Az egyházfegyelem, mint közösség formáló erő

Dr. Adorján József

A fegyelem és a közösség elválaszthatatlan. Fegyelem nélkül nincs közösség. Az előadás megadott címe: „Az egyházfegyelem, mint közösség formáló erő” azonban kérdéseket vet fel. Kérdés, hogy a fegyelem formálja-e a közösséget, vagy a közösség alakítja-e ki a maga rendjét és fegyelmét? …Nyilván olyan kölcsönhatásról van szó, melyet nem lehet ok és okozatra leegyszerűsíteni.

           Az egyházfegyelem nyilván formálja az egyház közösségeit, életét és munkáját, ugyanakkor az egyház kialakult szervezeti rendszere, meghatározza a fegyelmezést. A keresztyén egyházban két szervezeti rendszer van: az episcopalista és a presbiteriánus. E kettő között van a magyar református egyház „episzkopalista-presbiteri” rendszere. Az episzkopalizmus kísértése: a diktatúra; a presbiterianizmus kísértése: az anarchia, legalább is a kongregacionalizmus.

Az egyházfegyelem különböző korokban és társadalmi rendszerekben más és más. Monarchikus államban, rendszerint az episzkopalista – pápai – egyházkormányzás és fegyelmezés alakul ki. Liberális-demokratikus államrendben inkább a presbiteriánus-kongregacionalista.

           Kálvin szerint az egyház „időben és térben szétszórva él”. Mi most tegyünk arra kísérletet, hogy ebben a „szétszórtságban” keressük meg azt a keskeny ösvényt, amelyben járhatnak gyülekezeteink, amelyen szolgálhatnak presbitériumaink, annak érdekében, hogy erősödjék egyházunk közössége.

 

1.)    Az egyház Kálvin szerinti ismérveiről beszéltünk ezen a konferencián. Ezzel kapcsolatban tisztázzuk: Kálvin szerint két, három, vagy négy ismérve van-e az egyháznak?
- Kálvin az Institucióban kettőt hangsúlyoz: „Ha valahol azt látjuk, hogy Isten Igéjét tisztán hirdetik és hallgatják és a Sákramentumokat a Krisztus rendelése szerint, kiszolgáltatják,…ott meg van Isten egyháza valamiképpen” (I. 91).

- Sadolet bíboroshoz írt vitairatában említ hármat: „Az egyház sértetlensége három dolgon alapszik: a tanon, a fegyelmen és a szentségeken” (S 34). Újabban negyedikkén a diakóniát is hozzáveszik. Vitassuk meg: kettő, három, vagy négy.

 

Helyes-e „kálvini ismérvekről beszélni?”

 

- Luther maga is az igehirdetést, az igazi sákramentumok kiszolgáltatásár és az Amt-ot, a hivatalt nevezi meg. Bullinger a II. Helvét Hitvallásban, ugyancsak két ismérvet említ, amihez kapcsolja a fegyelmet és a diakóniát. Ő zwingliánus, előbb Luther és Melanchton követő volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezek, nemcsak kálvini, hanem reformátori ismérvei az igaz egyháznak. A reformáció nem halt meg, csak alszik. A II. Vatikáni Zsinat az igehirdetést ismét az istentisztelet részévé tette.

 

2.)        Az egyház rendjének és fegyelmezésének egyetlen forrása és zsinórmértéke a Biblia.

- Az Ószövetségben nép és egyház nem különült el, a világi igazságszolgáltatás és az egyházfegyelem sem. A pusztai vándorlásban, csak a kegyetlenségig kemény fegyelemmel lehetett összekovácsolni a népet. Kánaánban a környező népek és mítoszok hatását csak nagyon kemény fegyelemmel lehetett visszaverni, vagy még úgy sem. Ámós arról beszél: „Állítsátok helyre a kapukban az igazságot” (Ám 5, 15). A fegyelem biztosította a nép életét, óvta és védte, s annak meggyengülése vonta maga után a nép romlását. Ez az ószövetségi fegyelmezés azonban már nem követhető Jézus korában, még kevésbé a mi korunkban.

- A fegyelmezés „jézusi” szabálya: ha vétkezik a te atyádfia, fedd meg négyszemközt, ha nem hallgat rád, két vagy három tanú előtt, ha azokra sem, akkor vidd a gyülekezet elé. Ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen olyan előtted, mint a pogány, vagy vámszedő, tehát ne gyülekezeti tagnak, hanem missziói feladatnak tekintsd. Jézus szerint nem a kizárás, hanem a befogadás a cél. Erre tanít a tékozló fiú példázatában, egyik legfontosabb tanításában.

- A fegyelmezés Pál apostoli szabálya: az apostoli korban a gyülekezetek életében részben a szabados erkölcsi magatartás, részben a különböző tévtanítások veszélyeztették a gyülekezetek életét. Ezért Pál leveleiben keményebb hangot használ „átadjuk a Sátánnak”, tehát a kirekesztés válik a fegyelmezés végső eszközévé.

A pásztori levelekben már valóságos gyülekezeti „ítélőszékek” felállítására buzdítja munkatársait. Innen már csak egy lépés - ha nagy lépés is – a középkori egyház inkvizíciója és a máglyák fellobbanása. Ennek a lépésnek a megtétele úgy történt, hogy az egyház és a világ élete egyre inkább összekeveredett. Az egyházban elszaporodtak a világi bűnök és kialakult a világi uralom.

 

3.)        Az egyházfegyelem és a világi uralom szétválasztása.

Kálvin azt írja: „Krisztus az ő egyházának lelki kormányzását megkülönbözteti a földi uralomtól”. Ennek a lelki kormányzásnak a célja a bűnös megjobbítása, leghatékonyabb eszköze a megbocsátás.

           

A világi uralom úgy akarja megtisztítani a társadalmat, hogy kizárja magából a bűnösöket, a börtönbüntetéstől a halálos ítéletekig.

Az egyház lelki kormányzása, megtérésre hívja a bűnösöket, és befogadja a megtérőket (tékozló fiú).

Kálvin ezt így fogalmazza meg:  „A szeretet bizonyos ítéletével” elfogadni még a vétkezőt is egyháztagnak.

 

            Fontos megállapítása Kálvinnak: „Az egyház (…) időben és térben szétszórva ugyan, de Krisztus egyetlen tudományos, s egyetlen Lelke által összegyűjtve a hit egységét, s a testvéries egyetértést munkálja és szolgálja” (S. 33).

            Kálvin óta ez a „szétszórtság” fokozódott. Az időbeni szétszórtság azt jelenti, hogy egyre gyorsabban változó korok követik egymást és változó korokban egyre élesebb különbségek, és ellentétek jellemzik az emberi gondolkodást, az erkölcsi értékrendszert és közösségeket. Nekünk ma nem Kálvin kortársait kell „fegyelmeznünk” és nevelnünk az egyházban, hanem a magát „nagykorúnak” valló embereket. Úgy tűnik, hogy a genfi néhány száz „libertinus”, akik Kálvin gyülekezetvezetését megnehezítették, ma milliókra nőtt és ők alkotják a társadalom többségét. Az egyház és az egyháztagok csak egy maroknyi kovász ebben, az óriási keletlen tészta tömegben. A kérdés, hogy nem „régi kovászt” keverünk-e a mai tésztába?… Az Írás azt mondja: „takarítsátok ki a régi kovászt” (1Kor 5). Azt hiszem, teljes mértékben igaz Imre Lajos megállapítása: „az egész egyházban a fegyelem gondolata elhalványult” (Ekkléziasztika 60). Ennek legalábbis egyik oka, hogy régi kovásszal nem lehet, új kovászunk pedig nincs, így hát engedjük, „hadd forogjon a világ keserű levében”.

 

            Az egyházfegyelemnek a világi uralommal való összefonódás, pl. egyházunk törvényeiben és gyakorlatában, hogy a pásztori fegyelmezés helyére az „egyházi bíráskodás” került.

 

            1967-ben, amikor még nem is voltam zsinati tag, az a megtiszteltetés ért, hogy az elnökség engem bízott meg a VI. Tc. Preambulumának elkészítésével. Ebben én azt fogalmaztam meg, hogy az egyházi fegyelmezés pásztori feladat, - Jézus az utolsó ítéletről is úgy beszél, hogy Ő, mint pásztor, választja el a juhokat a kecskéktől (Mt 25), tehát mi ne bírósági törvényt készítsünk, hanem az egyházi fegyelmezés pásztori módját szabályozzuk. Természetesen egyhangúlag leszavazott a Zsinat. Még azt a javaslatomat is elvetették, hogy a záró paragrafusban adjon jogot a Zsinatnak, vagy az Elnökségnek, hogy „kegyelmet” gyakorolhasson. (Ez természetes, hogy jövök én ahhoz, hogy a református egyház törvényeiben „kegyelemről” beszéljek…)

 

4.)        Az egyházfegyelem presbiteri elve

 

            Az apostoli levelek a presbiterekre bízza a fegyelmezést. Imre Lajos, azt írja: „Hitvallásaink a fegyelem kérdését elsősorban a gyülekezet körébe utalják (Ekkléziasztika 59). Azzal, hogy a fegyelmezés helyét a bíráskodás foglalta el, ha van is „egyházközségi bíróság”, gyakorlatban csak a magasabb testületek (egyházmegye, egyházkerület, zsinat) bíróságai működnek, ami a fegyelmezés presbiteri (gyülekezeti) elvének elhalványulását jelenti.

 

            A tanfegyelem az igehirdetés és a tanítás Bibliához és a Hitvallásokhoz való kötöttségét jelenti. Imre Lajos, a negyvenes évek elején e tekintetben bizonyos javulást könyvelhet el. „A hitvallási, úgynevezett tanfegyelem általában erősebb és kötöttebb, mint a régebbi időkben volt. Az igehirdetésben jobban ragaszkodnak az egyház hitvallásához és kezdett köztudomásúvá válni, hogy az igehirdető nem mondhat akármit, hanem köti a Biblia és a hitvallások. A református tan iránti érzék jobban begyökerezett a köztudatba.” (Ekkléziasztika 60)

 

            A tanfegyelem gyakorlása valóban inkább a magasabb egyházi testületekre tartozó, teológiai tudást igénylő feladat. Ebben a lelkipásztori közösségeknek és a Doktorok Kollégiumának vannak kiemelt feladatai.

 

            Az erkölcsi fegyelmezés szinte teljesen megszűnt. Az erkölcsi értékek elvesztése és az erkölcsi érzék meggyengülése általános társadalmi jelenség. A népegyház megszűnése, amikor mindenki kötelezően egyháztag volt, azt jelenti, hogy az emberek nagy többsége nem tartozik a gyülekezetbe. Akik vallásosnak vallják magukat, azoknak a 90 %-a sem valamelyik egyház közösségében gyakorolja hitét, tehát fegyelmezés céljából elérni sem lehet, kirekeszteni pedig semmi értelme azt, aki már maga kiment. Némelyek nosztalgikusan szeretnék visszaállítani a régi fegyelmet. Állapítsuk meg, nem lehet és nem is kívánatos, hogy a puritanizmusnak, a pellengérre állító és megbélyegző, „skarlátbetűt” sütő, egyáltalán nem krisztusi módszerét visszahozzuk.

 

            A személyes lelkigondozás szerencsére él. Talán hiba, hogy főleg a lelkészekre hárul és maga a gyülekezet nem lelkigondozó közösség. Ezt kell tovább erősítenünk, lehetőleg „családgondozássá” fejlesztenünk és arra törekednünk, hogy ne csak a már váltságban levőkkel foglalkozzunk, hanem próbáljuk megelőzni a személyes és családi válságokat.

 

            Gyülekezetépítő és védelmező fegyelmezés.

Napjainkban, de az apostoli kortól mindig, összefonódott a tanfegyelem és a gyülekezetvédő fegyelem. A gyülekezetek életét és egységét ugyanis a különböző tévtanítások veszélyeztették elsősorban. Ma is így van ez, azzal a különbséggel, hogy elsőszámú veszélyeztető tényezővé a „szekularizáció”, a hitbeli közöny, „a tömegek apostázisa” lett.

 

Ma erősen ható tévtanítások: a téves eszkatalogikus, közeli „világ-vég” váró szekták; a scientológia és a keleti vallások mitologikus meditációi. Ezekkel szemben nem a támadás a legjobb védekezés, hanem az evangélium világos tanításának hirdetése ezekben a kérdésekben.

A másik veszélyt, a „pártoskodás” jelenti. Ez a mai „világi uralomból”, a politikai életből szivárog be. Ez ellen nem vitákkal, vagy merev tradicionalizmussal lehet védekezni, hanem türelmes szeretettel kell forgatni az Ige kétélű fegyverét.

 

            A református etika alapja: Isten kegyelmi kiválasztása. Eszerint az embernek „küldetése”, vagy „hívatása” van a földön. A keresztyén ember arra törekszik, hogy ezt a küldetést betöltse, s nemcsak lelki értelemben kell venni ezt a küldetés-tudatot, hanem a világi hívatásra nézve is.

 

            Napjainkban démonná vált a Mammon, céllá és átokká a pénz. Szükséges komolyan venni FRANKLIN Benjamin intelmét: „Óvakodj attól, hogy mindent, ami birtokodban van, a tulajdonodnak tartsd, és eszerint élj” (In. Max Weber 46). A keresztyén igehirdetésnek és fegyelmezésnek arra kell törekednie, hogy a „sáfárság” gondolatát plántálja el. Ugyancsak Franklin figyelmeztet arra, hogy a kapitalizmusban, amibe most mi olyan lelkesen megyünk, fontos alapelv, hogy „az alacsony bérek produktívak”… A produktivitás így háttérbe szorítja az embert. A keresztyén egyháznak az élet minden vonatkozásában az „embert és az életet” kell szeme előtt tartani. Egyházi fegyelmezésünk során, nemcsak a szokványos „bűnök” ellen kell küzdenünk, hanem ezek ellen a modern társadalmi és gazdasági bűnök ellen is. Így lehet szolgálatunk: „mag a jövőnek”, különben kihullunk az Idő rostáján (Ady).

 

            A reformáció, mint hamis szentséget elvetette a „gyónást”, ami a katolikus egyház kezében máig a leghatékonyabb fegyelmező eszköz. Próbáltuk helyette az úrvacsora alkalmával a „közös gyónást” bevezetni. Ez azonban hatástalan liturgiává erőtlenedett. Ezen a kérdésen semmi más nem segít csak az igehirdetés megújulása, az olyan igeszerű és hitvallású prédikáció, mely komoly önvizsgálatra, bűnismeretre és bűnbánatra vezet, hogy ennek nyomán erőteljesen hangozhassék a bűnbocsánat hirdetés.

 

            Pál apostol Timótheushoz intézett szavaival zárjuk ezt a „bevezetést”:  „hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, bíztass, teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük…” stb. (2Tim 4, 1-5).