3. 4 Egyház helyzete a 4.sz -ban(Nagy Konstantin)

Tudjuk, hogy a történelem folyamat, események sorozata, ezért amikor az egyház IV. századi történetéről beszélünk, nem szorítkozhatunk szigorúan csak a századhoz, hanem ismernünk kell az előzményeket és kitekintést kell tennünk az utána következő század egy-két eseményére is. Csak így kapunk teljes képet erről a korról.

Ha egy mondatba össze akarnók foglalni az egyház IV. századi történelmét, akkor így jellemezhetnők: ez a kor a kiélezett hitviták és a hitvallások kora, - ámde azt is mondhatnók, hogy a birodalmi egyház kialakulásának kora is. Mindkét jellemzés helytálló, mert a viták nyugvópontra jutása csak birodalmi segédlettel vált lehetővé.

E rövid bevezetés után, szedjük ujjhegyre az eseményeket.

1. Az utolsó véres keresztyénüldözés. Diocletianus.

A keresztyénség üldözése már a kezdet-kezdetén megindult, és hosszabb-rövidebb kihagyásokkal egészen 313-ig folyt. Többségük helyi jellegű volt, egy-egy túlbuzgó helytartó hatalmaskodása csupán, de volt olyan is, amely az egész birodalomra kiterjedt. Erről a kérdésről az I. tanulmányban részletesen szóltunk. A keresztyén vallás a 3. sz. végére annyira elterjedt, hogy már a császári udvarban és magában a hadseregben is kezdett túlsúlyra jutni. Ez váltotta ki az utolsó - szinte apokaliptikus méretű - keresztyénüldözést.

Diocletianus (284-305), a pogány vallás buzgó híve, meg volt győződve, hogy a birodalom egykori fényét csak úgy tudja visszaállítani, ha az állam fő ellenségének tartott keresztyénséget megsemmisíti. A döntő elhatározásra azonban csak öreg korában, uralkodása végén jutott - főleg a keresztyénellenes udvari párt ösztönzésére. 303-ban kiadta a szigorú rendeletet, hogy minden keresztyén templomot le kell rombolni, a Bibliákat, vallásos iratokat és könyveket el kell égetni. Mindenkitől meg kell követelni a császár szobra előtt való áldozást. Aki megtagadja, - legyen bár főrendű, vagy pór, - oroszlánok elé kell vetni. Az üldözés a nikodémiai templom lerombolásával kezdődött. (Nikodémia abban az időben császári székhely volt). Az üldözés elsősorban a püspököket és az egyház vezető embereit vette célba, "verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj" meggondolásból. De igyekeztek a hadsereget is megrostálni, tartva egy esetleges zendüléstől. A perbe fogottakat sokszor kegyetlen kínzások után végezték ki. Ennek a véres üldözésnek mintegy 20000 keresztyén esett áldozatul. A császár nem érte el célját - az üldözés a keresztyének hősies ellenállásán és nagy számán megbukott. Diocletianus 305-ben meghalt, - utóda, Galerius belátta az üldözés céltalan voltát és két uralkodótársával, Constantinusszal és Liciniusszal 311-ben, Nikodémiában, kiadja az első türelmi rendeletet, amely kimondja a keresztyén vallás szabad gyakorlatát, azzal a kikötéssel, hogy semmit sem tesznek az állam jó rendje ellen.

2. A milánói rendelet, 313.

A nikodémiai rendelettel az üldözés alábbhagyott, de még nem szűnt meg. Galerius, az óriási kiterjedésű birodalom kormányzása és a határok védelme érdekében, társuralkodókat vett maga mellé. Volt olyan idő, hogy hat cézárja is volt a birodalomnak. A társuralkodók mindegyike egyeduralomra tört, aminek véres polgárháború lett a következménye. Előbb Constantinus és Maxentius csapott össze, amely ez utóbbi súlyos vereségével végződött.

Eusebius, jeles egyháztörténetíró, feljegyezte, hogy a csata előtt Helena, aki buzgó keresztyén volt, felkereste fiát a táborban, és arra intette, hogy kérje az Úr segítségét a győzelemhez. Constantinus azonban elutasította anyja kérését. Éjjel azonban álmot látott. Egy nagy kereszt tűnt fel az égen, ezzel a felirattal: " E jelben győzni fogsz." Constantinus másnap felvarratta a kereszt jelét katonái ruhájára, és véres ütközetben legyőzte Maxentius háromszoros túlerőben lévő seregét. Ezzel a győzelmével ő lett Nyugaton az úr. Uralkodótársával Liciniusszal, a 313-ban Milánóban kiadott rendelettel teljes vallásszabadságot biztosít a keresztyénségnek. Licinius azonban újra a pogányság felé hajlik és Keleten üldözni kezdi a keresztyéneket. Jórészt ez váltja ki Constantinus végső elhatározását, hogy leszámoljon vetélytársával, és véget vessen a népet sújtó véres polgárháborúnak. 323-ban Liciniust is térdre kényszeríti, és ezzel a győzelmével a birodalom egyeduralkodójává válik. Ez a győzelem a keresztyénség végső diadalát is jelentette. Találóan jegyzi meg Révész Imre: "Az üldözések véres bíborából, ragyogó fénnyel kelt fel a keresztyénség napja, de most már nem mint az ősi Krisztusi egyszerűségű, hanem mint katholikus és mint állami keresztyénség."

3. Constantinus (306-337) egyházpolitikája

Constantinus egyre több kedvezményben részesíti az egyházat. A papságnak adómentességet ad, a püspököket bíráskodási joggal ruházza fel: "Mintha magának Krisztusnak az ítélőszéke volna, olyannak kell tekinteni minden püspöki széket." A vasárnapot munkaszüneti nappá nyilvánítja és elrendeli megszentelését. Az üldözések idején a keresztyénektől elvett javakat visszaadatja, az üldözötteket kárpótlásban részesíti. Ennek elosztásával a püspököket bízza meg. Birodalmi mintára megszervezi az egyes egyházkerületeket, amelyek egybeesnek az egyes tartományok területével. A püspökök fölé a zsinatot helyezi, vitás ügyekben ide lehet fellebbezni. A zsinat nevezi ki a püspököket. A városi püspökök most már metropolita "rangot" kapnak, de ezek is alá vannak rendelve a fővárosok pátriárkáinak. Az ő korában öt pátriárkátus volt: Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem. A későbbi századokban Róma és Konstantinápoly a többi fölé nőtt. Sajnos a VI-VII. században a keleti pátriárkátusokat - kivéve Konstantinápolyt - elnyelte a hódító iszlám.

Constantinus a fiait keresztyén hitben nevelteti, de ő maga pogány marad. Csak halálos ágyán keresztelkedik meg. Ez a kétarcúság egyébként jellemző egész életére. Nemcsak keresztyén templomokat építtet, hanem pogány templomokat is. Élete végéig megtartja a pontifex maximusi címet, ami a pogány vallás legfőbb papi méltósága volt. Pénzérméje is kétarcú: egyik oldalán Krisztusi jel ( ), a másikon a Mithrasz-kultusz jelképe: a fölkelő nap. Mindezt politikai megfontolásból tette, mert csak úgy tudta a birodalom békéjét megőrizni, hogyha mindkét fél felé türelmet tanúsít.

Constantinus valóban kiváló államférfi volt, aki méltán kapta a "nagy" nevezetet.

4. Harc a donatizmus ellen

Az üldözések megszűnte után vita támadt a Krisztus-tagadóknak (traditorok) az egyházi közösségbe való visszafogadása körül. Különösen Karthágóban éleződött ki a vita, az új püspök beiktatása alkalmával. Donatus - valószínűleg karthágói presbiter - erélyesen tiltakozott Caecilianus püspökké szentelése ellen. Azt állította, hogy Caecilianus traditor, vagyis áruló volt. Márpedig aki az egyházát megtagadja, az a Szentlelket tagadja meg, s ezzel méltatlanná teszi magát nemcsak a tisztségre, hanem az egyháztagságra is. Donatus azt is a püspök bűnéül rótta fel, hogy az üldözöttek részére kiutalt pénzeket magának tartotta meg. Hogy ez a vád mennyire volt igaz, nem tudjuk, csak a következményeit ismerjük. Caecilianus ui. Donatust és társait kizárta az egyházból. Donatus erre külön egyházat alapított. Így Észak-Afrikában két egyház vetélkedett egymással, mindenik magát vallva igaznak.

Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy sok tekintetben Donatusnak igaza volt, amikor az egyház tisztaságáért küzdött, mint egykori elődje, Montanus. Elvetette az ereklye-kultuszt, és követelte az egyház elválasztását az államtól. A 314-ben összehívott Arles-i zsinat nem tudott e kérdésben dönteni. Végül a császárhoz fordultak. Constantinus a donatizmust elítélte, püspökeit száműzte, templomait bezáratta. A pun parasztság lázongása miatt azonban 321-ben mégis vallásszabadságot ad nekik. A donatista egyház sokáig fennmaradt. Csak az iszlám előretörésével szűnt meg végleg.

5. Elkeseredett küzdelem egy "i"-betűért

A tájékozatlan ember számára ez a kérdés csekélységnek, sőt nevetségesnek tűnik az idők távlatából. Nem így volt ez a IV. században: élet-halál kérdés volt annak a tisztázása, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Arius alexandriai presbiter különös dolgokat kezdett hirdetni a gyülekezetben. Abból a platonista filozófiából indult ki, amelyik azt tanította, hogy Isten a végső ok, az örök változhatatlanság. Ha ez így van, akkor minden más - teremtmény. Ebből az következik, hogy a Logosz, vagy Krisztus is csak teremtmény, bár ő az "elsőszülött" minden teremtmény között. Tanítását a Zsid. lev. 5:8-ra alapította: Jézus "szenvedése által megtanulta az engedelmességet és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett." Sokakat megszédített ez a tetszetős bölcselkedés, racionalista okoskodás.

Alexander alexandriai püspök Arius tanítását eretneknek bélyegezte, és kizárta őt az egyházból. Ez azonban csak olaj volt a tűzre. Az Arius pártiak sok jeles teológust is maguk mellé állítottak. Köztük ilyen neveket találunk, mint Eusebius, a nagy egyháztörténetíró és mások, akik Ariusnak adtak igazat. Tartani lehetett egy újabb egyházszakadástól. Constantinus császár jónak látta, hogy ezt a kényes kérdést mielőbb tisztázzák, ezért 325-ben összehívta az első egyetemes (ökumenikus) zsinatot Nicaeába. A nyugati egyházból mindössze heten jöttek el, a többség a keleti egyházból való volt. A gyűlés a császár jelenlétében folyt. Hosszú és éles - szócsatáktól sem mentes - vita után elfogadták a Nicaea-i hitvallást, amely kimondja Jézus Krisztus egylényegűségét az Atyával: "Hiszünk egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből született, egyszülött, Istenből való Isten. Született, nem teremtetett, egylényű az Atyával (Olv. Ján. 1:14, 10:37, 14:10, Kol. 1:15-16.)

Ez a szó, hogy egylényegű, fonetikusan így hangzik: homouzion (görögül omoousion). Arius azonban betoldott egy "i"-betűt az u elé, ami kiejtve homojuzionnak hangzik, ez pedig azt jelenti, hogy hasonló lényegű. A zsinat Ariust és követőit, mint eretnekeket, kizárta az egyházból. Az ügy azonban ezzel nem zárult le, az atyák véleménye továbbra is megoszlott. Voltak, akik Ariusnak adtak igazat, a másik oldal, Athanasius alexandriai püspök vezetésével továbbra is szilárdan kitartott az Úr Jézus Krisztusnak az Atyával való egylényegűsége mellett. Constantinus császár a jó békesség kedvéért arra kérte Athanasiust, hogy bocsásson meg Ariusnak, és vegye vissza egy egyházba. Athanasius azonban hajthatatlan maradt. A császár emiatt nagyon megharagudott Athanasiusra, megfosztotta a püspökségtől, és száműzte Alexandriából. Ezzel egy szomorú és fájdalmas ellenségeskedés kezdődött el, ami évszázadokra megbontotta az egyház egységét. A császár halála után fiai vették át a trónt. II. Constantinus megkegyelmezett Athanasiusnak. A Keleten uralkodó Constantius azonban Arius pártjára állt, és újra száműzte Athanasiust. Őt azonban nem törte meg a sok meghurcoltatás, hanem igyekezett még jobban elmélyedni a Szentírásban és az egyházatyák ide vonatkozó tanításában. Ezek mindjobban megerősítették hitében. Harcát azonban nem egyedül vívta. Mögéje felsorakozott a kor valamennyi nagy teológusa: Nagy Basilius (+379), caesareai püspök és öccse Nyssai Gergely (+395), valamint Nazianzi Gergely. De ebbe a táborba tartozott Crysostomus János, akit általában Aranyszájú Szent Jánosként szoktak emlegetni. Athanasiusnak valóban szüksége volt erre a lelki háttérre, mert még kétszer száműzték, és összesen 20 évet töltött száműzetésben.
Athanasius hitvallása ez volt: Ha Krisztus csak teremtmény, akkor nem Isten, - ha nem Isten, akkor nem lehet megváltó sem, - ha Jézus Krisztus nem megváltó, akkor nincs bűnbocsánat, és az ember elkárhozik. Isten azért lett emberré, hogy az embert istenivé tegye. Athanasius valóban az egyik legnagyobb egyházatya, mert az igazságért hajlandó volt életét is feláldozni.

6. A konstantinápolyi zsinat (381)

A Nicaea-i hitvallással a Jézus Krisztus istensége körüli vita lényegében lezárult, de még mindig tisztázatlan maradt a Szentháromság harmadik személyének a kérdése: Kicsoda a Szentlélek? Arius és követői tagadták a Szentlélek istenségét, csupán annyit voltak hajlandók elfogadni, hogy a Lélek valami erő, amely Istenből kiáramlik. Athanasius azonban azt vallotta, hogy a Szentlélek ugyanúgy Isten, mint az Atya és a Fiú. Érvelését a Ján. 15:12-15-re alapozta, ahol Jézus világosan beszél a Szentlélek Isten-voltáról. Amikor eljön, "Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít és azt jelenti ki nektek". A nagy teológusok (a két Gergely és Basilius is) ugyanezt tanították: Egy Istenünk van, de emberi ésszel fel nem fogható módon az egy Isten három külön személyben munkálkodik. Végül is a kérdést a 381-ben Theodosius császár által Konstantinápolyba összehívott zsinat tisztázta. Ezen a zsinaton kiegészítették a Nicaea-i hitvallást a Szentlélekről szóló hitvallással: "Hiszünk a Szentlélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó, aki szólott a próféták által". Ez a hitvallás alapozta meg az egyház mértékadó tanbeli felfogását a Szentháromságról. Ezt a hitvallást a nyugati egyház is elfogadta, de kiegészítette azzal, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik. Ez a kiegészítés, az ún. "Filioque-tan", sok vitát váltott ki, végül annyira elmérgesedett, hogy a két egyház elszakadt egymástól (484).
A reformáció egyházai azonban elfogadták ezt a kiegészítést.

7. Vita Jézus Krisztus emberi természete körül. Efezusi (431) és chalcedoni (451) ökumenikus zsinat

A nicaeai és a konstantinápolyi ökumenikus zsinat tisztázta Jézus Krisztus és a Szentlélek istenségét, de nyitva hagyta Krisztus emberi mivoltának kérdését. Ebből aztán újabb bonyodalmak támadtak az egyházban.

A tanítványok személyesen ismerték Jézust és tapasztalták ember voltát, de azt is látniok kellett, hogy nem közönséges ember, mert bűnöket bocsát meg és halottakat támaszt fel. Az is világos volt előttük, hogy Jézus már emberréléte előtt is létezett. "Bizony mondom nektek, már voltam, mielőtt Ábrahám lett" (Ján. 8:58). Pál apostol, bár személyesen nem ismerte az Urat, de bizonyos volt Jézus Krisztus embersége felől. A Filippi levélben (2:6-7) azt írja: "Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem ... szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá és magatartásában is embernek bizonyult."

Ennek ellenére már kezdettől fogva felmerültek bizonyos kételyek Jézus ember volta felől. A gonosztikusok, doketisták és Marcion is azt tanították, hogy Jézus Krisztusnak csak látszat-teste volt. Az apologéták a görög filozófia segítségével próbálták valamiképpen érthetővé tenni a Logosz-Krisztus személyét. Nem sok sikerrel. Tertullianus egyházatya a kérdést így tette fel: Mi történt, amikor az Ige testté lett? Erre ő így választolt: "Amikor Krisztus földi testet vett föl, Istensége nem változott, hanem tökéletes ember is lett. Így a két természet, az isteni és az emberi megmaradt egymás mellett egy személyben, benne isteni lélek lakozott."

Arius elfogadta ugyan, hogy Krisztusnak emberi teste volt, de tagadta, hogy emberi lelke lett volna. Apollinaris laodiceai püspök viszont amellett kardoskodott, hogy Krisztusnak nem volt teljes emberi természete. Volt teste és lelke, de nem volt szelleme, vagyis isteni lelke. Ezt a hármasságot azért tudta felvetni, mert a görög nyelv különbséget tesz a pszüché s a pneuma, azaz az emberi lélek és az isteni lélek között. Szerinte az emberi szellemet (pneumát) a Logosz helyettesítette. Apollinaris tanítását azonban a konstantinápolyi zsinat elvetette.

Az Úr Jézus embersége körüli vita akkor vált igazán bonyolulttá, amikor azt kezdték firtatni, hogy milyen viszonyban van a két természet egymással.

A vita Nestorius konstantinápolyi és Cyrillus alexandriai pátriárka között indult el. Voltak, akik azt állították, hogy Mária csak ember-szülő. Cyrillus azonban szigorúan ragaszkodott ahhoz az általános felfogáshoz, hogy Mária Isten-szülő volt. Nestorius megpróbálta áthidalni a nézetkülönbségeket, és azt hirdette, hogy Mária nem ember-szülő, de nem is Isten-szülő, hanem Krisztus-szülő. Nevetségesnek nevezte Cyrillus állítását, mondván: egy ember nem szülhet Istent. A Ján. 1:14-t úgy magyarázta, hogy a Logosz, vagyis Krisztus emberré vált, de nem testté. Cyrillus rögtön megtámadta Nestoriust, szemére vetve, hogy ha a Logosz nem lett testté, akkor a kereszthalált és a megváltást teszi kockára.

Az Efezusban 431-ben összehívott zsinat Nestoriust elítélte, kimondva, hogy Mária Isten-szülő (theotokos). Erre Nestorius ellen-zsinatot hívott össze, ahol Cyrillust ítélték el. Theodosius császár először mindkét álláspontot helyeselte, végül mégis Cyrillus mellé állt. Erre Nestorius kivált az egyházból, és Szíriában külön egyházat alapított. Érdekességképpen megjegyzem, hogy Mohamed azokat a keresztyén elemeket, amiket tanításába beépített, Nestorius híveitől vette át.

Az Úr Jézus emberi természete és a két természet egymáshoz való viszonya kérdését a 451-ben Chalcedonban (Konstantinápoly melletti város) összehívott zsinat zárta le, kimondva a következőt: Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Istensége szerint öröktől fogva született és az Atyával mindenben egyenlő. Embersége szerint Máriától, a Szűztől és Istennek anyjától, időben született, velünk emberekkel mindenben egyenlő, kivéve a bűnt. Emberré létele után személyének egysége két természetből áll, amelyek összeelegyíthetetlen és változhatatlan, de egyben oszthatatlan és szétválaszthatatlan módon egyesülnek egymással. Ennél pontosabb megfogalmazást azóta sem tudtak adni az Úr Jézus személyét illetőleg.

8. Az egyház belső élete a IV. században

A keresztyénség államvallássá létele után megindult a pogányság egyre nagyobb tömegű beözönlése az egyházba; nem annyira hitből, inkább a várható előnyökért. Ennek a következménye azután az erkölcsi élet hanyatlása és a látszatkegyesség ruhájába öltöztetett farizeizmus lett. A munkaerkölcs megromlott, az emberek többsége most is a szórakozásban lelte örömét. Az előkelők egy része az élvezetek hajhászásában és a vagyongyűjtésben élte ki magát. A rabszolgaság intézménye továbbra is fennmaradt. Az egyházfegyelem, az úrvacsorától való eltiltás alig ért el eredményt. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy ebben a korban is voltak tiszta erkölcsű, mélyen hívő emberek, akik a szeretet jótéteményét gyakorolták. Gondozták és táplálták az ínségeseket, ápolták a betegeket, látogatták a foglyokat. Nagy Basilius kórházat építtetett a betegeknek, Crysostomus sokszor 7000 szegényt részesített ellátásban. Mások viszont kivonultak a pusztába (remeteség), hogy a világ szennyétől megóvják testüket-lelküket. Ez a magatartás lett később a szerzetesség alapjává. De erről majd a következő témánkban szólunk.

Julianus apostata. Theodosius

A keresztyénségnek még egy utolsó nagy támadást kellett elszenvednie a pogányság részéről. Constantius utóda, Julianus (361-363) megpróbálta visszaállítani a pogány vallást. Megszüntette a papság kiváltságait, a fő hivatalokból kizárta a keresztyéneket. A lerombolt pogány templomokat az egyház költségén építtette újjá. Irodalmi téren is küzdött a keresztyén szellem ellen. Kísérlete azonban kudarcot vallott. Végül 363-ban, a perzsák ellen vívott harcban esett el. A hagyomány szerint, haldokolva így kiáltott fel: "Végül te győztél, galileai". Julianus utódai ismét keresztyénbarát politikát folytattak, majd Nagy Theodosius (379-95) és Gratianus a keresztyénséget államvallássá nyilvánította, a pogányságot és az eretnekséget államellenes cselekedetnek minősítette és keményen üldözte. Egy késői utóda, Justinianus a pogányság utolsó fellegvárát, az athéni iskolát leromboltatta. Ezzel a pogányság napja végleg leáldozott.

A keresztyén vallás a birodalom határain kívül is ismertté vált. Perzsiában, Örményországban és Abessziniában külön egyházuk volt. Európában a nyugati gótok már a III. században megismerkedtek a keresztyénséggel. A gót misszió lelke Ulfilas (+383) volt, aki a Bibliát is lefordította nyelvükre. A nyugati gótok akkor a mai Erdélyben éltek, és külön nemzeti jellegű egyházuk ariánus hitvallás szerint rendezkedett be.

Befejezés

Az üldözött egyház az államvallássá létellel uralkodó egyházzá vált, és ez nem vált javára. A sok kedvezményért megalkuvással fizetett. A zsinatokon sokszor a császárok szava döntött, akiket inkább a politika, mintsem a Szentírás igazságainak érvényesítése vezetett. Keleten aztán a császár lett az egyház feje, s a pátriárka csak olyan másodlagos szerepet töltött be. Nyugaton másként alakult az egyház helyzete. A birodalom bukása után a római pátriárka vette át a császár szerepét. A beözönlő barbár népekkel szemben bátran védelmezte híveit, így méltán kapta a pápa = atya nevet. A misszió révén azután sorra keresztyén hitre térítette ezeket a népeket. A későbbi századokban azonban a szolgálatot az uralkodni vágyás váltotta fel, ami sok keserves harcnak és visszaélésnek lett a kiváltója.

Néhány kérdés az elhangzottakkal kapcsolatban:

1. Mikor volt az utolsó véres keresztyén üldözés?
2. Ki adta ki az első türelmi rendeletet és hol?
3. Milyen különös látomása volt Constantinusnak?
4. Mi volt a milánói rendelet?
5. Mi volt Constantinus egyházpolitikája?
6. Hány pátriárkája volt az egyháznak a IV században?
7. Mi volt az "i"-betű, amiért késhegyig menő harc folyt Arius és Athanasius között az egyházban?
8. Melyik volt az első ökumenikus zsinat?
9. Mi volt a konstantinápolyi zsinat legfontosabb döntése?
10. Miért kellett összehívni az efezusi és kalcedoni zsinatot?
11. Hol jutott nyugvópontra az Úr Jézus Krisztus személye körüli vita?
12. Az államvallásá lételnek mi lett a következménye?
13. Ki volt Julianus apostata?
14. Ki tette államvallássá a keresztyén egyházat?