Az Igehirdetés különleges céljai: evangelizáció, tanítás, hitmélyítés

Tariska Zoltán

Megjelenik szemeink előtt kinek-kinek az otthoni gyülekezete. Nagyon sokféle ember van jelen Istentiszteleteinken. Ma, amikor sem a kommunista diktatúra nem tilthatja meg az Ige hallgatását, sem a valláskényszer nem hat, mint a II. világháború előtt, kik jönnek templomba? Az idősebb réteg nagy többsége tradícióból jön. A közép korosztályból csak azok jönnek, akik hitre jutottak, vagy a fiatalokkal együtt olthatatlan vágy hozza őket keresni az élet értelmét, célját, Istennel való találkozást. Augusztinusz klasszikus mondatát ma sem lehet szebben megfogalmazni: "A magad számára teremtettél minket, ó Isten. Nyugtalan a mi lelkünk egészen addig, amíg benned meg nem nyugszik".

     Fel kell tennem a kérdést: különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha meg kívánja szólítani az összetört életeket, a kiutat keresőket, a lelkileg tehetetlen, rabságban sínylődőket, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozókat, a békétleneket, és sorolhatnám még azok lelki állapotát, akik az Igehirdetéseket hallgatják? Nekik az evangélium azt mondja el: nincs olyan elrontott élet, akit Jézus isteni szeretettel ne venne kézbe, és ne kezdene vele újat. Jézus maga így evangélizált messiási munkálkodása kezdetén: "Betelt az idõ és elközelített Isten országa, térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1,15). Nálunk minden Istentiszteleten vannak új arcok. Tekintettel kell lennünk rájuk, el kell hangoznia Isten megváltó szeretetérõl az örömhírnek.

     Különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha az Istentiszteleten jelen lévõ hitben elindulókat Isten útjára tanítani akarja? Hiszen nekik még minden olyan új. Tele vannak kérdésekkel. Egy iskolai osztályban is úgy történik a tanítás, hogy elhangzik az anyag mindenkinek, aztán lehet személyre szabottan tovább foglalkozni vele. János apostol szerint a gyülekezet tagjai között vannak gyermekek, ifjak és atyák. Ezt nem életkorra érti az apostol, hanem a hitbeli érettség fokára. Ki lehet-e hagyni õket a megszólításból: a gyermekeket és az ifjakat? Nem fontos-e, hogy átéljék és megtapasztalják: a gyülekezet, a Jézus Krisztust követõk az igazi lelki család. A lelki újszülöttek hordozója, "lelki tisztába tevõje", tanítója. Nem egy ember, hanem a gyülekezet. Különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha a hitben járóknak nem csak a tejnek italát, az evangéliumot adjuk, hanem érett korukra tekintettel "kemény eledellel" (Zsidók 5,24; igyekszünk táplálni õket? Õk a gyülekezeteink teherhordó tagjai. Szükségük van olyan lelki eledelre, amivel Timótheushoz hasonlóan a "munka terhét" bírják hordozni (2Tim 2,1) . Ehhez meg kell erõsödniük. A lelki élet törvényszerûsége a növekedés, éppúgy, mint a testi életé. Ehhez növekedniük kell "a kegyelemben, és a mi Urunknak, és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében" (2Péter 3,18)

     Úgy látom, ezek nem különleges, hanem nagyon is szükséges céljai az Igehirdetésnek ahhoz, hogy gyülekezeteinkben egészséges, erõs, szeretetteljes családias lelki élet alakulhasson ki és folyhasson.

     Mindenki tud-e egyformán evangélizálni, tanítani és hitmélyíteni? Természetesen nem, mert ez kegyelmi ajándék kérdése. Pál világosan kifejti ezt az Ef 4,11-12-ben: Krisztus "adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul, a szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére". Az eredeti szövegben a tökéletesbítése szó jelentése ez: a kificamodott tag helyretétele. Rá lehet bízni egy kificamodott váll vagy boka helyretételét mindenkire? Nyilván nem. Ugyanígy nem mindenkit ugyanazzal a kegyelmi ajándékkal ajándékozott meg Isten, mert Krisztus testében minden megváltott és neki engedelmeskedõ, tõle új életet nyert gyermekének helye van, és más feladata van, mint a másik testvérnek. A korinthusi gyülekezetnek írt levelében fel is teszi az apostol a kérdést: "Avagy mindnyájan tanítók-é?" (lKor 12,29). Ha egy emberi testben egy sejtcsoport elkezd növekedni, az daganat. Lelki értelemben is így van ez. Ha a kegyelmi ajándékokból kiragadjuk a nekünk kívánatosakat és szimpatikusokat, akkor létrehozzuk a gyülekezetnek, mint Krisztus testének a daganatát. Ezért nagyon fontos tudnunk: a kegyelmi ajándékokban nem emberi módon, emberi kívánságok alapján lehet válogatni. Azokat Isten adja az Ő szabad döntése alapján annak, akinek akarja, és azt, amit Ő akar adni.

     Mi az igehirdetés célja? Az Isten Szentlelkétõl kapott mondanivalóval megszólítani azokat, akik ott vannak gyülekezetünkben az adott alkalmon. Az Isten csodája, hogy ez az Ige személyhez szóló, személyes, és nem beszéd csupán, hanem történéssé válik. Isten cselekszik általa.

Természetesen egy élõ gyülekezetben helye van annak is, amikor a hitben járók imádságában hordozva olyan evangelizációs hetet szerveznek, ahol minden azért történik, hogy legyenek a lelkileg Istentõl távol élõk közül, akik meghallják szavát. A hit, a Jézus Krisztus iránti bizalom hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által - mondja Pál apostol a Római levélben (10, 17). Az evangélizációra, a Jézustól idézett szavakon kívül, számos példát láthatunk. Pl.: a személyes evangélizációra a János 4-ben olvasható történet a legjobb: Jézus egy elrontott életû asszonnyal beszélget, kínálja fel neki a tõle való életet. A teljesen gyülekezeten kívül állók evangélizálására az ApCsel 17-ben olvashatjuk, hogyan szólította meg Pál apostol az athéni embereket. Az alvó gyülekezet ébresztésére olvassuk el, pl. a laodiceai gyülekezethez írt levelet a Jelenések 3,14-22-t.

     Az ilyen Igehirdetés célja: ébresztés ("serkenj fel, aki aluszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus" Ef 5,14). Pál apostol többször elmondta saját megtérése történetét, ahogy azt az ApCse1-ben olvashatjuk. Ezzel adott nyomatékot az Isten életfordító szeretetérõl szóló Igehirdetésének. Az evangélizáló Igehirdetés különleges mûfaj, mivel alapvetõ célja a lélekmentés. Ennek érdekében mindent felhasználhat, hogy minél közelebb hozhassa a hallgatókhoz az evangéliumot. Nem csak leleplezi az emberi élet nyomorúságait, a bûn, a kárhozat, az Isten-nélküliség elveszett állapotát, hanem olyan erõvel és hatalommal, emberközelien szólal meg benne az örökkévaló Isten keresõ, törõdõ szeretete, hogy az, döntés elé állítja a hallgatókat. Egyben bátorítja is azokat, akik a bûnt gyûlölõ Isten szentségét, igazságát és ítéletét felismerik. Felragyogtatja a váltságot saját kereszthalálában kifizetõ testet öltött Istent, aki mindent elkészített megmentésünkre, élettel, isteni ajándékaival akarva megajándékozni azt, aki erre méltatlan, és nem is fizethet érte semmit. "Kegyelembõl tartattok meg hit által, és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez" (Ef 2,8) .

      Az evangélizáló Igehirdetés sem az evangélista kizárólagos dolga. Elõ kell készíteni a gyülekezet hitben járó tagjainak személyes hívogatással, könyörgésekkel, és lelki felkészüléssel figyelve arra: ki hallja meg és ki nyitja meg életét Jézus Krisztus elõtt. A lelki újszülöttnek, mint most született csecsemõnek ugyanúgy segítségére kell lennie a közösségnek, mint a test szerinti születéskor, ahol az újszülött a testi családot semmiben nem nélkülözheti.

     Ahol nincs evangélizáló Igehirdetés, ott nincs újonnan születõ élet. Ez pedig a gyülekezet kiöregedését eredményezi. Ezért nélkülözhetetlen az evangélizáló megszólítás a vasárnapi Istentiszteleteinken. És ezért nélkülözhetetlen évente 2 hetes komolyan elõkészített és evangélistaság kegyelmi ajándékát nyert szolgáló munkájával evangelizációs hét minden gyülekezetben.

     Az Igehirdetés célja a tanítás is. Tanítani csak megszületett és az értelmi fejlõdés egy minimális fokára eljutott gyermeket lehet. Éppen így mûködik ez lelkileg is. Egy lelkileg halott embert, aki nem érzékeli az Isten dolgai és az Isten nélküli élet közötti különbséget, hiába igyekszünk tanítani Isten dolgaira. Pedig nagyon komolyan figyelmeztet Isten a prófétán keresztül: "Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való" (Hós 4,6). Tapasztalatom az, hogy aki Jézus Krisztustól új életet kap, azt lelki tudásszomj tölti be. Neki minden új még. Tele lesz kérdésekkel. Így járt a múlt század vége felé is egy falusi lelkipásztor, aki az akkori kor racionalista Igehirdetéseit elmondva, új prédikációs köteteket vásárolt Budapesten. Lett is ebbõl nagy baj. Lelkipásztor társainak így panaszkodott: Gyülekezetem tagjai megbolondultak. Eddig olyan nyugodt, józan emberek voltak. Most meg, amióta ezeket az új prédikációs köteteket használom, sorba jönnek, és ilyeneket kérdeznek: Mit tegyek a bűneimmel? Megmenekülhetek-e a kárhozattól? Elfogad-e Isten így, ahogy vagyok stb. Lelkipásztor társai megkérdezték: Milyen prédikációs köteteket vettél? Mire õ: Valami Spurgeontól való prédikációs köteteket.

     A lelki életnek is meg vannak a törvényszerûségei. Ezeket a hitre jutottak vágyva vágyják megismerni. Mi Isten válasza kérdéseinkre? Mi Isten tanítása önmagáról, a Szentháromságról, teremtésrõl, emberrõl, az emberi élet értelmérõl és céljáról, a bûnrõl, az ítéletrõl, a kegyelemrõl, bocsánatról, szabadításáról és megtartásáról, feladatunkról, a földi és az örök jövõrõl? - természetesen sorolhatnám vég nélkül a kérdéseket. Azonban: ha egy adott helyzetben, adott kérdésre nem válaszol az Igehirdetés, nem adja meg a tiszta, világos isteni útmutatást, akkor lehet szép muzsika a fülnek, de azok az emberek csak bolyonganak. Péter apostol is tudja, hogy iránytûre van szüksége a keskeny úton elindulónak: "Igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben, tudva elõször azt, hagy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektõl indíttatva szóltak Isten szent emberei" (2Pét 1, 19-21).

     Elmúlt nyáron 32 fiatalunkkal táboroztunk együtt Zemplénben, ahol többen hitre jutottak. Ezeknek egy sorozatot állítottunk össze: „Az újszülött élete” címmel.

1.) Születés nélkül nincs élet

2.) Hogyan szeret minket Isten?

3.) Hogyan szerethetjük mi Istent?

4.) Az újszülött lélegzetvétele: az imádság

5.) Az újszülött tápláléka: az ige.

6.) Az újszülött családja: a gyülekezet.

7.) Az újszülött élettörvénye: a növekedés.

8.) Az újszülött hangja: a bizonyságtétel.

9.) Az újszülöttre leselkedõ veszélyek: a kísértések

           a.) a pénz szerelme;

b.) Istennel csatázó értelem

c.) a világ csábítása

d.) a test kívánsága

e.) a hatalom és dicsõség vonzása

10.) A hitélet gyermekbetegségei: a törvényeskedés és a rajongás

11.) Az újszülött sorsa: a szenvedés.

     Most itt járunk, és innen folytatjuk. Aki nem tanítja gyermekét, az hamar meg fogja tapasztalni: gyermeke nem tudja, mikor mi a helyes, nem tud felkészülni az életnek arra a szakaszára, amikor önálló és felelõsségteljes életet kell élnie. A rosszban legyünk gyermekek, kicsik az apostol szerint, a hitben pedig érettek, férfiasak, Isten szerint határozottak. Meggyõzõdésem, ha a Biblia szerinti tiszta tudományt ismerjük, abban gyakoroljuk magunkat, nem tudnak letámadni minket szektatagok, nem szaggathatják gyülekezeteinket hamis tanítások és hamis tanítók.

Nem véletlenül kéri Péter apostol ebben a sorrendben a 2. levele elején: "A ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt..." (1,5).

     A hitben elindulók tanítását el is kell mélyíteni. Ez az iskolapadbeli munka gyakorlativá tétele. Ebben kaptuk, kapjuk talán a legkevesebb segítséget.

     3 alappillére van a mélyülõ, erõsödõ hitnek: megszentelõdés, tanítványság, szolgálat.

Amíg az újonnan születés – megtérés - egyszeri, megismételhetetlen isteni cselekedet életünkben, addig a megszentelõdés naponkénti feladat. Azzal, hogy a golgotai váltság alapján Isten megváltott gyermekeivé lettünk, a teremtettségben való helyünk gyökeresen megváltozott, de belsõ lelki helyzetünk ezt még nem tükrözi. Kicsi kezdet az új élet. Ahhoz, hogy növekedhessen bennünk Krisztus, egyre több területét életünknek át kell adnunk Neki, azt meg kell, hogy tisztítsa, megszentelje. Az elsõ emberpár istenképûsége valóságos szentség és igazság volt. Az új teremtés célja is az, hogy kiábrázolódjon bennünk Krisztus. Ez elõbbi belsõ, lelki dolog, ami aztán belülrõl kifelé megjelenik életünkben is. Viselkedésünk, szavaink, egy váratlan élethelyzetben tanúsított magatartásunk, mind árulkodnak arról: mennyire ura életünknek Jézus Krisztus, mennyire határozhatja meg a hozzáállásunkat mindenhez, amivel találkozunk? A Zsid 12,1-2 útmutatása legyen a szentség útján életünk meghatározója.

A második alappillér a tanítványság. E nélkül csak felszínes marad mindenki kapcsolata Jézus Krisztussal. Tanítvány abból lehet, akit Jézus Krisztus megszólított: Kövess engem! Erre lehet bizonyos értelemben kedves, érzelmes módon azt válaszolni: Követlek. De ha ez csak beszéd marad, nem lesz soha valósággá. Az igazi tanítványság ezzel a mondattal kezdõdik: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" ApCsel 9,5 Ebbõl az emberbõl igazi tanítvány lett. Aki ezt a kérdést naponta nem teszi fel Jézus Krisztusnak, az nem lesz Jézus iskolájában tanuló, aki naponta tanul. Tessék kipróbálni, milyen személyes, mély kapcsolat alakul ki Jézus Krisztussal, ha ezt a kérdést valaki komolyan és naponta felteszi neki? A maga akaratát végrehajtó ember az Ef. 2 szerint, harag fia, lelki halott, aki a világ fejedelmének engedelmeskedik.

Jézus Krisztus tanítványának lenni tehát a Neki való engedelmességet jelenti.

A harmadik alappillére a hitben erõsödésnek, mélyülésnek a szolgálat. Ez az, amit Jézus nélkül képtelenek vagyunk megtenni. Akit a hiúsága vezet, az nem Jézusé. Emberi dicsõségvágyból hiába tennénk bármit. A szolgálat szoros közösségbe von Jézussal. Ott tudom: nem beszélhetek mellé. Hiába mondanám a magamét, hisz azzal csak ártanék. Ott tudom: egyetlen fület, egyetlen értelmet, egyetlen lelket nem tudok megnyitni az elhangzó Ige, bizonyságtétel elõtt. Vagy valóban Jézus megbízásából mondom el mindazt, amit tõle kértem és tõle kaptam, avagy üres, élettelen, erõtlen szavak jönnek ki számon?

Egy képet hadd használjak szemléltetésképpen: mi a különbség egy olyan tó között, amelyikbe befolyik egy patak, és kifolyása is van, és egy olyan tó között, amelyikbe idõszakosan befolyik egy kis víz, de kifolyása nincs? Az, hogy az egyik él, a víz mindig felfrissül, van mozgása, sodrása. A másik elsásosodik, elnádasodik, a vize állóvíz, mozgás nélkül élettelen. Lassan feltöltõdik, nincs öntisztulása, elmocsarasodik.

     A szolgáló élet az az élet, amelyikbe nem csak beáramlik Istentõl az élet, hanem kifelé is áramlik. Az ilyen életbõl élõ víznek folyamai ömlenek. Az ilyen életrõl mondja énekírónk: „…Mindent, mit adtál, Krisztus – visszaad…” (397) .

Az élettel, Krisztussal teli Igehirdetés ma is ilyen: megszólítja a lelkileg távol levõket és Krisztushoz segíti õket. Tanítja a hitben gyermekeket és ifjakat mindarra, ami alapján tudatos, felelõsségteljes gyermekei lehetnek Istennek. És elõreviszi a megváltottakat a megszentelõdés, a tanítványság és a szolgálat útján, elmélyítve életközösségüket az Anyaszentegyház fejével, Jézus Krisztussal, akié egyedül a dicsõség.