A keresztségről

Dr. Szűcs Ferenc

            Három dologról szeretnék röviden szólni. Mégpedig úgy, hogy a végéről, a harmadikról inkább hosszabban.

            A keresztségnek az előzményeiről; a keresztségnek a bibliai és teológiai jelentéséről; és végül a kereszteléssel kapcsolatos újabb kori problémákról. Azt hiszem, hogy ez utóbbi érdekel mindnyájunkat leginkább, bár azt hiszem, hogy a másik kettő nélkül sem lehetne erről beszélni.

            Vannak a Biblián kívüli előzményei is a keresztelésnek egyszerűen azon oknál fogva, hogy a víz, a megtisztulás, a megmosatás, a legtöbb vallásban szimbolikus jelentéssel bír. Az Ószövetség népe számára is volt egy ilyen jelentése a vízzel való megtisztulásnak, hogy az Isten közelébe kerülés valami módon összefügg azzal, hogy az ember lelkileg is megtisztul. Abból az egyszerű analógiából – hasonlatból – kiindulva vált ez jelképessé, hogy ha pl. az ember bepiszkítja a kezét, akkor megmossa és tiszta lesz. Tudjuk, hogy az ószövetségi templomnál így voltak ott a nagy kővedrek, a megtisztulásnak a fürdői és hát így váltak a két testamentum közötti időszakban is a különböző baptizmák, a megtisztulási fürdők szokássá Izráelben. Különösen a farizeusi gyakorlatban alakult ez ki és ezekkel szemben a Lukács 11, 30-ban olvasunk arról, hogy Jézus tanítványai nem mostak kezet. Ez nem higiéniai probléma volt ott, hanem a farizeusi külsődleges tisztálkodásnak a visszautasítása. Ez azért lényeges, mert ezt a fajta mosakodást is baptizmosznak, baptizmának nevezi az Újszövetség, jelezve, hogy téves volna ezt a szót mindig „bemerítéssel” fordítani, mert aki a kezét megmosta, az legföljebb a kezét „merítette” be a vízbe.

            Ilyen  volt  azután annak a kis zsidó szektának a gyakorlata is, amelynek a maradványait nemrégen tárták föl Qumránban. A Holt-tenger mellékén, az ún. Esszénus vallási csoportnak a gyakorlatában szintén látható, hogy óriási mennyiségű vizet gyűjtöttek össze azért, hogy akik ennek a közösségnek a tagjai voltak, azok önmagukon is végrehajtván a keresztséget, többször egy ilyen megtisztuláson menjenek keresztül. A görög feljegyzések és források ezt is baptizmának, azaz keresztségnek hívják.

De gondolom, hogy még közelebb áll tulajdonképpen a keresztény keresztelési gyakorlathoz az ún. prozelita keresztség, amelynek, a Talmudban is olvassuk a lefolyását. Mindaddig, amíg a keresztény keresztség el nem terjedt, addig maguk a zsidók is gyakorolták, mégpedig azok számára, akik a pogányságból áttértek a zsidó hitre. Mielőtt a férfiakat körülmetélték volna, egy megtisztuláson, egy ilyen fürdőn mentek keresztül, ami azt jelentette, hogy a pogányság tisztátalanságából most már az Isten közelségének a tisztaságába kerültek. Ezt gyermekeken, asszonyokon, férfiakon egyaránt végrehajtották. Ez azért lényeges, mert csak a férfiakat metélték körül, de az egész család, tehát a szövetségbe bekerülő egész család, részesült ebben a prozelita keresztségben.

            Azután Keresztelő János keresztségéről olvasunk. Valamennyi evangélium azzal indít, hogy Keresztelő János, az utolsó ószövetségi próféta megjelenik a Jordán mellett és prédikálja a megtérésnek a keresztségét és azok, akik kimennek hozzá, bűneikről vallás tévén, azokat, ő meghinti, vagy bemeríti. Jelképes cselekedet ez a fajta keresztség is, ami azt jelzi, hogy nem elég pusztán beleszületni Isten népébe, „… ne mondogassátok azt, hogy Ábrahám a mi atyánk…” mert Isten egy új népet készít elő. Ezékiel próféta ezt mondja, hogy „… tiszta vizet hintek az én népemre…”, ami a megtisztulásnak a jele és így lesz ő tulajdonképpen Jézus Krisztusnak az útkészítője. Tudjuk, hogy Jézus tanítványai közül is többen még Jézussal együtt járva is gyakorolták a Jánosi keresztséget. A János evangéliuma 4. Részében olvasunk erről, de azt is olvassuk, hogy Jézus maga nem keresztel.

            A keresztelő Jánosi keresztségnek a legnagyobb jelentősége abban van, hogy Jézus maga is megjelenik ott, nem kis riadalmat keltve Jánosban, akiben a Lélek fölismerteti, hogy miért kell megkeresztelni azt, akiben semmi bűn nincs, aki nem tudott a maga bűneiről vallást tenni. Mégis megáll ott csöndesen. Amikor János visszariad ettől, azt mondja, hogy fordítva kellene, Te vagy a nagyobb, neked kellene engem megkeresztelni. Jézus pedig azt válaszolja: „… hagyd, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk!” Milyen igazságot? Milyen rendet? Azt a rendet, hogy Jézus a bűnösökkel sorsközösséget vállal, beáll a bűnösök sorába. Megkeresztelkedése az Ő halálára való odaszánását jelzi már mindjárt elindulásának, messiási útjának a kezdetén. Hiszen ez azt is jelentette, hogy Ő, aki bűntelen volt, magára veszi a bűnösök közösségét, és életét halálba adja. Ennek majd nagy jelentősége lesz, különösen Pál apostol keresztség felfogásában és értelmezésében, mert tulajdonképpen a keresztség „meghalás Jézus Krisztussal együtt” és „föltámadás” az új életre.

            Nagyjából ezzel az előzményeket be is fejeztem. Ebből azt kell látni, hogy bármennyi hasonlóság is van a János keresztsége és a későbbi tanítványi keresztség között, ez csak formai dolog, tehát formálisan van azonosság a kettő között. Tudjuk az efézusi tanítványokról a Cselekedetek Könyvéből, hogy mikor Pál odaérkezett, talált egy olyan közösséget, akik csak a János keresztségét ismerték, a Jézusét nem. Mi volt Jézus keresztségének a többlete? Erről a missziói parancsban olvashatunk a legrészletesebben, a Máté és Márk evangéliumok végén, ahol Jézus azt mondja, hogy: „… akit tanítvánnyá tesztek, azt megkeresztelitek az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe… Tehát, egy új közösségbe, egy új szövetségbe, mégpedig a Szentháromság Isten életközösségébe kerül az illető. Azután, tanítani kell őt, hogy megtartsa mindazt, amit Én parancsolok néktek… Tehát ebben a hármas összefüggésben jelenik meg a misszió: elmenni, akik hitre jutnak azokat keresztség által bejuttatni az Anyaszentegyházba, a Szentháromság Isten szövetségébe és hozzákapcsolni a tanítást, hogy megtartsák mindazt, amit Ő parancsolt nekünk. Mindjárt sietek megjegyezni, hogy ha jól odafigyelünk - és ezt elsősorban lelkipásztorok számára mondtam volna – az első keresztelési kérdés így hangzik: „… akarjátok-e hogy ez a kisded, kisgyermek, az Atya, Fiú, Szentlélek Isten szövetségében, a keresztyén anyaszentegyházba, a szent keresztség által befogadtassék…” Sok lelkipásztor ezt már olyan régies nyelvtani alaknak érzi, hogy így teszi föl a kérdést: „…akarjátok-e, hogy …befogadjuk?” Ez  helytelen, mert ez nem népszavazás. Miről van itt szó? A Szentháromság Isten fogadja be a megkeresztelkedőt, Ő az alany, nem a gyülekezet. Isten döntését deklaráljuk ezzel és a szülők, azt fejezik ki, hogy ahogy mi is benne vagyunk ebben a szövetségben, azt akarjuk, hogy a mi gyermekünk is benne legyen, hogy befogadtassék. Mert ez valóban egy befogadás. Nyilvánvaló belépés Krisztus egyházába. Az első lépés, hogy valaki az egyház tagja legyen. A Krisztus testébe tagoltatunk be. Az 1Korintus 12, 13 azt mondja, hogy „… mindnyájan egy Lélek által, egy testté kereszteltettünk…” tehát így leszünk formailag is, külsőképpen is, a látható gyülekezetnek a tagjai.

            Az egyházba való belépésen túl megmaradt a keresztségnek az az értelme is, hogy jelképezi a megmosatást, a megtisztíttatást. „Szívünk megtisztult a gonosz lelkiismerettől, testünk megmosatott tiszta vízzel” olvassuk a Zsidók 10, 22-23-ban. Vagy az 1Korintus 6, 11 azt mondja: „… megmosattatok, megszenteltettetek a keresztség által…” Az 1Péter 2, 21 szerint „…nem a test szennyének a lemosása”,  hanem a jó lelkiismeretért könyörgés alkalma a keresztelés.

            Érdekes módon a Heidelbergi Káté és általában a reformátorok erre a középső jelentésére tették a hangsúlyt a keresztségnek, tudniillik, hogy „megmosattunk” Jézus Krisztus vére megmosott bennünket és a bűneinket eltörölte. Keresztelési énekünk is azt mondja: „Úr Isten kérünk Tégedet, keresztelj és moss meg minket és tisztíts meg kegyesen a Krisztusnak Ő vérével, nagy bűneinket töröld el…” (431. dicséret).

            És a harmadik nagyon fontos mozzanat, az „eltemettetés” és a „feltámadás”, ahogyan különösen Pál apostolnál gyakran előkerül. A Róma 6, 4-ben ezt olvassuk: „a keresztség által eltemettettünk Vele a halálba”. Valóban annak a jelképe, hogy valami új kezdődik. Meghaltunk a régi életnek, kezdődik valami új. A Kolossé 3-ban ugyanezt mondja: „meghaltatok és életetek el van rejtve együtt Krisztussal, az Istenben”

            Azt látjuk, hogy a keresztelés gyakorlatában  - az Újszövetség szerint – van egyfajta fejlődés, vagy változás. Az újszövetségi iratok kb. 50-60 esztendőt foglalnak magukba a kezdetektől az utolsó apostolnak a haláláig. Az első időt mi jellemzi? Az, hogy főként felnőtteket keresztelnek meg, mert hát senki nem gyerekkorától lesz keresztyén, hanem úgy, hogy Jézus Krisztus mellett dönt, hitvallást tesz, és aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. Így mondja Márk evangéliumának 16. Fejezete. Ebben a keresztelési gyakorlatban a hitvallás, mégpedig egy rövid hitvallás elég ahhoz, hogy valaki bekerüljön a keresztyén anyaszentegyházba. Gondoljunk, pl. az etióp főember megkeresztelésére. Bármilyen hossz volt is az az út, azért hosszú katechézisre mégsem volt idő. De elég volt, egy rövid válasz erre a kérdésre:  „hiszed-e, hogy Jézus az Isten Fia…” Ugyanúgy nem volt hosszú katekizmusra való idő – gondolom – a Filippi börtönőr házánál sem. Azt olvassuk, hogy az éjszakai megrázó történések után, Pál bizonyságot tett Jézusról és ez a börtönőr hitt és megkeresztelkedett, ő és egész háza népe. Ebben a keresztelési gyakorlatban nagyon fontos az, hogy a „víz” keresztsége és a „Lélek” keresztsége nem válik el egymástól, mert ez a Szentháromság Isten nevébe történő keresztelkedés. A víz, mint külső megmosatás, jelképezi azt is, hogy Isten Lelke bennünk munkálkodik, vagyis nem a János keresztségét szolgáltatjuk már ki, mi, akik a jézus megbízatásból keresztelünk. Hallani olyan keresztelési prédikációt, amelyben Keresztelő János szavait ismétlik: „… én ugyan vízzel keresztelek, de majd utánam jön, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel!” Vajon Keresztelő János bízott meg minket, vagy az Úr Jézus bízott meg? Még formailag sem lehet arról beszélni, hogy először van a vízkeresztség, utána a Lélek keresztsége. Ezt nem szabad kettéválasztani. Hogyan lehet az elektromos áramot és a fényt kettéválasztani egymástól? Az elektromos áram nélkül hiába kapcsolgatjuk a kapcsolót. De ha a körte kiégett, azt is ki kell cserélni. Ez a kettő együtt van.

            Víztől és lélektől van az újjászületés. A víz a külső jel, a Szentlélek által belsőleg végzi el Isten azt, amit a külső jel ábrázol.

            Az Újszövetségnek félreérthető történetét olvassuk az Ap.Csel 8, 14-17-ben. Samáriában ébredés van, Fülöp, Jézus nevére kereszteli meg az ottani atyafiakat. Amikor jelenti ezt Jeruzsálembe, az apostolok közül kettő, Péter és János, lemennek és az ő kézrátételük által, adatik a Szentlélek. Ezért fontos textus, mert római katolikus testvéreink a bérmálást, a konfirmációt, ehhez az Igéhez vezetik vissza. Itt nem arról van szó, hogy a vízkeresztség és a Szentlélek keresztség válik el, hanem arról van szó, hogy az apostoli tekintély és az evangélista tekintély – hogy úgy mondjam – nem volt még tisztázva. Később látjuk, hogy a hierarchikus fejlődés vonalán az apostol utódainak a püspököket gondolják, a kézrátétellel átörökített apostolica successio alapján. Ezért mind a mai napig, római testvéreinknél a pap keresztelhet, de a papszentelés és a bérmálás (firmálás – confirmatio) ez a püspöknek, az apostol-utódnak fönntartott sákramentum, az ő értelmezésük szerint.  Tehát szeretném hangsúlyozni, hogy nem a vízkeresztség és a Lélek keresztség szétválásáról van szó, ez egy teljesen hibás, késői belevetítés a Biblia szövegébe.

            Ahogy említettem, a kezdeti időkben, az újszövetségi korban, rövid hitvallások, kis katechézis tartozott a kereszteléshez. Amikor a gyülekezetek kezdtek erősödni, kialakult a keresztségnek olyan formája, amely már inkább a mienkhez hasonlít, tehát, hogy az, aki azt mondta, hogy én hiszek Jézus Krisztusban, azt nem keresztelték meg azonnal. Azt mondták, hogy jó, járj a gyülekezetbe, végy részt az alkalmakon és majd, amikor eljutsz oda, hogy ismereteid is növekedni fognak, akkor készítünk elő téged arra, hogy a „nagy titokban” az úrvacsorában is részesedj. Kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy az úrvacsora egy zárt közösség. A meg nem kereszteltek együtt voltak a gyülekezet tagjaival az istentiszteletek egy részén, de ők azért még sok mindent nem tudtak. Aztán húsvét éjszakáján, - sok helyen az volt a keresztelésnek az éjszakája – megkeresztelték azokat, akik akkor a hitükről vallást tettek és bizonyságát adták annak, hogy a keresztyén életben is készek megmaradni. Óvatos volt az ősegyház, félt, hogy fölhígul a keresztyénség és lesznek olyanok is, akik csak lelkesedésből fognak megkeresztelkedni és nem hajlandók a pogány életformájukkal, szakítani. Így tehát változott, még az apostoli koron belül is a keresztségnek a gyakorlata.

            Mik a mai problémák: A mai problémák egy része nagyon régi. Hiszen nem mai kérdés, hanem az egyház történetén át húzódik, hogy mit is pecsétel meg a keresztség? Minek a jele a keresztség?

Az egyik irányzat azt gondolja, hogy a „hitet” pecsételi meg. Az ember „döntését” pecsételi meg, azt, hogy én Krisztushoz „akarok” tartozni. Erre teszi a pecsétet.

A másik azt mondja, hogy nem. Hiszen a sákramentum nem mond mást és többet, mint az igehirdetés mond, hanem „jegy és pecsét”. „Jel és pecsét” azon, amit Isten az igehirdetésben elmond. Egy pecsét „nem tesz hozzá” semmit a szöveghez, hanem azt csak hitelesíti. Ugyanígy egyik sákramentum sem tesz hozzá ahhoz, amit Isten Igéje mond nekünk, az igehirdetés mond, hanem látható módon azt ábrázolja ki. Ha a „hitet pecsételi meg, akkor csak „hitvallókat” lehet megkeresztelni, tehát felnőtteket; ha „szövetség”, „jel”, akkor a gyermekek is beletartoznak, hisz minden gyermekünkkel Isten szövetségében vagyunk.

            Ehhez történetileg már nagyon korán hozzájárult az a gondolat, hogy, ha a keresztség a bűntől való megtisztulás jelképe, akkor tulajdonképpen az eredendő bűntől tisztít meg. Ezért lehetőleg minél hamarabb meg kell keresztelni a gyermeket, nehogy megkereszteletlenül, azaz az eredendő bűnben haljanak meg - nagy volt a csecsemőhalandóság abban az időben – mert az így meghalt gyermek nem üdvözülhet azonnal. Az egyik irány tehát afelé ment, hogy minél korábban. De volt egy másik tendencia is. Ha a keresztség megtisztít minket a bűntől, de utána bűnt követünk el, akkor elveszíthetjük az üdvösségünket. Ezért nagyon sokan halogatják a keresztséget és csak a haláluk előtt kívántak benne részesedni. Természetesen ennek idejét senki sem tudhatta. Két ellentétes tendencia. Mind a kettő tulajdonképpen rossz és hibás következtetés.

Az egyik a „szükség” keresztséget vezette be az egyházba.

A másik úgy gondolkodott, hogy ne siessük el.

            De azért egy mondatot talán arról is, amiről Pál apostol az 1Korintus 15-ben beszél, hogy vannak, akik a halottakért keresztelkednek meg. Ez nem a mormon gyakorlat volt.

Két magyarázat lehetséges:  - az egyik azt mondja, hogy lehettek olyanok, akik úgy haltak meg, hogy bár a katechézisben részt vettek, de már nem érték meg a keresztség idejét. Megtörténhetett az, hogy valamelyik családtag odaállt annak a nevében, aki elhunyt és ő vette föl a keresztséget, mintegy annak a jelképeként, hogy ezt megtette volna az én öcsém, vagy bátyám is. Mondom ez az egyik lehetséges magyarázat. El tudom fogadni, mert ezzel Pál apostol nem vitatkozik tovább, nem támadja, ne m is erősíti meg, ez a szokás kihalt magától az egyházban;

-       a másikat, hogy esetleg pogány szülőkért, vagy szülők helyett, vagy családtagok helyett keresztelkedett volna meg valaki, nem hiszem, hogy bárhol is megengedte volna az egyház.

Röviden nézzük át, hogy mely érvek szólnak a gyermekkeresztség mellett?

Az egyik – amit már említettem – hogy analógia, megfelelős van a keresztség, mint a „szövetség” jel és a körülmetélkedés között. A Kolossé 2, 11-ben ezt olvassuk:  „… benne vagytok ti is körülmetélve – tudniillik Jézus Krisztusban – de nem kézzel végzett körülmetélkedéssel, hanem a Krisztus szerintivel, mert a keresztségben Vele együtt el is temettek benneteket és Vele együtt fel is, támadtatok. Kálvin is erre hivatkozik. Pál apostol a körülmetélkedés szövetségét és a keresztséget egyformán „jelnek” tekinti. Ilyen értelemben alakult ki az a szokás, hogy a református családokban is a 8. Napon kereszteltek. Ezt Arany János életrajzából is tudjuk. Tehát ez az ószövetség nyomán elég világos volt.

            A másik érv mellette, hogy az újszövetségi gyakorlat sem nem zárja ki, sem teljes egyértelműséggel nem erősíti meg, de valószínűsíti. Az 1Korintus 1, 16-ban, a Cselekedetek 16, 15-ben, 33-ban a „háznép” fogalmát olvassuk. Ebbe a háznépbe mindenki beletartozott, aki ott lakott, még a cselédség és a rabszolgák is. Ne a mai családmodellt képzeljük magunk elé. Mindig nagy baj az, hogyha  átugorjuk ezt a kétezer évet, és azt gondoljuk, hogy ókori, római, görög, vagy palesztinai család ugyanúgy nézett ki, ahogy a mai.

Ha a családfő keresztyén lett, akkor, az lett az egész család. De, ez még a középkorban is így volt a népek esetében is. Tessék megnézni, hogy a középkori keresztyén misszió kit céloz meg? Hát a magyar misszió kit célozott meg? Nem az alföldi juhászbojtárt, hanem a királyt. A király fiát. Szent István apját először, de aztán az ő fiát. Mert, ha ő keresztyént lett, akkor az ő népe is keresztyén lett. A „tegyetek tanítványokká minden népeket” a középkor szó szerint értette és hozzátette még azt is, „hogy kényszerítsetek bejönni mindenkit” (compelle intrare) azaz, ha nem nagyon akarnak, akkor segítsetek nekik. Tehát nem szabad nekünk a mai, individualista életformát visszavetítve gondolkodni a múltról, mert ott arról van szó, hogy a szövetségi gondolat a háznépekben gondolkozott és nemcsak háznépekben, hanem még nagyobb közösségekben is. Ugyan erre a gyakorlatra mutat az 1Korintus 7, 14 is: „… gyermekeitek tisztátalanok volnának, így pedig szentek…” A „szentek” a gyülekezet tagját jelentik. A gyermekeke beletartoznak Isten szövetségébe, következésképpen a gyülekezetbe felvétel jelét, a keresztséget nem lehet megtagadni. De mellette szól az óegyházi gyakorlat is. Tertullianus a 2. Században támadja a gyermekkeresztséget. Mit kell támadni? Azt, ami már gyakorlat. Tehát mutatja, hogy a Krisztus utáni évszázad kezdetén már általános gyakorlat a gyermekkeresztség. Origenész pedig arról beszél, hogy sokan (pl. a montanisták) elhagyták az apostoli időktől ismert gyakorlatot, a gyermekkeresztséget.

            A Heidelbergi Káté ennek nyomán nem azt kérdezi, hogy meg szabad-e keresztelni a kisgyermekeket is, hanem, hogy meg kell-e keresztelni a kisgyermekeket is? Nagy különbség, tessék megfigyelni majd egyszer a Kátéban. A válasz: „… meg, mert ők is éppúgy beletartoznak Isten szövetségébe és egyházába, mint a felnőttek, tovább Isten, a Jézus Krisztus által való váltságot és a hitet munkáló Szentlelket éppúgy ígéri nekik is, mint a felnőtteknek, ennél fogva a keresztség által, mint a szövetség jegye által, őket a keresztyén anyaszentegyházba be kell avatni és a hitetlenek gyermekeitől meg kell, különböztetni. Amint ezt az Ószövetségben a körülmetélkedés által történt meg, amelynek helyébe, Jézus Krisztus a keresztséget szerezte.”

Most, itt megint van egy kis félreértés. Mert, hiszem mást jelentett a hitetlenek gyermekeitől való megkülönböztetés Kálvin korában, Genfben, akár Magyarországon is, mint amit ma. Mert ki volt a hitetlen abban az időben? A mohamedán és a zsidó. Hitetlen magyarról nem lehetett beszélni. Persze, hogy volt hitetlen magyar, de a magyar nép már nem számított hitetlennek.

            Itt érkezünk meg oda, hogy a probléma, ami ma jelentkezik, az eltérő társadalmi és történelmi háttérben van. A reformátorok egyértelműen a keresztyén kultúrkörnek a Corpus Christiánumnak a körében éltek, és amikor ők beszéltek arról, hogy gyermekeket meg kell keresztelni, akkor ők 100 %-ig tudtak arról a garanciáról, hogy ezek a gyermekek keresztyén hitben fognak nevelkedni.

            Ne felejtsük el, hogy az iskola, az általánossá váló iskolázás gondolata éppen ehhez kapcsolódik.  A reformátorok azért ragasztanak rögtön a patics-falu templomok mellé, kis fehérre meszelt iskolákat is, mert azt mondják, hogy akiket megkereszteltek, azokat tanítani is kell. Nyilván nem csak a Kátéra, hanem a Bibliára is tanítani kell. Ha már tanulják a Bibliát, akkor meg kell tanulni nekik, írni és olvasni legalább és ebből indult ez az az iskolarendszer Európa-szerte, amelyiknek most az örökösei vagyunk.

            Ma viszont nagy kérdés, hogy megkülönböztet-e a keresztség, a hitetlenek gyermekeitől? Miközben egy pluralista társadalomban élünk. Ezért, én úgy látom, hogy a csecsemőkeresztségről folytatott vita hátterében nem a csecsemőkeresztség, hanem az egyháztagság áll. Ez a tisztázatlan. Ki a keresztyén ember Magyarországon? Azonban a missziói parancs komolyan vételével én nem abban látom a megoldást, hogy áttérünk egy hívő, felnőtt keresztség gyakorlatra, hanem a missziói parancs azt mondja, hogy „… tegyetek tanítványokká minden népeket…” Gondoljuk meg, hogy missziói szempontból még mindig jobb helyzet az, hogy aki gyermeket akar keresztelni, akkor ő kopogtat az egyház ajtaján, ő kér valamit. Nem hiszem, hogy olyan erős volna ma, a magyar református egyház, - bár adná az Isten, hogy olyan volna – hogy kiáll az aluljáróba és meghirdeti az evangéliumot, és ezrével jelentkeznek, hogy keresztyének akarnak lenni. Nem. Tudjuk, hogy az aluljáró misszió azért fullad be, mert menekülnek az emberek, mert mindenki ránk akar valamit sózni. Ha én kiállok oda, és Jézus Krisztusról akarok beszélni, akkor holt biztos, hogy ott csak az fog fönnakadni, aki vagy nagyon ráér, vagy beszélgető partnerre vágyik. Ezzel szemben, ma még óriási lehetősége a történelmi egyházaknak, hogy megszületett a kisgyermek és nagy százalékban meg is kereszteltetik.

            Az apostoli gyakorlat – mint mondtam – föltételezte a keresztség utáni folyamatos növekedést a hitben a „… tejnek italától a keményebb eledelig…” Ha azt kérdezzük, hogy kinek, milyen szülőnek a gyermekét kereszteljük meg, akkor a látható egyháztagság kritériumait kellene alkalmaznunk. A látható egyháztagságét! A láthatatlan egyház az valóban láthatatlan, azt mi nem láthatjuk. Azt, hogy kinek, mekkora a hite, azt hagyjuk egyedül az Úr Jézus Krisztusra, mert nincs ránk bízva. Azt viszont tudjuk, hogy az illető gyülekezeti tag-e, vagy nem. Ebben az irányban lehet valamit tenni. De! Szeretném újra hangsúlyozni – amit nemcsak ezen a fórumon, hanem egyházkormányzók előtt is szoktam hangsúlyozni, nem nagy népszerűséggel, hogy az egyházfegyelem szigorúságát nem azoknál kell kezdeni, akik szekularizáltan bekopognak az egyház ajtaján. Az egyházfegyelmet püspököknél, főgondnokoknál, teológiai tanároknál, lelkipásztoroknál, presbitereknél kell kezdeni és csak utoljára – ha végigcsináltuk az egyházfegyelmet, akkor – lehet a Mari néninél is, aki azt mondja, hogy az unokámat szeretném megkereszteltetni. Amíg nem azt az utat járjuk végig, Testvéreim, addig képmutatók és farizeusok vagyunk, mert megszűrjük a szúnyogot, a tevéket pedig átengedjük.

            Mindezzel együtt, én nem akarom meggyöngíteni a keresztségnek az értelmét, nem szabad bizonytalanságot támasztani a tekintetben, hogy a szülők, a keresztszülők és a gyülekezet ígéretét Isten előtt komoly felelősséggel kezeljük és ezt az egyháznak kötelessége számon is kérni. Ha valaki ezt nem tartja be, az ő lelkiismerete bánja, de nekünk 100 %-ig komolyan kell vennünk azt, hogy a szülők és keresztszülők azt ígérték, hogy „úgy nevelik és neveltetik, hogy hitükről ők maguk tegyenek vallást a gyülekezet színe előtt”. Ezt nekünk 100 %-ig komolyan kell vennünk! Lehet, hogy valaki később azt mondja ennek ellenére, hogy mi már meggondoltuk a dolgot, akkor nyilvánvalóan a második gyermek megkeresztelésénél ezt figyelembe kellene venni.

Hogy lehet figyelembe venni? Bizony zűrzavar és rendetlenség van egyházunkban, mert egyik helyen komolyan veszik, a szomszédban megkeresztelik, de mégis ebbe az irányba kellene menni. Hogyha a keresztség és a személyes hitvallás időben el is válik a gyakorlat szerint egymástól, mégis azt mondjuk, hogy a gyermek keresztség és hit keresztség összetartozik. Azért, mert az egyház hitvallási hagyománya megelőzi az egyénnek a döntését.

Az Apostoli Hitvallásnak a hite nem az egyéné? A gyülekezet, az egyház  a letéteményese ennek. És a szülők, keresztszülők és gyülekezet imádkozó bizalma és felelőssége - az egyéni hitvallást, a személyes hitvallást is – megtesz minden keresztelő alkalmával! Mi azt hisszük, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön – így kezdődik a keresztségi parancs. Na most, ha már ez így van, akkor azt jelenti, hogy a hívő gyülekezet kereszteli meg legkisebb tagját, és az fogadtatik be az anyaszentegyház közösségébe. Lehetne a keresztszülői intézményt valami módon egy kicsit kitágítani. Hallottam olyan esetről is, hogy meg nem keresztelkedett szülők vitték a kisgyermeküket, a lelkipásztor tanácstalan volt, mit csináljon, elküldje őket? Azt mondta, hogy egy feltétellel igen, hogyha maguk választanak két keresztszülőt, de kettőt a gyülekezet jelöl ki. Mert, aki fogadalmat tesz arra, hogy úgy nevelem és neveltetem, annak azért mégis az egyház tagjának kell lenni. Ez az eset jól bevált, mert azóta, már a teológiát is elvégezte az illető, akit egykor így kereszteltek meg. (Tőle magától hallottam keresztelésének történetét) Utána a szülők is megkeresztelkedtek és konfirmáltak.

            Nem hiszem, hogy lenne minden helyzetre általános szabály. De abban együtt, az egyház konszenzusában kellene előre lépni, hogy a misszió-keresztelés-katechézis hármas egységét ne értelmezzük különböző módon az egyes gyülekezetekben. Erre törekedni kell, de könyörögni is a „nyelveket egyező hitre” vezérlő Szentlélekért, mert az tarthatatlan állapot, hogy egymással ellentétes felfogások és gyakorlat éljen egymás mellett egyházunkban. Az egymást kiegészítő gyakorlat mellett vagyok, mint ahogy felnőtt, hívő keresztelés máris létezik a csecsemőkeresztség mellett. Ilyenkor azonban a keresztelésnek együtt kell járnia a konfirmációval, mivel felnőttet csecsemő keresztségben nem részesíthetünk.