A tanfegyelemről

Victor István

Rögtön egy kissé el kell határolnom magam a nagy elvárástól, az előadás címe miatt. Ugyanis tanfegyelemről kell beszélnem. Ezért hadd mondjam, hogy amit Kálvin is szervezett és megvalósított Genfben, amit az egyház ismérvének is mondott, hogy a fegyelmet gyakorolják, az sokkal több annál, amit most beszélünk, sőt nagyobb része az u.n. erkölcsi fegyelem, tehát az egyháztagok életmódját szabályozó fegyelem. Ha itt tanfegyelemről beszélünk, akkor meg kell vallani, elsősorban lelkipásztorokról szól: hogyan beszélhetnek, hogyan taníthatnak?

            Ezért tulajdonképpen egy visszakérdéssel kell kezdenem. Tessék megmondani, hogy én most mit mondjak? Mit mondhatok, hogy az ne essék valamilyen ítélet alá? Mert ez a tanfegyelem. Mert elvárások vannak, úgy-e? Lehet, hogy itt is többen elgondolták, hogy „ezt, meg ezt szeretném hallani, és jaj lesz az illetőnek, ha azt, meg azt fogja mondani”.

            Másodszor, bocsánatkérés mellett kénytelen vagyok kereken megtagadni azt, hogy írásba is foglaljam, amit elmondok, mert annyi személyes célzás, „rosszindulatú pletyka” fog elhangozni, hogy abból több kár lenne, mint haszon, ha országosan elterjedne.

            A lényeget azzal kezdem, hogy az igény, hogy mi halljunk és mi ne, elsősorban a gyülekezetek részéről jelentkezik. Az abaúji egyházmegyében egyszer elment a helyéről egy lelkipásztor, hirtelen kellett pótolni. Az esperes egy gyűlésen szólt nekem, hogy: „te, jövő vasárnaptól menj már oda is!” Ugyanazon a gyűlésen ketten jöttek hozzám, hogy: „te, ha oda mégy, azokat dicsérni kell ám, mert azt nagyon elvárják!” Tehát megvolt az igény, amit Mikeás próféta keserűen panaszolt, hogy: „Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: prédikálok neked részegítő italról és borról, az volna e népnek prófétája.” Úgy, hogy ezt sajnos tudomásul kell venni, helyi szokások, hagyományok alapján jelentkeznek az igények, hogy így, vagy úgy „kell” prédikálni.

            Ennél sokkal veszélyesebb módon jött el az, hogy évtizedeken át egyházon kívüli igények jelentkeztek, hogy „tessék erről prédikálni!” Idősebbek jól emlékezhetnek az ilyenekre: „most békevasárnap lesz, most, tessék a békemozgalomról és annak nagyszerű lehetőségeiről prédikálni”. Még él a két fiatal segédlelkész közül az egyik, akik 1953-ban két hónapig voltak az ÁVH börtönében. Ugyanis a kormány akkor elindított egy u.n. mezőgazdaság-fejlesztési programot. Akkor a debreceni lelkészek gyűlésén elhangzott a felszólítás, hogy mivel egyházunk legfontosabb feladata ennek a programnak a támogatása, tessék erről prédikálni. Ők ez ellen szólaltak fel, így kerültek az ÁVH-ra. Tehát igen erős igény jelentkezett, akár így pozitívan, akár negatívan, hogy miről ne! Innen, Tahiból zavarták el (talán 1964-ben) a sógoromat. Akkor hirdette meg ugyanis a kormány az újfajta családtervezési programot, az abortusz-bizottságok felállítását. E mellett hangzott el egy „egyházkormányzó” részéről egy előadás, ő meg a Bibliával a kezében ellene mondott és a gyermekáldás komolyan vételét hirdette. Ezért kitiltották innen a konferenciáról.

            Most a legújabb időkben ilyen hatalmi igények nem jelentkeznek. De új eszmék áradnak szerte az országban, az üzleti élet fellendülése, a szabad verseny. Ha valaki másképpen prédikál, legalább is nem lesz népszerű.

            Hanem van egy harmadik oldala is, ahonnan igények jönnek: a mindenható Isten. Az Ószövetség idején Mikeás a Jimla fia megüzente Akháb királynak: „Él az Úr, hogy csak azt fogom mondani, amit az Úr mond nékem!” Azt hiszem, sokan olvastuk ma Pálnak Timótheusohoz írt 2.leveléből, hogy: „hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben”, ha a különböző igények közül, hogy „tessék ezt mondani, azt ne, tessék mondani” – Isten igényét fogadjuk meg, ez a tanfegyelem. Volt egy kedves professzorom a teológián, Budai Gergely professzor. Ő többször emlegette ezt, hogy ha mi állapítanánk meg, mit mondjunk, olyanok volnánk, mint egy egyesület. De akármilyen egyesület, ha megalkotta a maga alapszabályát, elvárja, hogy ahhoz minden tagja alkalmazkodjék, különben, „ha valaki nem alkalmazkodik az alapszabályhoz, felszólíttatik az egyesületből való kilépésre.”

            Az egyház életében, az ókortól előfordult, hogy valakit kiátkoztak az egyházból, mert más tanított, mint amit a közösség elfogadott. Azt mondták, hogy ez idegen a Kijelentéstől, ezt nem akarjuk hallgatni. Ma már sajnos, a szabadság eszméje sokkal inkább érvényesül, mint ez a fajta tanfegyelem.

            Azt gondolom, az az alapkérdés, hogy melyik igény legyen a döntő? De az egyház mégsem egyesület, hanem Gazdája van és az egyház működése pont, arra épül fel, amit ez a Gazda önmagáról, mirólunk, meg a rólunk alkotott tervéről kijelentett és ebből elég világosan következik, hogy amit mi mondunk, annak akkor van jogosultsága, ha egyezik azzal, amit Ő mondott.

De térjünk vissza a Timótheushoz írott levélhez. Ott ez áll: „Hirdesd az Igét!” Az Igét nagyon könnyű összefoglalni. Akár a Ján. 3:16-ban, akár még rövidebben, az Apostolok Cselekedetei 4.részében, hogy „nem szűntek meg hirdetni és tanítani Jézust, a Krisztust”. Tehát a Kijelentés magva ennyi, hogy „Jézus a Krisztus”. A közismert személy, a Názáreti Jézus – a Messiás, az Istentől küldött Fölkent Szabadító, akiben nekünk jó hinni. Ennyi volt kezdetben a keresztyén hitvallást.

A Filippi levélben már kicsit bővebben írta Pál, hogy „Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére”. 100 évvel később már nagyjából összeállt az az Apostoli Hitvallás, amit olyan sokszor elmondunk, talán meg sem gondolva, mi az. Ez az ősi hitvallás azután szükségek szerint kibővült, pontosodott. Itt vannak Hitvallásaink egy kötetbe kötve, (biztosan sokan ismerik), a Második Helvét Hitvallás záradékában ott van az ókori hitvallások felsorolása, látni, hogy melyik zsinaton, melyik mondaton bővítettek, pontosítottak, hogy ne lehessen félreérteni, kicsavarni, pontosan azt tükrözze, amit az Igéből kiolvastak a hajdani atyák.

            Lépjünk, egyel tovább. Mi, reformátusok vagyunk. Ami egyrészt nagyszerű örökség, másrészt tudjuk, hogy feladat is: „az egyházat mindig reformálni kell”. Mit jelent az a gyakorlatban, hogy reformálni: Mindent „vájt füllel” hallgatni, mindent ellenőrizni, hogy egyezik-e azzal, amit Isten mondott – és, ha nem egyezik, akkor hozzáigazítani. Régi szokásokat, hagyományokat is. El lehetne - ezzel kapcsolatban - az előbbi előadásban tárgyalt Úrvacsorával kapcsolatban is gondolkodni. Figyeljük meg, hogy mi van közelebb az Igéhez, mi van távolabb tőle. Egy-egy hallott igehirdetést is, a prédikációban felötlő gondolatokat. Van, amit nagyon szépen fogalmaztak meg, ami nagyon modern, igen közel áll hozzánk, - de egyezik-e Isten Igéjével? Szívem vágya mindig az volt, hogy bár a gyülekezeti tagok Bibliával a kezükben jönnének az istentiszteletre, és egy kicsit engem is ellenőrizzenek.

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben nem nagyon nevezetes, de számomra a legkedvesebb gyülekezet a béreaiak, akik „bevették az Igét, naponta tudakozva az Írásokat, ha úgy vannak-é ezek?” Tehát még Pál apostolt sem hallgatták málé füllel, figyelték, azt mondja-e, ami meg van írva? És ezért fogadták el, mert úgy találták, hogy egyezik. Szerintem a mi reformátori örökségünknek ebben kellene elsősorban megnyilatkoznia, nem a vastagnyakúságban.

            De kérdezzük meg még egyszer, valóban szükség van erre? Kell gyakorolni a tanfegyelmet? Elmondok néhány példát.

            Inkább csak híradásokból tudjuk, hogy a világ különböző részein hányfajta új tanítás terjed, többnyire református, vagy legalább protestáns jelszó alatt. Ezek az úgynevezett jelzős teológiák: a hatalom teológiája, a fekete teológia, feminista teológia, meg a többi. Ugye, természetes jogunk és kötelességünk megnézni, hogy melyik, mennyire egyezik Isten Igéjével? Hisz a hit dolgában üdvösségről és kárhozatról van szó!

            Lassan húsz éve történt, hogy egy egyházmegyei lelkészértekezletre az előadó lemondása miatt az esperes egy tehetséges fiatal lelkészt kért fel előadónak. Ő azt mondta, hogy két nap alatt új előadásra nem tud felkészülni, de van egy kész előadása a szövetségekről, azt mondja el. El is mondta szépen, hogy Isten szövetséget kötött az özönvíz után az emberrel, azután Ábrahámmal, a Sinai hegyen Izráellel, végül jött az Új szövetség. Aztán összefoglalta, hogy az összes szövetségnek ugyanaz a lényege, hogy az ember tegye meg, ami tőle telik, a többit hagyja Istenre. Hát volt ott egy olyan lelkipásztor, akivel több dologban nagyon nem értettünk egyet, de erre egyszerre horkantunk fel és mondtuk, hogy a Krisztusban adott Újszövetségnek, éppen nem az a lényege, hogy az ember mit tesz, hanem, hogy Isten mit tett a mi üdvösségünkért: Fiát adta halálra.

Ugye egyetértünk ebben, hogy nem az a döntő, hogy mi mit teszünk, hanem, amit Isten megtett, arra bízhatjuk rá magunkat. Nagyon szimpatikus, öntudatos, büszke dolog lenne, hogy mi is tudunk valamit csinálni. De bizony, ennek a szövetségnek a tartalma az ingyen kegyelem elfogadása – és még ez is az Ő Lelkének munkája! Ugye, van szükség ilyen ellenőrzésre?

***  felkészült, szolgálatában hűséges csoport, főként az Ószövetséget tanulmányozzák elmélyülten. Sajnos, a komoly tanulmányozás közben a lelkiségükre, hitvallásukra nézve is visszacsúsztak az Ószövetségbe. Komolyan elismert fiatal lelkésztársunk magyarázta el nekem, hogy szó sincs kegyelemből, hit által való megigazulásról, tessék a Tízparancsolatot, a törvényt teljesíteni, annak alapján reménykedhetünk valamiben. A hideg futkosott a hátamon. Hát nemek régen rossz, ha a Tízparancsolat teljesítése szerint reménykedhetem valamiben. (Jó észrevenni, mennyire él ez a gondolkodás a gyülekezetekben.) Azt mondtam azon a gyűlésen kedves fiatal barátunknak: nézd, ez nagyon érdekes gondolat, jól teszed, ha tanulmányozod, beszéld is meg lelkésztársaiddal, de amikor a szószékre felmégy, akkor te a Magyarországi Református Egyház lelkipásztora vagy, aki esküt tettél arra, hogy az Igét hitvallásaink szellemében fogod magyarázni. Azok pedig, azt hiszem, elég világosan szólnak az ingyen kegyelemből elnyerhető üdvösségről.

            Még valamit a gyülekezetekben elterjedt gondolatokról. Egy kis abaúji gyülekezetben 28 éven át nem tudtam meggyőzni a gyülekezeti tagokat, hogy az a mondás, hogy „Segíts magadon – Isten is megsegít” – nem a Bibliában van. Szilárd meggyőződésük, hogy ott van megírva. Hiába hirdettem a Szentírás üzenetét, ami homlokegyenest ellenkező. (Persze, hiszen igen szimpatikus gondolat.) Egyéb ilyen gondolatok is keringenek körülöttünk, néha bennünk is – bizony, szükség van „tanfegyelemre”!

            Megint egy új kérdés jön el: annyira fontos ez? Nem emel felül a keresztyén szabadság („tanszabadság”) ezeken a szőrszálhasogatásokon? Biztos mindenki ismeri Pál apostol leveleit. Egyik ilyen, másik olyan tartalmú és különböző hangulatú levelek. Azt hiszem, van, akinek feltűnt, hogy a legkeményebb a Galata levél. Elmegy egészen az átkozódásig, másrészt a bántó beszédig: „balgatag galáciabeliek…” Hát miért ez a gorombaság? Azért, mert ami tévelygést azok kezdtek elfogadni, nem is csak élet-halál, hanem örök élet – örök halál kérdése volt. Éppen az előbbi kérdés: hogyan juthatok Isten szeretetébe? Én érem el a törvény cselekvésével, vagy Krisztus szerezte meg és adja ingyen?

            Nem olyan egyszerű hát a helyzet, ahogy a falusi gyereket eresztik a hittanórára: „ott nem tanul rosszat”. A kérdés: tanul-e olyat, amire szüksége van? És a gyülekezet hall-e olyan örömhírt, ami az üdvösségre elvezeti?

            Megint egy „rosszindulati pletykást” mondok, ami talán hasznos lesz. Egy jó hónapja volt Nagyváradon, a  magyar református gimnáziumok világtalálkozója. A Kárpát-medence 22 református gimnáziumából volt ott küldöttség. Természetesen előadások is voltak, ismerkedés is volt, egymással, de a környékkel is. Hadd dicsekedjem el ezzel: az ismerkedésben, általános magatartásban református keresztyén jelleget elsősorban a mi pataki diákjainkban láttam – meg a kárpátaljaiakban, akikkel a mieink nagyon jól össze is barátkoztak. A többség bizony, még egy étkezés előtti-utáni imádságig sem jutott el. Ami még inkább aggasztott, hogy az elhangzott előadások – nagyon magas színvonalon – elsősorban történelmiek, irodalmi témájúak voltak. Volt olyan, ami – nem tudok mást mondani – tiszta pogányságot terjesztett. Magyarországról jött egy jó nevű művészettörténész, a festett kazettás templommennyezetek szakértője. Előadásában kifejtette, hogy a kazetták jelképrendszeréből egy igazi vallás bontakozik ki, ezekből Istent jobban meg lehet ismerni, mint a Bibliából. Számomra nem is az volt a megdöbbentő, hogy egy művészettörténész ezt így látja, hanem, hogy az ott lévők nagy része ezt elismeréssel és örömmel fogadta. Egy erdélyi lelkész-atyánkfia kijelentette, komolyan gondolkozik azon, hogy legközelebbi vasárnap ne a Bibliából, hanem ezekből a kazettákból prédikáljon. Ami még erre rátett egy lapáttal (bár lehet egy kicsit, eltérünk a témától), a következő: Jött arra a konferencia utolsó napján egy utazó csoport, főként brazíliai magyarok. Ők ott könyvet osztogattak, többek között egy antropozófus könyvet, ami a lélekvándorlást hirdeti. Megint nem az volt a problémám, hogy ők így látják. Szegények, ide jutottak el. De az, hogy egy ilyen könyvet egy református középiskolai konferencián lehet osztogatni. Úgy, hogy nagyon benne vagyunk a tanfegyelem kérdésében.

Ismétlem a Galata levél fényében, hogy itt élet-halál, üdvösség-kárhozat kérdéséről van szó. Ha egyszer „nincs más Evangélium”, akkor nincs jogunk sem arra, hogy mást hirdessünk, mint ezt az egy szükségest.

            Most már a vége felé közeledünk. A felé, hogy akkor hát mit csináljunk? Mondjunk misét? Isten őrizzen, hogy római katolikus Testvéreinket bántsam. Arra akarok utalni, hogy ha valaki tárgyilagosan végigolvas egy mise-szöveget, abban nagyon sok evangéliumot talál. Az éppen egy olyan, tanfegyelemmel megállapított és elrendelt szöveg, hogy „tessék minden vasárnap ezt elmondani!” A mi oldalunkról nézve egy „típus-prédikáció”. Ez megszűrt, kikristályosodott típus-prédikáció. Próbáljuk ezt az utat járni mi is? Szabjuk meg pontosan, hogy ezen a vasárnapon ezt, meg ezt, a másik vasárnapon azt, meg azt kell prédikálni, és szigorúan ellenőrizzük?  Ez nem jó lenne, mert akkor Isten Igéjének hirdetése nem élő üzeneteknek, hanem száraz tanításoknak átadása lenne! Vagy vigyük a templomba nem csak a Bibliát, hanem a Heidelbergi Kátét,  és a II. Helvét Hitvallást is és azoknak hirdetését követjük meg? Ennek volna komoly áldása. Nem akarok gyakorlati dolgokra kitérni, de jó lenne, ha a Presbiter Testvérek elkezdenék otthon felvetni a gondolatot, hogy a több száz éven át gyakorolt  káté-magyarázatos istetiszteleteket valahogy nem lehetne-e felújítani? Ha nem is úgy, hogy minden vasárnap délután kátémagyarázat legyen, de annyira, hogy a gyülekezet egy kicsit tisztában legyen azzal, hogy mit vallottak őseink. Fenntartva azt, hogy azért ezek a gyönyörű régi hitvallások nem Szentírás. Erre olyan kedvesen hivatkoztak éppen a helvét atyák, mikor azt mondták, hogy „mindenki előtt ünnepélyesen kijelentjük, …hogy azoknak, akik minket Isten Igéjéből ezeknél jobbra tanítanak, készek vagyunk köszönetünk nyilvánításával engedni.” Elképzelhető, hogy a mi nemzedékünk ezeknél újabb és jobb hitvallást alkot – megpróbálták néhányan félezer év alatt, csak még nem sikerült – elvileg elképzelhető, ha Isten Igéjéből jobbat és biztosabbat látnak.

            Mi akkor a végeredmény? Hát az, hogy kezdjük el olvasni a Bibliát. És terjesszük a Biblia olvasását. Van egy nagy ígérete az Úr Jézusnak. Egy példával hadd vezessem be. Egy országosan elismert evangélikus lelkész, amikor a falujában a termelőszövetkezetet megalapították és a nagy változásokban gyötrődött a gyülekezet, elhatározta, hogy ő egy prédikációsorozatban elmondja, mit tanít erről a témáról Isten Igéje. Az első ilyen prédikáció után a presbiterek azt mondták neki: „tiszteletes úr, ne fáradjon ezzel, úgy sem hiszünk mi ezeknek semmit!” Az ennek a bibliai vetülete, amit az Úr Jézus a Ján 10-ben a Jó Pásztor juhairól így mond: „idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegenek hangját.” Tehát Ő ígérte, hogy ad a gyülekezetnek, nem is csak a presbitereknek, hanem a gyülekezet tagjainak ad egy ilyen érzéket, hogy felkiálthassanak: „Hohó, ez nem a Jó Pásztor hangja!” De ennyi a gyülekezet  elöljárói számára nem elég, hogy „úgy érzem, ez nem helyes”. Hanem el kellene jutni a bibliaismeretben odáig, hogy pontról-pontra rá tudjunk mutatni: „nagytiszteletű úr, ez, amit mondott igaz volt, de az, amit az a másik mondott, az már nem egyezett a Bibliával.”

            Nagyon jó volna, ha istentisztelet után nem csak azt tudnánk megállapítani, hogy nagyon meleg van, vagy hogy esik az eső, hanem azt is, hogy „Nagytiszteletű úr, ez meg ez jó volt, a másik résszel meg én nem tudok egyetérteni, tessék ezt jobban megvilágítani, vagy újra bebizonyítani a Szentírásból, akkor ez a kötöttség (tanfegyelem) áldássá válik.

            Végül: hol van akkor a szabadság? – mert a címben ez is benne volt. Csak egy pár mondatot hadd mondjak el erről.

            Egy nagyon érdekes dolgot fedeztem fel a Szentírásban erre, a megkötöttség-szabadság dolgára nézve. Arról, hogy Isten mit tett értünk, olyan egyértelmű, világos a kijelentés, hogy abban nincs szabadság. Vagy Krisztus keresztje, vagy semmi. Arról, hogy mi hogyan feleljünk, mit tegyünk hálából, igen tág a szabadság. Talán ismerős az anekdota a középkori bohócról, aki megtért és beállt szerzetesnek. Rettentően el van keseredve, hogy ő sem szépen nem tud énekelni a kórusban, sem szép iniciálékat nem tud festeni, semmit nem tud tenni Isten dicsőségére. Hát egy reggel észrevették a társai, hogy ott áll a feszület előtt és öt labdával dobálózik körbe-körbe. Rettentően felháborodva vitték a priorhoz, aki ezzel csendesítette le őket: „ Testvérek, ne bántsátok, ő ezt tudja, ezzel dicséri Istent!” Ez a szabadság talán már túllép a helyes istentisztelet határain. De, hogy egy-egy dologban, szívünkből hogyan dicsérhetjük Őt, hogy most a 33. Zsoltárt énekeljük, vagy a 150.-et, hogy most összetegyem a kezem, vagy felemeljem, most a jobboldali szomszédomat köszöntsem, vagy a hátam mögött ülőt – erre nézve bőven van szabadság. Még pedig azért, mert amit mi teszünk Istenért, az annyira alacsonyabb rendű annál, amit Ő tett meg értünk, hogy eltörpül mellette, és lényegtelenné válik. Pál apostol azt mondja, hogy „kik a maga értelme felöl legyen meggyőződve”. És egy sajátos helyzetben, aki így csinál, jól teszi, aki úgy csinál, még jobban teszi. Másra meg azt mondja: „ezt én mondom, nem az Úr”. Legvégül Augusztinusz egyházatya egy  mondását idézem, ő így tanított: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Ha valakinek a szíve megtelik Isten iránti hálaadással, az biztosan nem fog olyat tenni, ami ellenkezik az Ő kijelentésével, hanem ráhangolódik arra.