Dr. Balla Péter

Kedves Testvérek! A hívást nagyon köszönöm, azért is, mert a kálvini egyház ismérvei között ugyan nem szerepel önálló tételként, de – azt hiszem – mindenki ismeri ezt a fogalmat: „egyetemes papság”. Egyrészt úgy vagyok itt, mint lelkipásztor, de mivel nem mindenki tudja, azért hadd áruljam el: úgy is, mint presbiter. Jelenleg nem gyülekezeti lelkészi szolgálatban szolgálok, hanem a tanítás a feladatom az egyházon belül. Mivel a Budapest Szabadság téri gyülekezet néhány évvel ezelőtt megválasztott presbiteréül, így „presbitertársként” is köszöntöm a Testvéreket.           

Egyben arra is szeretném biztatni az itt képviselt minden gyülekezetnek otthon a lelkipásztorát, hogy érezze magát presbiternek, hiszen a lelkipásztor a Presbitérium része, maga is presbiter, és megfordítva: az „egyetemes papság” révén a presbiterek és gyülekezeti tagok is kell, hogy valamilyen módon a maguk helyén bizonyságtevő, az Isten Igéjéről örömhírt továbbadó, „igehirdető szolgálatot” is végezzenek.

A kálvini ismérvek közül az „igehirdetésről” kétszer is lesz szó e konferencián. A második alkalommal majd – ahogyan a cím jelzi – arról lesz szó, ahogy ma, istentiszteleteinken „átéljük” az igehirdetést. Az az előadás a templomainkban, gyülekezeti alkalmainkon elhangzó igehirdetés jellemvonásairól, fajtáiról fog szólni, ezért annak első részeként én most az igehirdetésről úgy szeretnék szólni, amint az a Bibliában előttünk áll. Tehát egy kicsit módosítanám a címet: „Igehirdetés: közösség Istennel a Szentírásban”. Tehát a Szentírásra utalást szeretném még hozzátenni a címhez, és bibliai helyekkel a Testvéreket egy úton szeretném végigvezetni: hogyan szól a Szentírás az igehirdetésről.

 

I. Isten szól

 

            Az igehirdetésnek alapvetően két alanya van – és ezt mindnyájan érezzük is, amikor istentiszteletre megyünk. Természetesen az „emberi” alany áll előttünk az igehirdető, a lelkipásztor, vagy ahogyan mondtam: a bizonyságtevő testvér, a gyülekezeti tag személyében. Azonban minden istentiszteleten átéljük, és ezért megyünk oda, hogy Istennek hirdetett Igéje: az Isten Igéje maga; tehát nem az emberi eszközre nézünk csupán, hanem az emberi eszközön át Istentől akarjuk venni az Igét. Ez a kettősség nem véletlenszerű, ez is a Bibliából ered. A Szentírásban maga Isten is megszólal, és ezzel szeretném most kezdeni: Isten, mint az igehirdetés alanya. Való igaz, hogy a Szentírásban is vannak emberi eszközök, akik az igehirdetésben Isten Igéjét továbbadják és ezzel a mai igehirdetőknek az előképei, mintái lehetnek. Mivel azonban ritkábban hallunk erről, ezért ezzel kezdeném tehát, hogy Isten maga is Igéket szóló, megszólaló Úr, és Ő elsőrenden az igehirdetés alanya. Ő az, aki szól.

 

            A reformátorok, és a reformáció óta sokan (e század elején különösen is az újreformátori mozgalom alakjai) erre a két szóra tették a hangsúlyt: „Isten szól”. Barth Károly, aki ennek a századnak az elején újra a „reformátori megértéshez” akarta visszavezetni az egyházi igemagyarázók körét, így fogalmazott: „Deus dixit”, azaz: Isten megszólalt, Isten szól. Nagyon summás két szó ez, amire minden más felépül. Mert könnyen belátják a Testvérek, ha Isten nem szólalna meg, akkor Őt mi soha nem ismernénk meg igazán. Tehát ahhoz, hogy – ahogyan a cím mondja – közösségünk lehessen Istennel, először Neki kellett lépnie. Neki kellett megszólalnia. Most már tényleg így mondom: „Igét hirdetnie”.

            Lássunk néhány példát arra, hogy az Úr Isten megszólal. A Biblia is azzal kezdődik, hogy a Teremtéstörténet a bibliai elbeszélés szerint sokkal kevésbé kézzel való munkálkodásra utal, mint megszólalásra. Az Úr Isten szavával teremtett. Egyedül az emberpárnál, a férfi oldalbordájából a nő megalkotásánál lehet valami tényleges „tettet” találni. Addig a teremtés minden napján ismétlődő kifejezés szerint Isten a szavával teremtett: „…és monda Isten…” A megszólaló, magát kijelentő Istennek köszönhetjük a teremtést. Tehát a mi életünk és létünk nem valami zűrzavaros, nem igazán belátható kezdetekből, nem is valamilyen istenek harcából áll elő (ahogy más népek vallásában ez szerepel), hanem Istennek kijelentő, teremtő szavával kezdődik az élet és azután benne az emberi élet is.

            Isten elnevezi azt, amit teremt, azután megáldja. Akkor is, amikor az emberpárt teremti, azt olvassuk: „monda Isten, nem jó az embernek egyedül lenni.” Tehát még az emberpár megalkotásánál is, amikor Ő még csak „magához beszél”, akkor is a Szentírás így mutatja be a Teremtőt:  Ő megszólaló Isten. Az Ószövetség népének a nyelvén egyébként a „szó” és a „tett” egy érmének nagyon szorosan összefüggő két oldala. Nincs is rá külön szavuk. Ők ugyanazzal a szóval tudják leírni azt, hogy „szó, megszólalás” és hogy „tett, cselekvés”. A héber dábár szónak, ennek az egy szónak mind a kettő jelentése előfordul a Bibliában. A 33. Zsoltárban van egy szép vers, ahol együtt van ez a kettő:  „Az Úr Igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik” (Zsolt 33,4). Az Úr Igéje igaz, Ő szól, igazat mond, és mindent hűségesen cselekszik, tehát, amikor Ő megszólal, akkor valami létrejön. A szó és a tett összhangban van Istennél, az Ószövetség népe ezt nyelvileg is kifejezi.

            Szinte aranymondás-szerű, jól ismert Ige is szól erről az Ézsaiás 55,11-ben: „Ilyen lesz az én Igém is, amely a számból kijön, nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Itt is egy versen belül ez a kettős egy jelentés: „az én Igém”, a megszólalásom, nem egy üres, elhangzó szó, hanem eléri célját, „véghez viszi, amit akarok” – mondja az Úr. A teremtő, tetterős isteni Ige, szó az, amelynek létünket köszönhetjük és természetesen második lépcsőként a vele való kapcsolatunkat, hogy közösségünk lehet vele.

            Minden más vallástól radikálisan megkülönbözteti a miénket az, amit így szoktunk összefoglalni summásan, hogy: a miénk „kijelentésvallás”! Azt értjük ez alatt, hogy az összes többi vallásban az ember közeledik Isten felé, azt gondolván, hogy erőfeszítéssel, a maga útján majd csak elér Istenhez. Csak a mi hitünk tartalmazza ezt a bizonyságtételt, hogy nem jutunk el önerőből Istenhez. Azért lehetünk Vele közösségben, mert Ő kijelenti Magát, mert Isten megszólaló Isten. Az is nyilván mély értelmű, hogy a beszéd a kapcsolatteremtés egyik legfontosabb eszköze. Igaz, hogy ahol ennek valami okból, pl. valami testi okból valami korlátja van, ott át tudja venni a szerepét más. Tudjuk jól, hogy simogató mozdulattal is mennyire beszédesen lehet simogatni, de ha valaki nincs korlátozva mozgásában, beszédében, akkor az első számú kapcsolatteremtési eszközünk a beszéd. Az élő Isten is megszólal éppen azért, hogy az ember érthesse.

 

II. Az őstörténettől Mózesig

 

            Szólni szeretnék néhány olyan példáról, melyeknél nehéz leírni, hogy „hogyan” szólal meg Isten, de a Szentírás magától értetődően beszél arról, hogy azok, akikhez szólt, egyértelműen megértették. Az úgynevezett őstörténetekben – először megint a teremtéstörténetre utalok – Ádámot megszólítja az Úr: „Hol vagy?” (1Móz 3,9). Milyen nyelven szól az Úr Isten? Ezt nem tudjuk, nem is ez az érdekes. Az biztos, hogy Ádám értette. Kainhoz is szól, és figyelmezteti, hogy bár a bűn az ajtó előtt leselkedik, Kain még uralkodhat rajta, de ő ezt nem teszi meg, és akkor újból szól hozzá, és a büntetést közli vele (1Móz 4,7-12). Szól az Úr Isten Nóéhoz is. Az első mózesi könyv első 11 része egy ilyen magától értetődően megszólaló Istenről beszél. Azért nevezzük őstörténetnek az első 11 részt az első mózesi könyvben, mert ez még a régészeti leletekből és az írott forrásokból leírható történelem előtti időszak.

Azután a tényleg kutatható történelem az 1Mózes 12-ben indul el. Az Ábrahám-történetek is bővölködnek a „megszólaló Isten”-ről szóló példákban. Érdekes, hogy míg az őstörténetekben közvetlenül szólal meg az Úr Isten és hallja és érti az ember, az ősatyák többször már valamilyen látomásban vagy álomlátás közben értik meg, hogy az Úr Isten mit üzen. Ábrahám – az 1Mózes 15 szerint – is látomásban kapja és hallja ezt az elhívó és vele szövetséget kötő hangot, az Úrnak hangját. 1Móz 26,24 szerint Izsáknak „azon az éjszakán megjelent az Úr és ezt mondta…”; itt nem szerepel az álom, de talán erre utal az „éjszaka” kifejezés. Talán ismertebb az 1Mózes 28-ban Jákób látomása Bételnél, Isten házánál: az Úr Isten egy látomásban, egy álombeli látomásban szól neki. De minden ilyen megszólalásnál világos, hogy az ősatyák az üzenetet megértették. Az Úr Isten úgy szólt hozzájuk, hogy a saját életükre, a nép életére vonatkozó ígéreteket fel tudják fogni. Nem tudjuk, hogy pontosan hogyan „szól” Isten, legyen elég itt annyit mondanunk, hogy az őstörténetekben egy nyilvánvalóan felfogható és - Ádám, Kain, Nóé és a többiek által - világosan megértett módon. Az őstörténet után az ősatyákat is gyakran megszólította. Néha itt már megjelenik, hogy valamilyen látomásban szólalt meg Isten. Itt is nehéz megfejteni, hogy mit hallottak, milyen volt a tényleg hallott hang. Még egyszer hangsúlyozom: az az érdekes, hogy ők világosan tudták, hogy mit üzent nekik Isten.

            Isten igehirdetése bármilyen formában hangzott is el, elérkezett az emberhez. Az Úr Isten olyan eszközt választott a megszólításra, hogy az érthető legyen. A József-történetre utalok még végül a pátriárkák köréből. Itt is álom-megfejtés kapcsán mondja ezt magáról: „…nem én, hanem Isten választ ad majd a fáraónak…” Istennél van a megfejtés az 1Mózes 40,8 és a 41,16 szerint. Azaz József is utal erre, hogy ő biztos benne: majd az Úr Istentől meg fogja kapni az üzenetet. Meg is kapta azoknak az álmoknak a megfejtését. Az Úr Isten kijelentése akármilyen formában érkezett, érthető volt.

            A pátriárkák, az ősatyák kora után természetesen a legjelentősebb alak Mózes maga. Csak röviden hadd utaljak a Mózes 2. könyvéből az égő csipkebokor jelenetére: a 3. részben az Úr Isten ön-kijelentése így hangzik: „vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14). A csipkebokor jelensége - hogy ég, de meg nem emésztetik -, önmagában is csodás jelenség, úgyhogy ez még inkább óv attól, hogy megpróbáljam megmagyarázni, hogy ebben a csodálatos jelenségben milyen módon hallotta, de az világos, hogy személyesen hallotta a megszólítást: „Mózes, Mózes!” (2Móz 3,4). Személyes, megszólító hangot hallott és erre válaszul ajánlotta föl vonakodva, de végül is engedelmesen Izráel népe kivezetésére az ő életét és szolgálatát.

            A 2. Mózesi könyvből már csak a Tízparancsolatot emelem ki. Mi a bevezető szavakat nem szoktuk hangsúlyozni, pedig előbb ezt olvassuk: „És mondta Isten…” (2Móz 20,1), azután jön a Tízparancsolat. Mi megszoktuk a kőtáblára való utalást, de még a Tízparancsolat is valójában először Isten „igehirdetése” volt. Az így szóban közölt Igéket kellett azután kőtáblán megörökíteni. De Mózes korától kezdve viszonylag ritka Istennek ez az egy emberhez „közvetlen” megszólalása. Már a Mózes-történetben a nép maga is érzi alkalmatlanságát, és azt kéri, hogy inkább Mózes menjen fel a hegyre. Az Úr Isten is világosan megmondja, hogy hol a határ és meddig közeledhet a nép, de ott már elindul ez a fejlődés, hogy Isten nem közvetlenül szólít már majd meg mindenkit, hanem egy-egy választott eszközön át, és a többiek részére már csak az „emberi eszközökön” keresztül érkezik az igehirdetés.

 

III. A prófétai üzenet

           

            Mózessel kezdődik el, de valójában a próféták korára jellemző ez az imént említett jelenség. Próféták azok, akik az élő Istentől Igéket vesznek, és magukon átszűrve adják tovább. Így például az Ézsaiás könyvét nem lehet a Jeremiás könyvével összetéveszteni. A stílusuk, a hangjuk, még a szófordulataik is sajátosak. Csak Ézsaiás tudott egy ilyen mondatot megfogalmazni: „ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Ézs 7,9; a héberben szép szójáték). De lehetne ugyanígy a többi prófétától valami sajátos példát hozni. A prófétáknál azonban megjelenik az a kettősség, amire a bevezetőben utaltam. Az Úr Isten szól. Akik a próféták igéit megőrizték, azok azért őrizték meg, mert az Úr Isten üzenetét látták bennük. Azonban az is igaz, hogy emberi eszközön át szól az Úr. Az Úr Isten nem kapcsolja ki, nem teszi félre az emberi eszközt, hanem az igehirdetésnek ezt a nagyon törékeny edényét választja üzenetei továbbadására, hogy egy próféta a maga alkatán, szókincsén, irodalmi érzékén keresztül átszűri azt, amit az Úr Isten neki mondott és veretes prófétai Igék formájában adja tovább.

 

Minden próféta vagy a próféciája elején vagy a végén azzal az igénnyel lép fel, hogy Isten Igéjét adja tovább („Így szól az Úr…”; „…ezt mondta az Úr”), de ettől a korszaktól kezdve már az élő Isten nem közvetlenül szól, hanem az emberi eszközön átszűrve, emberi nyelven, emberi közvetítésen keresztül. Nem véletlen, hogy a prófétaság az újszövetségi apostolságnak előzménye, az apostoli prédikáció pedig annak a mai igehirdetésnek a példája, amiről a következő előadásban lesz majd bővebben szó.

            Ézsaiás könyvéből még egy példára hadd utaljak: a 6. részből az elhívás-történetre. Ézsaiás beszélget az Úr Istennel, de tisztátalannak érzi magát. Az Úr Isten őt megtisztítja és azután már Ézsaiáson át szól a többiekhez.

            Jeremiásnál az 1. részben, egy „elhívási” történetben látjuk, hogy a próféta átérzi a maga alkalmatlanságát, ettől kezdve ez a kettősség tehát végigvonul. Az emberi eszköz alkalmatlan, az élő Isten azonban fölhasználja, alkalmassá teszi, és így Isten szól, Ő az igehirdetés „alanya”. Az Ószövetség túlnyomó többségében „emberi” eszközökön keresztül szól. Mind a kettő fontos. Isten szól, de átszűrődik ez az Ő „megszólalása” az emberi eszközön és olyan stílust, olyan kifejezési megformálást vesz föl, amely arra a személyre jellemző. Én a próféták ihletettségét ezért nem úgy fogom fel, hogy Isten nekik „szó szerint” lediktálta, hogy mit kell mondaniuk, hanem úgy, hogy az Úr Isten szólt hozzájuk. Ők világosan megértették, hogy mi Isten üzenete, majd maguk a próféták szólaltak meg egyedi (ézsaiási, jeremiási, ezékieli – és így tovább –) nagyon sajátos hangon, és ez már nem egy diktált üzenet, hanem az ő életükön, alkatukon „átszűrődő” isteni Ige.

 

            Remélem, a Testvérek közül senki sem gondolja, hogy ez csökkenti az Ige értékét. Ha az Úr Istennek tetszett, hogy felhasználjon emberi eszközöket, akkor mi ne mondjuk, hogy ez már „kisebb értékű”. Hogyha az Úr Isten így megalázta magát, hogy emberi eszközöket használt fel, akkor nem tehetünk mást, mint hálásan tudomásul vesszük. Sőt, megfordítom: meg kell köszönni az Úrnak, hogy a legérthetőbb nyelven, az emberi eszközökön keresztül szól hozzánk. Ez nem fogyatékossága az Igének, hanem ez a kegyelem jele. Az Úr Isten az általa kegyelmesen kézbe vett, gyarló emberi eszközt alkalmassá formálja. Az Úr gondoskodik arról, hogy az Ő Igéje el is érje a célját - emberi eszközökön át.

 

 

IV. „…szólott nekünk Fia által”

 

Szólok itt először Jézus küldéséről, mert Jézus közénk eljövetelét is Isten megszólalásának látom. Itt most még nem Jézus szavaira gondolok – mindjárt szólók arról külön -, hanem arról a tényről, hogy az Úr az ember nyomorúságán úgy könyörült, hogy „testté lett”. Tehát a karácsonyi testet-öltés: az inkarnáció, azután a nagypénteki keresztre feszítés és a húsvéti feltámasztás a megszólaló Isten hangja. Azt üzente ezáltal az Úr, hogy nem hagyja az embert reménytelenül megromlott magányában, hanem „emberként” eljön hozzá. Nem egy tragikus halálba adja a Fiát, hanem megváltó halállal az ember helyett magára veszi a büntetést, és nem csak e földi életre ad reménységet, hanem az örökkévalóságra a feltámadás hite által. Jézus küldése Isten beszéde. Jézus ezért mondhatta ezeket: „én és az Atya egy vagyunk”, „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 10,30; 14,9). Az egész életét – a születéstől a feltámadásig – tekinthetjük Isten döntő szavának, megszólalásának, az előbb említett szóval: kijelentésnek.

Hol ismerhető fel leginkább Isten? Hol beszél legvilágosabban magáról? A Szentírás válasza ez: ebben a teljesen Isten és teljesen ember Jézus Krisztusban. Hol szólal meg Isten a legnyilvánvalóbban? Jézusban! Szép példa erre a Zsidókhoz írt levél eleje (1,1): szólott régen az atyákhoz a próféták által, az utolsó időkben szólott nekünk a Fia által. Jézus küldése, az egész Jézus által elvégzett váltságmű Isten legdöntőbb önkijelentése, megszólalása.

            Most már konkrétabban szeretnék szólni arról, hogy ez a „teljesen Isten” Jézus Krisztus „teljesen ember” is, és Isten nemcsak az üdvtörténeti eseményeken keresztül szól, hanem Jézus igehirdetésén keresztül is. Nyilvánvaló, hogy az igehirdetés alapjait az Újszövetség népének a jézusi igehirdetésben lehet és kell keresnie. Lássunk néhány példát Jézus igehirdetéséből!

 

A Márk evangéliuma 2. részében a bűnbocsánatot hirdető Jézussal találkozunk. Egy gyógyítás-történetről van szó, melyben elhangzik, hogy „megbocsáttattak a te vétkeid…” (Mk 2,5). Jézus először a bűnbocsátó Igét mondja ki, majd, hogy megtudják, hogy az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön, ezért meg is gyógyítja azt a bénát (2,9-11). Tehát a bűnbocsánat hirdetése a jézusi igehirdetés legfontosabb pontja, és ennek társaként, jelszerűen gyógyít Jézus.

            A Márk 1,15 a jézusi igehirdetés summája: „betelt az idő, és elközelített az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban”. Az evangélium elején áll ez a mondat, de nyugodtan tekinthetjük egy előre adott summának, összefoglalásnak. Minden további erről fog szólni. A jézusi igehirdetés egy mondatban ez: „térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa”. Erről az Isten országáról bővebben is szólt Jézus. Igehirdetésének a legismertebb része az Isten országáról szóló példázatok. A példázatok kettős igazságot hordozó isteni ajándékok. E kettősségnek mindkét része igaz, és nem lehet kioltani az egyiket a másikkal. Egyfelől a példázatokat azért mondja Jézus, mert azok közérthetőek. A példákat az életből vette (pl. valami nagyon jól ismert jelenséget), és segítette a megértést a hasonlattal. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy nem igazán direkt, közvetlen beszéd ez, van egy kis elrejtettség is benne. A példázat tehát kettős jellegű: segít a kép használatával, mert a szántóvetőt, a halász embert, a kovászt kelesztő asszonyt jól ismerték a korabeli emberek, mégis az Isten országa példázatait nem értette meg mindenki: „nektek adatott, hogy értsétek az Isten országának titkát” – mondja Jézus a tanítványoknak (Mt 13,11). Tehát van egy titok jellege is, amit csak a Szentlélek belső munkája nyomán ért meg a hallgatója. A jézusi igehirdetés egyfelől segít rajtunk, hogy érthető legyen, másfelől nem könnyíti meg a dolgunkat annyira, hogy a döntést is leveszi a vállunkról, mert annyira közérthető. Valamit nekünk is fáradoznunk kell, ha mást nem, azt a fohászt, azt a nyitottságot, hogy „segíts, hogy ezt érthessem Uram”. A tanítványok is kérték Jézust, hogy magyarázza meg nekik, és pl. a magvető példázatának megvan a magyarázata is a Szentírásban (Mt 13,18-23). De nem mindegyiknek van meg! Tehát: „nektek adatott, hogy megértsétek Isten országának titkait”, - kell ehhez a gyülekezetnek az evangélium befogadására nyitott, várakozó készenléte is.

 

            Az igehirdetés folyamatának végpontja a befogadó, az Isten Igéjét vágyva, sóvárogva váró, halló hallgató. Még a magvető példázatában is van három olyan eset, hogy nem éri el célját az elvetett mag, és csak a negyedik típusú föld az, amelyben gyümölcsöt terem. Az igehirdetés tőlünk a döntést, a magunk megnyitását, az Isten Igéjére való odahagyatkozást várja el. Ennek a terhét nem veszi le rólunk. Senkiből nem lesz úgy keresztyén, hogy nem kellett döntenie, hanem csak hallotta a nyilvánvaló jézusi szót és automatikusan keresztyén lett. Az igehirdetés befogadása az igehallgató része. Ennek a felelősségét, a döntés „terhét” nem veszi le rólunk Jézus.

 

Csak megemlítem, hogy vannak jézusi beszéd-gyűjtemények is, ilyen például a Hegyi Beszéd a Máté evangéliuma 5-7. részében; de van több is, ahol hosszabb összefüggésben is halljuk Jézust, amint Isten Igéjét hirdeti, és az életnek sok-sok területéről eligazító Igéket mond (pl. Máté 10., 13., 18. részei). A jézusi igehirdetés minden keresztyén igehirdetésnek az alapja és a mintája is.

 

            Hadd utaljak még egy sajátos jézusi beszéd-típusra, amikor a „végső időkről” szól. A Máté evangéliumában a „jaj mondások” után, a 24-25. részben (a Márk evangéliumában a 13. részben) egy összefüggő szakaszban áll az, amit a „végső idők” leleplezésének szoktunk nevezni – szakszóval: „(kis) apokalipszisnek”. Az apokalipszis szó azt jelenti, hogy a „leplet leveszi” a szemünk elől azért, hogy egy pillanatra a végidőkre tekinthessünk. A magyarázatot nehezíti, hogy például a Márk 13-ban nehéz eldönteni, hogy mikorról szól. Jeruzsálem pusztulásáról tudjuk, hogy beteljesedett. A történészek tudják is az időpontját: Titusz csapatai időszámításunk szerint 70-ben elfoglalták Jeruzsálem városát, és a templomot is lerombolták. Nem is épült már újjá az a templom. Tehát Jeruzsálem pusztulása Krisztus után 70-ben, egy „első beteljesítése” ezeknek az Igéknek. De az is nyilvánvaló, hogy azért a „végidőkről” is szól ez a fejezet. A kettőnek nagyon nehéz a szétválasztása.

Szép hasonlatot találunk a próféciákkal kapcsolatosan Czanik Péternek az Ézsaiás 1-12. részeiről szóló kommentárjában, mely hasonlat a mi szakaszunk megértésében is segíthet: mintha hegycsúcsok állnának úgy előttünk, úgy, hogy mi egy szögből nézve egy pontnak látjuk őket, de valójában az egymás mögötti, egyre magasabb hegyeknek a csúcspontjait látjuk. Lehet tehát együtt látni őket. Az emberi szem, lehet nem is tud ennél többet tenni. Valójában ez egymástól különálló pontoknak az együttlátása. Ilyenek általában a „végidőkről” szóló próféciák. Van egy Jézus életében már beteljesedő részük. Van a történelemben beteljesedő részük. Mindehhez várhatjuk az idők végén beteljesedő részüket.

            Talán a Testvéreknek is segíthet ez a gondolat, hogy lehet egy próféciának több beteljesedését látni: Jézus életében, később történt eseményekben, majd azután a világ végén. Ettől még nem oldottam meg a nehéz próféciákat, de talán hol ez a része hangsúlyos, hol az a része hangsúlyos, ez egy segítőeszköz lehet. Nekem sokat segített ennek a képnek a használata. Ezek a végidőkről szóló részek nyilván a legnehezebbek a jézusi igehirdetésben.

 

V. Az apostoli igehirdetés

 

            Végül hadd szóljak az „apostoli” igehirdetésről és itt tényleg elérek ahhoz, ami a mai igehirdetők előképe. Az Apostolok Cselekedeteiben Pünkösd ünnepe az Anyaszentegyház születése napja, ezért az egyház történetének első fejezetei az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben olvashatók. Az apostoli igehirdetésnek nagyon sokféle címzettje volt. A pünkösdi történetben főként a szétszóratásból az ünnepre hazatért zsidóság a címzett. A páska utáni ötvenedik nap a zsidóság egyik nagy ünnepe, annak az egyik fő alkalma volt, amikor hazagyűlt a diaszpórában, a szétszórtságban élő zsidóság is. Az ApCsel 2 felsorol sok népcsoportot, ami azt jelenti, hogy az ott megnevezett területekről, népek közül - a szétszórt zsidóságból - jött haza a gyülekezet az ünnepre. Tehát az ApCsel 2 zömében a választott néphez szól és egy dolgot hadd emeljek ki a pünkösdi beszédből (ApCsel 2,36): „Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” A zsidó hallgatóságnak szól ez a bizonyságtétel arról, hogy ez a názáreti Jézus, akit keresztre feszítettek, maga a Messiás: Isten „Úrrá és Krisztussá tette Őt”.

            Az ApCsel 3. részében, az Ékes-kapunál meggyógyított sánta, béna embernél a gyógyítás után is egy beszédet találunk: egy apostoli igehirdetést. Nagyon érdekes, ahogy az ApCsel 3,12-ben elhatárolja magától Péter apostol, hogy ő gyógyította volna meg, vagy az ő érdeme lett volna: „Amikor Péter ezt látta, így szólt: izráelita férfiak, mit csodálkoztok ezen, mit néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel, vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon”. És a 16. vers:  „az Ő nevébe vetett hitért erősítette meg az Ő neve ezt az embert, akit ti láttok.” Jézus neve az ő lényét, őt magát jelenti. Tehát Péter ezt mondja: nem a mi erőnk vagy kegyességünk vitte végbe a csodát. Abban a korban két csoport is tett csodát. Voltak vándor zsidó gyógyítók, akik csodálatos módon tudtak nyomorúságokon segíteni és a maguk képességének, erejének látták ezt a gyógyítást. Egy másik csoport – főleg a farizeusok köréből kikerülően – pedig úgy fogta fel, hogy ha én nagyon kegyesen élek, akkor Istenből kikényszerítem, hogy Ő ezért válaszul, megköszönve az én kegyes életemet, gyógyítson. Az apostol mindkét csoporttól elhatárolja magát: „nem a mi erőnkből”, azaz nem csodadoktorok vagyunk, és: „nem is a mi kegyességünk által”, amikor én azért élek szentül, hogy Isten emiatt gyógyítson. Hanem Jézus vitte végbe a gyógyulást. Itt tehát az apostoli igehirdetés Jézusnak életet helyreállító, betegséget gyógyító, áldó szolgálatáról tesz bizonyságot.

 

Az ApCsel 7-ben, István védőbeszédében, egy hatalmas üdvtörténeti ív jut el egészen Jézusig. Az ottani önigazult vezetőket sértette ez a nyílt azonosítás, hogy Mózestől fogva addig a napig ellene álltak Isten Igéjének, ezért megkövezték Istvánt, és ő lett az első vértanú. Azokhoz szól István vértanú beszéde, akik azt hitték, hogy helyes Isten-ismeretük van, tehát a maguk szemében igaz és jó Isten-kapcsolattal rendelkező vezetőkhöz. Leleplezte őket, hogy önigazult életükben Isten ide elküldött Fiát keresztre feszítették. Az Istennel való kapcsolatban magát igaznak vélő ember is címzettje az igehirdetésnek.

 

            Szól az őskeresztyén igehirdetés az etióp kincstárnokhoz is, ehhez a magas rangú tisztségviselőhöz, aki valószínűleg a hivatalával járóan eunuch is kellett legyen, és az ószövetségi Igék világosan megmondják, hogy testileg fogyatékos, testileg csonka, tehát az eunuch nem lehet teljes jogú részese az istentiszteletnek. Ez az eunuch fölment Etiópiából Jeruzsálembe, részt akart venni az istentiszteleten, de valószínűleg nagy kétségekkel ment haza. „Én keresem ezt az Istent, de nem úgy van-é, hogy Ő soha nem enged magához a testi hibám miatt?” És akkor az ApCsel 8-ban az egyszemélyes lelkigondozás szép példájában Fülöp evangélista hirdeti neki az Ézsaiás 53, tehát a szenvedő Messiás igéi alapján, hogy ez a néma bárány, aki elhordozza mások bűnét, az maga a mi Jézusunk, aki így szenvedett értünk. Szóval egy olyan emberhez is szól az igehirdetés, aki úgy érzi, hogy ki van zárva az Istennel való közösségből. Az ilyen embernek azt üzeni az újszövetségi igehirdetés, hogy nincsen semmilyen emberi alkalmatlansági tényező, mely felett Isten ne tudna úrrá lenni. Az etióp eunuch kincstárnok is teljesen megismerhette Istent és emlékszünk, hogy a történet kereszteléssel fejeződik be, tehát csatlakozott is a keresztyén közösséghez.

 

            Az ApCsel 10-ből Péter és Kornéliusz történetére hadd emlékeztessek. Ott is egy hosszú igehirdetést mond, amikor nagy nehezen eljut Kornéliusz házába. Az apostoli igehirdetés az üdvtörténet legfontosabb elemeit itt magában foglalja. Ebből azt emelem ki, hogy „amit Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak”, tehát Péternek nyitottnak kellett lennie arra, hogy minden korlátozás nélkül lehetnek a pogányok is címzettjei az igehirdetésnek. Isten igehirdetésének „minden” népekhez el kell jutnia, a „pogány” népekhez is.

            Pál apostolra utalok még – csak nagyon röviden – pl. az Agrippa király előtti jelenetben, mikor a király így szól: „majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek” (ApCsel 26,28). Tehát kivételszerűen még a kor királyaihoz, magas rangú vezetőihez is szóltak az apostolok. Mi se mondjunk le arról, hogy minden réteghez szól az igehirdetés. Nem mindnyájan jutunk el oda, de akinek alkalmat készít Isten, az arra is legyen kész, hogy a nép vezetői is lehetnek az igehirdetés címzettjei.

Remélem, hogy ez a néhány példa bemutatta: mindenki, válogatás nélkül címzettje az igehirdetésnek. Az apostoli igehirdetés a világ végezetéig és a föld végső határáig, tehát földrajzi értelemben is „minden” néphez el kell vigye az üdvösségről szóló evangéliumot, örömhírt. Az apostoli igehirdetésnek minden rendű és rangú ember a címzettje.

 

            Befejezésként hadd szóljak nagyon röviden arról, hogy az apostoli levelek valójában szintén igehirdetés-szerű írások. Ne úgy tekintsünk rájuk, mint amikor mi a barátainknak levelet írunk. Ez két különböző világ. Az apostol azért ír levelet valahova, mert éppen most nem tud személyesen elmenni. Az ő igehirdetését helyettesíti egy megírt levél. Az apostoli levél nem egy egyszeri alkalomra írt, egyedi helyzetben, egyszer olvasandó levél, hanem az igehirdetésnek az írott formája. Már az Újszövetségből van példánk arra, hogy nem csak egyszer olvasták az apostoli leveleket. A Kolossé levél végén van egy érdekes kis mondat: „gondoskodjatok róla, hogy felolvastassék ez a levél Laodiceában… és arról is, hogy ti is vegyétek át a Laodiceából a levelet és olvassátok el.” A Kolossé 4 végén  világosan látjuk, hogy többször is olvasták az apostoli leveleket, mert azokra úgy tekintettek, mint az apostoli igehirdetés egy formájára. Mivel élő személyében nem lehet itt az apostol, ezért levélben írja le az igehirdetését. Sőt hozzáteszem, hogy van, aki még az evangéliumokat, Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát is tulajdonképpen apostoli igehirdetésnek tekinti. Mi innen ismerjük meg Jézus életét, de ettől még az evangélium nem igazán „történelemkönyv”. Az apostolok nem csak azt akarták leírni, hogy mi történt Jézussal. Az evangélium nem történeti feljegyzés csupán, hanem bizonyságtétel arról, hogy a történelmi eseményeken keresztül hogyan szólt és cselekedett Isten. Tehát még az evangéliumok is az apostoli igehirdetésnek az írott formáját jelentik nekünk.

 

Számunkra már az egész Ó- és Újszövetség kanonikus Szentírás, azaz a mi igehirdetésünknek mindig egy bibliai szakasz az alapja. Formailag nyugodtan megtörténhet, hogy egy emberi élethelyzetből, egy problémából indul az igehirdetés, de akkor viszont a végén kell elérkeznie oda, hogy ez volt az az Ige, amelyről valójában már eddig is szólt az igehirdető, és amely megválaszolja ezt az élethelyzetet. Valahol az igehirdetésben nyilvánvalóvá kell lennie, hogy melyik Igéről szól. Ebben az értelemben számunkra már a teljes kanonikus Szentírás az igehirdetés alapja. Rövid bibliai utunkon láttuk tehát, hogy a Szentírásban hogyan találkozunk a megszólaló Istennel, Jézus igehirdetésével és az apostolok igehirdetésével. Keressük ezt a magát kijelentő Urat, és adjuk tovább üzeneteit! Így leszünk naponként egyre mélyebb közösségben Ővele.