12,28), egy, a gyülekezetben érvényesítendő karizmára gondol. A Kánon (21.§) az egyházközségről is kimondja, hogy "önmagát az egyházi statútumban megszabott módon kormányozza".
Mit nevezünk gyülekezet-kormányzásnak? Amikor az egyházközség testületei a gyülekezeti élet jelenére és jövőjére nézve általános érvényű határozatot hoznak, akkor kormányzói szolgálatot végeznek. A gyülekezet mindegyik életjelenségének megvan a maga kormányzati vonatkozása. Így pl. az igehirdetés nem kormányzati kérdés, de az igen, hogy ez zavartalanul történjék. A sákramentumok kiszolgáltatása sem kormányzati kérdés, de az igen, hogy ékesen és rendben történjék. A konfirmáció sem az önmagában, de az már igen, hogy hányszor történjék egy évben, és hogy mennyi ideig tartson a felkészítés.
Bár a gyülekezet kormányzása egészen gyakorlati kérdés, meg kell állapítani azokat az elveket, amelyek szerint ennek történnie kell a gyülekezetben.

a) A gyülekezet kormányzását is, mint minden szolgálatot, Isten Igéjének alapján kell végezni. Természetesen Isten nem kívánja, hogy a Szentírásból olyan kormányzási elveket olvassunk ki, amelyek ott nincsenek. Pl. a Bibliában nincs megírva, hogy szombat este kell istentiszteletet tartani; de amikor a közgyűlés erre nézve határozatot hoz, akkor a lelkipásztornak meg kell magyarázni, hogy mit jelent az, hogy az Igével "alkalmas és alkalmatlan időben" elő kell állni (2Tim 4,2).

b) A kormányzásban biztosítani kell Jézus Krisztusnak és a Léleknek azt az akaratát és uralmát, amelyet a Szentírásból felismertünk. Minden kormányzás hatalmon alapszik, de ez a hatalom nem a személyeké vagy a testületeké, hanem az Úré és a Léleké. Jézus éppen arra int, hogy nem szabad lemásolni a nem egyházi kormányzási módokat, mert azok valamilyen uralmon épülnek fel: A pogányok fejedelmei uralkodnak..., de ne így legyen közöttetek (Mt 20,25 26). Jézus a továbbiakban a maga szolgálatáról beszél s kötelezi tanítványait, hogy ők is szolgáljanak. Így a gyülekezet részéről a kormányzás szolgálat. S mert gyülekezeti életünk minden területén a Léleknek kell uralkodnia, ezért a kormányzás nem is lehet az igazságnak erőszakos érvényesítése, hanem csak a szelídség lelkével végzett szolgálat.

c) Ebből következik az is, hogy a kormányzás szolgálatát pásztorációs előszolgálatnak kell kísérnie. Sok olyan eset adódik, amikor kellő előkészítés nélkül nem tudjuk az Ige szempontjait keresztülvinni, ezért a gyülekezetet előzőleg meg kell győzni arról, hogy amit érvényesíteni akarunk, az jó, Istennek tetsző.

d) A gyülekezet kormányzásában maradéktalanul kell alkalmazni a testületi elvet. Nem az egyének kormányoznak, hanem az egyházközségi közgyűlés és a presbitérium, ahol a Kánon által előírt többségi elvet sohase csorbítsuk meg.

e) Vigyázni kell az önkormányzás és a fokozati rend betartására. A testületeknek tudniuk kell, hogy mi az, amiben ők maguk kormányoznak, anélkül, hogy a felettes hatóság jóváhagyására lenne szükség, és melyek azok a kérdések, amelyekben az egyes határozatoknak keresztül kell menniük az egyházmegyei és egyházkerületi fokozatokon.

f) Az illetékesség azt jelenti, hogy az egyházközség testületei csak a maguk jogkörébe tartozó kérdésekről hozhatnak a kormányzásra vonatkozó határozatokat. Nem döntenek olyan ügyekben, amelyek pl. a zsinat hatáskörébe tartoznak (a liturgia kérdésében) és nem hozhatnak olyan határozatokat, amelyek ellent mondanak az egyházi törvényeknek. Ha tehát a Kánon előírja, hogy a konformáció feltételei a 14 éves életkor és a kétévi előkészítés (22.§), akkor nem lehet 13 éves korra előrehozni a konformáció idejét.
Az egyházközség kormányzását két testület, a presbitérium és az egyházközségi közgyűlés végzi. Feladatait és illetékességét a Kánon 61-73, illetve 74-76.§-ai írják elő.

3. A gyülekezet közigazgatása

A közigazgatás a lelkipásztori hivatalnak (irodának) az a munkája, amely nyilvántartásokkal, kimutatásokkal, jelentésekkel, levelezésekkel stb. elősegíti a gyülekezeti szolgálatot. Így a gyülekezetben végzett minden munkának megvan a közigazgatási vetülete is. A latinból származó adminisztráció szó éppen azt fejezi ki, hogy ez a szolgálatot (ministratio) kísérő (ad) tevékenység. Mindennek, ami a gyülekezetben és a gyülekezettel kapcsolatosan történik, nyoma kell, hogy legyen az adminisztrációban. De az egyházközségi közigazgatás nemcsak a gyülekezet jelen szolgálataira néz, hanem múltjára is, mert nyilvántartja, őrzi és ellenőrzi mindazokat a lelki, szellemi és anyagi értékeket, amelyek az egyházközség tulajdonában vannak.
Az egyházkormányzatot és a közigazgatást össze szokták téveszteni, ezért itt különbséget kell tennünk a kettő között. A kormányzás magasabb rendű irányító, elvi munka, amely célokat is tűz ki a szolgálatra nézve. A közigazgatásnak nincs önálló célja, csupán csak eszközi szerepe van, hogy rögzítsen, nyilvántartson. De mint ilyen azért jelentős, mert segíti a kormányzást és általában a szolgálatot. A kormányzás lelki munka, végzéséhez lelkület kell, amely Isten Lelkének vezetése alatt áll és így karizma (1Kor 12,28). A közigazgatáshoz nem kell lelkület, csupán lelkiismeretesség. A kormányzást mindig testület végzi, a közigazgatást egyén. A kormányzásban a testület tagjainak bölcsességre, leleményességre, tapintatra, hajthatatlanságra és más szellemi, lelki adottságra van szükség. Ezzel szemben a közigazgatást végző személynek "csupán" rendszeretőnek, pontosnak s lelkiismeretesnek kell lennie.

A közigazgatási munka főbb feladatai a következők:

Az irattár kezelése. Mind a már lezárt, mind a folyó anyag kezelésére nézve pontos törvények, szabályrendeletek és utasítások jelentek meg; ezek szerint kell eljárni és nem az elődök esetleg rossz irattárkezelését vagy a magunk jónak látszó ügyvitelét kell követnünk. Az irattárhoz tartoznak a következő főbb könyvek, naplók, iratcsomók: presbiteri és közgyűlési jegyzőkönyvek, anyakönyvek (keresztelési, esketési, temetési, konformációi, át- és kitérők anyakönyvei), családkönyvek, lelkészi munkanapló, iktatókönyv, postakönyv, aranykönyv, különböző levelezések, választói névjegyzékek, törzskönyvi lapok, fizetési iratgyűjtő, könyvtári és levéltári leltár, bélyegzők leltára, vagyonleltárkönyv, ház és földingatlanok iratai, műemlékek nyilvántartása, pénztárkönyv és csatolt iratai, költségvetések, számadások és tartozékaik stb. Ahogyan látható, az egyházközség irattárában olyan okmányok és iratok találhatók, amelyek a gyülekezet múltjának és jelenének hőséges tükrei. Ezért kell ezeket pontosan kezelni, vezetni, ezért nem szabad megsemmisíteni, tűzveszélynek, nedvességnek, penészedésnek kitenni. Rendben tartásukra és vezetésükre 1965-ben jelent meg utasítás a felettes hatóságoktól. Keressük ki ezt az utasítást, és aszerint járjunk el az irattár kezelésében.
Paróchiális könyvtár. Nemcsak a könyv-, de a folyóiratanyag is ide tartozik. Szerezzük be az egyházi új kiadványokat, vegyük fel a leltárba és üssük bele az egyházközség pecsétjét. A Református Szemle évfolyamait köttessük be évenként, de előzőleg ellenőrizzük, hogy teljesek-e. A hiányokat igyekezzünk pótolni más egyházközségek duplumaiból.
Levelezések. Az évenkénti levelezések alapeszköze az iktatókönyv, amelybe minden beérkező és kimenő iratot iktatni kell. Maga az irat a megfelelő irattartóba kerül, amely folytatólagos vagy évenként lezárandó köteg. A kimenő irat külalakjában és megfogalmazásában legyen a lelkipásztori hivatalhoz méltó. Vigyázzunk a megszólításra és az üdvözlésre (köszöntésre), valamint arra, hogy olvashatóan írjuk alá és pecsételjük le. Meg kell választanunk a megfelelő kifejezéseket a felsőbb hatóságokhoz, az egyházközségi tagokhoz, a más lelkipásztori hivatalokhoz vagy állami intézményekhez címzett levelünkben.
Pénzügyi könyvelés. A közigazgatási munkára fordított idő nagy részét a könyvelés veszi igénybe. Nem olyan nehéz, mint amilyennek kívülről látszik; el kell sajátítani a technikáját, naponként és pontosan kell végezni és akkor nem gyűlik meg vele a bajunk.
Azt szokták mondani helytelenül , hogy a közigazgatási teendők elvonják a lelkipásztort egyéb munkától vagy éppen a szolgálattól. Ez nincs így, sőt a pontosan végzett adminisztráció segít a szolgálat végzésében. Ha pl. a lelkipásztornak van pontos keresztelési anyakönyve és családkönyve, akkor meg tudja állapítani, hogy az idén kiknek kellene konformációi oktatásra jelentkeznie. Ha a csoportnaplóban minden perselypénz-tételt bevezetett, akkor könnyen megtudhatja, hogy egyik évről a másikra növekedett vagy apadt pl. a karácsonyi perselypénz. Ha az egyházi felettes hatóság kimutatást kér az ingatlanokról, azt csak akkor tudjuk jelenteni, ha hűségesen vezettük a leltárkönyvet. Ellenkező esetben az is megtörténhet, hogy egy régen megvásárolt belsőséget az egyházközség nem használhat, mert valamikor egy hanyag lelkipásztor nem telekkönyveltette és nem vette fel a leltárba.
Sokszor a lelkipásztor kifárad a fizikai munkába vagy a megfeszített alkotó tevékenységbe, a prédikálásba. Ilyenkor határozottan lehet állítani, hogy az irodai ügyviteli munka pihentető.
Még egy figyelmeztetés: a határidős közigazgatási munkákat ne halogassuk. Azért se, mert felgyűlnek és akkor valóban fárasztóvá és lélekölővé válnak; de az egyszerre végzett sok adminisztrációs munkánál a hibaszázalék is nagy. Azért se, mert felettes hatóságaink ránk írnak s talán egész szolgálatunk pontosságát az irodai ügyvitelből ítélik meg.
A közigazgatási munkában két hibát kell elkerülnünk, s ha ezek megismétlődnek, bűnné is válhatnak. Az egyik az, hogy tévedésből vagy készakarva olyan szolgálatokat is bevezetünk, amelyeket nem végeztünk el, vagy pedig hamis, a valóságnak nem megfelelő adatokat írunk a naplókba. A másik az, hogy túlzásba visszük a közigazgatást és arról is nyilvántartást vezetünk, ami nem egyházi érdekeltségű munkánk volt, vagy ugyanarról a munkáról és szolgálatról többféle kimutatást is készítünk, mint amennyire szükség van. Ez túlhajszolt adminisztráció bürokratizmus.