4.18 A gyülekezet élettere városon

8. A gyülekezet életterülete. Városi gyülekezet

Az országunkban végbement változások talán még jobban érintették a városi gyülekezeteinket, mint a falusiakat. Elég itt csupán annyit megemlítenünk, hogy 1935 ben az ország lakosságának kb. 20 % a élt városon, ma viszont kb. fele. Egyházunk adós azzal, hogy a városiasodás jelenségét felmérje és főleg azzal, hogy ennek az igehirdetésre és gyülekezetszervezésre néző következtetéseit levonja.

8.1. A városi gyülekezetekre, mint mai jelenségre megállapíthatjuk, hogy háromféle gyülekezet van. Olyan nagyvárosi, amely más református gyülekezettel együtt él, egy közigazgatási területen. Így pl. Kolozsváron, 11 egyházközség van. Ezeknél általános jelenség, hogy a központi fekvésű, belvárosi gyülekezetek öregebbek, élettelenebbek, lélekszámban pedig apadó irányzatot mutatnak, míg a külvárosi gyülekezeteink lélekszámban megduzzadtak, főleg az új lakónegyedekben. Itt a lélekszám növekedése pásztorációs gondot okoz, viszont a népmozgalmi adatok növekedést jeleznek. A mammut gyülekezeteknek legnagyobb gondja az újabb parochiális körök és egyházközségek leválása és megszervezése. Több kisvárosban az a helyzet, hogy a város területén egyetlen református gyülekezet él. Mivel ezek is feltöltődtek, a nehézségek ugyanazok, mint a nagyvárosokban. A különbség csupán annyi, hogy a nagyvárosokban az egyes református egyházközségek arányos elosztása, a más területről szolgálatot igénylők, a "határkiegészítések" egy egész sor megoldandó kérdést vetnek fel, ami a kisvárosoknál nem jelentkezik. Végül vannak olyan gyülekezetek, amelyek az újonnan városiasodott vagy egészen új településeken élnek. Ezek a leginkább heterogén gyülekezetek, tagjai sokszor nagy csoportban egy egy faluról költöztek be. Ilyen helyeken a régi falusi templom kicsinek bizonyul, de az is megtörténik, hogy nincs semmilyen istentiszteleti hely.

a) E három várostípus tagoltsága az utóbbi évtizedekben sokat változott. Régen lehetett beszélni egymástól jól megkülönböztethető munkás rétegről, iparosokról és kereskedőkről, művelt középosztályról és földművesekről. Ezek, mint társadalmi kategóriák is megszűntek, annál kevésbé lehet őket gyülekezeti rétegeknek tekinteni. Gondoljunk csak arra, hogy ma egy technikust nem lehet minden további nélkül a munkásokhoz vagy az értelmiségiekhez sorolni. Így tagoltságról inkább abban az értelemben beszélhetünk, hogy a gyülekezeti tagok mennyire kapcsolódnak be az egyházi munkába. Ezért helyesebb a gyülekezet őslakóiról, beköltözöttekről és nyugdíjasokról beszélni. Kell ezt tudni azért, mert e szerint mérhetjük le, hogy kiknek és hogyan prédikáljunk és e szerint kapcsolhatjuk be őket az egyház szervezési és diakóniai munkáiba.

b) Milyen kérdések és nehézségek adódnak a városi gyülekezetben?
Egész kevés kivételtől eltekintve, a városi gyülekezet tagjai szétszórtan élnek. Azt is mondhatjuk, hogy ma a legnagyobb és legkevésbé gondozott szórványaink városon vannak. Ebből a szétszórtságból főleg három nehézség adódik:

a) A tömbházakban meghúzódó egyes családok nem jönnek el az istentiszteletre, mert úgymond messze laknak a templomtól, ami valójában két-három buszmegállót jelent.

b) Ha pedig eljönnek, sietnek haza s a lelkipásztor nem tudja lemérni az igehirdetés visszhangját, pedig ezekre a visszajelzésekre nagy szükség van.

c) A gyülekezet tagjai egymást sem ismerik, még akkor sem mindig, ha ugyanabban a tömbházban laknak. Szégyellik egymást felkeresni, gondozni és templomba hívogatni, ezért a lelkipásztornak magának kell ezt megtennie, erre pedig legtöbb esetben nincs ideje.
Az istentiszteletek látogatása sokkal gyengébb, mint a falusi gyülekezetekben. Láttuk, hogy a vasárnap délelőtti átlag az Erdélyi Egyházkerületben 9 %, de ez azt jelenti, hogy (a szórványoktól eltekintve, ahol ez a szám 60-70% is lehet) míg falun a 13-14 %-ot is eléri, addig városon nem több, mint 4-5 %, a mamut-gyülekezetekben még ennyi sem.
Külön kérdés az őslakók és a beköltözöttek egymáshoz való viszonya. Több olyan városi gyülekezet van, ahol a beköltözöttek száma jóval fölülhaladja az őslakókét. Az istentisztelet látogatása, diakónia és más szolgálat szempontjából az őslakók kiöregednek és kihalnak, de itt-ott jelentkező kérdés a két rétegnek egymás-elfogadása. A gyülekezetszerűség szempontjából az igehirdetésnek figyelembe kell vennie ezt a helyzetet is. A pásztorációban pedig azt kell szem előtt tartani, hogy az öregebb-régebbi rétegről nem is szabad, nem is tudunk lemondani, az új telepesek pedig nem értéktelenebbek azért, mert faluról beköltözve műveltségi fokuk még nem éri a el a régebben városon élőkét.
Talán a legnagyobb és legnehezebben megoldható kérdést maga az a helyzet adja, hogy ezek többezres lélekszámúak. Míg Pálnak biztonságot adott az, hogy Istennek sok népe van Korintusban (ApCsel 18,10), a nagyvárosok lelkipásztoraiban ez félelmet gerjeszt. Az új egyházközségekre történő szervezésre nézve a Kánon 17.§-a előírja, hogy a tagolódást az egyházkerületi közgyűlés rendeli el és a presbitérium hajtja végre.
Városi gyülekezeteink állandó mozgásban vannak. Úgy is, hogy tovább tart a faluról városra történő betelepedés, úgy is, hogy a város területén belül az egyes ipartelepekről a családok átköltöznek az új lakónegyedekbe. Ez azért nehézség, mert elsősorban felbomlanak a hagyományos külvárosi, rendszerint földművelő városi gyülekezetek, másodsorban azért, mert sokszor nagy templomok mellől költöznek el a hívek olyan új negyedekbe, ahol egyáltalán nincs templom, jó esetben egy kis imaház szolgál istentiszteleti helyként.
Városon sokkal inkább kiesik az egyház látótávolságából a fiatalság, mint falun. A konfirmáció utáni nemzedék teljesen kikapcsolódik az istentiszteleti körből, főleg azért, mert ez a korosztály tiltakozik leginkább az ismeretátadás, a nevelés hagyományos kategóriái ellen, s így nem érzi jól magát egy olyan istentiszteleten, amelyet nem az ő számára alkottak, ahol egyedül a prédikáció érdekli, ha érdekli, és ha valóban az ő kérdéseire felel. Tudjuk, hogy ma az ifjúság kívülről irányítottsága minimális, azaz szülői tanácsra vagy parancsra még azért sem jönnek templomba.
A városi ember, hétköznapjain, életének 1/3-át a munkahelyen tölti, szabadidejében pedig családját és háztáját rendezi. Ezért általában időzavarban van, hajszolt ember. A stressz jelenségek csaknem mindenütt felütik fejüket. A falusi ember életütemét a természet diktálja, s ezt mesterségesen felgyorsítani nem lehet. Városon azonban a munkafolyamatokat a munkahelyen éppúgy, mint a ház és család körül siettetni lehet. A városi ember úgy véli, hogy időt kell nyernie és nem látja, hogy közben életet, egészséget, közösséget, családot stb. veszít. Számára az egyház és az istentisztelet nyugodt hely és alkalom. Rá kell vezetni arra a felismerésre, hogy az Istennel való törődés mindig a magunkkal való törődést jelenti, azt, amire máshol nincs ideje. Ha a lelkipásztor prófétai hévvel és keserűséggel folyton csak feddi a gyülekezetet, hogy nem jár templomba, azzal sohasem fogja megnyerni a híveket, sőt inkább elriasztja. Ehelyett próbálja felmutatni az Igének azt a többletét, amit igazi nyereségként vihet magával a városi ember.
A bűn itt más formában és sokszor intenzívebben jelentkezik, mint falun. Ez az általánosan ismert tény nemcsak abból magyarázható, hogy városon több lehetőség van a bűn elkövetésére és arra kevesebb, hogy megbüntessék a bűnöst, mert jobban el lehet rejtőzni a törvény elől. De a faluval való összehasonlításban jelentős ténynek tartjuk, hogy városon az egyed nem áll annyira a közösség közvéleményének ellenőrzése alatt, mint falun. A megszólás, megszégyenítés, kiközösítés, mint közösségi nevelőeszköz, szinte nem is jön számításba.
A közönséges bűnözés legtöbbször annak a következménye, hogy a valamilyen okból terhelt egyén kikerül a közösség ellenőrző hatása alól, elszakad a munkahelytől, családjától, szomszédaitól, főleg az egyháztól és bekerül olyan kisközösségekbe, amelyekben a bűnözés életrend. A lopás, gyilkosság, a test árúba bocsátása, a rendszeresített csalások, mind kommunikációs úton terjedő bűnök. Az egyház feladata emberileg szólva , szinte betölthetetlen, hiszen éppen ezekhez nem jut el az igehirdetés és a pásztoráció hangja.
Nem mindig bűnözés, de oda vezethet a deviancia, az a magatartásforma, amely eltér a kötelező viselkedési módtól s ezt életelvé teszi. Ez nagyon sok esetben valaki, valami ellen történik, nem egyszer az intézményesített életformák ellen. Ilyen deviáns elemek legtöbbször egymás felé sodródnak és csoportokat alakítanak ki sajátos életformával, sokszor éppen ideológiával is. Az egyháznak még felkeresni is nehéz őket, nemhogy pásztorációs gondozásba venni, pedig ezeknél az egyedeknél és közösségeknél legtöbbször elemi erővel jelentkezik a szeretetéhség, amit az egyháznak kellene elsősorban kielégítenie.
Az öngyilkosság ma már világjelenség, a sokféle statisztikai adatok eltérnek egymástól, ezért ezeket csak óvatosan szabad elfogadnunk. Egyik ilyen kétes értékű adat szerint minden 1000 halál közül 33 öngyilkosság következtében állt be. A városi lelkipásztornak különösen két dolgot kell tudnia ahhoz, hogy felkeresse az öngyilkosságra készülőket. Először azt, hogy egy-egy elkeseredett emberben öngyilkosságot válthat ki az, ha közvetlen környezetében (családjában, munkahelyén, baráti körében) már történt öngyilkosság. Másodszor azt, hogy az öngyilkosságra készülőkre jellemző, hogy kétségbeesetten kommunikálni szeretnének mások felé és nem találják meg a megfelelő beszélgető partnert. Az ilyen, sajnos, nagyon ritka esetekben történő pásztorációs beszélgetéseknek legfőbb témája és üzenete a következő: Isten minden embernek egy jól meghatározott, csak éppen neki szóló feladatot adott és ennek elvégzésére hívta el őt. Ez mindig a közösségben megvalósítandó feladat, azért a közösségnek (még) szüksége van minden egyedre. Ezt, amennyire lehet, konkrétizálni kell.
Az alkoholizmus jelensége városon azért veszélyesebb, mint falun, mert itt hiányzik a lelkipásztor személyes érintkezése a részegesekkel, de azért is, mert nem érvényesül a közösség nevelő hatása.

8.2. A lelkipásztori szolgálat feladatai a városi gyülekezetekben. Először azt kell megjegyeznünk, hogy itt is érvényesek azok a szolgálatra vonatkozó elvek, amelyeket a gyakorlati teológia egyes szaktudományai, a homiletika, liturgika, katekétika, pojmenika előírnak. Másodszor azt, hogy bár itt is éppen olyan fontos a gyülekezet megismerése, mint falun (talán még fontosabb) és amit a faluról mondtunk, az idei is vonatkozik, de a városra kerülő lelkipásztornak nincs arra ideje, hogy külön egy félévet töltsön el azzal, hogy megismerje a gyülekezetet.
Sorra vesszük azokat az útmutatásokat, amelyeket a szolgálat egyes területein figyelembe kell vennünk.

a) Az igehirdetésnél a városi lelkipásztornak többet kell törődnie a prédikáció formai követelményeivel, mint a falusinak. Ezt ma már nem értjük félre, mert nem azt jelenti, hogy az Ige tartalmának átadásában kell lelkiismeretesebbeknek lennünk városon, mint falun, hanem azt, hogy a prédikáció felépítésére, logikai menetére, nyelvezetére nagyobb gondot kell fordítani. Városi szószékeken még kevésbé szabad pongyolán fogalmazni, szabatosan és célratörően kell kifejeznünk magunkat, szabad elvontabban, fogalmian átnyújtanunk az Igét. Tekintettel arra, hogy a városi gyülekezet tagjai nem ismerik egymást és nem élnek közösségi életet, a prédikációban vegyünk olyan szemléltető képeket, soroljunk fel olyan adatokat, amelyek tájékoztatnak a gyülekezet egyes eseményeiről. A városi ember ideje sokkal inkább be van osztva, mint a falusié, ezért a lelkipásztor legyen pontos, az istentisztelet ne lépje túl azt az időtartamot, amelyet a gyülekezet erre szánt. Természetesen, az igehirdetés gyülekezetszerűsége a legnagyobb kérdés, az, hogy az igehirdetőnek figyelembe kell vennie a mai városi gyülekezet különböző rétegződését, főleg, ami az intellektuális és művelődési eltolódásokat illeti. Ugyanazt az Igét, ugyanabban a prédikációban többféleképpen kell elmondani. Gyakorlatilag ez pl. azt is jelenti, hogy egyetlen üzenet szemléltetésére két képet vagy kifejezést is kell alkalmazni, egy nem annyira ismertet, egy magasabb műveltségi fokot feltételezőt és egy egészen egyszerűt. Így pl. használhatunk szinonímákat, noha ezek sokszor szóismétléseknek tűnnek. Szabad ilyeneket mondanunk: Ezékiel vizuálisan is érzékeltetni akarja, tehát mintegy képet festi le előttünk. Vagy: az apostol empátiát kér hallgatóitól, azaz, hogy megérezzük, a másik ember szenvedését, örömét stb.

b) A katekézisben a városra kerülő lelkipásztornak első feladata legyen, hogy meglátogatja a gyermekek családját. Nem a presbiterekét, nem a szomszédokét és ismerősökét, hanem a gyermekekét. Időt, helyet és munkatársakat kell keresni ahhoz, hogy a városi katekézist több csoportban tarthassuk. Ha ezt sikerül megoldanunk, nagyon gondosan össze kell állítani ezt a "többosztályos" anyagot. A Kánonunk előírja, hogy a konfirmáció egyik feltétele a kétéves előkészítő oktatás (22. §). Sok városi gyülekezetben többször is konfirmálnak egy évben. Nem különösebben baj ez, de hacsak lehet, csökkenteni kell két alkalomra.

c) A legintenzívebb és a legtöbb ágú szolgálatot igényel városon a pásztorációs munka. Ezt legtöbb esetben, két fázisban kell végezni. Először meg kell keresni a még nem nyilvántartott egyháztagokat, és fel kell venni családkönyvi adataikat. Kell tudnunk ezekről az új családtagokról, hogy honnan települtek be, s azt is, van-e Bibliájuk, énekeskönyvük, H.K.-juk, imádságos könyvük. Bár ezzel elég sok idő eltelik, ne mulasszuk el a bibliaolvasást és imádkozást s azt követő beszélgetéseknél azt, hogy lelki kérdésekről essék szó. Mivel minden esetben nagy lélekszámú gyülekezettel állunk szembe, ezt a munkát nem végezheti egy lelkipásztor, be kell vonni a lelkésztársat, a segédlelkészt és a presbitereket is. Az azonban, hogy maga a lelkész is megjelenjék minden családnál, elengedhetetlen követelmény. A presbiter látogatása tehát nem pótolja a lelkipásztori családlátogatást. A felkeresett és nyilvántartásba vett családot most már mint ismerőst látogatja meg a lelkipásztor s ez a beszélgetés már inkább pásztori, lelki, az egyház kérdéseiről szóló. A kezdeti látogatások után és ezektől függetlenül, természetesen a lelkipásztor felkeresi a családokat később rendszeresen is és akkor is, ha beteg valaki vagy bármiben segíteni tud.
Külön városi pásztorációs feladat a kórházak látogatása. Hogy az egyházközség területén levő kórházak betegeit látogatni kell, azt a Kánon (34 d§) előírja, és az Alkotmány biztosítja. Nemcsak a gyülekezethez tartozókat kell felkeresni, hanem minden református beteget. Ajánlatos kórházpresbitereket kijelölni (egy nőt és egy férfit), akik rendszeresen, a hivatalos látogatási időben bejárnak a kórtermekbe és főképpen az olyan betegeket keresik fel, akikhez nem jönnek hozzátartozók látogatásra.
A pásztorációs és részben diakóniai alkalmakhoz tartoznak a gyülekezeti szeretetvendégségek. Ezek ne korlátozódjanak csupán teázásra és kekszezésre, de itt történjék gondoskodás azokról, akiknek anyagi segítséget kell nyújtani. Ez vonatkozik az ifjúsági szeretetvendégségekre is.
Sajátosan városi pásztorációs lehetőség a levelezés és a telefonbeszélgetés. Körleveleket küldünk akkor, amikor a gyülekezet életének nagyobb eseménye előtt állunk, hogy erről értesítsük azokat, akik nem járnak templomba, továbbá, amikor munkába kezdünk vagy beindítunk valamit, pl. ifjúsági bibliakört. Ha az egyházközség nagyobb kiadás előtt áll s a szükséges összeget nehezen tudjuk előteremteni, küldhetünk körlevelet azoknak, akik még nem adakoztak, de olyanoknak sohase küldjünk, akiket előzőleg nem kerestünk fel személyesen, vagy nem küldtünk más, lelki kérdésben levelet. Különben azt látná a család, hogy csak akkor érdeklődünk felőlük, ha anyagi szükségünk van rá. Ha a kérő levélnek volt foganatja, feltétlenül köszönjük meg, lehetőleg személyesen, de legalább levélben. Olyan családoknak telefonáljunk, amelyeket személyesen felkerestünk, de nem találtuk otthon és olyanoknak, akiket előzőleg szeretnénk értesíteni látogatásunkról. A telefonbeszélgetés tehát nem helyettesíti a személyes találkozást, csupán megelőzi, illetve követi azt.
Városi gyülekezeteinkben rendszerint vannak felnőtt (férfi és női) és ifjúsági bibliakörök. Egy-egy félév programját vagy tematikusan vagy lectio continua szerint állítjuk össze. A bibliaórákon a híveknek is alkalmuk van az Igéről beszélni, s ha nem is teszik ezt a szó homiletikai értelmében, saját tapasztalataik, beszámolóik, észrevételeik valahogyan kötődnek az Íráshoz. A lelkipásztornak nyílttá, közérdekűvé kell tennie a bibliaórákat, egészen a formai kérdésekig (asztalok, padok elhelyezése, párbeszéd). Vigyázzunk, akármilyen érdekes is egy-egy beszélgetés, ne nyújtsuk el a bibliaórákat, mert egy bizonyos idő után nem mindenkit érdekel, és nem mindenkinek van ideje. A bibliakörök tagjait jól összetartja, ha valamilyen közös lelki vagy a lelkiséghez kötődő vállalkozásba kezdenek: az asszonyok közösen hímeznek terítőket a templom részére, együtt elmennek kirándulással összekötött gyülekezetlátogatásra, kánonokat tanulnak.
Rendszerint a bibliakörök tagjaiból áll össze a gyülekezeti kórus. Városon mindig akad olyan zenei képesítésű és kórusvezetésben jártas személy, aki ezt a szolgálatot szívesen végzi. Ha van külön felnőtt és ifjúsági kórus jó, ha időnként közösen is tanulnak darabokat. Amikor a kórus a templomban egy-egy számmal szolgál, ajánlatos, ha a lelkipásztor leírja a szöveget és előzőleg kiteszi a padokra, mert a legjobb prozódiával énekelt kórus is érthetetlen, különösen nagy és visszhangos templomainkban.

d) A lelkipásztornak a Kánonban előírt kötelessége megszervezni magát a gyülekezetet és az ott végzendő szolgálatot. Amikor a lelkipásztor városra kerül, vagy egy már jól szervezett rendet vesz át, vagy neki kell ezt megteremtenie. Mindenképpen először érdeklődjék efelől. Ha több egyházközség van ugyanabban a városban, tisztáznia kell ha még szükséges , hogy meddig terjed az, amelyikben ő szolgál. Általában ne változtassunk gyakran és ok nélkül a területi beosztáson. De ha az egyik egyházközség felduzzad, a mellette levő pedig elnéptelenedik, az egyházközségi közgyűlés tárgyalhatja ezeket a határkiegészítési kérdéseket. Ne felejtsük, hogy végső soron nem az a cél, hogy azonos lélekszámú egyházközségeink legyenek, hanem az, hogy minden gyülekezeti tag templom közelben lakjék és az, hogy mindegyikhez jusson el a lelkipásztor. A gyülekezet maga legyen jól beosztva, arányosan körzetekre s ezeknek legyen felelős presbitere. Ez meg is van mindenütt; az már kevésbé, hogy ezek a presbiterek lelki gondozók is legyenek. Az egyháznak elvész lelki jellege és hitele is, ha csak nyugtatömbbel jelenik meg a családoknál. A körzeti presbitereknek hetenként, de legalább kéthetenként be kell számolniuk a lelkipásztor előtt, hogy milyen pásztorációs tapasztalatokat gyűjtöttek. Nemcsak az egyházközséget kell megszervezni, hanem a szolgálatot is. Manapság minden városi lelkipásztor sokat, sokkal többet dolgozik, mint a falusiak. Tiszta képletként látjuk azonban, hogy nem azok a jó városi lelkipásztorok, akik reggeltől estig lótnak-futnak és mindent intéznek, hanem azok, akik megszervezik és beosztják a szolgálatot. A paróchus lelkésznek nem feltétlenül kötelessége a cement kiutalás után járni, a tenorszólamban énekelni, saját kezűleg a nyugtákat kiállítani, egy vasárnap négy csoportban is vallásórát tartani. Ezeket a munkákat és szolgálatokat csupán beindítja és ellenőrzi. Ez azt jelenti, hogy szolgálatának már a kezdetén számba veszi, hogy kik a munkatársai, milyen feladatokat lehet rájuk bízni s időben is megszervezi a szolgálatokat.
Az egyházközség megszervezésének legnagyobb kérdése a gyülekezetek felosztása. A Kánon előírja a 4000 lelket meghaladó egyházközségek felosztásának a feltételeit. Amint már utaltunk erre, ez nemcsak alulról, de felülről jövő kezdeményezésre is történhet.

e) A városi gyülekezetek anyagi helyzetéről később még lesz szó, itt csak röviden említjük a kérdést. Míg a 100 200 lelkes gyülekezetekben egy család roppant nagy összeggel járul hozzá évenként az egyház fenntartásához, egy egy templomjavításnál a családok erejükön felül is adakoznak, addig városon ez az összeg minimális. Ennek ellenére éppen városi gyülekezeteink a leggazdagabbak, nem ritka a tetemes pénztármaradvány, amelyet az egyházközség évről évre továbbgörget. Tudjuk, hogy a híveknek az Igéhez, az egyházhoz való kötöttsége szubjektíve attól is függ, hogy mennyit áldoznak az igehirdetésre, az egyházra (mennyit ér nekik az egyház?).
A városi egyházközségek óriási pénzösszegeivel sürgősen két dolgot kell tennie a lelkipásztornak, természetesen a presbitérium és a közgyűlés bevonásával.
Először azt, hogy amennyiben nincs nagyobb építkezési és vásárlási kiadás, a gyülekezet szegényei, rászorultjai között kell azt felhasználnia.
Másodszor, hogy segélyt kell küldenie nemcsak a kérő kis gyülekezeteknek, hanem azoknak is, akik nem kérik.
Jó, ha a mamut-gyülekezetek egy-egy kisebb, anyagilag tehetetlenebb egyházközséget vesznek anyagi pártfogásukba, nemcsak esetenként, hanem állandóan.