Mit jelentenek az egyház kálvini ismérvei egy presbiter számára

Dr. Szilágyi Sándor

Az egyház kálvini ismérveit más előadások már részletesen taglalták. Ezért előadásomban egy, igen aktuális résztémát szeretnék körüljárni: melyek az egyháztagság kálvini ismérvei? Ehhez azonban először vegyük számba az egyház kálvini ismérveit, melyek itt már elhangzottak.

            Szeretném közbevetőleg megjegyezni, hogy nagy örömöt okozott Kálvin „Institúció” című művének olvasása. Nem szabad tőle megijedni; ha a Victor János által lefordított 1936-os kiadású, korai rövid szöveget vesszük kézbe, mindössze 330 oldal előszóval, tartalomjegyzékkel együtt. Meglepett, mennyire korszerű a könyv ma is, ami érthető, hiszen a keresztyénség történetének utolsó negyedében írták…

Kálvin szerint az egyház a választottak összessége, amiben benne vannak a ma, a tegnap és a holnap egyháztagjai egyaránt. Tehát mindazok a választottak, akik ma élnek, tegnap éltek, holnap élni fognak; akik ebben a hazában, vagy akármelyik országban is laknak. Egyetemessége annyit jelent, hogy az egyház egy test, nincsen több belőle. Tagjait összeköti az egy hit, az örök élet egyazon reménysége, az ugyanattól a Krisztustól kapott szeretet. Az, akiket az Úr kiválasztott, azokat meg is szenteli (Róma 8:30), elhívja, megigazítja, megdicsőíti.

Ígérete szerint az egyház: örökkévaló; szerepe ennek az, hogy minden korban megismerhessék Őt.

            Az egyháztagság, tehát az Isten kiválasztásán alapszik. Kálvinnak ezt a tanítását át- meg áthatja a predestináció tana, ami számomra annyit jelent, hogy Isten az időnek is ura. Amit mi most látunk, érzünk, átélünk, mind alá van vetve az időnek és emberi felfogásunk mindent az adott pillanathoz viszonyítva, szemlél. Isten az időnek is Ura; egyszerre látja múltunkat és jövőnket. A kiválasztottság azonban ebben az életben, a futó idő rabságában rejtve marad előttünk és azt Isten csak a végső időkben, teszi teljesen nyilvánvalóvá. Nem mondható biztos ítélet másokról (2Tim 2:19), az ígéret kívülről nem látható.

            Mégis, miről ismerjük hát fel az egyház igazi tagjait?

            A szeretnek bizonyos ítéletével mindazokat kiválasztottaknak, kell tartanunk, akik

-       hitük vallástételével

-       életük példájával

-       a sákramentumokban való részesedésükkel

velünk közösen, ugyanazt az Istent vallják (erkölcsi tökéletlenségük ellenére). Akik nem ilyenek, kirekesztetnek, de lemondani róluk nem szabad. Más megfogalmazásban: Ha valahol az Isten Igéjét tisztán hirdetik és hallgatják és a sákramentumokat a Krisztus rendelése szerint, kiszolgáltatják, akkor ott megvan az Isten egyháza.

            Vegyük sorra az egyháztagok ismérveit, hiszen az egyházközségek életében fontos azt tudnunk, kik tartoznak az egyházhoz. Most nem azt kívánom taglalni, hogy kiket kell felvenni a választók névjegyzékébe, hanem inkább azt, hogy kiket sorolhatunk az egyház igazi tagjai közé?

            A hitük vallástételével kezdem. Kálvin szerint a Nikodémus-féle éjszakai keresztyének, akik csak a hívő közösségekben, nagyon szemérmesen, félve vallanak hitükről, nem igazán tesznek tanúságot a mindenüket megtöltő hitről. Szerinte kétféle hit van.

Az egyik a racionális hit, amely hiszi, hogy Isten létezik, hiszi, hogy Krisztus történeti személy volt, tehát egyfajta elhitt ismeretről van szó. Kálvin, Jakab apostolt idézi, aki szerint „… az ördögök is hiszik és rettegnek…”

 A másik fajta hit, amely a választottakat jellemzi, hogy ők Istenben, Krisztusban hisznek. Benne van, belőle és kijelentéséből táplálkozik minden reménységünk. Benne bízva hisszük, hogy szükségleteinket megadja, ígéreteit beteljesíti, és Krisztus által részesülünk az üdvösségben is.

            Az ismeret-alapú hitre jellemző, hogy nem válik életünk alappillérévé. Mindig van más is, amiben bízhatunk; a szorgalmunk, a bölcsességünk, az ügyességünk, a tehetségünk, a vagyonunk, a családunk, a szerencsénk és még sorolhatnám tovább.

            Mi jellemzi a választottak életvitelét?

            A választottakban Krisztus Lelke által munkálkodik és végzi megszentelő munkáját. Mit jelent a törvény a választottak számára? Jézus Krisztus tanításában mindig a törvény pozitív oldalát hangsúlyozta, amikor összefoglaltatta egy törvénytudóval annak lényegét. Ebben a Tízparancsolat tiltásai helyett pozitív bíztatás van: „Szeresd az Ura, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” és „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:37). Az igazságra való törekvés nem Isten igazságára való igyekezet; ez hiábavaló is lenne. Az Isten igazságát Kálvin is a „veritas” latin szóval jellemzi, szembeállítva a „justitia” szóval jelölt igazságot, amit talán inkább „megigazultság” kifejezéssel lehet jobban visszaadni. Törekvéseink célja, hogy Mennyei Ügyvédünk, Krisztusunk, igazzá tegyen bennünket a Mennyei Bíró előtt.

            Kálvin külön fejezetben foglalkozik az Institúcióban a keresztyén szabadság kérdésével. „szabad-e vétkeznem?” – teszi fel a kérdést a Heidelbergi Káté. A keresztyén szabadságot Kálvin szerint kétféle módon szokták félreérteni:

Egyik azt mondja: „vessünk el minden kötöttséget, szabályt, törvényt, mert Krisztus úgyis megvéd bennünket”.

Másik téves felfogás felháborodik a „szabadság” szó emlegetésén, mondván, hogy hangoztatásával vége minden rendnek, fegyelemnek. Kálvin azonban ezek helyett a szélsőséges felfogások helyett kifejti, hogy a keresztyén szabadság 3 dologból áll.

l.) lelkiismeretünk túlteszi magát a törvényen, bár elismeri, hogy az továbbra is tanít a jóra;

2.) ez önkéntes engedelmességet jelent az Istennek, ami nem a szolgák félelme, hanem a fiak örömmel való szolgálata;

3.) azokban a dolgokban, amelyek az Ige minősítése szerint önmagukban sem jók, sem rosszak, ne éljünk vallásos megkötöttségek között.

Felhozza példaként Pál apostol intelmét arról, hogy a nők hogyan viselkedjenek a gyülekezetben, amit arra a korra nézve hasznos tanácsnak tart, de nem lehet a mai korban is érvényes előírásoknak tartanunk azokat.

Engem, mint műszaki képzettségű embert különösen érintett, hogy az Isten törvényei nem mennyiségi jellegűek. A műszaki életben minden vagy mérhető, vagy azzá kell tenni. Az Isten törvényei alapvetően igen-nem jellegűek, és ahol mértékekről, mennyiségi szabályokról van szó, ott általában emberi szabályozás érhető tetten. Kálvin igencsak elítéli azokat, akik az Istenhez való viszonyukba belekevernek ilyen elemeket. Azokról van szó, akik szerint ők, bár vétkeztek néha, de életük jócselekedetei ellensúlyozzák, sőt felülmúlják azokat. Akik szerint a véteknek elmondandó Miatyánkok számával, vagy akármi mással mérhető súlya van. Ezért nem állítható – szerintem – mennyiségi követelmény az Egyház anyagi fenntartása kapcsán sem. Lehet tizedet fizetni, de aki maga is rászorul mások irgalmára, annak az „özvegyasszony két fillére” adakozása elegendő, de ha a választottaknak az a vezetésük, hogy jövedelmüknek akár a felét is odaadják az Egyháznak, tegyék meg. Az egyház Kálvin szerint a szentek egyessége, ami életvitelre lefordítva: készség egymás testi és lelki javainak megosztására.

            Az életvitel fontos része az imádság. Kálvin – az Úri Imádság magyarázata kapcsán – úgy magyarázza az imádságot, hogy abban tükröződnie kell a lemondásnak saját dicsőségünkről, valódi szükségleteink átérzése és a megszentelődésre való vágy kell, hogy áthassa. Az ima alapvetően elrejtett cselekvés és a „belső szoba” vagy az előző előadások egyikében már tárgyalt kisközösségek a helye. Kálvin szerint az istentiszteleten is lehet közös hangos imádság (és éneklés), de az csak kötött szövegű és egyszerre mondott lehet.

            A sákramentumokkal való élést, mint az egyháztagság harmadik kritériumát más előadások már kimerítették, így azokról nem kívánok szólni. Röviden Kálvin erről azt tartja, hogy a sákramentumok szemünk elé tárják Isten ígéreteit, és alkalmat adnak arra, hogy  vallást tegyünk hitünkről – nem az úrvacsorában, vagy a keresztségben bízunk tehát, hanem az Ő ígéreteiben.

            Összefoglalva, tehát elmondható, hogy érdemes Kálvin tanításait átgondolni, mert ez szükséges kálvinista önazonosságunk kialakításához. Sok teendőnk van, hogy ezeket átvigyük egyházunk életébe. Csak egy példa befejezésül: választási törvényeink teljesen a presbitériumok és az egyházközségi közgyűlés kezébe teszi le a lelkészválasztást. Kálvin azonban az Institúciónak a hamis sákramentumokról szóló fejezetben felhívja a figyelmet arra: hogy „jobbnak tartom, ha a választásnak ezt a jogát, vagy a polgári hatóság, vagy valamilyen tanács, vagy a vének egy csoportja gyakorolja, de mindig úgy, hogy – amint mondottam – „segítségül hívnak néhány püspököt (mai szóval lelkészt, teszem hozzá), akinek hite és jelleme köztiszteletben áll” (Inst.idézett fordítása, 242. Oldal)

            Befejezésül még egy idézet az Institúcióból:

„…Mivel az egyház Krisztus uralma alatt áll, Ő pedig csakis Igéje által uralkodik, maradhat-e bármi homály atekintetben, hogy hazugság minden olyan beszéd, amely a Krisztus királyi uralmát az Ő királyi pálcája, vagyis szentséges Igéje nélkül akarná elfogadtatni velünk?”