Az Úrvacsora, mint az élő egyház ismérve

Dr. Vladár Gábor

Nagyon örülök a téma megfogalmazásának és különösen annak, hogy úrvacsorával fog befejeződni a konferencia. Minden úrvacsoráról való beszéd, legyen az prédikáció, vagy konferenciai előadás, célját téveszti, ha nem torkollik az úrvacsora ünneplésébe. Elkötelezően csak úgy beszélhetünk e témáról, hogy a beszélgetésben részt vevők úrvacsorai közösségben vannak egymással is.

            Nagyon jónak tartom az előadás címét, mert tételesen úgy fogalmaz, hogy az élő egyház ismérve az úrvacsora. Tehát nem azt kérdezi, hogyan lehetne megjavítani úrvacsorázásunkat, mi volna a jó gyakorlat, vagy hányszor kellene évente úrvacsorázni. Így is szoktak fogalmazni, ez azonban helytelen. A cím inkább arra utal, hogy úrvacsorázásunk tükörképe gyülekezeti életünknek, mutatja a mindenkori gyülekezet hitét, Krisztus-szeretetét, reménységét. Úrvacsorai gyakorlatunk nem attól változik meg, hogy milyen újfajta liturgiai összefüggésbe állítjuk bele, vagy hányszor úrvacsorázunk, hanem attól, hogy az egyház élő hitű emberek közössége, az élő egyház egyik ismérve pedig az, hogy eleven úrvacsorai közösségben él. Ahol élő hit van, ahol a gyülekezet valóban szeretetben élő közösség, ott „magától” (a Márk 4, 28 értelmében gondolva ezt a „magától”-t), szinte „melléktermékképpen”  megjavul  az úrvacsorai közösség.

            Az úrvacsora, mint sákramentum, ugyanis csak azért van, mert a mi Urunk Jézus Krisztus szerezte, alapította, és gyülekezetére bízta annak megünneplését. Ez az egyik alapvető kiinduló tételünk. Amint annak idején Jézus tanítványaival ülte meg az utolsó vacsorát és feltámadása után velük együtt ünnepelte az úrvacsorát, úgy akar ma is, mai tanítványaival asztalközösségben lenni. Az Úr Jézus Krisztus tehát asztalához hív minket és mi engedünk Krisztus hívásának, mert tudjuk: annak vendégei vagyunk, aki által Isten minket megbékéltetett önmagával (vö. 2 Kor 5, 18). Ezért minden úrvacsorai közösség – engedelmesség. Nem megszokásból úrvacsorázunk, nem egyházi előírásoknak teszünk eleget, hanem meghalljuk az élő Jézus hívását és ennek a hívásnak engedelmeskedve az Ő asztalához, telepszünk. Jézus Krisztus van az asztalfőn, Ővele találkozunk. Asztalközösségben, étkezési közösségben, úrvacsorai közösségben vagyunk az élő Úrral. Nem arról vitatkozunk tehát, hányszor kell úrvacsoráznunk évente, hanem a Krisztus hívását hallva a mindenkori gyülekezet közösségre lép Istennel.

            Az első úrvacsora Jézus Krisztus utolsó páskavacsora ünnepe tanítványaival. Minden egyes úrvacsorai alkalmon ez ismétlődik meg: az élő Krisztus találkozik a jelenben élő tanítványaival, úrvacsorai közösségben van velük. Azzal a Krisztussal vagyunk élő közösségben ma is, akiben, aki által Isten megbékéltette önmagával a világot és megbékéltetett önmagával minket is (2Kor 5, 19). Ezért hangzik el minden úrvacsorázás alkalmával Krisztus Urunk szava: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26, 28). Az úrvacsorai közösségben tehát az Istennel megbékélt emberek Krisztus-közössége ábrázolódik ki.

            Továbblépve: az úrvacsora hálás részesedés a Krisztus győzelmében. Így is lehetne fogalmazni: győzelmi lakoma, tor, ahol azzal vagyunk együtt, aki győztes, aki eldöntötte, hogy az örök halálban, vagy az örök életben részesedünk-e? Életről és halálról van szó minden egyes úrvacsorai összejövetelben. Ezért nem lehet közömbös szemlélődés, vagy népegyházi tradíció, hanem mindig a legbensőbb öröm hatja át. Tehát nem megszokásból úrvacsorázunk, nem azért, mert esetleg már régóta nem Isten akarata szerint éltem és már úgy felgyülemlettek bűneim, hogy le kellene „úrvacsoráznom” – ahogyan szoktuk mondani (bár nyilvánvaló, hogy személyes ügyeink rendezése fontos eleme minden egyes úrvacsorai közösségnek). Az úrvacsorai közösség azzal kezdődik, hogy Istennel és az embertársaimmal, tehát vertikális és horizontális irányban rendezem ügyeimet. De mindez csak előfeltétel, bár elismerem, nagyon fontos előfeltétel.

            Mi történik az úrvacsorázásban? Mi történik akkor, amikor a szent jegyeket magamhoz veszem? Mire való az úrvacsora? Mit ünneplünk benne?

1.)                     Már utaltam rá: az úrvacsora asztalközösség. Az asztalközösséget pedig komolyan illik venni. Korunk embere ezt már nem tudja, elfelejtette. Az asztalközösségnek azonban óriási jelentősége volt az Ókorban, Jézus környezetében, meg a későbbiek során is, mivel az asztalközösség életközösséget jelentett. Csak egyetlen példát had említsek kiindulópontul. Amikor két ember szövetséget, szerződést kötött egymással, akkor utána lakomát, tort ültek (1Móz 26, 30k; 31, 54). A Királyok 2. könyvének, 25. fejezetének végén olvasunk Jojákin királyról (2Kir 25, 27-30). Ő lényegében az utolsó törvényes júdeai király, akit Nabukodonozor, Babilónia királya, foglyul ejtett és udvartartásával együtt Babilonba hurcolt. Ez a 18 éves fiatalember mindössze három hónapig uralkodott, életének nagy részét száműzetésben töltötte. Amikor új király lép a trónra, akkor ő ennek az időközben megöregedett embernek megkegyelmez. Ennek jele, hogy az új király asztalához ülteti, asztalközösségbe kerül vele. Ez számára a kegyelem, a rehabilitáció, a megbocsátás pillanata. Hasonlóképpen fejezi ki Dávid király is az elhunyt jó barát, Jónátán, fia iránti nagylelkűségét, amikor a mindkét lábára sánta embert Jeruzsálembe hozatja és a királyi asztalnál, biztosít számára helyet (2Sám 9).

Jézus korában az étkezések már áldásmondással kezdődtek és zárultak, mintegy jelezve, hogy a létfontosságú eledel Istentől származik. Az asztal ezáltal az Istennel való találkozás helye. A szentségnek és az étkezésnek ez az együttléte kifejeződik abban is, hogy a Miatyánkban hangsúlyos helyen imádkozunk a mindennapi kenyérért, amelyhez közvetlenül kapcsolódik a bűnbocsánat kérése. Krisztus, mint az Élet Kenyere (Jn 6), önmaga adásával bűnbocsánatot tud adni. A tizenkét tanítvány, mint az egész, a helyreállított Izráel jelképe, utal arra, hogy Jézus szövetségben van népével. Asztalközösségei sorában az utolsó vacsora csupán egyetlen láncszem, noha kétségtelenül a legfontosabb, az együtt töltött idő csúcsa és betetőzése. Halála, föltámadása után úgy gyűjti ismét a közösséget egybe, hogy a Tibériás tavánál együtt étkezik a tanítványokkal. Mert csak így lehet őket elküldeni a világba.

            Az asztal mindig a közösség „úrasztala”. Krisztus, étkezés, sőt mennyegzői lakoma formájában képzeli el az Istennel való eljövendő közösséget. Erről szólnak eszkhatalógikus példázatai (pl. Mt 25, 113). A mennyei nagy lakomán együtt leszünk Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal és a prófétákkal (Lk 13, 28kk). Egy közös asztalnál fogunk ülni, a múlt és a jövő emberei. Ebből a mennyei örömlakomából kapunk „kóstolót” az úrvacsorában, és ahol ezt átélik, ott Istennek élő gyülekezete van.

2.) Az élő gyülekezet úrvacsorája örömlakoma.

Itt hadd tegyek egy megjegyzést. Úrvacsorázásunkat erősen megterheli a bűnbánat szempontja. Értsük ezt a megjegyzést jól! Nem azt mondom, hogy helytelen az önvizsgálat, a bűnbánat, hanem azt, hogy ebben kimerül úrvacsorázásunk. Az úrvacsorának már az Újszövetségben is többféle formája van. Emlékezzünk az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetére, ahol azt olvassuk, hogy a hívők ujjongó örvendezéssel törték meg naponta, házanként a kenyeret. Ujjongással és örvendezéssel! Ahol arról van szó, hogy Isten visszafogadja az övéit – egyetlenegy jól ismert példát hadd említsek, a tékozló fiú történetét (Lk 15), - ott a visszatérő számára az atya lakomát készít. Még mielőtt a tékozló fiú elkezdhetné a bűnvallást, az atya magához öleli, tiszta ruhába öltözteti, hízott borjút vágat. Ünnep ez a nap az ő számára, melyhez hozzátartozik a zene, a tánc, az örvendezés. Az úrvacsora örömlakoma is. Nagyon „nagypéntekiesek” a mi úrvacsorázásaink. Az úrvacsorázásnak nyilvánvalóan van természetes méltósága, de ezen túlmenően az öröm motívumának is társulnia kell hozzá: engem, bűnös embert magához szorított a szent Isten. Ezért valami nagy, túlcsorduló öröm és hála tölti el szívemet.

3.) Az úrvacsora igehirdetés, missziói igehirdetés is: „mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön” (1Kor 11, 26). Egyik teológusunk így fogalmazta ezt meg: az úrvacsora „sűrített evangélium”, vagyis nem több mint az igehirdetés, hanem „másképpen” igehirdetés. Az Úr halálát hirdetjük, amely az egész világot átfogó esemény. Azt hirdetjük, hogy az élet legyőzte a halált és a bűnt, megnyílt börtönünk ajtaja. Győzelmi tort ülhetünk, mert Isten győzött, oldalunkon áll, ügyünk nem veszett el. Beszéljünk az úrvacsora missziói vonásáról is! Ezt is elfelejtettük! Túlzottan leegyszerűsítjük a dolgokat, ha úgy gondoljuk, hogy az úrasztalánál csak az „én bűnömről” és az „én életemről” van szó. Holott az úrvacsorázás közösségi alkalom. Nem lehet úgy étkezni egy asztalnál, hogy megfeledkezem az asztal körül ülőkről. Éreznünk kell, hogy mi együtt vagyunk a család, vagyis el kell fogadnom a másikat: Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, meg a szomszédomat is, akivel együtt vagyok egy úrvacsorai közösségben.

            Sajnálatos, hogy úrvacsorai énekeink között alig van e közösségi szempontot megfogalmazó ének. Nagyon fontos az a missziói vonás, hogy Krisztus halálát hirdetem és az evangélium hirdetéséhez mindig, hozzátartozik a másik ember is, aki hallja az evangéliumot. Nem elég tehát hirdetni, hogy értem meghalt, hanem hirdesd azt is, hogy másokért is meghalt. Amely úrvacsorázásban nincs benne a másik ember, olyan, mint a holdvilág: szép is, fényes is, csak éppen nem melegít. Olyannak kell lennie, mint a nap sugárzásának: legyen benne a Krisztus melege, amely kiárad, messze hat, másokat is melegít és életre kelt. Tehát hirdessétek az Úrnak halálát, amíg el nem jön! Ne magunknak, hanem a másik embernek. Nagyon fontos missziói szempont, amiről gyakran megfeledkezünk. Ma Krisztus ezt kérdezi: úton vagytok-e még, hogy hirdessétek az én halálomat és feltámadásomat. Vagy megelégedtek ezzel: Nekem békességem van az Úrral. A benne való hit: küldetés a világba.

4.) Ebből következik az úrvacsorai közösség következő vonása, a diakónia: az egy test tagjai vagyunk. Az első keresztyének úrvacsorája egyúttal agapé, szeretetvendégség, jótékonysági lakoma is volt, amint ezt a Korinthusiakhoz írott levélből (1Kor 11, 21kk), vagy az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből is tudjuk: vagyonukat szétosztották, gondjuk volt a szegényekre (2, 45;6, 2). Az asztalok körüli szolgálat, mint szeretetszolgálat, a szegények gondozását jelentette. A korinthusi hívőknek éppen azt kellett megérteniük, hogy a testvéri érzület elhanyagolása magát az úrvacsorát érvényteleníti. A mára lefordítva ez azt jelenti, hogy minden úrvacsorázás végén ki kellene hirdetni, most kinek segít a gyülekezet a gyülekezeten belül, vagy kívül. Melyik az a család, ahol több gyereket kell iskoláztatni, ki az a szegény, egyedül élő személy, aki nem tud esetleg vásárolni magának szenet télire.

5.) Az úrvacsora missziói, diakóniai vonása mellett fontos hangsúlyoznunk jövőre irányultságát is. Az úrvacsorában Krisztus utolsó vacsorájára emlékezünk, ezért sokszor megkísért bennünket az a zwingliánus gondolat, hogy egy kicsit mintha halotti tort ülnénk, emlékvacsorán vennénk részt, ahol visszaemlékezünk egy régen élt hős halálára. Itt nem erről van szó. A megváltó Urat ünneplő gyülekezet abban a reményben tartja istentiszteletét, hogy Krisztus hamarosan visszajön dicsőségben. Ez tehát azt jelenti, hogy ennek a világnak, benne Isten gyülekezetének jövője, reménysége van. Úrvacsorázó közösség mindig tegye fel magának a kérdést: kiben hiszek, miben reménykedem? Aki úrvacsorázik, az tudja, hogy ennek a világnak, az én életemnek Ura van, és ezt el kell tudni, mondani a többieknek. Az úrvacsorázó gyülekezet soha nem adhatja fel a reményt. Arról nem tehetünk, hogy a világ panaszkodik. Nem tudjuk megakadályozni. De azt talán igen, hogy én ne panaszkodjam. A Krisztus gyülekezetének olyan úrvacsorázó közösségnek kell lennie – csúnya hasonlat, he haragudjanak meg a Testvérek érte – mint egy a város szélén megépített szennyvízderítőnek: minden belefolyhat, de megtisztítja és tiszta, használható vízként adja tovább.

Ha a korinthusiak annak idején tudtak változtatni úrvacsorai gyakorlatukon, akkor nekünk is lehet és kell. Abban az esetben van ittlétünknek értelme, ha tudjuk, miért vagyunk itt. E konferencia végén, az úrvacsorázás után, fogalmazzuk meg a magunk részére: mi lesz az én küldetésem, amikor hazamegyek a saját gyülekezetembe?

Misszió és diakónia az úrvacsorának lényeges vonása. Ne feledjük el, hogy a diakónia azt jelenti: „asztal körüli szolgálat”. Krisztus, mint diakónus szolgál az övéinek. János evangéliuma érdekes módon nem írja le az utolsó vacsorát. Két dolgot említ: egyrészt azt, hogy Jézus megmossa a tanítványok lábát, másrészt pedig a 17. Fejezetben Jézus főpapi imádságát írja le. A főpapi imában Urunk azt mondja: „ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba” (18.v.). ez tehát a küldetés és ez a diakónia, az asztal körüli szolgálat: Ő szolgál fel, ő mossa meg a tanítványok lábait és osztja szét, mint házigazda a kenyeret és a bort. Ilyen konkrét segítség és ilyen nagyszerű dolog az úrvacsora. A mai világnak elege van a „csak” beszédből. Olyan nagyszerű dolog az, hogy az úrvacsorázásban együtt vannak Krisztus szavai és tettei és ezáltal csodálatos örömünnep, jön létre. A kenyér és bor az élet két eleme. Az életet adó és az örömöt adó két alapelem. Nem véletlen, hogy Krisztus nem ecetet adott az utolsó vacsorán, hanem a bővölködő élet két alapelemét.

Aki így tudja ünnepelni az úrvacsorát, az, úgy hiszem, igazán élő tagja annak a Krisztusnak, aki mindenkit hív és mindenkit küld.