4.23 A gyülekezet szolgálata a szeretetszolgálatban

A téma kibontását egypár előzetes megjegyzéssel kell kezdenünk.

Először: Nem foglalkozunk itt a szeretetszolgálat tudományával, a diakónikával, vagy agapétikával.
Másodszor: Mind a tudománynak, mind a szolgálatnak nagy irodalma van, amit itt nem tudunk felgöngyölíteni, csak annyit jegyzünk meg, hogy a gyakorlati teológia keretében legközelebb a pojmenikához áll, mint ahogyan a lelkigondozás és a szeretetszolgálat is összetartoznak.
Harmadszor: A szeretetszolgálatot a görögből átvett diakóniával azonosítjuk; amikor a bibliai alapokról beszélünk, akkor inkább diakóniát mondunk, mai gyülekezeti feladatként szeretetszolgálatként jelöljük.
Először igei megalapozást adunk, amelyből mára vonatkozó következtetéseket vonunk le (1), majd vázoljuk a mai gyülekezeti feladatokat (2).

13.1. Igei megalapozás. Az egyház mindenkor végzendő szeretetszolgálata csak az, és csak olyan lehet, amely és amilyen a Szentírásban, különösen az Újszövetségben előttünk áll. Elsősorban a diakonia, diakonosz, diakoneó egypár előfordulási helyére kell gondolnunk, de nem csak, hanem azokra az igei utalásokra is, ahol egyáltalán szeretetszolgálat történik.

a) A szócsoport szótári és biblika teológiai jelentése változatos. (1) Ritkábban az asztalok körüli felszolgálást jelenti, ahogyan például Márta szorgoskodott Jézus körül (Lk 10,40), vagy ahogyan a jeruzsálemi gyülekezetben erre választották ki a hat diakónust (ApCsel 6,1-7). (2) Általánosan, de szintén anyagi és testi értelemben, mindenfajta gondoskodásra, eltartásra vonatkozik, úgy, ahogyan a macedóniai gyülekezetekben gyűjtöttek a jeruzsálemi szegények számára (2Kor 9,12-13). (3) Az Újszövetségben a szócsalád leggyakrabban átfogó jelentésben fordul elő, annyira, hogy Pál saját magát és munkatársait Isten diakónusainak nevezi (2Kor 6,4).

b) Az evangéliumokban Jézus és a diakónia több szókapcsolatban, illetve élethelyzetben fordul elő. Mindenekelőtt Jézus Krisztus magáról azt mondja, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mk 10,45), ő tanítványai között olyan, mint aki szolgál (Lk 22,27). Mindkét perikópában Jézus a diakoneó igével szembeállítja a (kata)kürieüó=uralkodni magatartást. Bár a lábmosás történetében maga a szó nem fordul elő, az igeszakasz azért fontos, mert ezzel a cselekedetével Jézus szűkebb tanítványi körének példát adott a lehajló szolgálatra (hüpodeigma=megmutatott példakép Jn 13,15). Jézus nem kívánja, sőt a Márta-történetben egyenesen visszautasítja azt, hogy neki szolgáljanak, de a végítéletről szóló példázatban az elesettek megsegítését olyannak minősíti, mintha neki szolgáltak volna (Mt 25,31-46, a diakoneó ige a 44.versben fordul elő).

c) Abból, amit az Újszövetségben a diakónia lényegéről olvasunk, három meghatározottságot emeljünk ki.
Először: A diakónia - istentisztelet, ahogyan Jakab minősíti azt, hogy valaki meglátogatja nyomorúságukban az árvákat és özvegyeket (1,27 thrészkeia).
Másodszor: Amiképpen a prédikációs, a katekizációs és a pásztorációs szolgálatunk igehirdetés, úgy a diakóniát is annak kell neveznünk. Pál is, Péter is a szóban történő evangélium-hirdetést diakóniának nevezi (2Kor 3,3;1Pt 1,12).
Harmadszor: A diakónia misszió is, s itt azokra kell gondolnunk, akik Jézus csodái, főleg gyógyításai után hitre jutottak és követték őt.

d) Az Újszövetségben előttünk áll a diakóniai lelkület egypár vonása.
- A mások megsegítése felől nézve, a motiváció közömbös lehet, de az igazi krisztusi diakónia lélekből, belső indításból fakad. Jézus megszánta az éhező sokaságot és megsokasította az öt kenyeret és a két halat, a szamaritánus könyörületességre indult és úgy hajolt le a félholthoz, s mindkét helyen a diakónia tettét egy belső együttérzés, felindultság előzte meg (szplankhnidzomai=megindul a belső rész Mt 14,14;Lk 10,33). Pál apostol vallja, hogy egész szolgálatában a Krisztus szerelme szorongatja (2Kor 5,14), s az egyháznak is ebből a belső szorongatottságból kell ezt végeznie. (Ilyen értelemben is figyelemreméltó, hogy Ravasz László a koinónikát, azaz a szeretetszolgálat tudományát az agapétikába sorolja be. Bevezetés a gyakorlati teológiába).
- Noha beszélünk fizetett szeretetmunkásokról, az Újszövetségben a diakónia önkéntes, tehát nem munka, hanem szolgálat. A diakonosz ebben is különbözik a dulosz-tól, aki rabszolgamunkás és külső parancsra, kötelességként dolgozik urának.
- Jézus arról beszél, hogy ő alázatos diakónus, s ezt az egymással a nagyságért versengő tanítványok felé mondja (Lk 22,24-27). A tanítványoknak fényleniük kell jócselekedeteikkel, de nem azért, hogy magukat az emberek előtt mutogassák, hanem hogy dicsőítsék a mennyei Atyát (Mt 5,16).
- Mint minden jócselekedetünkkel, úgy a diakóniával is hálaadásunkat fejezzük ki. Mi Istennek közvetlenül semmit sem adhatunk, Istenhez való viszonyunkban nem lehetünk ajándékozók, csak megajándékozottak. De mint ilyeneknek észre kell vennünk azokat a rászoruló embertársainkat, akik felé tettekben is kifejezhetjük Isten iránti hálánkat. Így értékeli Pál is a macedóniai atyafiak adományait: Mert e tisztnek szolgálata nemcsak a szentek szükségeit elégíti ki, hanem sok hálaadással bőséges Isten előtt (2Kor 9,12).
- A diakónia áldozat: a szónak elsődleges, azaz liturgiai értelmében is és úgy is, mint lemondás. Nem biztosítás, hogy majd visszaszolgáltatják, nem bank, ahonnan majd kivesszük elismerésben, az emberek hálájának pénzére váltva, hanem önzetlen, magunkat megfosztó, lemondó cselekvés. Figyelemreméltó, hogy Jézus a diakóniáról és önmaga feláldozásáról egy lélekzetvételben beszél: ...az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért (Mt 20,28).
- Az egyháznak nem számításból kell szeretetszolgálatot végeznie, de reménykedhet az eszkhatologikus megfizetésben. A majdan jobb kéz felől állók nem tudták, hogy a nyomorultak képében Jézus áll előttük és azt sem, hogy ezért jutalom jár; nekünk sem szabad ezért végezni a diakóniát, de a kegyelemre néző hit várhatja ezt, mert Jézus megígérte. Jézusnak egy egyedi példázata (Lk 12,35-37) mutat ebbe az irányba: a vigyázó szolgák (duloi) beengedik urukat (a visszatérő Jézus Krisztust), aki szolgál (diakoneó) nekik.

e) Bibliai helyekből is kimutatható, s az egyházban valójában úgy is történik, hogy a diakóniának kettős iránya van: a gyülekezet felé és annak határait meghaladóan.
Az első keresztyén gyülekezetek elsősorban saját magukról, azaz saját tagjaikról gondoskodtak, a koinónia (ApCsel 2,42) ezekre vonatkozott. Pál azt mondja, hogy mindenkivel jót kell cselekedni, "kiváltképpen a mi hitünk cselédeivel." Ez utóbbi kifejezés a házhoz tartozókat, a pisztisz vonzatában hitsorsosokat jelent (Gal 6,10 oikeioi). Jézusnak a hő és bölcs sáfárról mondott példázata is erre utal. A gyülekezetnek tehát elsősorban saját tagjait kell számba vennie és gondoznia.
Ez azonban sohasem jelenthet szelektív diakóniát. Nemcsak a macedóniaiaknak a már említett másokért végzett szeretetszolgálatára kell gondolnunk, hanem határesetekben arra, hogy a szamaritánus az ellenséges zsidó nyomorulton segített. Azt, hogy a diakónia kezének mikor kell átnyúlnia a gyülekezet határán, hogy adott esetben mikor kell másokat akár előnybe is részesíteni, azt a rászorultság és a sürgősség határozza meg, s ebben végső fokon a szeretetszolgálatot végzők lelkiismerete dönt.

13.2. Mai gyülekezeti feladatok. Kánonunk a Református Egyház feladatai között megemlíti a "szolgáló szeretet gyakorlását" (I.főrész 2.&), de erről elfelejtkezik ott is, ahol az egyházközség, és ott is, ahol a lelkészek feladatairól (I.főrész 21. és 34b &) beszél.

a) Az előbb mondottak alapján, tehát a szó bibliai értelmében, a lelkipásztor diakónus - nem tisztviselői, hanem tisztségviselői minőségében. A sokat idézett Ef 4,11-ben Pál apostolokról, prófétákról, evangélistákról, pásztorokról és tanítókról beszél, majd a következő versben azt mondja, hogy ezek a "szolgálat munkájára adattak" (eisz ergon diakoniasz). Ez azt is jelenti, hogy az egyházban bármilyen tisztségben legyen valaki, a diakóniát végeznie kell. Továbbá: Bár az 1Kor 12 karizmalistáján nem találjuk a diakóniát, csak a gyógyítást és a gyámolítást (9.28.vk.), máshol megemlíti (Róm 12,6-7). Mindenki, akit Isten szolgálatra hív el, kap valamilyen karizmát, de nem mindenkinek ad minden karizmából. Megtörténhet, hogy a lelkipásztor nem kapja éppen a diakónia kegyelmi ajándékát. Ez semmiképpen nem mentesíti ettől a szolgálattól.
Karizmatikusként végzi, ha megvannak benne Istennek azok az adományai, amelyeket fentebb felsoroltunk (belső indítás, önkéntesség, alázat stb.). Ha nem így van, még mindig végezheti hitből, azaz olyan belső indítással, amelyet elhívása alkalmával kapott Istentől. Ha még ez sincs meg, még mindig megmarad mint motiváció az, hogy megindul szíve a belső nyomorúság láttán, s a szolgálatot lelkiismereti kötelezettségből végzi. Bármilyen lelkipásztori habitusról legyen is szó, a tanulás, a tapasztalat, az elődök jó példája sokat segíthet. További esetek nincsenek, mert ezek már nem tartoznak a pásztor fogalmi köréhez.
A lelkipásztor diakóniai tevékenysége nem egyszemélyes munka, ezért túl azon, hogy a magáéból áldoz, hogy ő maga viszi el a szegényeknek saját ajándékát, a diakóniát meg kell szerveznie. Erre térünk ki a következőkben.

b. A gyülekezetnek tudnia kell, hogy nem csak hitközösség, istentiszteleti, erkölcsi és jogi közösség, hanem szeretetközösség is. Erre a felismerésre a lelkipásztornak nevelnie kell a gyülekezetet, mert a legtöbb helyen nem értik, vagy félreértik azt, hogy az egyházközségnek hogyan kell gazdálkodnia a rábízott talentumokkal.
A szeretetszolgálatba már a gyermekeket be kell vonni. Itt sem kell nagy dolgokra gondolni, de az megvalósítható, hogy a lelkipásztor egy konfirmandussal küldje el a szegény családhoz az adományt s az is, hogy egy kisiskolás vigyen el egy pár cipőt társának, aki télen ezért nem tud iskolába vagy vallásórára járni. A Kánon előírja, hogy minden félévben olyan presbiteri gyűlést kell tartani, amelyen missziói, diakóniai és nevelési kérdésekkel foglalkoznak (I.főrész 63.&). Itt kell megtörténnie a presbitereknek a diakóniára nevelése és itt számolnak be arról, hogy körzetükben hol van rászorult és hogy mire lenne szüksége. Arra is rá lehet nevelni őket, hogy közösségi munkával (házépítés, mezőgazdasági munka stb.) álljanak a tehetetlenek mellé. A presbitérium nemcsak akkor gazdálkodik jól az egyházközség vagyonával, ha tőkéjét gyarapítja - ez még nem több annál, mint amit a bolond gazdag tesz, hogy ti. csűröket épít -, hanem akkor, ha a költségvetésnek egy részét a diakóniára irányítja. Ez azt is jelenti, hogy szegény gyülekezetek megsegítésére fordítja és azt is, hogy saját gyülekezetének szegényeiről gondoskodik.
Nagyobb városokban diakóniai csoportot lehet alakítani; a munkát a lelkipásztor megszervezi, majd rábízza egy, a diakóniáért felelős egyháztagra. Nagy segítség, ha ezt a munkát a lelkipásztor felügyelete alatt, képesített diakónus végzi. Erről rendelkezik a Kánon is (I. főrész 49-51.&).
Nem minden lelkipásztor van tisztában azzal, hogy mire jó a nőszövetség. Az asszonyok szívesen vannak együtt, de sokszor nem tudják evangéliumi tartalommal kitölteni találkozóikat. Sajnos a teázó-kekszező összejövetelek esetében elveszett az eredeti cél. Minden nőszövetségi mozgalomnak az alapja a bibliaóra, amely után nemcsak általános közegyházi kérdéseket kell megbeszélni, hanem a következő időszakra esedékes szeretetszolgálatot is. Meg kell lennünk győződve arról, hogy a nők alkalmasak erre a szolgálatra (talán inkább, mint a férfiak) és akarják is végezni. A lelkipásztor ne engedje, hogy a szeretetvendégségnek nevezett nőtalálkozók a háztartási ínyencségek bemutatásának az alkalmai legyenek. Az első keresztyének, sőt a 2. század keresztyénei is, az összegyűjtött élelmet (halat, sajtot, kenyeret) elvitték a szegényekhez. A szeretetvendégségek a könyörületesség megnyilvánulásának a lehetőségei, mégpedig úgy, hogy olyanokat is meghívnak, akik semmit sem hoznak, de legalább ott jóllaknak, vagy éppen visznek is haza valamit. Tudva tudjuk, hogy ehhez milyen nagy tapintatra van szükség.
A lelkipásztornak, és nem egyszer a presbitériumnak is, nagy gondja a segélycsomagok elosztása. Ahol ez elment a gyülekezet megoszlásáig, ott legtöbbször (nem mindig és nem törvényszerűen) vagy az evangéliumi lelkület hiányzott, vagy a talentumokkal való okos gazdálkodás. Az esetek nagyon különbözők, itt csak az ajánlásig mehetünk el. A presbitérium juttasson a külföldről érkező adományokból olyanoknak, akik számára ez elsősegélynyújtást jelent, a megmaradóval pedig gazdálkodjék ésszerűen. A lelkipásztor semmiképpen ne egyedül végezze: a megosztott felelősség mentesíti őt minden későbbi vádaskodás alól és hatékonyabbá is teszi a szolgálatot. Arra pedig minden lelkipásztornak és egyházközségnek gondolnia kell, hogy eljön az idő, amikor a segélyek elmaradnak, akkor pedig a diakóniát önerőből kell végezni. A túlságosan segélyre-szokott gyülekezet leszokik a sajáterejű diakóniáról.

c) Hinnünk kell, hogy mert egyházunkban megindult, s mert Isten is akarja, az intézményesített diakónia kiépül. Egyházi árvaházainknak, öregotthonainknak szakképzett munkásokra van szüksége, de a lelkipásztornak és a presbitériumnak az egyházközség területén levő szeretetintézmények felé, lehetőségei szerint, végeznie kell ezt a szolgálatot. Az egyházon kívüli, állami és magánintézmények nyomorúsága, hogy ellátásuk silány, ezek nem egyszer nyomortanyák, és az is, hogy lakói lelkigondozásban és a diakónia javaiban alig, vagy egyáltalán nem részesülnek. A gyülekezeti szeretetszolgálat megbízottjainak van egy feléjük szóló küldetése is.

d) Végül szembe kell néznünk a szeretetszolgálat kísértéseivel és korlátjaival.
Azt, hogy a templomi igehirdetés az egyház központi szolgálata, nem szabad kijátszani semmivel szemben, a diakóniával legkevésbé. Ha a lelkipásztor mégis így gondolkozik, akkor félős, hogy csak azért teszi, hogy ürügyet találjon a diakónia elhanyagolására. Itt is, mint ahogyan a lelkigondozásnál tettük, hangsúlyoznunk kell, hogy a prédikáció és a szeretetszolgálat egymásra utaltak, egymást kiegészítők. Jakab apostol figyelmeztetését kell meghallanunk: ...azt mondja valaki közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amikre szüksége van a testnek, mi haszna annak? (2,16).
A lelkipásztor nem végezheti ezt a szolgálatot a maga dicsőségére (hasznára még kevésbé). Tartsa magára nézve érvényesnek mind a jézusi, mind a páli szabályt: Ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed (Mt 6,3) és Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedsz, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7).
A már említett "nem válogató diakónia" azt is jelenti, hogy ebből a szempontból nem teszünk különbséget hívő és hitetlen között, már csak azért sem, mert Isten is felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak (Mt 5,45).
Főleg az intézményesített szeretetszolgálat kísértése, hogy gépiessé válik. Sohase felejtsük el, hogy emberekkel, egyedekkel van dolgunk. Az egyház és a diakóniát végző szolga nem automata gép, amelybe bedobnak valamennyi teológiai ismeretet, rutint és a másik oldalon kijön egy szeretetcsomag. Az ilyen és ehhez hasonló szolgálatot végzők többször is megfáradnak. Ilyenkor testi pihenésre és a lélek feltöltekezésére van szükségük, hogy ismét személytől személyig, lélektől lélekig folytassák szolgálatukat.
Végül fel kell ismernünk korlátjainkat, kell számolnunk azzal, hogy nem tudunk mindenkit kielégíteni, hiszen anyagi forrásunk is, erőnk is egyszer elfogy, és azzal is, hogy bizonyos tetteket nem nekünk kell véghez vinni, mert azokat Isten másokra bízta. A végítéletről szóló példázatról az egyik egyházatya azt mondja, hogy Isten nem azt fogja tőlünk számon kérni, hogy miért nem szabadítottuk ki a foglyokat, hogy miért nem gyógyítottuk meg a betegeket, csupán azt, hogy miért nem látogattuk meg. Ne várjunk el magunktól olyan tetteket, amelyekre nézve Isten nem minket bízott meg. Örvendjünk, hogy van egy pohár vizünk, egy falat kenyerünk, amit meg tudunk osztani, és használjuk ki ezeket az Isten által éppen nekünk nyújtott lehetőségeket.