3. 7 Egyházszakadás

Ha vizsgáljuk a középkori egyház történetét, azt kell megállapítanunk, hogy alapjában véve története csak a nyugati egyháznak van, a keletinek alig. Mégis csonka lenne az egyházi kép, ha mellőznők a keleti egyházat. Mielőtt azonban belemennénk történelmünk vázlatos ismertetésébe, röviden vonjunk párhuzamot a két egyház között.

A középkor egyházai – külsőleg – még egységeseknek látszanak, de a felszín alatt már meghúzódnak a „lappangó ellentétek törésvonalai”. A keleti egyházban a cezaropapizmus válik uralkodóvá, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a főbb egyházi ügyekben a császáré volt a döntő szó. Nyugaton ugyanakkor – főleg a Római Birodalom bukása után – a pápai hierarchia lép előtérbe. Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy keleten az államegyház, nyugaton az egyházállam képe domborodik ki. A keleti egyház belső élete fokozatosan szürkül, istentisztelete üres szertartásokba merevedik. Görcsösen ragaszkodik dogmáihoz. Ezért is hívjuk a keleti egyházat ortodoxnak. A nyugati ugyanakkor – a jelentős germán törzsek keresztyén hitre térítése által – erőteljes, dinamikussá válik. Tanbeli fejlődése pedig – a hellén műveltség megismerése folytán – lendületbe jön, de jócskán el is ferdül. Ennyit elöljáróban.

A tárgyra térve – a könnyebb áttekintés végett – osszuk négy részre a középkori egyház történetét.

I. A keleti egyház hanyatlása
II. A nyugati, germán egyház kialakulása (500-1073)
III. A két egyház szétválasztása (1054)
IV. A pápai hatalom fénykora és gyors hanyatlása (1073-1517)

A négy fő témán túl szólnunk kell még – nagyon vázlatosan – a keresztes hadjáratokról és a középkor vallási életéről.

I. A keleti egyház hanyatlása

A bizánci birodalom a kiváló katona és a nagyszerű szervező I. Justinianus (527-565) trónraléptével újjáéled. A vandáloktól visszafoglalják Észak-Afrikát. Itáliában megtöri a keleti gótok uralmát s ezzel az egykori hatalmas birodalom urává lesz. Vallási téren lerontja pogányság utolsó fellegvárát, az athéni filozófiai iskolát. Ő lesz az egyház fejévé is, mint annak főpapja. Megkísérli a monofizita eszméket valló szír és kopt felekezeteket az ortodox egyházzal egyesíteni. Ez a kísérlete azonban csődöt mondott.

Gyenge kezű utódai alatt minden vívmánya – a szláv, avar, perzsa és arab előnyomulás következtében – megsemmisül. A provinciák egész sora az ellenség kezébe kerül, s az elhódított tartományokban lehanyatlik a keresztyén vallás is. Legtovább még a nesztoriánusok és a szír monofiziták tartották magukat.

Heraklius alatt még egyszer felragyog a bizánci császárság napja, de a szír és kopt egyházakkal való tanbeli egységet neki sem sikerült helyreállítani.

Sok vitának és keserű harcnak lett a forrásává a képek vallásos tisztelete is. A szerzetesek bujtogatására, valóságos forradalom tört ki, amikor III. Leó császár rendeletben tiltotta meg a képimádatot. A babonás nép még a festéket is lekaparta a képekről és borba keverve itta. A nép két pártra szakadt: képimádókra és képrombolókra. Végül a 7. ökumenikus zsinat (Nicea 787) megengedte a képek tiszteletét. Az indoklás – amit Kelet egyetlen jelentős teológusa Damaszkuszi János fejtett ki – így szólt: „A tisztelet, amit a képnek adunk, felmegy a valóságos Istenhez, sőt a kép Krisztus megtestesülésének is jele”.

Ezek az örökös és szűnni nem akaró viták végül is erkölcsi zülléshez vezettek. A püspökök kapzsisága, a szimonia gyors elterjedése, az egyházi javak elherdálása szinte a nullapontra süllyesztette az egyház tekintélyét. Az alsó papság is inkább az anyagiakkal törődött, mintsem a lelkiekkel. Elfogadott gyakorlattá vált a pénzkölcsönzés, az uzsora, a kocsmabérlet és pálinkamérés. Az egyházi főhatalom a császár kezében összpontosult, a pátriárka csak asszisztált a császár mellett. Az egyik zsinat kimondta, hogy a császár akarata ellen semmi sem történhet az egyházban. A teológiai tudományt alig művelte valaki, jórészt az atyák által felhalmozott „kincsből” éltek. Az istentisztelet merő formasággá szürkült. A misztikus szertartás, a díszes papi öltözet volt a döntő, az Ige mellékessé vált. A valódi kegyesség a kolostorokba húzódik vissza. A négy ősi patriarchatus közül az iszlám előrenyomulásával csak a konstantinápolyi maradt meg. A város 1453-as eleste után ez is megszűnik. Ettől kezdve a keleti egyház saját egyházfővel rendelkező ún. autokephal egyházakká bomlik szét. Ezek közül legjelentősebb az orosz pravoszláv (=igaz hitű) egyház, élén a moszkvai pátriárkával. A vezető szerep azonban itt is a cár kezébe került. Az egyházi ügyeket a szent szinódus (=zsinat) intézi, de határozatai csak a cár aláírásával érvényesek.

Az ortodox vagy görög keleti egyház nem ismeri el a pápa főségét, elveti a nyugati zsinatok határozatait és dogmáit. Hozzájárul a papok nősüléséhez (a felszentelés előtt), az úrvacsorát két szín alatt osztja és megengedi az anyanyelv használatát az istentiszteleten. Több egyesítési kísérlet után a XVII. században egy csoportjuk kivált az ortodox egyházból és unitus, vagy görög katolikus néven új egyházba szerveződött. Ők elismerik a pápa főségét, a római katolikus dogmák egy részét, de szertartásaikat továbbra is ortodox rítus szerint végzik. Hazánkban az 1912-ben alakult hajdúdorogi püspökség ismert, az ortodoxok létszáma jelentéktelen.

II. A nyugati, germán egyház kialakulása (500-1073)

A germán törzsek, akiknek csapásai alatt a Római Birodalom széthullott, egészében nem voltak pogányok. A vizigótok keresztyén hitre térése révén a germánság zöme megismerkedett az ariánus színezetű keresztyén vallással. A helyzet csak Chlodvig frank király Róma hitére térésével változott meg. Az arianizmus lassan háttérbe szorult, majd végképp megszűnt. A frank egyház azonban közel sem volt a pápa fősége alatt. Megőrizte nemzeti jellegét, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egyház feje a király. Ő nevezte ki a püspököket, ő hívta össze a zsinatot és rendelkezett az egyházi vagyon fölött. Ebben az új felállásban a pápának csak összekötő szerep jutott az egyes államok között. Minden igyekezetével azonban azon volt, hogy egységes keresztyén kultúrát hozzon létre. Ez többé-kevésbé sikerült is, de az egyházak továbbra is megőrizték nemzeti jellegüket a vallás is csak keresztyén mázzal bevont tömegvallás volt. Az egyház sem Krisztus élő teste már, hanem a papság vezette nevelő üdvintézmény.

Külön színt képviselt az egyházban az ír-skót keresztyénség, amelyben élt még az őskeresztyén kegyességi szellem. Az egyházi élet központja nem a templom, hanem a kolostor volt. A szerzetesek szigorú aszkétikus életet éltek és ebben a szellemben nevelték a népet is. A belső tűz állandóan hajtotta őket és külmisszióra ösztökélte (Patrick, Columba). Rómával azonban nem tartottak kapcsolatot. Nagy Gergely (590-604) pápa egyik fontos feladatának az ír-skót szerzeti rendszer megtörését tartotta. Az angolszászok Róma hitére térítésével ez sikerült is. Majd a 664-es Withby zsinaton egészen háttérbe szorították az ír-skót szerzetesi egyházat. Gergely azonban nem elégedett meg az egyház feletti hatalommal. Kiváló szervező képességével elérte, hogy Róma és környéke a pápaság birtokába jutott. Tulajdonképpen ezzel kezdődik az „egyházi állam”, amelynek igazolására a Donatio Constantini-koholmány szolgált. (Állítólag Nagy Konstantin hálából, mert Szilveszter pápa a poklosságából meggyógyította, a pápának ajándékozta a császári palotát, a hozzátartozó birtokkal együtt. Walla Lőrinc a XVI. században kimutatta hamisítvány voltát.)

A VIII. sz. végére a két angolszász misszionárius: Willibrord és Bonifácius buzgólkodása révén befejeződik a germán népek keresztyén hitre térítése is. Lassan kialakulnak az egyes germán országok, a vezető szerep – mintegy másfél századon keresztül – a frankok kezébe kerül. A Karoling dinasztia trónraléptével, elkezdődik a belsőleg züllött frank egyház újjászervezése.

Ez az alapvető átalakulás a középkor legnagyobb keresztyén uralkodójának, Nagy Károlynak (768-814) a nevéhez fűződik. Hatalma majdnem az egész Nyugat-Római Birodalom területére kiterjed. Egyházi téren is övé volt a döntő szó, a pápa csupán udvari káplán volt. Zsinatot hív össze, püspököket nevez ki. Kötelezővé teszi az anyanyelven való prédikálást, a híveknek a templomba járást. A Bibliát is lefordíttatja ófelnémet nyelvre.

Nagy Károly halála után gyors visszaesés következik. A pápák igyekeztek újra kezükbe venni a kormányrudat. Egyházjogilag is igyekeztek igazolni, hogy a vezetés kizárólag őket illeti. A sok hamisítvány közül az ál-izidori a leghírhedtebb. Kimondja, hogy az egyházi hatalom független az államtól. Zsinatot csak a pápa hívhat össze, püspököket csak ő nevezhet ki. Erre hivatkozva a pápák erélyesen felléptek a világi hatalommal szemben.

A Karoling birodalom hanyatlása magával rántotta a pápaságot is. Az egyház vezetői a legvisszataszítóbb pornokráciában (=paráznaság) éltek. Ez az antikrisztusi állapot a IX. sz. közepétől a X. századig tartott. 81 év alatt 24 pápa váltotta egymást a pápai székben. Itáliában a patríciusi családok ragadták kezükbe a hatalmat. Az egyházi birtokot kisajátították, az egyházi hivatalokat kiárusították. Tetszésük szerint választották, vagy tették le tisztségükből a pápákat. Ez az áldatlan állapot akkor szűnt meg, amikor III. Henrik német király került az újonnan szerveződő birodalom trónjára. A három, egymással vetélkedő pápát megfosztja tisztségétől és II. Kelement ülteti a pápai székbe. Formailag így helyreállt a rend.

Hogy az egyházi élet mégsem üresedett megy egészen, ez jórészt a Benedek-rendet megújító Ordo apátnak köszönhető. Előbb a „házon belül” teremt rendet, majd a szerzetet kiveszi a püspökség hatásköréből, és a pápának rendeli alá. Az egyházi birtokokat pedig a kapzsi földesuraktól szerzi vissza. Az uralkodni akaró egyházzal szemben ők képviselik a szolgáló egyházat. A Benedek-rend mellett az újonnan alakuló ún. kolduló rendek is nagy munkát végeznek az egyházi élet felvirágoztatásáért. Elismerésre méltó az iskolázásért, a nép műveléséért, a tudományért és a művészetért (építészet) végzett szolgálataik. Erről az előző témakörben részletesen szóltunk.

III. A két egyház szétválasztása

Az 1054-es egyházszakadás nemcsak az egyház egységét bontotta meg, de magát a keresztyénséget is több egymást lenéző, kölcsönösen gyűlölő táborra osztotta. Ez az antikrisztusi lelkület – sajnos – egyidős magával az emberiséggel (1Móz 3), beférkőzik a tanítványok soraiba (Mt 18,8), rombolja az ősgyülekezetek egységét (1Kor 3). Ez ellen a gonosz lélek ellen nem győznek harcolni Isten emberei: a próféták, az apostolok, az egyházi atyák. Az Úr Jézus jól ismerte ezt a veszedelmes szétszórót, a Diaboloszt. Amikor leleplezi, egyúttal figyelmeztet is: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (Mt 7,15).

A keresztyénség diadalmas előrenyomulásával és a pogányság háttérbe szorulásával egyre dühödtebben támad a Gonosz. Most már nemcsak kívülről, hanem belülről is. Gondoljunk csak Marcion, Mani vagy Montanus eretnekségére: milyen sok gyenge hitű keresztyént vitt a tévelygés útjára. Ám az igazi veszedelem akkor zúdult az egyházra, amikor az üldözések megszűnte után államvallássá lett. A kezdeti viták még akörül forogtak, hogy visszavehetők-e az egyházban a hittagadók (Novatianus, Donatus). Később azonban, amikor igyekeztek pontosan körülhatárolt hitvallásokban összegezni az Úr Jézus Krisztusról és a Szentlélekről vallott nézeteiket, igen éles és századokra elnyúló ellentétek bontották meg a keresztyénség sorait. Erről a kérdésről „Az egyház IV. században” c. témakörben részletesen szóltunk. Itt csupán a monofizitákról kell említést tennünk. A IV. Chalcedoni ökumenikus zsinat (451) ezt az irányzatot elítélte és pontosan körülhatárolt hitvallásban rögzítette az Úr Jézus istenségéről és emberségéről vallott hitét. A szélsőséges alexandriai irányzat azonban szigorúan ragaszkodott Eutiches konstantinápolyi rendfőnök monofizita nézetéhez (ti. hogy Krisztusnak csak egy természete volt és teste sem volt emberi test), és chalcedoni hitvallást elvetette. A bizánci császárok egységre való törekvése is kudarcot vallott. Akacius konstantinápolyi pátriárka úgy próbálta a monofizitákat megnyerni, hogy hajlott a monofizita nézetekre és a chalcedoni hitvallást nem fogadta el. Ez az áldatlan küzdelem vezetett az első szakadásra Kelet és Nyugat között 484-ben. III. Félix pápa Akaciust kiátkozta. Hogy a két egyház közti ellentét mégsem vált véglegessé és végzetessé, ez az 553-ban összehívott V. ökumenikus zsinatnak köszönhető, amelyik újra megerősítette a chalcedoni hitvallást. A monofiziták azonban továbbra is kitartottak álláspontjuk mellett, kiváltak az egyházból és külön egyházat alapítottak (Egyiptom és Arménia).

Ez a sok huzavona rendkívül meggyengítette a keleti egyház ellenálló képességét. Részben ez is egyik oka annak, hogy az előretörő iszlám oly hamar úrrá tudott lenni az addig igen jelentős keleti keresztyénség fölött. Milyen fájdalmas, elgondolkoztató és ugyanakkor bűnbánatra késztető, hogy az a keresztyén föld omlik össze, amelyik bölcsője volt az Úrnak, ahol szent keresztje állt, ahonnan kisugárzott a misszió Európa felé, amelyik a legnagyobb egyházatyákat adta! Vajon nem Isten méltó ítélete ez a mindenkori keresztyénség fölött, amelyik semmibe veszi az Úr parancsát, és csak gyűlölködni tud?!

A Kelet és Nyugat között bekövetkezett első szakadás csupán 35 évig tartott, utána – úgy ahogy – helyreállt az egység és 350 évig fenn is maradt; a feszült viszony azonban érezhető volt. Ezt a feszültséget nemcsak a görög és római szelleme és nyelve mássága, nem is némely tanbeli nézetkülönbség (böjt, papi nőtlenség, Filioque tan) fokozta, hanem a Kelet és Nyugat között már kezdettől meglévő hatalmi vetélkedés! A fő kérdés az volt, kié a vezető szerep: Romáé vagy Konstantinápolyé? A Nyugat-Római Birodalom bukása után jelentősen megnőtt Róma szerepe, különösen azután, hogy püspökei bátran szembeszálltak a várost sarcolni akaró barbárokkal (Attila). (Ekkor kapta Róma püspöke a hálás néptől a pápa (=apa) nevezetet.) Növelte Róma tekintélyét a germánok megtérítése is. De a pápák ezzel nem elégedtek meg, minden eszközzel igyekezetek hatáskörükbe vonni a szláv népeket is. Ez pedig új versengés forrásává lett. A vita akkor élesedett ki, amikor a morvák vallási hovatartozásának kérdése került előtérbe. Ennek a népcsoportnak a megtérítése ui. a két jeles görög misszionárius, Cyril és Method nevéhez fűződik. Ők vezették be az ortodox szertartás, teremtették meg a cyril írásmódot és ezzel az egységes szláv nyelvet. Róma azonban mindenáron rá akarta tenni kezét a morvákra és bolgárokra. Végül nagy nehezen megszületett a kompromisszum a két fél között, amely a nyugati szlávokat Rómának engedte át, a déli és keleti szlávok továbbra is Bizánc „fennhatósága” alatt maradtak. A két egyház között azonban annyira elmérgesedett a helyzet, hogy 867-ben megtörtént az egyházszakadás. Az ellentétek kiegyenlítésére törekvő kísérletek nem vezettek eredményre. Végül 1054-ben bekövetkezett a végleges szakítás. IX. Leo pápa és Cerulárius konstantinápolyi patriarcha kiátkozták egymást. Ettől kezdve mindkét egyház a maga útját járta.

IV. A pápai hatalom fénykora és gyors hanyatlása (1073-1517)

A frank birodalom a német császárság váltotta fel. Első jelentős uralkodója Nagy Ottó hatalma megerősítése érdekében új püspökségeket alapított. Ezeknek az élére saját embereit ültette. Hűbéres voltuk jeléül pásztorbottal és gyűrűvel iktatta be tisztségükbe. Ottó ezzel elérte célját, de – akaratlanul is – a későbbi harcok keserű magvait vetette el. Utóda, III. Henrik (1038-56), megunva az egyházban uralkodó zűrzavart, a sutri zsinaton az egymással vetélkedő pápákat letette és a saját jelöltjét ültette a pápai székbe. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy nyugaton is egyfajta cezaropapizmus kezdett kialakulni. Ez ellen azonban, a hatalmukat féltő pápák előbb csendesen, majd egyre erőteljesebben tiltakozni kezdtek. Végül harcot indítottak, amelynek másfélszázados küzdelem lett a következménye. Ez volt az invesztitúra harc (1056-1122). Hogy mi az invesztitúra? Nos, a püspököknek pásztorbottal, gyűrűvel és pálcával való ünnepélyes beiktatása tisztségükbe.

A középkor legnagyobb pápája, VII. Gergely (1073-85), ezt a jogot magának követelte. Mielőtt a harcok részleteit ismertetnők, szóljunk néhány szót Gergelyről. Itáliában (Toscana) született. Németországban tanult, majd fiatalon belépett a reformszellemtől áthatott Cluny-i kolostorba. Innen hamarosan Rómába került, ahol a pápák tanácsosaként erőteljes harcot kezdett a pápaság egyeduralmáért. Bátor fellépésével elérte, hogy II. Miklós pápává választásakor a császárt és a római nemességet kizárták a szavazásból. A választás jogát bíborosokra (kardinális) ruházták. Amikor pedig ő került a pápai székbe, „Dictatis papae” körlevélben megtiltotta, hogy világi személy egyházi tisztségviselőket nevezzen ki. Gergely eszményképe a tökéletes egyházállam volt, amelybe minden keresztyén államnak bele kell tartoznia. Ennek feje egyedül a pápa lehet, mint Krisztus helytartója!

IV. Henrik (1056-1106) német császár azonban ragaszkodott elődei jogához és továbbra is a maga megbízható embereit ültette a püspöki székbe. Gergely kiátkozással fenyegette meg Henriket, mire az, az 1076-os Worms-i zsinaton, a pápát hamis szerzetesnek nevezte, és lemondásra szólította fel. Erre Gergely Henriket kiátkozta, és trónjától megfosztotta. Ilyen a történelemben még nem fordult elő. A német hűbéres fejedelmek, akik Henriket nem szerették, nyíltan a pápa mellé álltak és kijelentették, hogy ha egy éven belül nem kap feloldozást, mást választanak helyette. A császár megijedt és színleg megalázta magát. Bűnbánata jeléül szákruhába öltözve három napig mezítláb állt a canossai vár udvarán, ahol akkor a pápa tartózkodott. Ezzel a pápa erkölcsi kényszer alá került és kénytelen volt feloldozni Henriket. A megtorlás nem sokáig késett. Henrik haddal támadt Rómára és a pápát menekülésre kényszerítette. Gergely Salernoban száműzetésben halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot, ezért halok meg száműzetésben.” Kérdés, hogy milyen igazságot?

Gergely halála után a harc még szenvedélyesebben tombolt. Végül a Worms-i Konkordátum tett pontot ennek a szomorú harcnak a végére. A császár lemondott a pásztorbot és a gyűrű adásáról. Ez tehát a pápa győzelmét jelentette.

Az invesztitúra gyakorlata hazánkban is megvolt. Kitűnik ez abból a nyilatkozatból, amelyet Kálmán király követei tettek II. Orbán pápa előtt: „Kijelentjük, hogy szívesen alávetjük magunkat az isteni törvényeknek és azok értelmében engedelmeskedni fogunk neked. A püspökök invesztitúrájáról, melyet elődeink gyakoroltak, lemondunk és ettől a jövőben is tartózkodni fogunk.”

IV. Henrik utódai közül az igen tehetséges Barbarossa Frigyes kísérletet tett a régi Római Birodalom hatalmának helyreállítására. A pápasággal vívott küzdelmében azonban a pápák kezébe került, végül III. Ince (1198-1216) személyében feljutott a csúcsra. A fejedelmeket hűbéres alattvalóinak tekintette, akiket tetszés szerint taszíthat le trónjukról. Földnélküli János angol királyt megalázta és hűbéresévé tette. Hasonló sikereket ért el a többi országban is, sőt a IV. keresztes hadjárat révén Bizánc is kezébe került. Így a keleti egyházra is kiterjesztette hatalmát. A legfényesebb sikere a IV. Lateráni zsinat (1215) volt, amelyre mintegy kétezren gyűltek össze. A zsinatot ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Az Úr Péternek nemcsak az egyházat, hanem az egész világot is kormányzása alá adta.” Fennen hirdette, hogy a pápa kisebb ugyan az Istennél (!) de nagyobb, mint egy földi halandó. Az egész tanácskozás tulajdonképpen abból állt, hogy a pápa minden döntésére igent mondtak. Megerősítette a pápa egyeduraságát az egyházban. Az eretnekek ellen felállított inkvizíciót a dominikánus szerzetesekre bízta. Kimondta a transsubstantiatio dogmát – vagyis, hogy a kenyér és a bor a papi megáldás folytán átváltozik Krisztus valóságos testévé és vérévé. A benne részesülő számára önmagától biztosítja az üdvössége. A sákramenumok közé felvette a bérmálást, gyónást, papszentelést, a házasságot és az utolsó kenetet. A sok új egyházi hivatal (kúria) fenntartására új és új adókat vetett ki. Még a gyónásért is fizetni kellett.

Ince halála után, tovább folyt a harc Itália birtokáért, melynek következtében a Német-Római Császárság árnyékhatalommá süllyedt. A XIII. században a pápa az egyház teljes jogú urává lesz. Nemcsak a kormányrúd kerül a kezébe, de övé a legfőbb bírói hatalom is, ahová a világ bíróság ítéletei ellen fellebbezni lehet. Széltében hosszában terjesztik a „két kard elméletet”, amely szerint az Úr nemcsak a lelki, hanem a testi kardot Péternek, tehát a pápának adta, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki köteles engedelmeskedni neki.

Várható volt, hogy ennek a hatalmi túltengésnek előbb-utóbb meglesz a reakciója. Valóban így történt. Ince utóda, VIII. Bonifác (1294-1303) elszámította magát, amikor az 1302-ben kiadott „Unam Sanctam” bullájában kinyilvánítja a pápaság világhatalmi igényeit. Nem veszi észre, hogy az összeomlott Német-Római Császárság helyében új, öntudatos hatalmak bontogatják szárnyikat. Köztük legjelentősebb a francia királyság. Az erőskezű IV. (Szép) Fülöp szembeszállt a túlzott pápai igényekkel, sőt még az egyházat is megadóztatta. Bonifác ezért Fülöpöt kiátkozta. A király nem késett a visszacsapással – a pápát elfogatta. A nép ugyan kiszabadította a fogságból, de a pápa a kiállott izgalmakba belehalt. A pápai hatalom fényes napja ezzel leáldozott. A francia származású V. Kelemen Avignonba tette át székhelyét és ez az állapot 70 évig így is maradt (1303-1377). Ezt nevezi a történelem a „pápák babiloni fogságának”. Az egyházi hegemónia helyreállítására tett kísérlet meddő marad. Róma ugyan ellenpápát választ és ez tovább bonyolítja az amúgy is zűrzavaros helyzetet. A két (sokszor 3) egymással vetélkedő pápa kiátkozza egymást. Ez a hatalmi huzavona végül is az egyház tekintélyének hanyatlásához és az egyházi élet teljes romlásához vezetett.

A.) Keresztes háborúk (1096-1270)

A középkori egyház palettáját sötét foltként ékteleníti a Szentföldért indított keresztes háborúk sora. Ugyanis a kezdeti vallásos buzgóságot csakhamar a hódítás és a hatalomvágy váltja föl és ez nem vet jó fényt a keresztyénségre. Mielőtt a részletekbe belemennénk, tisztázzuk a hadviselés kérdését a Szentírás alapján. Az Úr Jézus a fegyverfogást szigorúan megtiltotta (Mt 26,52). Pál apostol is azt tanítja, hogy a mi „hadakozásunk fegyverei nem testiek” (2Kor 10,4; Ef 6,11). Az egyházatyák is ebben az értelemben utasították el a hadviselést. Az államvallássá létel után azonban alaposan megváltozik álláspontjuk. Augustinus már igazságosnak tartja a pogányok ellen viselt háborút. Nagy Gergely pápa pedig a hit fegyverrel való terjesztését is helyeselte. Nagy Károly császár ezt szó szerint meg is valósította, amikor a szászokat fegyverrel kényszeríttette a keresztyén vallás felvételére. Bár a XI. században Treuge Dei néven (isteni béke) megindult mozgalom tiltakozott a háborúskodás ellen, a hadsereg mégis templomi zászlók alatt vonult hadba. Így a „szent háború” gondolata keresztyén eszmévé emelkedett, különöse azután, hogy a Szentföld az arabok birtokába került. Az arabok nem bántották a zarándokokat. Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor az arab főséget a szeldzsuk törökök uralma váltotta fel. Fanatizmusuknak nagyon sok zarándok esett áldozatul. Támadásuk Bizáncot is fenyegette. Ebben a szorult helyzetben Kelet Nyugat segítségét kérte. A kedvező válasz nem is késett sokáig, hiszen anyugati egyházban kezdettől fogva megvolt a szánék az iszlámmal való leszámolásra. II. Orbán pápa elérkezettnek látta az időt a hadjárat megindítására. Az 1095-i Clermont-i zsinaton búcsút (bűnbocsánat) hirdet mindenkinek, aki hajlandó részt venni a „szent háború”-ban. Amiensi Péter gyújtó beszédére azután ezrek veszik fel a kereszt jelét.

Az első keresztesek zömét francia lovagok alkotják, vezérük Bouillon Gotfrid francia lovag. Az első keresztes hadjárat 1096-ban Jeruzsálemet és környékét felszabadítja az arab uralom alól és megalapítja a Jeruzsálemi királyságot. Az első hadjáratot még hét követte. Közülük kettőről kell különösen megemlékeznünk, amelyik távolról sem szolgálta Isten ügyét. Az egyik a 4. hadjárat, amelyik – Velence biztatására – elfoglalta és feldúlta Bizáncot, majd Latin császárság néven újra szerveződött. Ezzel a keleti egyház is 60 évig Róma fősége alá került. Konstantinápoly feldúlása mélységes felháborodást váltott ki Nyugaton és sokan elálltak a további vállalkozástól. Végül III. Ince pápa sürgetésére serdülő gyermekekből szerveztek egy új sereget (ez volt az 5.), amelyik azonban útközben megsemmisült. A gyermekek jó része meghalt vagy fogságba került. Hazánk II. Endre vezetésével részt vett az egyik hadjáratban, de ez inkább csak amolyan portya volt.

Ha a keresztes hadjárat indítékát vizsgáljuk, azt kell látnunk, hogy a politikai szemponton volt a hangsúly és nem Isten ügyének a szolgálatán. Ezért magától értetődő, hogy a 200 évig tartó, sok vér- és pénzáldozatot követelő vállalkozás teljes kudarccal végződött. Pozitív eredménye is volt, de ez nem Szentföld birtoka, hanem a kereskedelem fellendülése, a polgárság meggazdagodása és öntudatra ébredése volt. Arab közvetítéssel közkinccsé lett a hellén műveltség és arab tudomány is. (Orvostudomány, matematika).

B.) A középkor vallásos élete

A középkori ember vallásos életét az ellentmondások jellemzik. Egyfelől a rajongó hit, másfelől a világias szellem. Egyfelől a szigorú aszketikus életvitel, másfelől a tobzódó élet és a szenvedélyes vagyongyűjtés.

Az aszketikus eszmény, a Cluny-i reform révén, nemcsak a kolostorokat tisztította meg, hanem igen jó hatással volt polgárságra és a nemességre is. Ennek eredményeként sorra alakultak a különféle vallásos egyesületek, lovagrendek. Fő feladatuknak a szegénygondozást, betegápolást és a zarándokok védelmét tekintették.

Az egyszerű nép vallásos élete a Jézus Krisztusban való élő hittől egyre inkább a Mária-kultusz, a szentek és ereklyék tisztelete felé tolódott el. Ha valahol híre kelt, hogy Mária megjelent valakinek, a csodaváró lelkek tömegesen tódultak oda. Ezt a csodahitet a papság ügyesen ki is használta. Körmeneteket, zarándokutakat, búcsújárást szervezett, ami a vallásos érzületet is fokozta, de jövedelmező is volt.

A rajongás és túlzott ereklye tisztelet ellen azonban már kezdettől fogva erős kritikai hangok is elhangzottak. A kincset gyűjtő és hatalmi túltengésben „szenvedő” főpapság ellen pedig gyakorta maguk a szerzetesrendek léptek föl. (Clairvauxi Bernát, obszerváns ferencesek).

Összegezve a középkori egyház éltét így jellemezhetnők: Egyfelől az uralkodás és meggazdagodás vágya, másfelől a szigorú aszkézis és diakónia. Az első a főpapságra, az utóbbi inkább a szerzetességre volt a jellemző. Persze kivételek itt is akadtak, hiszen voltak szent éltető pápák is, és jócskán magukat hizlaló és hatalmaskodó szerzetesrendek (dominikánusok).

Néhány kérdés az elhangzottakkal kapcsolatban:

1. Mi az alapvető különbség a két egyház között?
2. Ki a keleti egyház valódi feje? Mit jelent az autókefál szervezet?
3. A görögkatolikus vallás miben más és miben azonos a görögkeletivel?
4. Az ariánus egyházak mikor térnek Róma hitére?
5. Kezdetben milyen jellegű a nyugati keresztyénség?
6. Mi jellemezte az ír skót keresztyénséget?
7. Miért harcolt ellenük a pápaság?
8. Ki az egyetlen „nagy” nevet viselő római pápa? Milyen nagy mű kapcsolódik a nevéhez?
9. Ki az a két szerzetes, akinek a nevéhez füződik germán törzsek megtérítése?
10. Ki a középkor legnagyobb keresztyén uralkodója?
11. Mi volt az egyházszakadás fő oka?
12. A pápaság és a világi hatalom közti vitát mi váltotta ki?
13. Mi vezet a pápai hatalom hanyatlásához?
14. Mi volt a keresztes hadjáratok fő indítéka?
15. Hány keresztes hadjárat volt? Melyik a legszégyenletesebb?
16. Mi jellemzi a középkor vallásos életét?