4.16 A gyülekezet élete

6.1. Az egyes gyülekezetek kapcsolatot tartanak fenn református egyházunk többi gyülekezetével, saját egyházmegyéjükkel, egyházkerületükkel, a zsinattal és a Teológiai Intézettel.
Az egyház egységénél már beszéltünk arról, hogy az egyház és a gyülekezet nem két különböző valóság, hanem ugyanannak az ekklészia nak helyi és egyetemes aspektusa. Azt, hogy a gyülekezet és az egyetemes egyház egymással az élő szervezet kapcsolatában van, nagyon szépen szemlélteti az 1Kor 12, ahol ugyan az egyes tagoknak az egymásrautaltságáról beszél az apostol, de amelyik éppígy értendő az egyes gyülekezetek egységére és egymásrautaltságára is. Pál először az egység alapját mutatja fel, s ez maga Krisztus (12,12), majd a Lélek általi keresztségről szól, mint amely által a tagok egy testté váltak (12,13), utána az egyes tagok hasznosságát és egymásrautaltságát írja le (12, 14 26), végül a kegyelmi ajándékok kapcsán beszél az egyes tagoknak a testben, a testért végzett szolgálatáról (12,28 30). Ez természetesen vonatkozik Krisztusnak az egész világon élő egyházára, de különösen az egy területen élő gyülekezetekre, ahol szemlélhető és gyakorlatilag inkább megvalósítható ez a közösségi élet. Ezt a gyülekezetben, az egyház helyi megvalósulásában állandóan hirdetni és éreztetni kell.
Az, ami a római katolikus egyházban megfogalmazott tanításként jelentkezik, hogy ti. a gyülekezet csak az egyetemes egyház prolongációja, a mi tudatunkba is beszűrődött. Ezért az igehirdetésekben hangsúlyoznunk kell, hogy a gyülekezet teljes értékű egyház, nem fiók, nem tagozat, nem "csak" gyülekezet, hanem mint gyülekezet Krisztus teste, egyház. Az, amit a kongregacionalista-independens mozgalmak zászlójukra tűztek, hogy a gyülekezet önálló egység, függetlenítheti magát az egyetemes egyháztól, valahol tudat alatt nálunk is megtalálható, sok helyen szektás beütés eredményeként. Ezzel szemben valljuk és hirdetnünk kell, hogy minden gyülekezet szervileg élő testtag és kapcsolatban van a többi gyülekezettel.
Az, hogy az országunkban élő református gyülekezetek egymáshoz tartoznak és a Krisztus-test egységében élnek, a hitéletben, szervezetben, az istentiszteletben, a diakóniában mutatkozik meg. Ezt a meglevő egységet a lelkipásztornak a gyülekezetben tudatosítania kell, hogy a gyülekezet valóban megélje az egységet.(pl. kisköri lelkipásztori, presbiteri konferenciák szerk.)

a) Az országos református egyházunkban élő gyülekezetek hitbeli egységben vannak egymással. Ennek az egységnek az alapja a Szentírás és a két református hitvallás. Amikor egyházunk belső képét próbáltuk megrajzolni, akkor utaltunk a biblicitásra és a hitvallásosságra, mint amelyek elsősorban jellemzőek lelki arcunkra. Itt újból hangsúlyozzuk, hogy tanítását tekintve egy református egyház sem áll olyan meghatározóan és kizárólagosan bibliai és hitvallásos alapon, mint a miénk. Amikor más református egyház tagjai és lelkipásztorai hallgatják igehirdetéseinket, két dolgot állapítanak meg. Először azt, hogy túl dogmatikusak a prédikációink, másodszor, hogy a lelkipásztorok prédikáció hasonlítanak egymáshoz. Ezt kritikának is felfoghatjuk, és ezen gondolkozhatunk és gondolkoznunk is kell. Annyi viszont biztos, hogy nálunk nem található meg az a dogmatikai sokszínűség, amelyik majdnem mindegyik más református egyházban észlelhető. Örülnünk kell, amikor híveink ezt a közös biblicitást és hitvallásosságot észreveszik, és ilyeneket mondanak: a mi lelkipásztoraink csak a Bibliát prédikálják.

b) Református gyülekezeteink istentiszteleti egységben élnek és istentiszteleti kapcsolatot tartanak fenn egyházunk egyetemével és az egyes gyülekezetekkel. Bár ismeretes, hogy az 1929-es liturgiai reform azért nem érte el egyik célját, mert megengedte végül is az ún. 2-es számú liturgiát, mégis azt mondhatjuk, hogy legalább a két egyházkerületben külön-külön, s főleg az erdélyiben, egységes istentiszteleti rendet ültettünk gyakorlatba. Állíthatjuk, hogy egy területi református egység sem annyira egységes a liturgia tekintetében, mint a miénk. Ha református híveink más gyülekezetben vesznek részt istentiszteleten, feltűnik, hogy ott is ugyanolyan az istentiszteleti rend, mint abban, ahonnan jöttek. Az új református énekeskönyv is összekapcsolja nemcsak a két egyházkerület gyülekezeteit, hanem a világon bárhol élő magyar református híveket is. Az egységet és összetartozást a lelkipásztoroknak tudatosítaniuk kell, de ez nem elég, kapcsolatot kell teremteniük a saját gyülekezetük és más református gyülekezetek között. Ennek három olyan lehetősége van, amelyet egyes gyülekezetek lelkipásztorai ki is használnak.
A gyülekezetek egymás közötti kapcsolatát jól munkálja a lelkipásztorok csereszolgálata. Az imaheti vendég igehirdetők, az egyes alkalmi istentiszteletek (esketés, konfirmáció, reformációi ünnepély stb.) meghívott lelkipásztorai és teológiai tanárai szívesen számolnak be arról, hogy gyülekezetükben, a Teológián az egyházmegyei és egyházkerületi központokban hogyan él az egyház, milyen örömeik, nehézségeik vannak. Ezeknek a szolgálatoknak megvan a maguk etikája, mely kötelező mind a fogadó és vendég lelkipásztorra, mind a gyülekezetre, amelyiknek közvéleményét a lelkipásztor alakítja ki az evangélium szellemében. Ha a lelkipásztorok között a szolgálatok után féltékenység, irigység, a helyi lelkipásztor kitúrása ütné fel a fejét, a hitben erősebb keresse a megbékélés, a kimagyarázkodás útját, s ha nem megy, a további csereszolgálatokat szüntessék meg.
A gyülekezeti tagok egyes csoportja, mint pl. a kórus, meglátogathatják a szomszédos gyülekezetet és közös ünnepélyt tarthatnak. Ezt a lelkipásztor úgy szervezze meg, hogy lehetőleg emiatt ne maradjon el az istentisztelet ott, ahonnan a gyülekezet egyik része látogatóba ment. A kórus mellett a szavalók, egy-egy bibliai jelenetet előadók is elmehetnek, a meghívott lelkipásztor pedig igehirdetéssel vagy előadással szolgál. Ezeket az ünnepélyeket jó, ha szeretetvendégség követi.
Végül, ma már több lelkipásztor szokott gyülekezeti kirándulásokat szervezni, a falusi gyülekezetek a városiakat, a városiak a falusiakat látogatják meg egy-egy körút alkalmával. A gyülekezet tagjai ilyenkor történelmi jelentőségő helyeket, épületeket ismernek meg és rövid találkozásokban az egyes gyülekezetek mai életébe is betekintést nyernek.

c) Isten anyaszentegyházában a gyülekezetek sohasem éltek csak önmagukban és önmaguknak, anyagilag nem voltak függetlenek egymástól. Gyülekezeteink egysége diakóniai egység, vagy legalábbis azzá kell válnia. Erre klasszikus példa az, ahogyan Macedónia gyülekezetei segítették a jeruzsálemi gyülekezetet (2Kor 8-9), elvi alapját pedig az egy Krisztus-test mivoltban kapjuk (1Kor 12,14-26). Református egyházunknak minden gyülekezete részt vesz ebben a gyülekezeti diakóniában, amikor költségvetésének bizonyos hányadát (a lélekszámnak megfelelően) központi járulékként befizeti. Tudjuk, hogy ennek az összegnek a rendeltetése nemcsak az, hogy a központi kiadásokat fedezze, mint pl. az egyházkerület és a Teológia fenntartása, hanem az is, hogy az anyagilag gyengébb gyülekezeteket segítse. Minden lelkipásztornak ismernie kell a gyülekezetében, hogy milyen nagy ez az összeg, hogy milyen célra megy és miért fontos. Ezen kívül, a tehetősebb gyülekezeteknek módjukban áll segélyeket nyújtani a kisebbeknek, hogy a bőség pótolja a fogyatkozást és így egyenlőség legyen (2Kor 8,14). Azt is mondhatjuk, hogy kevés kivételtől eltekintve minden gyülekezet vagy segélyt nyújtó, vagy segélyt élvező gyülekezet. Mint bűnünket említjük meg itt újból, hogy egyes egyházközségek sok millió lejnél is nagyobb összeget mutatnak ki évről évre, mint felhasználatlan tőkét. A különös segélynyújtásnak jobb egyházmegyei és egyházkerületi megszervezésére lenne szükség, valamint arra, hogy a lelkipásztorok és presbiterek lelkiségében álljon be változás.

d) Református egyházunk szervezetében egységes és gyülekezetei ilyen természetű kapcsolatokat is létesítenek, tartanak fenn és ápolnak egymással. Ismeretes, hogy református egyházunk nincs szervezeti kapcsolatban és függőségi helyzetben más országok református egyházaival vagy az ökumenikus szervezetekkel. De annál inkább éreznie és tudnia kell a belső szervezeti egymáshoz tartozást és egymásrautaltságot. A gyülekezet minden tagjának tudnia kell, hogy melyik egyházmegyéhez és egyházkerülethez tartozik, hogy ezeknek kik a tisztségviselői, hogy mi a Teológiai Intézet, a zsinat stb. Igehirdetésekben, előadásokban, a katekizációban és egyéb alkalmakkor ezt az összetartozást tudatosítani kell. Erre nézve csupán egypár eszközt és módot említünk meg. A lelkipásztor már a konfirmándusoknak ismertesse egyházunk szervezeti felépítését, hangsúlyozva azt, hogy az egyházszervezet nem önmagáért fontos, hanem, hogy kereteket biztosítson a szolgálatnak. Az olyan egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati rendelkezéseket, amelyek közérdekűek, ismertetni kell a gyülekezet előtt, még ha erre nem is kapott a lelkipásztor határozott utasítást. A Református Szemle, az Üzenet, a Harangszó, az Értesítő, a Partiumi Közlöny hírrovatában sokszor találunk olyan közleményeket, amelyek távol élő gyülekezetek lelki, anyagi mozgásáról számolnak be (építések, adakozások, ünnepélyek, imahetek). Ezeket fel lehet használni a prédikáció szemléltető eszközéül, de külön hirdetésben is, ha jelentősebb eseményről van szó, akkor külön előadásban, a gyülekezet elé kell tárni. Minden egyházközségnek van egyházmegyei képviselője. Egy egy egyházmegyei közgyűlés után ajánlatos, hogy a képviselő számoljon be arról, ami a gyűlésen történt. Ezt a kis beszámolót készítse elő a lelkipásztor, ha kell, írja le és olvastassa fel. Ajánlatos, hogy az Üzenetet rendelje meg minél több gyülekezeti tag, s ha ez nem lehetséges, akkor a meglevőket adják tovább egymásnak, mert ebben sok, az egyházunk egyetemét érintő közösségi kérdésről tájékozódhatnak híveink. Időnként hívjon meg a lelkipásztor egy egy teológiai tanárt, hogy az számoljon be arról, miképpen folyik a lelkipásztorok képzése az Intézetben.
Református gyülekezeteink egymással és központi testületeikkel való kapcsolatukban két dolgot tartunk fontosnak. Egyfelől azt, hogy tudjuk: a szervezeti közösség a lelki közösségért van, azt munkálja. Másfelől azt, hogy a lelki közösség nem azt jelenti, hogy lelki és nem anyagi, hanem azt, hogy lelki szellemi anyagi közösségünk olyan életközösség, amelyben elsősorban lelkiségre van szükség.

6.2. Egy-egy polgári község, város területén református gyülekezeteink legtöbb esetben más felekezetűekkel élnek együtt. Milyen kapcsolatot tartanak fenn a többi helyi nem református gyülekezettel? A lelkipásztorok és hívek magatartására nézve megállapíthatjuk, hogy általában nem ellenséges és nem annyira támadó, mint inkább védekező jellegű.
Az igehirdetés, pásztoráció és katekizáció alkalmak és keretek arra, hogy református hittudatunk kialakításával párhuzamosan az ökumenikusan testvéri lelkületet munkáljuk. Ezért tárgyilagosan, minden személyi és helyi vonatkozástól függetlenül, ismertetnünk kell azoknak a felekezeteknek a tanításait, amelyek között református híveink élnek. Ha más felekezetek tagjainak a gyakorlatában pozitív vonásokat fedezünk fel, akkor ezekre fel kell hívni saját gyülekezetünk figyelmét. Ilyenek az esetleges jobb templomlátogatás, adakozás, az ünnepek megszentelése, Isten Igéje erkölcsi követelményeihez való hőségesebb ragaszkodás stb. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a polgári közösség múltjában milyen jelei mutatkoznak a felekezeti együttélésnek és erre hogyan ösztönözhetik a ma élő gyülekezetet is. Ezek mind az Ige útmutatása alapján történő nevelő jellegű szolgálatok, melyeknek területe maga a református gyülekezet.
A gyülekezet határát átlépi szolgálatunk a diakónia területén, bár erre nem mindig és nem mindenhol nyílik alkalom. Mégis, az egyházközségnek lehetősége van arra is, hogy más felekezetekhez tartozó személyeknek kisebb segélyt juttasson. Más felekezetek munkáiban gyülekezeteink anyagi támogatást nyújthatnak, a közösségi munkálatokban részt vehetnek. Főleg olyan esetekben kell az ilyen természetű diakóniának megnyilvánulnia, amikor a református gyülekezetnél kisebb felekezet igényli a támogatást.
A református lelkipásztor meghívásra részt vehet más egyházak istentiszteletén, előadást tarthat, prédikálhat. Ennek mindig feltétele, hogy a nem református lelkész lehetőleg írásban felkérjen a szolgálatra. Bármilyen templomban és szószéken vagy máshol történjék is szolgálatunk, tudnunk kell, hogy mi ott református egyházunkat képviseljük. Nem mondhatunk semmi olyant, ami egyházunk tanításával ellenkezik, nem viselkedhetünk a meghívó egyház előírásai szerint. Feladatunk az Ige tiszta hirdetése. Ezért nem térdelünk le, nem csókoljuk meg a keresztet, nem tartunk gyertyát, nem veszünk füstölőket kezünkbe. Ezt nem is igénylik tőlünk, és ha fel is kérnek ehhez hasonló cselekedetre, azt csak illendőségből teszik, és nem haragszanak meg, ha tapintatosan visszautasítjuk. Természetesen, a Leuenbergi Konkordia értelmében a református és evangélikus egyház szolgái jó lelkiismerettel vállalhatják a szószéki közösséget. Ha más felekezetű lelkészt hívunk meg istentiszteleti szolgálatra, csak előadásra vagy igehirdetésre kérjük fel, mert sem a magunk teljes liturgiáját nem erőltethetjük rá, sem más egyház liturgiáját és szokásait nem engedhetjük be református templomainkba. Ha ilyen szolgálatokra felkérnek és azt jó lelkiismerettel el tudjuk végezni, illik és sokszor építő is, hogy visszahívjuk más felekezetű lelkésztársunkat. Különösen az ökumenikus imahéten tudunk több ilyen kölcsönös szolgálatról, s ezeket helyeseljük.
A gyülekezetek családjainak egyes alkalmain is lehetőség nyílik a kölcsönös szolgálatra, főleg temetéseken. Az íratlan szabály, amelyet más felekezetek lelkészei is betartanak az, hogy magát az istentiszteletet az a lelkipásztor végzi, akinek a gyülekezetéhez tartozott az illető családtag. A meghívott lelkész itt is csak prédikációs szolgálatot végezzen. A búcsúztatót, ha minket kérnek fel erre, meg kell tagadni. Ha más vallású lelkész akar búcsúztatni református temetésen, az előfohász és áldás között ne engedjük meg, de kérjük meg, hogy az után se búcsúztasson, mert ez hitvallásainkkal nem egyeztethető össze. Magától értetődik, hogy nem végzünk olyan szertartást, amelyet nem ír elő ágendás könyvünk, és az, hogy istentiszteleti rendtartásunkba nem építünk be olyan elemet, amely ott nem szerepel és hitünkkel nem egyeztethető össze. Így pl. nem imádkozunk pénzért más egyház tagjaiért; sem azért, hogy gyógyuljon meg, sem azért, hogy térjen vissza élettársához vagy éppenséggel azért, hogy hagyja el őt. Azt viszont, hogy bárkiért imádkozzunk, akár istentiszteleten, akár otthon, nem szabad visszautasítanunk.
A vegyes házasságokkal kapcsolatos reverzális kérdésében csak mereven visszautasítók lehetünk. Kell tudnunk itt a következőket: a II. Vatikáni Zsinat nem foglalkozott a vegyes házasság kérdésével, de a Hittani Kongregáció 1966-ban "instrukciót" adott ki, amely szerint a nem római katolikus féltől nyilatkozatot kérnek, hogy gyermekeit a római hitben nevelik. Ugyanez az instrukció nem ismeri el a nem római katolikus templomban megáldott házasságot. Akik ezeknek a követelményeknek nem tesznek eleget, azokat eltiltják a szentségektől. Ezt a lelkiismereti kényszert evangéliumellenesnek tekintjük. Ha a római katolikusoknál a reverzális megtagadása miatt nem eskettek meg egy párt, azt mi megesketjük, anélkül, hogy ehhez bármilyen engedélyt kérnénk.
Hasonlóképpen bántónak tartjuk, ha más egyházak nem ismerik el a végrehajtott keresztség érvényét. Minden olyan keresztséget, amely vízzel történt és amelynél elhangzottak Jézus Krisztus szavai a Mt 28,18-20 szerint, teljesnek és érvényesnek kell kijelenteni.
Az ökumenikus lelkületet úgy is lehet munkálni, hogy református és nem református lelkipásztorok közös bibliaórákat, imaheteket és szeretetvendégségeket (pl. a falu pedagógusai számára szerk.) tartanak. Ennek két feltétele van: egy olyan történelmi háttér, amelyet nem terhel semmilyen nyomasztó emlék és két olyan lelkipásztor, akik egymás felé is nyitottak, akik saját magukat és egymást Jézus Krisztus hűséges tanítványainak és szolgáinak tekintik.
Ökumenikus magatartásunknak van egy próbája, ennek alapja a Hegyi beszédben van: Amit akartok azért, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal (Mt 7,12). Gyakorlatilag azt a kérdést kell feltenni: tudunk-e a számban kisebb vagy szervezetlenebb gyülekezet tagjai irányában megértést, befogadást, türelmet tanúsítani? Ha igen, akkor ezt elvárhatjuk a magunk számára, a magunknál nagyobb gyülekezetektől.

6.3. Az egyházközségbe szervezett gyülekezet együtt él különböző nem egyházi szervezetekkel, kapcsolatot teremt, fogad el és tart fenn ezekkel. Ezt próbáljuk felmérni a következőkben.

a) Először, mint jelenséget rögzítjük a fenti tényt, hogy ti. a gyülekezet több más szervezet között él, azokhoz akarva, nem akarva viszonyul, függ tőlük, rájuk van utalva és ezek a hatások kölcsönösek. A gyülekezet nem légüres térben, hanem meghatározott életközegben él és szolgál. Ezek lehetnek adminisztratív, gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális, a rend fenntartására alakult szervezetek. Ilyenek: a polgármesteri hivatal, a mezőgazdasági termelő egységek, szövetkezeti létesítmények, a közellátás szolgáltató egységei, az egészségügy szervei, a közoktatási intézmények, ipari termelő üzemek, bíróság, különböző hivatalok. Az egyház egyrészt hasonló felépítésű és rendeltetésű intézmény. Így látják ezt mások és így is van, ha az egyházközséget csak vallásos szervezetnek tekintjük. A nem egyházi szervezeteknek éppúgy, mint az egyházközségeknek megvannak a maguk felépítési rendjük (fokozatosság, felsőbb hatóság) és a maguk szervezeti működési szabályzatai. Akárcsak az egyházban, ezekben a szervezetekben is van testületi és személyi irányítás: kormányzás és közigazgatás. Azonban az egyház(község) mindezektől lényegére nézve különbözik abban, hogy az előbbiek csupán emberi közösségek, és mint ilyenek ki vannak téve az állandó változásnak, az egyház viszont Jézus Krisztus teste, tagjai elfogadták az Istennel való közösséget. Minden más különbség ebből adódik és érthető. Ez az Istenhez való kötöttség azonban nem jelent egy, a többi szervezetekhez viszonyított fölérendeltséget és uralkodást, hanem szolgálatot.

b) Az egyházközségnek és a lelkipásztornak a helyi szervezetekhez való viszonyulását három magatartási formában látjuk.
Részben a múltból áthúzódó örökségként, részben egy újabb, hamis ideológián felépülve, az egyház úgy tekint magára, mint akinek beleszólása van az említett szervezetek működésébe, vagy éppen döntőbíróként lép fel velük szemben. Az ókorban és a középkorban valóban az egyház irányította egy egy polgári közösség életét; gondoljunk különösen az iskolákra, a bírósági szervekre, a társadalmi mozgalmakra. Az újkor kezdetén erről a vezető szerepről az egyház kényszerűségből mondott le, majd később belátta és teológiai igazsággá tette, hogy nem ez a hivatása, hanem hogy Isten országának hirdetője és munkálója legyen.
A második világháború után az egyház és helyi megvalósulása, a gyülekezet visszahúzódott az aktív közéletből, passzív magatartást vett fel, azzal indokolva ezt, hogy az anyagi, társadalmi, kulturális stb. kérdések nem érdeklik, mert az egyházra a lelki élet bízatott. Egyfelől bibliátlan és indokolatlan a lelki és anyagi, a lelki és testi életnek ilyen szétválasztása, mert Isten mindig is az egész emberrel törődött és rá nézve adta egyházának a megbízást a szolgálatra. Másfelől önző és szeretetlen magatartás ez, mert így nem is különböző testületektől és szervezetektől tagadta meg a szolgálatot, hanem azoktól az emberektől, akik ezeknek tagjai, akiknek nemcsak lelki, de testi és anyagi szükségei is vannak.
Abból a felismerésből kiindulva, hogy Isten szerette a világot, hogy Jézus Krisztus ezért a világért adta magát, az egyháznak vállalnia kell a világért való szolgálatot. Az egyházközség és lelkipásztora nem élhet a világ és szervezetei nélkül, nem tarthatja magát ezek fölötti szervezetnek, és semmiképpen nem lehet világellenes, hanem a világban és a világért élő lelkipásztor és egyház lehet.

c) Ha azokra a gyakorlati feladatokra tekintünk, amelyeket az egyházközségnek és a lelkipásztornak be kell töltenie, akkor minden elviségen túl, azzal a valós helyzettel állunk szemben, hogy az egyházközség tagjai egyúttal egy vagy több nem egyházi szervezetnek a hatáskörébe tartozó személyek: a termelőszövetkezetnek, a kultúrcsoportnak a tagjai, különböző pártok gyűléseire járnak, orvosi kezelésben részesülnek, igazságügyi szervekhez folyamodnak. Amikor a lelkipásztor Igét hirdet, akkor nem jó állampolgárokat, szorgalmas földműveseket, pontos hivatalnokokat, becsületes raktárosokat nevel, csupán Igét hirdet; de szolgálata által az egyház tagjai valóban jó állampolgárok lesznek, szorgalmas földművesek stb. Ezért ne végezzük azt és úgy, amit és ahogyan tőlünk senki sem kívánja, de hirdessük Isten országát, amelynek tagjai a Szentlélek által újjászületett emberek, akik az élet minden területén érvényesítik Isten akaratát.
Egypár konkrét vonatkozásra hívjuk itt fel a figyelmet. Amikor a lelkipásztor először megjelenik, mint ismeretlen az egyházközségben, jelentkezzék a helyi polgármesteri hivatalnál, mutatkozzék be és mondjon el magáról annyit és olyan dolgokat, amiből megállapíthatják, hogy esetleg milyen területen vehetik igénybe szolgálatát. De tegye meg ezt a tisztelgő látogatást a többi szervezeteknél, illetve vezetőiknél is. Legtöbbször hasznosítható, ha a lelkipásztor tud írógépelni, komputeren dolgozni, ha idegen nyelveket ismer, ha valamilyen műszaki képzettséggel rendelkezik. Irodalmi tájékozottságával segíthet a falusi könyvtárak beállításánál, jobban meg tud fogalmazni egy beküldendő újságcikket, beszámolót, mint a megbízott polgári tisztviselő. Ha gépkocsija van, felajánlja sürgősségi esetekben. Mindezekben a lelkipásztor szolgálatot végez, azaz nem vár viszonzást és nem akar érdemet szerezni, önzetlenül teszi a rászoruló embernek és emberért. De ha így teszi, és ez meglátszik szolgálatán, tapasztalni fogja, hogy az egyes hivatalok és vezetői a maguk egyszerű módján hálásak lesznek.
Nemcsak a lelkipásztor szolgálatát igényelhetik, hanem magának a gyülekezetnek a támogatását is. A gyülekezet közösségileg is részt vehet a helység szépítésének akciójában, a délutáni istentisztelet után elmehet egy egy művelődési alkalomra, az arra alkalmas tagok elől járhatnak a véradásban és számos más közösségi munkában és szolgálatban.
Az már természetes és magától értetődik, hogy az olyan társadalmi etikai kérdésekben, amelyekre nézve Istennek határozott törvénye van, az igehirdetés nem hallgathat. A testi épség védelme, a békesség munkálása (ne ölj!), a családi élet tisztasága (ne paráználkodj!), a közvagyon tisztelete (ne lopj!) olyan kérdések, amelyek a keresztyén etika és a társadalmi etika érintőpontján adódnak, s amelyekben az egyházközség tagjának és az állampolgárnak, mint egy személynek kell cselekednie.
Végül tudatosítani kell magunkban, hogy az egyházközség és lelkipásztor mindig és mindenki előtt, mint Isten követe jelenik meg, s ez az alázat és szolgálatkészség mellett, amelyekről az eddigiekben beszéltünk, méltóságot is jelent. Ezért nem szabad úgy megnyilvánulnia, semmi olyant mondania és elkövetnie, ami Isten Igéjével ellenkezik, s ami miatt a megbízó Úrra hozna szégyent. Ilyenekre nem is kérik az egyházat, illetve a lelkipásztort, s ha mégis, akkor ezt méltósággal és alázatosan vissza kell utasítania. Ha pedig megtörténnék, hogy az államvédelmi hatóságok be akarnák szervezni ügynökként, utasítsa ezt vissza és jelentse azonnal egyházi feletteseinek.