Presbiteri bibliaóra
Presbiterek Jézus körül
Ha a mai bibliaórai gyakorlatot, s az órák személyi összetételét megnézzük, bizony nagyon eltérő képet látunk. Vannak bibliaórák, ahol egy vagy két presbiter van csupán jelen. Van, ahol vegyesen, presbiterek és nem presbiterek egyenlő arányban vannak, és van olyan is, amikor a presbitereknek külön bibliaórát tartanak. Természetesen föl kell tenni a kérdést: Kell-e, lehet-e a presbiteri bibliaórát úgynevezett rétegalkalomként szervezni avagy nem?
Ha bibliai analógiát keresünk, láthatjuk, hogy Jézus idejében is különböző alkalmak voltak. Volt, amikor a sokaságot tanította, volt, amikor egy szűkebb társadalmi csoportot, pl. a vámszedőket, és volt, amikor a szűk tanítványi kört, az apostolokat gyűjtötte maga köré, és nekik tartott „bibliaórát”. Nos, ha párhuzamot akarok vonni, azt kell mondjam, hogy a presbiterek a gyülekezet „apostoli” körét alkotják, illetve kell hogy alkossák. Persze ha és amennyiben… Ez a fölismerés mindenképpen azt akarja alátámasztani, hogy szükség van – de nem egy netán felsőbbrendű különválás okán! – presbiteri bibliaórákra. Szükséges, hogy azok, akikre feladat bízatott, az Ige köré gyűljenek, ahogy a tizenkettő is tette. Sőt azt is észre kell venni, hogy Urunk, már a missziói parancs előtt három évig oktatta tanítványait. Nála még minden a helyén volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a feladatvégzésre nem kell folyamatosan készülni. Ezért is fontos, hogy a presbiterek közösségben legyenek Krisztussal, s ennek egyik formája – az egyéni bibliaolvasás, az istentisztelet stb. mellett – a presbiteri bibliaóra. Ki kell mondanunk: a presbiteri szolgálat elsősorban bizonyságtevés a személyes hit megvallásával, a magánélet intézésével és a gyülekezet kormányzásában. Ez a szolgálat tehát ismeretet, sőt Krisztussal való személyes kapcsolatot feltételez, mert csak így történhet meg az a szemléletváltás, amely nélkül tekintetünk a látható dolgokon marad, csak a meglévőket látjuk, ezért aztán világi célokat világi módon akarunk elérni. Gyülekezet helyett elkezdünk gyülekezeti szintű külsőségekben gondolkodni, s a misszió programmá silányul, a lélek mentése helyett számok mentésébe kezdünk. Miért? Mert kiléptünk a tanítványi körből, vagy ki tudja, talán nem is, netán csak kevesen tartoztunk oda. Mi a haszna tehát a presbiteri bibliaórának? – tesszük föl a kérdést. Mindenekelőtt az, hogy általa elmélyült lelki kapcsolatba kerülhetünk Urunkkal, Megváltókkal, másodsorban pedig, hogy alkalmassá válunk a szolgálatra.
Természetesen itt is fölmerül a módszer kérdése. Nos, ha szabad ismét bibliai párhuzamot vonni, azt mondom, meg kell tanulnunk azt a jézusi-apostoli dialógust, amelyről az evangélium lapjai számolnak be. A tanítás adott. A Szentírás kezünkben van. S talán már sok mindent olvastunk, de vajon tudunk-e, merünk-e kérdezni, ahogy az apostolok tették? A kérdés föltevése azt jelenti, hogy már tudatosabban, célirányosabban olvasunk, mert már valamire keressük a választ. Van kérdésünk! A kérdés passzív módon megfogalmazza azt, amit tudunk – hiszen a kérdésnek mindig van ismeretalapja –, és egyúttal rákérdezünk az ismeretlenre. Képletesen szólva: lélegzünk. Kipréseljük magunkból, ami bennünk van, és beengedjük, beszívjuk az élet levegőjét. Nem véletlen, hogy Káténk is ezt a módszert alkalmazza. A kérdés a gondolkodás bizonyítéka még akkor is, ha valaki nehezen tudja megfogalmazni. A gondolkodó és érdekelt ember kérdez, csak az apatikus, a hit és üdvösség iránt közömbös egyháztagnak nincs kérdése. Persze a bibliaóra vezetője segíthet a kérdések megfogalmazásában – olykor maga Jézus is kérdez –, de sohase irányító, illetve kizárólagos módon, vagy ha mégis, azt úgy kell tenni, hogy azt a másik is sajátjának érezze. E nélkül ugyanis nem valósul meg a válasz befogadása, és bár elhangzik a megoldás, de nem válik azzá. Jézus még a provokatív kérdést is engedte föltenni. Nála nem volt sem tabu, sem felsőbbrendű gőg, noha lehetett volna. Igen, a kérdésre a célirányos olvasás adhat, sőt ad választ, de természetesen csak ima kíséretében. Most talán azt mondja valaki: ezt egyedül is megtehetem. Meg, de akkor lemondunk a közösség kontrolláló szerepéről. Szükségünk van ugyanis megerősítésre. És evvel nem a Szentlelket iktatjuk ki, sőt inkább az ő bizonyosságot adó munkáját szemlélhetjük a tagok azonos látásában.
A harmadik dolog, amiért presbiteri bibliaórákat kell tartani: a keresztyéni közösséggé való formáltatás szükségessége. Csakis az Ige, azaz Jézus körül válhatunk valóban Istenre figyelő és őt követő képviselőkké. Így lehet közös célunk az evangélium hirdetése és annak feltételeinek biztosítása. Csak így leszünk képesek közösségi ház helyett templomot és gyülekezeti, azaz imádságházat építeni. És ne feledjük: a templom vagy a gyülekezeti ház építése sohasem fejeződik be – még akkor sem, ha építészetileg kész –, csupán abbamarad – és ettől mentsen meg bennünket az Isten –, hiszen a templom és az imaház csak addig templom és imaház, amíg abban imádság, igehirdetés, valamint hálaadó és magasztaló ének van. Ehhez pedig erő kell. Az apostolok ereje Jézus volt, az ő személye és a vele való közösség. Ismerjük föl apostolságunkat, hogy valóban küldöttekké válhassunk! Gyűljünk Jézus köré!
Apostagi Zoltán
