4.17 A gyülekezet életterülete falun

7.1. Először a falusi gyülekezetről, mint mai jelenségről kell beszélnünk, röviden felmérve, hogy mennyiben maradt meg nálunk a hagyományos falukép és mennyiben városiasodott. Ezt társadalmilag, lelkileg és a bűnök szempontjából tesszük meg.

a) Társadalmilag a falu életében főleg az utolsó 30 év hozott változást. Ennek az időszaknak a kezdetén először is átrendeződött a falusi földműves embernek a munkához való viszonya. A közösségi munka lassan, de mégis érezhetően megváltoztatta az emberek gondolkozását, magához a munkához és a munkatársakhoz való kapcsolatát. Majd amikor visszaállt az egyéni gazdálkodás népünk gondolkozásában újabb törés állt be. Ez az egyházat újabb és újabb igehirdetési helyzet alá állította. Másodszor, megindult a falusi élet civilizálódása s a művelődés is új kereteket nyert. Harmadszor és a falusi gyülekezetekben ez érződött leginkább elkezdődött a városra történő bevándorlás, aminek következtében egész falvak öregedtek el vagy váltak néptelenné. Vannak olyan gyülekezeteink, amelyek ebben az időszakban 800 lélekről 200-ra (Kóbor) vagy éppen 500-ról 20-ra (Fejérd) apadtak. Az ilyen helyeken vagy megmaradt az anyaegyház jelleg s ma már csak nehezen tartanak fenn lelkipásztori állást, vagy az anyaegyházból leányegyház lett. Nem egy falusi gyülekezetben az átlag életkor 60 éven felül van s olyan gyülekezetről is tudunk, ahol egyetlen gyermek sincs. Mindezek mellett a falusi életformák megmaradtak s ezek társadalmi jellemzőit a lelkipásztornak ismernie kell.
Falvakon általában a templom a település közepén helyezkedik el s ezzel is kifejezi azt a vonzerőt, amelyet valamikor az egész gyülekezetre gyakorol. Ez ma sem szűnt meg. A templom még mindig központi hely, ahova szívesen és könnyen eljutnak híveink.
A közösségi élet régi és új formái, az egymásrautaltság, a közös múlt olyan, a szokásjogon alapuló közösségi szabályokat termelt ki és őrzött meg, amelyek szerint az egész falunak be kell rendeznie életét még ma is. Ezek közül nem egynek vallásos, sőt bibliai gyökerei vannak.
Falun sokkal inkább elkülönülnek egymástól az egyes korosztályok, mint városon. Ez meglátszik nemcsak a társadalmi érintkezések alkalmával (szórakozási helyek) és az öltözködésben, hanem a templomi ülésrendben, úrvacsorai istentiszteletek kiállási rendjében stb. is.
A falusi családokban még mindig a férfié az elsőbbség s az asszonyi engedelmesség nem parancsra, hanem az öröklött hagyományi rendnek megfelelően kötelező.
Évről évre mind kevesebb és kevesebb jelentősége van az egykori vagyon szerinti megkülönböztetésnek, megmaradt viszont a rokonság szeretet. A rokonsági körök, amelyekben gyakran bekapcsolódnak a keresztszülők is, olyan kis tömbök a gyülekezetben, amelyeknek tagjai egymás között érdekvédelmi közösségben élnek.

b) Minden városiasodás ellenére még ma is beszélhetünk egy olyan falusi lelkiségről, amely egészen más, mint a városi gyülekezeteké, és amelyet a lelkipásztornak ismernie kell.
A falusi ember világképe egységes: munkáját, az őt körülvevő természetet, családját és Istent egyetlen valóságnak veszi. Kapcsolata ezekkel természetes, Istent ott látja egész életében, mint végtelent, akihez ő egész érzelmi világával kötődik.
Ebből következik az is, hogy Istent főképpen, mint Atyát ragadja meg és általában bennmarad a Hiszekegy első artikulusának körében. A krisztológikus(Krisztusról) és pneümatológikus (Szentlélekről) magyarázatokat az igehirdetésben csak nehezen érti meg, mert nehezebben érzékeli, mint Istennek a teremtésben megnyilvánuló jelenlétét.
A falusi ember számára a keresztyénség életrend. Munkáját és családi életrendjét e szerint osztja be. A templomba járás, imádkozás, perselyezés, konfirmálás stb. olyan gyakorlatai a keresztyén életnek, amelyeket főképpen nem azért tart be, mert döntött szükségességük felől, hanem mert ez hozzá tartozik az Isten szerinti életbeosztáshoz.
Református és evangélikus népünk szeret részt venni a közügyekben, s ez talán azzal magyarázható, hogy régen a falu, a nép ki volt zárva a maga közösségének irányításából, hiszen ezt a megyei járási hivatalok, a helyi földbirtokosok végezték. Csak az egyház kapcsolta be híveit annyira, amennyire a közösségek dolgainak vezetésébe. Ezt híveink meg is szokták s ma is igénylik, hogy szavazataikkal, döntéseikkel bekapcsolódjanak a közéletbe. Ezt biztosítja, sőt elő is írja Kánonunk. Falusi híveink nem szívesen fogadnak el felsőbb rendeleteket, ha úgy érzik, hogy ezeket rájuk akarják erőszakolni.
Kívülállók is megjegyezték, mi is észrevettük, hogy református falusi híveink vallásossága ünnepi; számukra a vasárnapok és az üdvtörténeti ünnepek szentek. Ez a templomlátogatásban éppúgy megfigyelhető, mint az ünneplő ruházatban. Az egyházi ünnepekhez megfelelő ünnepélyesség tartozik öltözetben, járásmódban, munkaszünetben egyaránt. Ezt a pozitív viszonyulást azonban két árnyjelenség kíséri. Félős, hogy a hívek tudatában a keresztyén élet kettészakad ünnepekre és hétköznapokra, s így ami bűn ünnepen, azt már lazábban és engedékenyebben fogják fel más napokon. A másik negatív kísérőjelenség az, hogy a hétköznapi istentiszteleteket nem veszik olyan komolyan, mint az ünnepieket, ami a templomlátogatásban és perselyezésben mutatkozik meg.
Az évszázadok folyamán népünk hiedelmében elég sok babona gyökeresedett meg. Mert ezeket a sors alakulásával, a tévesen értelmezett predestinációs hittel, az Isten ítéletével hozzák kapcsolatba, ezért az egyháznak nem lehet közömbös az, hogy milyen babonák honosodtak meg a gyülekezetben. A babonának nincs sem tudományos, sem hitbeli alapja, tévhit és ezért irtanunk kell, még ha különben ártalmatlan is.

c) A falusi ember társadalmi helyzete és lelkisége után kell beszélni a sajátosan falun jelentkező bűnökről is. A bűn általánosan romboló erő mindenütt, de itt most azokról beszélünk, amelyek falun kirívóbban észlelhetők. A falusi embernek a bűnhöz való viszonyulására általában jellemző, hogy csak, vagy főleg azt tekintik bűnnek, amit el is követtek, vagy amely a nyelv durva bűne. Ha ez köztudott vagy kiderül, akkor a közösség meg is bélyegzi és ki is közösíti magából a bűnöst.
A paráznasághoz főződő bűnök közül a válásig is eljutó házasságtörés talán ritkább, mint városon, de a rokonság körében nagyobb meghasonlást okozhat, mint máshol. Mint jellegzetesen falusi bűnt említjük meg a vadházasság, próbaházasság, leányszöktetés rossz szokását, amelyek egyes vidékeken általánossá váltak. Ma már többnyire kiveszőben van nem az egyház és nem az igehirdetés ráhatásaképpen, hanem a társadalmi változások következtében.
Az egyke ma európai jelenség, de egyházkerületeink egyes vidékein hevenyebb módon találkozunk ezzel, mint máshol. Régen az egyke magyarázata a fösvénység volt, nem akarták, hogy a vagyon sok részre oszoljék. Ma inkább a közerkölcs(telenség!) és a kényelem miatt nem vállalnak a családok több gyermeket. Az anyák második, harmadik terhességét már szégyennek tartják, maradinak, ügyetlennek minősítik a házastársakat, vagy szegényeknek, akiknek nem volt pénzük megfizetni a törvénytelen abortuszt. Az ilyen gyülekezetekben a lelkipásztornak élesen rá kell mutatni arra, hogy az egyke bűn. A kérdést nem szabad egy-két igehirdetés után levenni a szószékről, állandóan vissza kell térni rá, utalva a teremtéskor adott isteni parancsra.
A vagyonnal kapcsolatos bűnök a mindenkori általános gazdasági helyzethez kapcsolódnak. Mindenképpen helyeselnünk kell, ha a hívek szebben, kényelmesebben akarnak lakni, utazni, szórakozni. Ezért sem az emeletes ház, sem az autó, sem a színes tévé önmagában nem bűn. Ha azonban valamelyik bálvánnyá válik, vagy ha zsugoriság, pénzsóvárság, csalás, törvénytelen pénzszerzés kíséri, akkor az már nem közömbös az igehirdetés számára. A vásári csalás szinte már nem is számít bűnnek, csupán ügyességnek, pedig a H.K. 110. kérdése szerint a "hamis súly és mérték, hitvány árú" a lopás bűnéhez tartozik. Sajnos, népünk tudatában a közvagyon megkárosítása nem bűn, mert az úgymond senkié. Ezzel szemben az igehirdetésnek tisztáznia kell azt, hogy a kérdést nem az okozott kár szempontjából kell nézni, hanem a szerzett törvénytelen haszon szempontjából. A Bibliából elég itt csupán az Ananiás és Szafira történetére utalnunk. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ha egy-egy gyülekezetben nem túlságosan nagy a fenntartói járulék és a perselypénz, az nem mindig fösvénységet jelent vagy a hit hiányát, hanem sokszor azt, hogy némely helyen kevés a pénz, mert a hívek saját maguk is inkább a terményekre alapozzák megélhetésüket és nem a készpénzre.
Általában úgy tartják nyilván, hogy káromkodó nép vagyunk s ez inkább falusi, mint városi bűn. Lehet, hogy elhamarkodott ítélkezés ez, hiszen nincs összehasonlítási alapunk. Annyi bizonyos, hogy különbséget kell tennünk az istenkáromlás és a közerkölcsöt megrontó csúf beszéd között. Azt az embert, aki Isten nevét káromolja, különösen, ha az sorozatosan megismétlődik, vagy ha a gyülekezetben (pl. közgyűlésen!) hangzik el a káromlás, el lehet, sőt el kell tiltani az úrvacsorától és csak eklézsiakövetés után lehet visszafogadni.
Az iszákosság ma világjelenség, sajnos, falusi híveinknél is gyakori. Egészséget, családot, társadalmat bomlasztó hatásának ma nagy irodalma van. Olyan gyülekezetekben, ahol sok az ingázó, ahol a vidék bortermő, hevenyebb módon jelentkezik, mint máshol. A lelkipásztornak pontosan kell tudnia azt, hogy mennyire vált általánossá hívei körében ez a bűn.
Különbséget kell tennünk a rosszindulatú és sokszor alaptalanul terjesztett pletyka és a hírterjesztés között, mert ez utóbbi lehet (nem mindig az!) építő is, akkor ugyanis, ha a bűn hírének közismertté válásával a bűnös megszégyelli magát és megtér. A pletyka viszont mindig romboló s mert a falu belterjes, eléggé lezárt közösség, ezért a pletykával sokszor lehetetlenné teszik az egyén továbblétezését a közösségben.

6.2. A lelkipásztori szolgálat feladatai a falusi gyülekezetben. A falura kikerülő lelkipásztor kettős feladat előtt áll: meg kell ismernie a gyülekezetet, és ott be kell indítania a szolgálatot, majd végeznie kell azt.

a) A falusi gyülekezet megismerése. Amikor a lelkipásztor megérkezik a faluba, szolgálatának első félévét használja fel arra, hogy intenzíven kutassa, keresse, melyek azok az előző pontokban felsorolt sajátosságok, amelyek a gyülekezetre jellemzőek.
Fel kell mérni, le kell tapogatni társadalmilag, hogy kik hallgatják az Igét. A következő felméréseket kell itt elvégezni: Tart e még a gyülekezet elöregedése, és ha igen, most milyen fázisban van ez a folyamat? Ha a gyülekezet máris nagyon öreg, akkor meg kell oldani az egymás látogatásának a kérdését és a még mozgó öregeket be kell kapcsolni a gyülekezeti munkába.
Ingázó gyülekezet-e, és ha igen, akkor mit jelent ez a templomlátogatás, az istentiszteletek idejének meghatározása szempontjából? A raktárakban, üzletekben, szolgáltatási egységekben dolgozó ingázóktól értékes segítséget kérhetünk és kaphatunk bizonyos egyházközségi munkálatok elvégzésére. Itt különösen kell vigyázni a törvényességre, a tisztakezű eljárásra. Egyes gyülekezeteknél különös gondot okoz a cigánykérdés. Ha nem okoz gondot, az még nagyobb baj! Igehirdetési, pásztorációs és szervezési munkánk itt kettős irányú. Egyfelől magukat a cigányokat kell meggyőzni arról, hogy ők Isten gyermekei és teljes értékű egyháztagok, hiszen meg vannak keresztelve. Minden évben legalább egyszer meg kell őket látogatni, be kell hozni a templomba. Lehet cigánypresbitert is választani, ha van erre alkalmas, s őt állandóan feladatokkal kell megbízni. Másfelől a gyülekezet többi tagjainak a magatartásán kell változtatni, hogy befogadják őket, ne aszerint ítéljék meg, hogyan öltözködnek, viselkednek, beszélnek. Tudnunk kell azonban, hogy eddig sok lelkipásztor végzett ilyen irányú munkát és nagyon kicsi volt az eredmény. A cigányokról nem szabad lemondani, mert Isten sem mondott le rólunk. A lelkipásztoroknak kell tudnia azt, hogy az egyes családok vagy nemzetségek között van-e és ha igen, milyen nagy az ellenségeskedés és ennek mi az oka. Ők az igazságot keresik s ezért nem tudnak kibékülni de a szeretet mindent elfedez.
Főleg mezőségi és hegyvidéki falvaink esetében meg kell ismerni a gyülekezet településének rajzát. Először is számba kell venni az elszórt házaknak és tanyáknak a faluhoz való helyzetét. Főleg azért, mert a tanya vagy az erdő szélén meghúzódó magános ház lakói könnyen leszakadnak a gyülekezet testéről. Ezek a kistelepülések jobban ki vannak téve a szektásodásnak, mint akár a szórványok is. Itt jelennek meg leginkább a 10-20 km-ről odakóborló nem elismert szektás ágensek. Ezeket az elszórt házakat a lelkipásztor minden évben legalább kétszer látogassa meg.
Kell tudnia a lelkipásztornak azt is, hogy a falu kebelében milyen egymástól eltérő gondolkozású, szokású csoportok vannak. Volt nem is régen olyan falu, ahol az alszeg nem házasodott össze a felszeggel.
Legtöbb helyen a falu lelkiségét az határozza meg, hogy milyen közel van a városhoz: e szerint lehet felvilágosultabb vagy elmaradottabb, pénzesebb vagy szegényebb gyülekezet.
Meg kell ismerni a falu történetét, mert más a lelkülete, az Igéhez való viszonya, az egyházi közügyekhez való hozzáállása egy jobbágyszármazású és egy nemesi származású gyülekezetnek. Ha pedig aránylag új településről van szó, akkor tudni kell, hogy honnan, mikor és miért jöttek a jelenlegi családok elődei a faluba.
Főleg meg kell ismerni a gyülekezet lelkiségét s ez komoly teológiai megismerést jelent, azt, hogy miképpen élt eddig a gyülekezet Isten Igéjének hatása alatt, hogy az ő törvénye szerint rendezte be életét, vagy nem. Kell ezt tudnia ahhoz, hogy az igehirdetés élő és ható legyen, ahhoz, hogy egy új igehirdetési vagy bibliaórai sorozatot indítson be. Ha nem törekszik erre tudatosan, ha csak későn szerez tudomást az egyes bűnökről, lelki elégtelenségekről, megtörténhet, hogy már késő lesz.
A gyülekezetbe újonnan érkező lelkipásztor a következő forrásokból ismerheti azt meg. Legtöbb helyen megvan a gyülekezet és a templom története, s ha nincs, az egyházmegyei és egyházkerületi levéltárakban, valamint a Teológia könyvtárának anyagában kap megfelelő adatokat. Először csak összegyűjti ezeket, majd később elkészíti az egyházközség történetét. Erre nézve a Református Szemlében kap útmutatást (RSz 1922/968 és 1932/491). Érdeklődnie kell a közvetlen és a régebbi elődeitől, akik, ha néha elfogultan is, de még mindig többet tudnak a gyülekezetről, mint bárki más. Meg kell látogatnia a szomszédos lelkipásztorokat, főleg azokat, akik már régebben azon a vidéken szolgálnak, vagy akik beszolgáltak az egyházközségbe. Azoktól a hívektől, akiket az előző lelkipásztor megbízhatóknak tart, értékes adatokat szerezhet. Nem lesz feltűnő, hogy érdeklődik a gyülekezet tagjaitól, hiszen ő új ember, aki elfogulatlanul nézi a híveket és családokat, sőt természetesnek is veszik az ilyen tájékozódást.

b) A munka beindítása és végzése. Szolgálatának első félévében a lelkipásztor megismeri a gyülekezetet, de ezzel párhuzamosan be is indít már régen esedékes gyülekezeti munkákat. Ez az új, akár lelki, akár külső építő szolgálat, mindenképpen legyen közösségi, azaz lehetőleg az egész gyülekezetet megmozgató munka, szolgálat, esemény. Ilyen pl. egy karácsonyi ünnepély megszervezése, egy már régen elromlott toronyóra megjavítása. Általában nem baj az, ha a szolgálat első két évében a lelkipásztor sok mindent beindít, megvalósít. Erre nézve két dolgot kell figyelembe venni. Csak olyanhoz fogjon, amit ugyanolyan ritmusban és lelkesedéssel folytatni is tud és be is tud fejezni. A másik: tegye ezt szerényen, alázatosan és semmiképpen ne azért, hogy lelkipásztor elődjét ezzel dehonesztálja.
Ami a szolgálat további végzését illeti, arra nézve irányadóak azok, amiket a gyakorlati teológia az egyes szaktárgyak keretében tanít a gyülekezeti munkáról. Itt most csupán egypár, falun különösen érvényesítendő szempontot emelünk ki vázlatosan.
A lelkipásztor prédikációja falun legyen a lehető legegyszerűbb. Vannak gyülekezetek, amelyek azt gondolják, hogy a szószék magasságához a dagályosság, pózolás tartozik. Sajnos, a számukra érthetetlen prédikáció a lelkipásztor képzettségét, "tudományát" jelenti, a demagógia pedig valamilyen rosszul értelmezett "református öntudatot". Semmilyen más kötelességünk nincs a szószéken, mint Isten üzenetét érthetően átadni, erre pedig a legalkalmasabb a tiszta, érthető anyanyelv. De az is igaz, hogy az istentisztelet az Ige átadásának megkülönböztetett alkalma, ezért óvakodni kell a köznapiságtól, parlagiasságtól és a csevegő, évelődő nyelvezettől. A lelkipásztor érzi azt, hogy a falusi gyülekezettől távol van nemcsak teológiai képzettségben, de a szókincs, a nyelvezet, stílus szempontjából is. Bár ezekben alkalmazkodnia kell a gyülekezet színvonalához, tudnia kell azt is, hogy választékosabb beszéddel, a szókincs fokozatos gazdagításával mind feljebb és feljebb emelheti a gyülekezet megértési szintjét.
A gyülekezet és a lelkipásztor kapcsolata nem egyszer romlott meg amiatt, hogy a lelkipásztor "kiprédikálta" a bűnösöket. Vigyáznia kell ezért a napi életből vett példákra, a személyes alkalmazás ne jelentsen sohasem személyeskedést. Nem az a feladatunk, hogy megbélyegezzük a bűnösöket, hanem hogy leleplezzük a bűnt és Isten ítéletét hirdetve megtérítsük a bűnösöket.
Falusi gyülekezeteink elvárják, hogy hétköznapi érintkezéseinkben legyünk közvetlenek, pásztorok. Az ilyen formálisnak látszó kérdések, amelyek falun szokások, mint "Mit munkálkodik? Hogy vannak? Hova megy?" a lelkipásztor részéről azt jelentik, hogy alkalmat ad a panaszra vagy arra, hogy elmondják örömüket. Ezt falun, ahol nem annyira sietős az élet, el is várják tőlünk.
A lelkipásztori munka lelki szolgálat és legtöbb formájában igehirdetés; de a paróchián legyen azért nemcsak lelki gyógyszer, hanem elsősegélynyújtáshoz kötszer és egyszerű fájdalomcsillapító, főleg ott, ahol nincs orvosi rendelő és állandó orvosi szolgálat.
Ugyanilyen megfontolásból a lelkipásztor könyvtára álljon a hívek rendelkezésére, természetesen megfontolva azt, hogy mit adunk kölcsön és kinek.