3. 2 Egyházatyák

Az első gyülekezeteket az Úr Jézushoz való hűség és az egymás iránti forró szeretet jellemezte. Ez a keresztyén magatartás rendkívüli hatással volt a kivülvalókra. A mindenből kiábrándult pogány világ csodálattal nézte ezt a másfajta életet: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást”. Ámde azt is tudjuk, hogy nem volt minden egészen rendben, az óegyházban. Már kezdettől fogva pártoskodások, viták és tévtanítások ütötték fel fejüket az egyes
gyülekezetekben. Erről a „Tévtanítások az óegyházban” c. fejezetben bőven szóltunk.
Az eddigiek során szó volt arról is, hogy a soknemzetiségű Római Birodalom népe sokféle vallást és kultúrát képviselt, amely egymással keveredve nem csekély zavart idézett elő a kritikátlan fejekben. Eleinte a keresztyén vallást is valamiféle zsidó szektának vélték és nem sokat törődtek vele. Később azonban, amikor a keresztyének megtagadták a császár szobra előtt való áldozást, a hatóság is felfigyelt rájuk. A pogány vallástól való elkülönülésük miatt, maga a köznép is gyanakodva nézte őket és a legképtelenebb rágalmakat, kezdte terjeszteni felőlük. Tetézte a bajt, hogy az egyházon belül is sok téveszme kapott lábra. Egyre sürgetőbbé vált tehát, hogy rendezzék soraikat és kialakítsanak egy saját arcot, hogy a világ előtt felmutassák: kicsodák ők valójában. Ennek a saját arculatnak kimunkálói az apostoli atyák voltak. Az ő munkájukat, párosítva a hitvédelemmel, az apologéták folytatták, majd az egyházatyák fejezték be.
Ma az ő szolgálataikról fogunk beszélni.

1. Apostoli atyák

Az apostoli kort felváltó, jórészt az apostolok munkáját folytató buzgó keresztyén férfiakat apostoli atyáknak nevezzük. Működésük a Kr. U. 95-140 közti időre tehető. Közülük néhányan még ismerték az apostolokat is. Így például tudjuk, hogy Azmirnai Polycarpus rendszeresen levelezett János apostollal. Hat apostoli atyának a nevét ismerjük, a hetedik, a Didachenek a szerzője ismeretlen. Az apostoli atyák rendkívül nehéz feladatot vállaltak magukra, amikor a keresztyén önazonosság, a saját arc kialakítására és felmutatására vállalkoztak, hiszen még a Biblia könyvei sem voltak összegyűjtve, a hitvallás is kezdetleges állapotban volt, a hívek nagy része is vajmi keveset tudott a hit alapelemeiből. Ezek a buzgó emberek mégis sikerrel oldották meg ezt a nehéz feladatot. Az apostoli atyák a következők: Római Kelemen, Ignatius, Diognetus, Barnabás, Hermas, és a Didache ismeretlen szerzője. Írásaik jórészt az egyes gyülekezetekhez szóló pásztori levelek voltak az apostolok stílusában. Céljuk a keresztyén hit elemeinek ismertetése, a keresztyén életben való eligazítás és a keresztségre való felkészítés volt. Közülük is a Didachét kell kiemelnünk, amelyet az első keresztyén káténak is nevezhetünk. Formailag nem káté, mert nem kérdés-felelet alakban foglalja össze a hit elemeit, de kitűnő munka. Mát6é evangéliuma 7. része alapján a két útról beszél: az egyik az életre vezet, másik a halálba. Csak az részesülhet a keresztségben és az úrvacsorában, aki nemcsak ismeri, hanem követi is az életre vezető utat. Ehhez azonban szükséges még a Tízparancsolat és a Hegyi Beszéd megtartása is. A Didache 100-120 körül keletkezett, valószínűleg Antiochiában (Kis-Ázsia) ami akkor a keresztyén misszió központja volt.
A másik jelentős írás Polycarpus mártíriuma. Polycarpus szmirnai püspök több levelet is írt, de közülük csak a Philippi gyülekezethez írt levele maradt fenn. Ebben a levélben a Krisztushoz való hűséget és a vértanúságot hangsúlyozza. Polycarpust idős korában bíróság elé állították. A helytartó, aki nagy tisztelője volt, megpróbálta menteni és arra kérte: tagadja meg Krisztust és akkor szabad lesz. Válasza ez volt: „Nyolcvanhat éven át szolgáltam az én Uramat, mindig kegyelmes volt hozzám, hogyan tagadhatnám meg őt?” Máglyán végezte életét. Vértanúsága azonban erős támaszává lett az üldözött keresztyéneknek.

II.Apologéták
Az apostoli atyák munkáját az apologéták folytatták. Nevük hitvédőt jelent. Írásaik nem annyira a Jézus Krisztus melletti tanúságra való ösztönzés volt, hanem elsősorban a keresztyén hit felmutatása és védelme a római előtt. Plinius és Tacitus, ismert történetírók, lépten-nyomon támadták a keresztyén vallást. Ezeket az igaztalan és otromba vádakat az apologéták megcáfolták és visszautasították, felmutatva egyúttal a keresztyénség valódi arcát.
Az apologéták közt legjelentősebb Justinus Martir. Justinus görög szülőktől származott. Fiatalon megismerkedett a görög filozófia nagy alakjának, Platonnak tanításával és maga is vándor-filozófusként járta az országot. Már idős ember volt, amikor megtért és Jézus Krisztus követője lett. És nem is akármilyen! Ő lett a keresztyén vallás legbátrabb védelmezője. Két könyve is fennmaradt. Az egyikben - többek között – Marcus Aurelius római császártól kér kíméletet és türelmet az üldözöttek számára, cáfolva a keresztyénségről terjesztett hazug vádakat és igaztalan rágalmakat. Ugyanakkor felmutatja a keresztyén vallás valódi lényegét: „Mi, akik egykor bűnös kívánságainknak éltünk, most erkölcsi tisztaságban leljük örömünket. Mi, akik egykor varázslást űztünk, most az egyedül való Istennek szenteljük életünket. Mi, akik előtt egykor saját érdekünk volt mindenekfelett való, most javainkat szívesen odaadjuk a szükséget szenvedőknek. Mi, akik egykor semmi közösséget nem akartunk az idegenekkel, most mi, Urunk Jézus Krisztus megjelenése után, testileg együtt élünk velük. Imádkozunk ellenségeinkért és igyekszünk meggyőzni azokat, akik ok nélkül gyűlölnek minket”.
Micsoda bátor bizonyságtétel Krisztus mellett és milyen találó képe a keresztyénségnek!
Justinus Martir felvette a harcot a hellénista filozófiával szemben is. Istenről úgy beszél, mint egykor a platoni filozófiában tanulta. Isten a lét és minden létezőnek a végső oka. Ő az örök változtathatatlan, akit csak gondolkodás útján lehet valamennyire megérteni. Amikor az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Isten megjelent, akkor a Logosz szólította meg az embert.
Hogy kicsoda a Logosz – ez a kérdés előbb már János apostolt is foglalkoztatta. Ezért írja meg az evangéliumát a pogányokból lett keresztyének eligazítására. Az evangélium első sora helyére teszi a Logosz-kérdést: Kezdetben volt az Ige (=Logosz) és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez az ige testté lett, itt élt közöttünk és láttuk az Ő dicsőségét, mint az atya egyszülöttjének dicsőségét. (Jn. 1,1;14). A Logosz az Ige, nem elröppenő szó, hanem személyes valóság, maga Jézus Krisztus. A Logosz-kérdés a ma élő keresztyéneknek nem jelent problémát, nem így Justinus korabeli, a platoni filozófiától és a gnosztikus tévtanításoktól megfertőzött keresztyén szíveknek. Ezért kellett tisztázni ezt a vitás kérdést. Justinus leegyszerűsítve a jánosi evangéliumot, úgy próbálta megmagyarázni, hogy a Logosz az Istenben való erő, aki aztán elvált Istentől és megteremtette a világot. A Logosz már Jézus születése előtt is létezett, Ő tanította és vezette a prófétákat, sőt bizonyos mértékig a pogány filozófusokban is benne élt. Ami azonban a pogány filozófiában csak csírájában volt jelen, az a keresztyén vallásban jutott teljességre és Krisztusban öltött testet. Ez a tanítás kissé erőltetett és nem is fedi mindenben a valóságot. Justinus és apologéta társait mégis elismerés illeti, hogy megpróbálták a korabeli filozófia nyelvére lefordítani az evangéliumot. Ez azonban nem sikerült nekik, mert egyfajta keresztyén filozófiát csináltak belőle. Justinus hűséges helytállásáért életével fizetett. 165-ben mártírhalált halt.

III. Egyházatyák (150-313)

Ez a korszak az egyháztörténelem legérdekesebb részét foglalja magába. Az óegyház arca elhomályosul és felvesz egy egészen új arcot, amelyet ókatholikusnak szoktak nevezni. Az eddigi, Szentlélek által vezetett gyülekezeti élet, itt már szervezett egyházként áll előttünk. Az egyház vezetése a püspök kezébe kerül, aki felügyel a kisebb gyülekezetekre, őrködik a tan tisztasága fölött, gyakorolja az egyházfegyelmet, kiközösíthet és eltilthat az úrvacsorától.
A másik vonása az ókatholikus egyháznak, hogy most már pontos hitvallása van, ami azonban még nem azonos az Apostoli Hitvallással. A Biblia könyveit is összeállították és csak azokat a leveleket vették be, amelyekről hitelt érdemlően megállapítható volt, hogy az apostoli korból származnak. Ez volt a mérővessző =kánon. Ami nem ütötte meg ezt a mértéket, apokrifus levélként kezelték és csak a Biblia függelékébe vették be. Hogy ez a sok változás miként ment végbe, pontosan nem ismerjük, csupán azt látjuk, hogy előttünk áll egy új arcú egyház. Ez az ókatholikus egyház még a Szentírás alapján áll, de már vannak kinövései. Ennek a kornak az egyházatyák voltak a fő képviselői.¹

1. Irenaeus
(140-150 körül)

Az első igazán jelentős egyházatya Irenaeus volt, aki valószínűleg Polycarpus tanítványa. Irenaeus nem sokáig maradt keleten. 170 körül átköltözött a nyugati egyházba és 178-ban már lyoni (ma Franciaország) püspökként találkozunk vele. Legfontosabb írása a gnosztikus tanítás ellen írt remek könyve, amelynek latin címe: Adversus haeresis (=Az eretnekség ellen). Tartalma a következő: A teremtő Isten azonos a megváltó Istennel. Isten az embert a maga képére teremtette, így hasonlóvá vált Istenhez. Ádám bűnesete folytán a halál prédájává lett. Ebből az állapotából újítja meg Krisztus és állítja vissza az eredeti állapotba. Ez a helyreállítás úgy megy végbe, hogy önmagában egyesíti Istent az emberrel. Az alaptétele röviden ez: „Isten emberré lett, hogy mi megistenüljünk”. Erőteljesen cáfolta a gnózis tanítását, amely elválasztotta Istent a teremtő világtól, sőt szembeállította a kettőt egymással. Irenaeus hangsúlyozta a kettő egységét, sőt tovább ment és a Szentháromság egységét is tanította. Külön beszél a Logoszról és külön a Szentlélekről. A Logosz az Ige, a Szentlélek pedig Isten bölcsessége. (Utalás a Péld 8, 22-re) Isten a Logoszt és a Bölcsességet már a világ teremtése előtt kibocsátotta önmagából, de mindkettőt alárendelte önmagának.
A Szentháromság kérdése elég sok vitára adott alkalmat. Ebben a kérdésben az egyházatyák sem értettek egyet. Justinus például azt tanította, hogy Isten egy, három személyben, mások elvetették ezt a tanítást, mondván, hogy így három Isten áll előttük. Voltak, akik a két irányzatot megpróbálták egyesíteni, de végül is az egész kérdés elcsúszott gnosztikus irányba.
Irenaeus volt az első, aki a Szentháromság kérdésében aránylag tisztán látott, de ő is tévedett, amikor a Fiút az Atyának, a Szentlelket pedig a Fiúnak alárendelte (A Szentháromság kérdését majd niceai és a konstantinápolyi zsinat fogja megnyugtatóan rendezni).

2. Tertullianus (1600-220)

A gmosztikusok és Celsus nagy ellenfele. Rajongó aszkéta, hajlíthatatlan jellem, kitűnő vitatkozó. Kis-Ázsiában, pogány szülőktől született. Apja katonatiszt – talán ez is közrejátszott abban, hogy megtérése után magát Krisztus katonájának nevezze. Jogi pályára

-----------------------------------------------------
1. Ebben a fejezetben csupán négy egyházatya működését tárgyaljuk. Az egyháztörténet rajtuk kívül még hét nevet őrzött meg. A későbbi kor nevezetes egyházatyáit „AZ egyház helyzete a IV. században” c. fejezetben tárgyaljuk majd.
készült és mint kitűnő ügyvéd vált közismertté. Megtérése 1990-re tehető. Előbb Rómában presbiter, majd a karthágói kathekumenusok tanítója. Irenaeus hatása alatt álló teológus, de mégis inkább az apologétákhoz áll közelebb. Jelentősége abban áll, hogy egész sereg új teológiai műszót alkotott, ami később a római katholikus teológiában uralkodóvá lett. Leghíresebb munkája az Apologeticum, magyarul Hitvédelem. Ebben a művében azt tanítja, hogy a keresztyén hit azért hitelt érdemlő, mert hihetetlen (Vö. 1Kor 1,18). Latinul ez így hangzik: „Credibile est, quia inemptum est”. Hihető, mert „nem megvásárolt”, hanem isteni ajándék.
Erőteljesen cáfolja Marcion tanítását. Foglalkozott az egyház kérdésével, kifejtve, hogy az egyház Krisztus élő teste. Igyekezett tisztázni a keresztyén erkölcs mibenlétét, rámutatva arra, hogy Isten előtt egyedül az önmegtartóztató élet kedves. Szerinte minden hívőnek aszkétának kellene lennie. A vértanúság elégtétel minden bűnért! Helyesen ismerte fel a megszentelődés fontosságát, de tévedett, amikor azt állította, hogy a jócselekedetekkel ki lehet érdemelni az üdvösséget. Foglalkozott a Szentháromság eléggé tisztázatlan kérdésével is, rámutatva arra, hogy Isten lényegében egy, de személyében három, a három azonban nem ugyanaz.
Ritka bátorságra vall, hogy szembe mert szállni a római filozófus, Celsus otromba támadásával, megcáfolva hazug vádjait, amelyekkel a keresztyénséget akarta lejáratni. Celsus a gúny mérgezett nyilával lövöldözött a keresztyénségre, azt állítva, hogy Jézus közönséges csaló, az evangélium dajkamese, a feltámadás bolondság. Sajnos öreg korában Tertullianus is eltévelyedett a tiszta keresztyén hittől, amikor beállt Montanus táborába.

2.Origenes (184-254)

Ő volt az óegyház legnagyobb tanítómestere. Keresztyén szülőktől származott. Szemtanúja volt édesapja mártíriumának, ami egész életére kihatott. Filozófiát tanult, hogy hathatósabban védelmezhesse keresztyén hitét. Sokáig az alexandriai iskola katechétájaként működött, de Demetriosz féltékenykedése miatt kénytelen volt otthagyni a várost. Caezáreába költözött, ahol külön iskolát alapított. A Décius-féle üldözések idején elfogják, megkínozzák, a sok szenvedés következtében a börtönben hal meg.
Hallatlan munkabírású és rendkívüli tudású ember volt. A hagyomány szerint 6000 könyvet írt, ami persze túlzás, de igen termékeny író lehetett. Legjelentősebb munkája a Hexapla, amelyben az eredeti héber szöveg mellé oszlopokban helyezi el a többi bibliafordítást. Origenes azonban elsősorban írásmagyarázó. Szerinte minden Igének hármas magyarázata van, egy szó szerinti, és egy allegorikus-misztikus. Ő igen gyakran él ez utóbbival, így érthető gyakori tévedése.
Másik jelentős műve a „Peri Archón”, amit magyarul: eredet, kezdet, vagy a filozófia nyelvén Ős-ok névvel lehetne visszaadni. Ebben a művében a keresztyén vallás elsőbbségét hangsúlyozza a pogány világnézettel szemben.
A gnosztikusokkal való harcában azonban jócskán eltér a tiszta keresztyén vonaltól, amikor ilyeneket tanít: Isten először egy olyan birodalmat teremtett, amelyben csak szellemi lények voltak, akik Istennek boldog harmóniában éltek. Szabad akaratuk azonban bűnbe sodorta őket, aminek következtében az anyagi világba kerültek. Így alakult ki egy hármas tagozódású világ, melynek a tagjai az angyalok, az emberek és az ördögök. Isten mindezt előre látta, de nem akarta korlátozni szabad akaratukat. A bűneset célja az, hogy lehetőséget adjon az embernek Istenhez való visszatérésre. A halál után azonban már nincs megtérés. Ez a tanítás inkább a keresztyén gnosztikusokhoz, semmint a Biblia tanításához áll közelebb.
Hitelesen tanít Origenes a megváltásról, amikor azt hangsúlyozza, hogy szüksége volt a világnak közbenjáróra, aki egyedül képes áthidalni az Isten és ember közötti szándékot. Ez a közbenjáró a Logosz, vagyis Krisztus, aki valóságos ember, és mint Fiú, valóságos Isten. Origenes azonban Jézus Krisztust nem tartja egyenrangúnak az Atyával, hanem csak teremtett Istennel. A Logosz – amikor eljött az idők teljessége – egyesült Jézussal, azzal az emberrel, aki egyedül nem szakadt el Istentől. Kereszthalálával váltságdíjat fizetett, legyőzte a Sátánt és a halált. A megváltott embernek az a feladata, hogy követve a mártírok példáját, teljes erejéből küzdjön a Sátán ellen. Origenes az aszketizmust a legnagyobb keresztyén erénynek tartotta. Ezért a testet egészen megvetette, de a test feltámadását sem fogadta el. Érthető, hogy a későbbi zsinatok több tanítását eretneknek bélyegezték és könyvei jó részét, megsemmisítették.

4. Cyprianus (2000-258)

Észak-Afrikában, Karthágóban szúletett, előkelő patriciusi családból. Retorikát tanult és később ennek lett a tanítója Karthagóban. Megtérése után azonban felhagyott a tanítással és a gyülekezet presbitere lett. 248-tól már püspök és a környék gyülekezeteinek felvigyázója. Sok küzdelme volt a hatóságokkal, sokszor kellett bújkálnia, amit később szemére is vetettek. 258-ban azonban elfogják és kivégzik.
Kiváló egyházvezető, bár korántsem olyan éles elme, mint Tertullianus. Egész életében az egyház elismeréséért küzdött. Szerinte az egyház tekintélye a püspökön alapszik, ő Krisztus földi képviselője. Aki ezt nem hiszi, Jézus Krisztust tagadja meg. Az egyház az üdvösség letéteményese – az egyházon kívül nincs üdvösség, latinul: „Exra ecclesia nulla salus”. Akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem atyja.
Tanítását a „De catholicae unitate” (= A katholikus egyház egysége) munkájában fejti ki részletesen. Azt tanítja, hogy aki nem fogadja el az egyház egységét, megtöri azt, vagy attól elpártol, magát az Istent tagadja meg. A Décus-féle üldözések idején sokan voltak, akik vagyonuk vagy életük féltése következtében tagadóvá lettek. Az üldözés szűntével azonban újra kérték felvételüket az egyházba. Cyprianus ebben a kérdésben sokáig hajthatatlan maradt és azt tartotta, hogy az ilyenek csak életük végén, hosszas bűnbánat tartása után vehetők vissza a közösségbe.
Az egyház egységéért vívott küzdelme valóban tiszteletre méltó, de tévedett, amikor az egyház egységét a püspök személyében látta biztosítottnak és nem Jézus Krisztusban, Tévedett abban is, hogy a hit dolgában az egyházat tette első helyre és nem az Atyát.
Összefoglalva a mondottakat, az egyházatyák jelentősége abban volt, hogy erős bástyát építettek a tiszta keresztyén hit védelmére. Kemény küzdelmet vívtak a külső támadásokkal és a belső tévtanítókkal szemben. Kanonizálták a Biblia könyveit, kialakították az első hitvallást. Munkájuk nyomán kialakult az egyház valódi képe. Ez az egyház nem egy a sokféle vallás között, hanem szent közösség, amelybe csak előzetes vizsgálat és tanulás útján lehetett bejutni. Irodalmi munkásságukkal tisztázták a keresztyén tant, s bár sok dologban tévedtek is, mégis az aszkétaságig menő tiszta erkölcsi életük és a vértanúság vállalása máig is világító példa.

Néhány kérdés az elhangzottakkal kapcsolatban:

1. Mi volt az apostoli atyák feladata?
2. Melyik volt az első káté és mit tanított?
3. Mit mondott Polycarpus a bíróság előtt?
4. Melyik volt az első kété?
5. Ki volt a legjelentősebb apologéta és mit tanított?
6. Irenaeus kik ellen írta könyvét és mi a tartalma?
7. Tertullianus kikkel harcolt? Mi tanításának alapgondolata?
8. Mi volt Origenes tévedése?
9. Mit tanított Cyprianus az egyházról? Miben tévedett?
10. Mi az egyházatyák szolgálatának a jelentősége?

György Antal