4.24 A gyülekezet szolgálata a fegyelmezésben

Az egyházfegyelem a gyülekezetnek az a szolgálata, amellyel őrzi Krisztus testének szentségét és tisztaságát. A kérdést Imre Lajos dolgozta fel Az Ige és a fegyelem című több mint 100 oldalas könyvében, amely a paróchiális könyvtár sorozatában jelent meg. Ezzel a témával itt csak vázlatosan foglalkozunk.

14.1. Az egyházfegyelem elvi megalapozásánál mindenekelőtt tisztázni kell a fegyelem és a fegyelmezés közötti különbséget. Egyházfegyelemnek nevezzük a gyülekezetnek azt az Ige szerinti tiszta és egészséges állapotát, amelyet az egész gyülekezet, de különösen a lelkipásztor igyekszik fenntartani, megőrizni. Ez az igehirdetés és a pásztoráció által történik. Amikor az egyháznak a fegyelme megbomlik, mert az egyes tagok nem hallgattak az igehirdetésre és a pásztorációs intésre, akkor az egyház fegyelmez. Az egyházfegyelmezés az Ige által előírt normák és módok szerint történik, és az a szolgálat, amellyel a nyilvános és megbotránkoztató bűnösöket visszavezetjük az Isten szerinti útra. Ebből az is következik, hogy fegyelmezni csak ott szabad és ott lehet, ahol mindent elkövettek az igehirdetésben, hogy a fegyelem megmaradjon.
Az Ószövetségből azt látjuk, hogy Isten féltő szeretettel védi népének szentségét és egységét. Akik ezt megbontják, azokat törvényének kemény ítélete sújtja, a kirekesztésig, el egészen a megkövezésig, kiirtásig. Az Újszövetség az evangélium világa és a misszió világa, s így Isten megbocsátó szeretetének és befogadó kegyelmének a hirdetése kerül előtérbe. Itt is ki kell rekeszteni a vétkest a gyülekezetből, de előzőleg a pásztori intés fokozatain kell végigmenni, ahogyan ezt maga Jézus Krisztus mondja (Mt 18,15-18). Ezt a fokozatosságot Pálnál is megfigyelhetjük, hogy ti. az eretneket egy vagy két intés után kerülni kell (Tit 3,10), a vétkeseket meg kell feddni (1Tim 5,20). De a káromkodókat (1Tim 1,20), a paráznákat át kell adni a sátánnak, azaz mint poshasztó tésztát ki kell vetni a gyülekezetből (1Kor 5,1 13).
Ismeretes, hogy Kálvin az egyházfegyelmet nem sorolta az egyház ismertető jegyei közé, de mind az Institutioban, mind az ordonnance-okban nemcsak a fegyelem fenntartását, hanem a fegyelmezést is, ami nála az úrvacsorától való eltiltást jelentette, szükségesnek tartotta. Kálvin azonban azt is hangsúlyozza, hogy ha a bűnös bűnbánatának bizonyságát adja, őt "nem szabad semmi módon tovább szorongatni". A Heidelbergi Káté négy kérdésben foglalkozik az egyházfegyelmezéssel (82-85), s ezek a kérdések az úrvacsoráról szóló tanítás után következnek. Ez azt jelenti, hogy az egyházfegyelem (itt a 83 ban=fegyelmezés) az úrasztaltól való eltiltásra vonatkozik. Az igehirdetés, az evangélium prédikálása itt is megelőzi az egyházfegyelmezést.

14.2. A fegyelmezés szükségessége és célja. Isten ó- és újszövetségi népe, a keresztyén egyház sohasem volt az igazak gyülekezete. A bűn nemcsak az egyes lelkeket távolította el Isten szövetségétől, hanem ezzel, mint poshasztó kovásszal (1Kor 5,6-7) megrontotta az egész közösségi életet és megsértette Isten szentségét, dicsőségét. Isten a maga szentségét és a gyülekezet tisztaságát az evangélium hirdetésével és a pásztori gondozással akarja helyreállítani. A cél tehát sohasem az, hogy a bűnöst kizárjuk a gyülekezetből, hanem hogy lehetőséget kapjon a megtérésre. Jézus türelemre inti a tanítványokat, akiknek nem szabad kiszaggatni a konkolyt a búza közül, mert ezzel elveszik tőlük a megtérés lehetőségét. Az egyházfegyelmezés nem szigorú nagytakarítás a "hulljon a férgese" jelszóval, hanem az igehirdetés szolgálatának a folytonos végzése, a pásztori lehetőségek kihasználása. Így az úrasztaltól való eltiltás vagy a gyülekezetből való kizárás sem más, mint legvégső pásztorációs eszköz. Isten az igehirdetésnek megfelelő keresztyén életvitelt vár; aki ezt megtagadja, az tulajdonképpen saját magát zárja ki a gyülekezetből. Mindenféle excommunikáció ennek az önkizárásnak az érvényesítése.
A gyülekezet erkölcsi közösség, a tagok egyes, elkövetett bűne ezt rontja meg; azonban ez az erkölcsiség a gyülekezet hitén épül fel. Ez azt jelenti, hogy a fegyelmezés nem abból áll, hogy az egyes bűnösök vétkét az egyház megfeddi, hanem sokkal mélyebbről ered, onnan, hogy a bűnt, mint egyetemesen romboló erőt veszi számításba. Ez az igehirdetés feladata. De ezen túlmenően azt is fel kell mutatnia, hogy Isten megbocsátotta a bűnt, visszavárja tékozló fiát. Ezért sem az igehirdetésnek, sem a fegyelmezésnek nem szabad kimerülnie a bőn elleni harcban, hanem vissza kell vezetnie a vétkest a kegyelem forrásához, Istenhez. Ha nem ezt teszi, akkor megkeserítheti és megkeményítheti a bűnöst és elzárja a kegyelem forrását előle.
Összefoglalva azt, amit Kálvin erről mond, de túl is menve azon, úgy látjuk, hogy az egyházfegyelmezésnek hármas célja van:

(a) Megőrizni Krisztus testét az egyházat úgy, hogy ne essék rajta szeplő és sömörgőzés (pl. 2Kor 11,2 Ef 5,27). Ezért kell az egész tésztát megrontó kovászt eltakarítani.

(b) A Mt 18-ban, az ún. gyülekezeti részben a pásztornak azért kell megkeresni az eltévelyedettet, hogy egy se vesszen el Isten kicsinyei közül (Mt 18,12-14). Az egyházfegyelmezéssel tehát meg akarjuk tartani az egyes lelkeket.

(c) Mert az egyház Krisztus teste, azért nemcsak az önmagában való egységéről és tisztaságáról van szó és nem is csak az egyes tagok megtartásáról, hanem Isten dicsőségéről. Minden bőn Isten dicsőségének elhomályosítására irányuló lázadás. Az egyházfegyelmezés végső fokon Isten dicsőségének munkálása a gyülekezetben.

14.3. A fegyelmezés módjára nézve az egyház mindig is irányadónak tekintette Jézus Krisztus rendelését, ahogyan a kulcsok hatalmáról beszél a Mt 18,15-20-ban. Lényeges itt az, hogy Jézus először az eltévelyedett megkereséséről beszél s csak az után megbélyegzéséről, amiből az a már említett gyakorlat következik, hogy a pásztorációnak minden esetben meg kell előznie a tulajdonképpeni egyházfegyelmezést. A jelzett szakaszból egészen világos a ma is érvényesíthető fokozatos fegyelmezési eljárás:

(1.) A négyszemközti megintés olyan pásztori igehirdetés, amelyre nézve a pojmenika előírásai vonatkoznak. Lényeges itt az, amit az Ige kifejezetten említ, hogy a cél az atyafi megnyerése.

(2.) A két vagy három tanú vallomására azért van szükség, hogy a szó "erősíttessék", mert a lelkigondozó egymagában tévedhet a bőn megítélésében.

(3.) A bőn feltárása a gyülekezet előtt a mai gyakorlatban azt jelenti, hogy a presbitérium mint a gyülekezet képviselője dönt arról, hogy valóban bűn volt-e az, amit elkövettek vagy nem.

(4.) A "legyen olyan, mint a pogány és vámszedő" egészen világosan a kiközösítésre utal.
A lelkipásztor és a gyülekezet felelősségteljes szolgálatát az mutatja legjobban, hogy a kötés és az oldás az Isten országára nézve történik, ahogyan ezt a H.K. 83. felelete is kifejezi: a mennyország a hívőknek megnyittatik, a hitetlenek előtt pedig bezáratik.
A Máté szövegével kapcsolatban az egyháznak minden korban döntenie kell arról, hogy tartalmilag hogyan értelmezi azt, hogy "legyen olyan, mint a pogány és a vámszedő", azt, hogy "vessétek ki azért a gonoszt magatok közül" (1Kor 5,13) és azt, hogy "átadtam a sátánnak" (1Tim 1,20). Egyházunk régi kánonai is a Mt 18-at vették alapul s azt továbbértelmezve beszéltek egy első fokú fegyelmezésről, amellyel a vétkest eltiltották az úrasztaltól (excomunicatio minor) és egy másodfokúról, amellyel a vétkestől megtagadtak minden egyházi szolgálatot, csak azt engedve meg neki, hogy az istentiszteleten részt vegyen (excomunicatio major). Ma úgy látjuk, hogy ezt az utóbbit nem is szabad, de nem is lehet alkalmazni.
A Szentírás tételesen nem foglalkozik a bűnös visszavételének kérdésével, de nem egy helyen utal erre a lehetőségre. A visszavételnek van két lelki feltétele. Az, hogy a vétkes valóban bánja meg bűneit, a megtérés látható jeleit felmutassa és hogy az Isten szerinti életre nézve fogadalmat tegyen. Egyházjogi és liturgikai szempontból a visszavétel az eklézsiakövetéssel történik meg. Ennél a szertartásnál a bűnbánat és az új életre való elhatározás lényeges momentumok. Az eklézsiakövetés istentisztelet, a gyülekezet közösségében kell történnie, de legalább két presbiter jelenlétében. A szertartást megelőzi a lelkipásztor látogatása, amikor meggyőződik arról, hogy valóban bűnbánat és őszinte elhatározás indítja a bűnöst eklézsiakövetésre. Ezek után az, hogy az eklézsiakövető valóban úgy érez-e, ahogyan azt ott kinyilvánítja, az személyes ügye és üdvösségének a kérdése.

14.4. A fegyelmezés gyakorlatára nézve két kérdést kell feltennünk: kik és milyen esetekben végzik a fegyelmezést?

a) Mint ahogyan minden egyházi szolgálatnak első és végső fokon az alanya a Szentlélek, úgy az egyházfegyelmezésnek is. Isten Szentlelke mindig az Ige és az igehirdetés által munkálkodik, ezért az egyháznak az Ige útmutatásai szerint és a Lélek segítségül hívásával kell fegyelmeznie. Noha a Lélek közvetlenül, az Ige által is hathat a bűnösre, legtöbbször emberi eszközöket használ fel: a lelkipásztort, a presbitereket, az egész gyülekezetet. Ahogyan láttuk, a fegyelmezés lényeges momentuma nem a kizárás, hanem a megtérésre való felhívás; ha ez így van, akkor csak azok fegyelmezhetnek, akik maguk is fegyelmezetten élnek. Istentől kell jönnünk ahhoz, hogy Istenhez vezessünk. Ha a lelkipásztor nem él Isten szerinti életet, akkor eredménytelen a fegyelmezése, de képmutatás is. A lelkipásztor mögött ott kell állnia a presbitériumnak, mégpedig kettős értelemben: úgy is, hogy ő alkotja meg az egyházközségi fegyelmi szabályokat és úgy is, hogy gondoskodik annak alkalmazásáról. Visszatetszést kelt, személyeskedésnek tűnhet a presbitérium fegyelmezése, ha mögötte nem áll ott az egész gyülekezet, mint erkölcsi és mint hitközösség. Hogy az egyes bűnöket maga a gyülekezet, tehát a Krisztus-test ítélje el, ahhoz az kell, hogy az egész gyülekezet az Ige hallgatója és cselekvője legyen. Csak így valósulhat meg az, hogy maga a gyülekezet fegyelmez. Ténylegesen azonban a fegyelmezést a presbitérium végzi.

b) Kiket és milyen esetben fegyelmez a gyülekezet? Természetesen csak a gyülekezet tagjait, mégpedig csak a konfirmált tagokat. Az elkövetett bűnökre, tehát fegyelmi vétségekre nézve nem lehet pontos határvonalat húzni. Általában régebbi egyházi törvényeink úgy rendelkeztek, hogy a nyilvános és megbotránkoztató bűnök esetében kell fegyelmi ítéletet hozni. Noha Isten előtt minden bőn az ő szentségének a megsértése, a bőn minden formája az ő ítélete alá esik, noha képmutatásnak tűnik a gondolati, szándéki és az ún. kis bűnök fölött szemet hunyni, a többieket pedig megbüntetni, mégis azt mondhatjuk, hogy a "nyilvános és megbotránkoztató" jelzőket, mint kritériumokat el kell fogadnunk. A leggyakoribb esetek a következők lehetnek: házasságtörés, vadházasság, Isten nevének nyilvános káromlása, Isten házának, a Szentírásnak, a sákramentumoknak a meggyalázása, az istentisztelet tudatos és rosszindulatú megzavarása stb.
Nem könnyű eldönteni, vajon az eretnek tanokat hirdetők ellen szabad-e fegyelemi eljárást indítani. Református egyházunk megengedi a szabad gondolkozást és vélekedést és nem alkalmaz lelkiismereti kényszert tagjaival szemben. Két esetben azonban a téves tanítás fegyelmi ítélet alá esik. Először akkor, ha ez propagandisztikusan történik és bomlasztja a gyülekezetet. Másodszor abban az esetben, ha a tévtanítással együtt jár olyan, Isten Igéjével össze nem egyeztethető gyakorlat és magatartás, ami megbotránkoztat (szellemidézés, házi oltár beállítása).
Meg kell említenünk azt, hogy minden régebbi egyházi fegyelmi szabályzattal szemben, nem indítunk fegyelmi eljárást azok ellen, akik nem fizetnek egyházfenntartói járulékot, tőlük nem tagadunk meg semmilyen egyházi szolgálatot.
A gyülekezet (presbitérium, lelkipásztor) nem foglalkozik a bűnök felderítésével, nem nyomoz, nem rendőrösködik.

14.5. Egyházfegyelmezésünk nehézségei és hibái. 1932-ben a zsinat utasítást adott egy egyházközségi fegyelmi szabályzat kidolgozására. A megalkotott, 12§-ból álló szabályzat ma is érvényben van. A Kánon a fegyelmezést a presbitérium hatáskörébe utalja, anélkül, hogy említene valamilyen fegyelmi szabályzatot. Ma, falusi gyülekezeteinknek kb. a felében van fegyelmezés, máshol nincs.

a) Az egyházfegyelmezés bevezetésénél és gyakorlásánál a lelkipásztornak egy egész sor nehézséggel kell számolnia, amelyek ellen csak egyet ajánlhatunk: az igehirdetés elmélyítését, élénkítését. Ilyen nehézségek:
A gyülekezet érzéke eltompult, a tisztaság és bűn, a jó és rossz közötti határ elmosódott. Maguk a bűnök nem újak, de ezeket a régieket a közvélemény igazolta, legalizálta. Ma már szinte anakronisztikusnak tűnik, ha a vadházasság, a káromkodás utálatos bűnét ostorozzuk; ha pedig ezt tesszük, akkor az csak a szószék és a templomi padok sugarában hat. Így aztán maga a gyülekezet eltekint a legtöbb megbotránkoztató bűn fölött, s a lelkipásztornak is kényelmesebb, ha ezt teszi. Hogy ez ne történjék meg, előkészítő igehirdetési sorozatok után a lelkipásztor vigye az egyházfegyelmezés kérdését a presbitérium elé és tegye az egész gyülekezet hitbeli ügyévé.
Megtörténhet, hogy a lelkipásztor az evangéliumi szempontot képviseli, de az egyházfegyelmezés kérdésében egyedül marad. Így ha fegyelmezni akar, azt különcködésnek, túlbuzgóságnak, személyeskedésnek tekintik. Mert Isten dicsőségéről, a gyülekezet tisztaságáról, az egyes lelkek megtartásáról van szó, ezért a lelkipásztornak tudni kell, hogy soha nincs egyedül, Isten mellette van.
Főleg városi nagy gyülekezetekben szinte megvalósíthatatlan a fegyelmezés. Nemcsak azért, mert a hívek szabadosabb gondolkozásúak, mert laza erkölcsi környezetben élnek, hanem főleg azért, mert a hit és az erkölcsi élet ellenőrizhetetlen. A legmegbotránkoztatóbb bűnök is lappanganak és nem is jutnak a lelkipásztor és a presbitérium tudomására. Ha pedig mégis ez utóbbi megtörténik, a presbitérium nem akarja elriasztani az amúgy is nehezen egyháziasodó gyülekezeti tagokat.
Az úrvacsorától való eltiltás, mint végső fegyelmezési eszköz és mód elerőtlenedhet az által, hogy az eltiltott más gyülekezetbe megy úrvacsorázni. Ez ellen csak egyet lehet tenni: megértetni azzal, akit eltávolítottunk, hogy bűnével saját magát zárta ki az úrvacsorázók közösségéből és Isten előtt felelős azért, hogy ezt a tiltást saját magára nézve komolyan vegye.

b) A lelkipásztornak és a presbitériumnak vigyáznia kell, hogy a fegyelmezés Isten Igéje szerinti tisztaságát megőrizze. Ezért a következő hibákat kell kerülnie:
Az egyházfegyelmezés sohasem válhat büntetéssé, amit az egyház megtorlásképpen alkalmaz. Annyit meg lehet és meg is kell tenni, hogy Isten szigorú ítéletét hirdetjük. Akit fegyelmeztünk, annak tudnia kell, hogy az eljárás nem annyira a bűnre néz vissza, mint inkább előre tekint a bűnös megtérésére. Ezért minden esetben közölnünk kell azt is, hogy mik a visszafogadásnak az igei feltételei.
A presbitériumnak óvakodnia kell attól, hogy beleavatkozzék egyéni perpatvarokba; nem hívatott arra, hogy döntsön házassági viszályokban, rágalmazási ügyekben. Amit megtehet és meg kell tennie, az a pásztori békítés.
Sok helyen összetévesztik az egyházfegyelmezést az eklézsiakövetéssel. Az eklézsiakövetés nem a kizárásnak, hanem a visszafogadásnak az aktusa.
Egészen durva visszaélés, amikor a presbitérium az Isten Igéje ellen vétőket pénzbírságra ítéli. Ha a múltban elő is fordult ilyesmi, ma világosan kell látnunk, hogy ezzel közel kerülhetünk a bűnbocsátó cédulák árulásához. A bűnért Jézus Krisztus fizetett meg; a bűnösnek nem megfizetnie kell, hanem megtérnie és elindulnia az új élet útján.