Az élet elején

Zila Péterné

Az élet elején

Bevezető
A gyülekezeti életben nagyon fontos, hogy figyeljünk egymásra. Fontos azért, mert az Úr Jézus azt mondta: „Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.”  A szeretet pedig az odafigyelést feltétlenül tartalmazza. Az odafigyelés azonban nem pusztán információgyűjtést jelent, hanem a szükségletek fölismerését, azoknak a ránk bízott mértékben való kielégítését is. A továbbiakban az élet első időszakainak ismertetését abból a szempontból kísérelem meg, hogy a gyülekezeti gyakorlat számára is próbálok következtetéseket levonni.
A keresztelés alkalmával gyülekezeteink is fogadalmat tesznek, hogy a szülőknek, keresztszülőknek minden segítséget megadnak a gyermek hitben való neveléséhez. Ez is kötelez bennünket arra, hogy konkretizáljuk a gyülekezet tennivalóit. „A föld valamennyi teremtménye közül születésekor az ember a leggyámoltalanabb, és szorul rá a legjobban a segítségre. … A gyámoltalan állapotnak, amelyben az ember születik, nagy erkölcsi jelentősége van önmagára és a környezetére nézve is.”   Nyilvánvaló, hogy a nevelés lesz az a gyakorlati következmény, amely ebből az erkölcsi felelősségből ránk hárul.

Egy kis pedagógiai antropológia
    A nevelést az azt végző szülők, pedagógusok, lelkipásztorok, hitoktatók, a gyermeket körülvevő felnőttek emberképe határozza meg. Természetesen nagyon keveseknek van átgondolt, kidolgozott, következetes emberképe. (Az emberkép hasonló fogalom a világnézethez, az emberről alkotott elképzeléseink, nézeteink összességét jelenti.) De a fenti tétel a nem tudatos emberképre is igaz. Nekünk a gyülekezetben lehet megalapozott képünk az emberről a Biblia alapján. Célszerű ezt legalább érintőlegesen átgondolnunk, hisz akkor kapunk reális képet arról, hogy mit tűzhetünk ki célul, feladatul. „Az ember Isten olyan teremtménye, akit a Teremtő azzal különböztetett meg, hogy saját képére teremtette, hogy képviselje Őt. Az istenképűség legmarkánsabban abban mutatkozik meg, hogy az embernek személyisége van. A bűneset során az istenkép összetört, az ember alkalmatlanná (nemcsak méltatlanná) vált az Isten képviseletére, személyisége azonban megmaradt. A Biblia az Isten képviseletére való alkalmatlanná válást olyan súlyosan az ember lényegét érintő sérülésként értékeli, hogy azt halálnak nevezi. Az ember egységben, belső összefüggéseiben, önmaga, embertársai és környezete kölcsönhatásaiban, különösen pedig Istentől való függésében értelmezhető. … Tisztáznunk kell azt is, hogy hogyan látjuk a bűneset utáni embert. Szemléletünkben az ember tisztelete jelen van. A humanizmussal szemben azonban nem azért tiszteljük az embert, mert jónak látjuk, hanem azért, mert Isten olyan nagyra becsüli még a bűnben megromlott embert is, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte.”   Ebből a bibliai emberképből szűkíthetjük le a gyermekre vonatkozó látásunkat. A Bibliából az alábbiakat tudjuk meg a gyermekről:

• Isten ajándéka, áldása, örömünkre adatott
• A gyermek bűnös természettel jön a világra
• Isten akarja, hogy tanítsuk a kijelentésben nekünk adott ismeretekre, hogy az általunk biztosított ismeretek segítségével - Krisztus váltságáért - önálló döntése alapján Istennel való kapcsolatra, az istenképűségének visszanyerésére jusson (azaz megtérjen).
• A gyermek nem kicsinyített felnőtt, ezért a neki megfelelő módon kell őt nevelni  

„Gyermekképünk szerint az ember kezdettől fogva személyiség, de a kezdetekben nem önálló személyiség. Az önálló személyiséggé válás az éntudat kialakulásával kezdődik. A személyiség kiválása a szülők személyiségének öleléséből hasonlít a testi születésre, a gyermek testének kiválására az anya testéből. Isten gyönyörűen tárja elénk ebben a folyamatban, hogy az ember közösségre teremtetett, csak közösségben, kapcsolatrendszerében értelmezhető, mégis egyszeri, megismételhetetlen személyiség. A bűnbe esett ember nagy sérülése az Isten személyiségétől való elszakítottság.”
     Látjuk tehát, hogy felelősek vagyunk a gyermekek neveléséért, azt azonban mindig tiszteletben kell tartanunk, hogy ebből a legnagyobb feladatot, felelősséget és lehetőséget a szülők kapták Istentől. A gyermek elsősorban a szüleinek adatott. Az élet elején tehát különösen tudatosan kell arra figyelnie a gyülekezetnek, hogy a gyermek kapcsán a család egészére gondolni kell, szolgálatunkat a kisgyermeket nevelő család felé kell végeznünk.
Tudatosítanunk kell azt is, hogy a gyermekek hitben való nevelésére irányuló szolgálatainknak mi a feladata, melyek a korlátai. A gyermekek nevelése mindig kölcsönhatás. Jó esetben mi felnőttek tudatosan, átgondoltan hatunk a gyermekre egy általunk helyesnek tartott cél elérésére. A felnőttnek azonban az is feladata, hogy nyitott legyen a gyermek felé, kész legyen a gyermektől jövő hatások befogadására. A nevelés kölcsönhatás, amelyben azonban a felnőtt oldalán ott áll a felelősségvállalás, az értékrendátadás. A nevelésnek erre a földre irányuló (immanens) feladatai vannak, hiszen a mi felelősségünk, hogy a ránk bízott gyermek felkészült legyen a földi élet megélésére, a társadalom életét előrevivő hasznos életre. Azonban nevelésünk része az Istennel való kapcsolat építése, az Isten iránti nyitottság, tisztelet formálása. Természetesen hibás célkitűzés lenne az ember tökéletessé nevelése, a bűneset következményeinek eltüntetésére való törekvés, mert ez az Isten kegyelmének műve, a megváltás csodája, amelyet egyedül az Ő Szentlelke végezhet el az emberben. Ez utóbbi megállapításból következik, hogy szolgálatunknak szerves, sőt különös jelentősséggel bíró része az imádság.

Az élet elejének jelentősége
    Már a régiek is, közöttük Comenius (a reformáció korában élt neves keresztyén pedagógus) is tudatában volt a koragyermekkor fontosságának: „A gyermekkorban oly mértékben nevelhető az ember, mint később soha” - híres műve a Didactica Magna VII. fejezetének ezt a címet adta.  Ugyanennek a műnek XXVIII. fejezete (Az anyaiskola eszméje) így kezdődik: „A fa már első életévében kifejleszti törzséből a vezérágakat úgy, hogy később csak ezek növelésére lesz szükség. Így tehát mindazt, aminek egész életre szóló használatára akarjuk az embert megtanítani, bele kell plántálnunk már ebben az első iskolai fokozatban.”  Comenius ezt az élet eső 6-7 évére értette, s azt írta : „A kisgyermekkor iskolája legyen az anyai öl.” Comenius meglátásait korunk fejlett kutatásai alátámasztják. Személyiségünk alapvonásai, beállítódásai, értékrendünk alapjai valóban kialakulnak ebben az első, viszonylag rövid életszakaszban. A család elsődleges, az életnek ebben az első szakaszában döntő jelentősséggel bír. „A család elsődlegessége abban áll, hogy 1. a legkorábbi életszakasztól kezdve hat a fejlődő egyénre, 2. érzelmi kötelékei kapcsolatainak erőssége, hosszan tartó hatása alapvető érzelmi és viselkedési modelleket vés be a személyiségbe … 3. közvetítő funkciója által megvalósítja a családi és társadalmi értékrendszerek beépítését …”  Az én feladatom az élet első nyolc évének bemutatása. A fentiekkel szerettem volna aláhúzni, hogy nem kis felelősség ilyen kicsi gyermekeket körülvenni felnőttként, családként, gyülekezetként.

A kezdet
Kodály Zoltán azt mondta, hogy a gyermek zenei nevelése már az anyaméhben megkezdődik. Azóta igazolódott, hogy ez nemcsak a zenei neveléssel van így. A gyermekre már az anyaméhen belül is hatnak a külső dolgok, az édesanyja pszichés állapota. Jelentős hatása van a szülőpár kapcsolatának harmóniája, ill. ennek a harmóniának a hiánya. De hat az őt körülvevő környezet nyugalma vagy nyugtalansága. A gyülekezet Isten szeretetét, az Isten hatalmába vetett hit biztonságát, a lelkiismeretfurdalásainkkal szembeállított kegyelmet sugározhatja a gyermekét váró édesanya felé. Milyen jó, ha a gyermek már az édesanyja testének védelmébe zártan is ott lehet a gyülekezet közösségében. Milyen jó, ha már ilyenkor ott van a szülei közös csendességében, áhítatában, imaközösségében. A megszületett gyermek még jó darabig nem tudja megkülönböztetni a saját személyét az őt körülvevőkétől, különösen az édesanyjáétól. A világból az érzelmi hatásokat fogja fel. Nagy dolog, ha a pici gyermeknek ebbe a nagy kauzális, egybefüggő, összefolyó világába már a gyülekezet közössége is beletartozik. Ehhez pedig az kell, hogy templomainkban, gyülekezeti alkalmainkon természetes módon lehessenek ott a babakocsik, a karon ülő gyerekek. Ne kelljen egy édesanyának kellemetlenül éreznie magát a rávillanó tekintetek kereszttüzében, ha a gyermek nyöszörög, sírni kezd. Jó, ha van olyan hely, ahová kimehetnek az anyukák a kicsivel, ha a sírás, mozgolódás már tényleg zavarja az alkalmat. Ma már a technika lehetővé teszi, hogy oda is elvigyük a hangot, ott is hallható legyen az igehirdetés. De oda csak akkor kelljen menni, ha muszáj, hogy a gyülekezet közössége minél több időre vegye körül a gyermeket és az anyukát, apukát. A fiatal édesanyáknak nagy szüksége van arra, hogy a ne szoruljanak be a gyermeknevelés magányába! A pici gyermeket pedig már ilyen korai érzelmi élmények segíthetik abban, hogy természetes közegévé, otthonává legyen a gyülekezet.
Néhány évtizeddel ezelőtt két bécsi pszichológusnő vizsgálatokat végzett Albániában olyan vidéken, ahol számunkra elképesztő módon gondozták a csecsemőket. A pici babák gyakorlatilag megkötözve feküdtek egész nap a bölcsőjükben, semmilyen játék nem vette őket körül, sőt sötétségben is tartották őket. Érzékszerveiket tehát gyakorlatilag alig érte inger. A család, különösen az anya folyamatosan körülvette őket, ott nyüzsgött körülöttük az esetenként akár húsz főt is számláló nagycsalád. Ezeket a gyerekeket tehát a tárgyi ingerek hiánya, viszont a szociális ingerek gazdagsága vette körül. A vizsgálat során kiderült, hogy szociálisan fejlettebbek voltak ezek a csecsemők a világ kellemesebbik felén élő társaiknál, a tárgyi ingerek hiányából fakadó hátrányaikat pedig nagyon gyorsan le lehetett küzdeni. Az érzelmileg elhanyagolt, szociálisan ingerszegény környezetben (nincsenek emberek a gyermek környezetében, nem beszélnek hozzá, érzelmileg ridegen bánnak vele, kevés testi kontaktusban van része, stb.), de gazdag tárgyi környezettel körbevett (gondozása pontos, táplálása egészséges, van sok játéka, stb.) gyermekek mindkét területen (testi, érzékszervi fejlődés és szociális fejlődés) elmaradnak a fejlődésben, s az ilyen állapot viszonylag rövid idejű fennállása után behozhatatlanná válik az elmaradás!