Jézus gyógyító és lelkigondozó tevékenysége

Dr. Németh Dávid

Mai kérdések

Az evangéliumokban található gyógyítási történetek 2000 év óta folyamatosan ébresztenek kérdéseket a keresztyénségben: Van-e folytatás? Véghezvisz-e Jézus továbbra is hasonló csodákat tanítványai által? Átruházta-e csodatevő erejét a követőire, vagy ők csak szemtanúi annak, amit maga visz véghez ott és akkor, amikor neki tetszik?
Ma is sokan vannak, akik gyógyíthatatlan betegségükből szeretnének felépülni, és készek is arra, hogy buzgón kérjék és hittel várják Jézustól a gyógyulást. Miért nem történik legtöbbjükkel ugyanolyan csoda, mint Jézus földi működése idején?
Minden ellenkező tapasztalattal szemben némelyek buzgóságukban odáig mennek, hogy szerintük hívő embereknek egyáltalán nem kell, sőt nem is szabad orvosi segítséget igénybe venniük betegségeikben, mert aki hisz, az joggal várhat az Úrtól gyógyulást. Ha netán elmaradna, akkor bizonyára nem volt elég erős az illető hite.
Az a kérdés is felmerül, hogy miért nem gyógyított meg Jézus minden beteget, akivel találkozott. Miért nem alapított valamilyen gyógyintézetet, pl. a Bethesda tavánál, ahova bizonyára tömegek zarándokoltak volna gyógyulást keresve, mint Asklepios isten szentélyébe Epidaurosba. Végül pedig újra és újra felvetődik a felvilágosult ember kérdése, hogy nem pszichoszomatikus eredetűek voltak-e azok a betegségek, amelyek spontán gyógyultak, amikor az ilyen betegek Isten küldöttével, az isteni hatalommal bíró Názáreti Jézussal találkoztak. Nem magyarázhatók-e Jézus gyógyításai szuggesztív hatások eredményének?
Lehetne ezt a kérdéssort folytatni, ha részletproblémákra is ki akarnánk térni, de nem teszem. Arra sem vállalkozom, hogy választ adjak az imént feltett kérdésekre, hanem röviden arról szeretnék először szólni, hogy milyen emberszemlélet áll a jézusi gyógyítási csodák hátterében, majd arról, hogy melyek a Jézus által véghezvitt gyógyítási csodák sajátosságai, s miként nyilvánulnak meg bennük lelkigondozói jellegzetességek.

A Szentírás tanítása az emberről

Ahhoz, hogy Jézus gyógyító munkájának a lényegét megértsük, világosan kell látnunk a bibliai emberkép fő vonásait. Az Újszövetség továbbviszi az ószövetségi örökséget az emberrel kapcsolatos szemléletmód tekintetésben. Már a teremtéstörténet két világos megállapítást tesz az emberről, amelyek végigvonulnak az egész Ószövetségen. Az egyik az, hogy az ember Isten „képére és hasonlatosságára“ (1Móz 1,26) teremtetett, ami nem valami külsődleges, vagy tulajdonságbeli hasonlóságot jelent, hanem az Istennel való kapcsolat minőségét fejezi ki. Az embert Isten különleges kapcsolatra teremtette önmagával. Csak az Ő színe előtt, csak Rá tekintve, csak Vele kommunikálva tud igazán emberi életet élni. Az emberbe nincs beleépítve az élet-programja, neki meg kell tudakolnia, hogy mit tegyen, hogyan alakítsa az életét, és milyen célokat tűzzön maga elé. Isten nélkül az ember teljesen tanácstalan. Ha nem az élő Istenre figyel, akkor valami mást abszolutizál, s hagyja, hogy az határozza meg az életét. Nem tud abszolútum nélkül élni. Mégsem közömbös, hogy mit tekint legfőbb hatalomnak az élete fölött. Ha a teremtmények közül istenít valamit, akkor nem lehet rendben az élete.

A másik megállapítás az emberről az, hogy bűnös. Szándékosan szembeszegül Teremtője tanácsaival és rendeléseivel. Nem akar függeni Istentől, hanem az a szándék vezérli, hogy „olyanná legyen, mint az Isten“ (1Móz 3,5). Vagyis feleslegessé kívánja tenni a maga számára az Istennel való párbeszédes kapcsolatot. Szeretne maga törvényt, rendet szabni az életének, és nem kívánja, hogy Isten beleszóljon a dolgaiba. Ennek a következménye persze nem lehet más, mint az, hogy az ember vészesen elrontja az életét. Hiányoznak ugyanis belőle a konstruktív életvezetéshez szükséges ösztönök (melyek az állatoknál megvannak). Értelmével pedig képtelen olyan rendet összeállítani az emberi élethez, amit mindenki készséggel elfogad és alkalmazkodik hozzá, és ami ráadásul még hozzá is segít az élet kiteljesedéséhez. Ezért nem marad más számára, minthogy szenvedélybetegség-szerűen igyekszik kézben tartani az életét, s kényszeresen bizonyítgatja, hogy ő képes is erre, miközben elveszíti azt.

Az ember bűnös voltának aktív, akaratlagos vonatkozása mellett megtaláljuk a Bibliában a tehetetlenségi oldalt is. Ha nem is szegülne szembe az ember Isten akaratával, akkor sem lenne képes olyan életvitelre, ami a maga és mások javát szolgálja. Saját erejéből képtelen a maga megjobbítására úgy, hogy közben boldog is maradjon. Nem tud úgy lemondani, áldozatot vállalni, hogy azt egyúttal nyereségként élje át. Minden próbálkozása oda vezet, hogy végül visszazuhan saját egoizmusába.
Az istenképűség és a bűnösség kettősségét a reformátorok a „simul iustus et peccator“ formulával fejezték ki, ami azt jelenti, hogy az ember egyidejűleg igaz és bűnös. Az egyik szempont arra indít, hogy eleven kapcsolatot tartson fenn Istennel, és hálás szívvel élje át újra meg újra, hogy nagyon nagy méltóságra emeltetett ebben a teremtett világban („kevéssé tétetett kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg“ - Zsolt. 8,6). Másfelől alázatra int az a tény, hogy megvan a hajlam bennünk arra, hogy függetlenítsük magunkat Istentől, ugyanakkor viszont nincs elég erőnk a magunk megmenekítéséhez, de még emberi méltóságunk megőrzéséhez sem. Mindkét szempontra egyenlőképpen kell figyelnünk ahhoz, hogy rendben legyen az életünk.

Ez az antropológiai tájékozódás azért volt szükséges, mert Jézus gyógyítási csodáinak is ez az emberszemlélet képezi a hátterét. Akkor értjük jól ezeket a történeteket, ha nem a tünetmentesség elérését látjuk bennük, hanem emberi életünk rendbetételét. Nemcsak testi vagy pszichikus funkciók helyreállítását, hanem az emberi lét helyreigazítását (megigazítását). Az emberi lét Istennel életközösségben van a helyén. Jézussal találkozva beteg emberek ennek a lehetőségét ragadták meg. Benne ugyanis Isten teremtő (újjáteremtő) hatalma vált jelenvalóvá és közvetlenül tapasztalhatóvá. A gyógyító Jézus a teremtésben szabott isteni rendet állítja helyre az ember élete számára. Tette ezért Isten uralmának az érvényre juttatása (Mt 12,28), valamint az ember gondolkozásának (hitének), életérzésének (felszabadult öröm) és testi működésének (testi gyógyulás) helyreállása az Isten uralmának az erőterében.

A Biblia egészlegesen szemléli az embert. Nem dichotomiában, azaz múlandó testként és halhatatlan lélekként írja le, nem is trichotomiában, mint test-lélek-szellem hármasságát ábrázolja, hanem bármely szempontból közelíti is meg az emberi életet, mindig a teljes emberi lét egy-egy kifejeződését látja a testi, a lelki, vagy a szellemi megnyilvánulásokban. Ha valakit egy testi betegség gyötör, akkor az egész élete beteg, ha lelkileg sérül (pl. a megszállottság esetén), akkor is beteg mindenestől, vagy ha tudatosan idegen szellemi hatásnak szolgáltatja ki magát, akkor is az egész ember szenved. Ez fordítottan is igaz. Ha valaki testi bajából gyógyul meg, akkor a gyógyulása szabadulás is egyben, ha pedig lelki, vagy szellemi vonatkozásban áll helyre a rend az életében, akkor ez hat ki az élete egészére. Így minden gyógyítási történet mélyebb jelentést hordoz, s az érintett számára nagyobb jelentősége van, mint amennyit maga a történet tükröz. A mai orvostudomány és lélekgyógyászat hasonló tapasztalatokról számol be. A már korábban leírt összefüggések a testi és a lelki működések között (lásd: pszichoszomatikus és szomatopszichikus kölcsönhatások), ma a spirituális vonatkozásokkal egészülnek ki (transzperszonális szempont).

Jézus gyógyító munkájának sajátosságai

A betegség tehát a Bibliában nem orvosi kategória, hanem az emberlétnek az isteni teremtési rendtől és rendeltetéstől eltérő állapota - akár testi tünetekben, akár lelki működési zavarokban, akár szellemi tévelygésben nyilvánul meg. Mai hasonlattal élve a betegség olyan állapot, amelyben az emberlét valamely aspektusa kórosan túlburjánzott és felfalta a másik két létterületet is. Átvitt értelemben rákos folyamat indult el, amelynek során bizonyos részterületek túlműködése kioltja, felemészti az egész életet.

Az egészséges állapotot így ábrázolhatnánk:

Az egészséges ember testi, lelki és szellemi léte kiegyensúlyozott kölcsönhatásban vannak egymással. Mindegyik létdimenziónak megvannak a maga sajátos vonásai, de egyidejűleg mindegyik átfedésben is van a másik kettővel. Ezért bármely oldalról megközelítve beszélhetünk a teljes emberről, s minden változás az egyes dimenziókban kihat az egész emberi életre. Mindhárom dimenzió azonos rangú, és mindegyik a teremtményi létünk része. Egyiknek sincs (a szelleminek sem!) isteni természete. A szellemi létünk pusztán az embervoltunk különösségét jeleníti meg az állatvilággal szemben. Ez a létünk Isten iránti nyitottságának és érzékenységének a dimenziója. Ezen a „csatornán“ át érik Isten Lelkének hatásai az életünket. Bár ezek a hatások nem korlátozódnak a szellemi lét dimenziójára. Kiterjedhetnek közvetlenül is a lelki és a testi működések területére. Egészséges esetben az emberi lét egésze Isten Lelkének az erőterében áll.
Ha valamelyik létdimenzió a „figyelmet“ magára vonja, az életenergiák nagy részét leköti, túlburjánzik, aránytalanul megnő a jelentősége, vagy valamilyen okból az élet középpontjába kerül, akkor az ember beteg és pusztulás fenyegeti.

a) Valamely gyógyíthatatlan testi fogyatékosság, vagy más olyan betegség, ami az illető egyén életét csaknem minden szempontból meghatározza (vakság, bénaság, lepra stb.), könnyen rátelepszik a lelki és a szellemi életre, elszívja az ott működő kreatív erőket. A testi nyomorúság minden pillanatban emlékeztet arra, hogy az életlehetőségek beszűkültek, következésképpen a lelki szükségletek (megbízható és önzetlen szeretetkapcsolatok, társadalmi megbecsülés, reális jövőkép, ambíciók) rendre kielégítetlenek maradnak, szellemi téren pedig megfogyatkozik az Isten iránti bizalom, a helyébe egyre határozottabb ellenséges érzések kerülnek, szertefoszlik minden remény, és kérdésessé válik az élet értelme.

Jézus gyógyító munkájának a lényege nem a tünetek megszüntetésében áll, hanem abban, hogy a beteg figyelmét az Istennel való kapcsolatra irányítja. A betegség-centrikus életvitel és életszemlélet Istentől szakítja el az embert. Ezzel függ össze, hogy minden gyógyításnak önmagán túlmutató jelentősége is van. Amellett, hogy valóságosan megtörtént eseményekről van szó, e csodáknak szimbolikus jelentésük van. Nem „csak“ szimbolikusan, irodalmi „fikciókként“ értendők, amint a „felvilágosult“ ember szeretné, hanem a konkrét jelentésükön túl még szimbolikus értelmet is kell feltételeznünk bennük. Az esemény maga olyan, mint a jéghegy csúcsa. Felsejlik mögötte egy teljesebb, de láthatatlan valóság, amelyre a szemeink előtt lezajló történések utalnak. Mint a jéghegy esetében, itt is a láthatatlan rész a lényegesebb, ami nem más, mint az Isten és az ember kapcsolatának Istentől meghatározott minősége, harmóniája, és eredendő rendje.
A kortársak legnagyobb csodálkozására Jézus azt mondja a gutaütöttnek, hogy „megbocsáttattak a te bűneid“ (Mt 9,2), vagy azt mondja a vakon született füle hallatára a meggyógyítása előtt, hogy „míg e világon vagyok, világ világossága vagyok“ (Jn 9,5), s akkor fejeződik be a gyógyulási történet, amikor a beteg azt tudja mondani, hogy „hiszek Uram - és imádta őt“ (Jn 9,37). A vérfolyásos asszony gyógyulását így értelmezi Jézus: „A te hited megtartott téged“ (Mt 9,22). A tíz leprás meggyógyításának a történetéből is világosan kitetszik, hogy csak az az egy gyógyult meg igazán, aki viszszatért és „dicsőítette az Urat nagy szóval“ (Lk 17,15). A gyógyulás azzal lesz teljes, ha a beteg ember figyelme a betegségéről Isten felé fordul. Megtörténhet az is, hogy a betegség tünete megmarad, a beteg ember mégis „meggyógyul“ (2 Kor 12,9 - „Elég néked az én kegyelmem.“). Olyan azonban nincs, hogy valaki egészségesnek mondhatná magát úgy, hogy közben istentelen marad, még ha a tünetei esetleg meg is szűntek.

Látható ezekből a gyógyítási történetekből, hogy a hitnek rendkívül fontos szerep jut az egészleges gyógyulás folyamatában. Nem abban az értelemben, hogy a hit öngyógyító erőket hozna működésbe, hanem amiatt, hogy a hitben kifejeződő bizalom a mindenható Isten iránt az ember oldaláról lehetővé teszi az emberi lét eredeti rendjének a helyreállását. Az Istenbe vetett hit, az Ő hatalmára és szeretetére való ráhagyatkozás mindig gyógyító hatású, mert az ember életét abba a stabil vonatkozási rendbe helyezi, ahol a legkiegyensúlyozottabban, és a rendeltetésének leginkább megfelelően működhet. Jézus gyógyítási csodáinak egyik sajátossága a korabeli gyógyításokkal szemben, hogy előlegezett bizalmat vár a betegtől. Természetesebb volt, hogy az átélt csoda nyomán ébredt valakiben hit a gyógyító iránt. Jézus a látványosságra vágyókat nem elégítette ki (Mk 15,32; Mt 4,5kk) és a jelkívánókat elutasította (Mt 12,38; 16,4). Ahol pedig hitetlenséggel találkozott, ott „nem tett sok csodát“ (Mt 13,58). Sajnos már a keresztyénség kezdetén (ld. Apcsel 9) eltűnik a csodatörténetekből ez a jézusi vonás, és a csoda az Isten hatalmának és az evangélium igazságának bizonyítására szolgált, eszközzé vált a hitre segítés útján.

b) Hasonló túlburjánzás történhet a pszichikus élet terén is, amikor egy lelki zavar eluralkodik és az élet középpontjába kerül olyannyira, hogy „beárnyékolja“ mind a testi, mind a szellemi lét területét. A beteg elhanyagolja testi igényeit, esetleg kárt is okoz magának (ld. gadarai ördöngős), vagy éppen a testiségben keresi az élet-kérdéseinek megoldását (paráznaság). A szellemi élethez pedig hiányzik a szabadsága. Tulajdonképpen pszichikus konfliktusait „szellemiesíti“, vagyis az Istennel való kapcsolatát a lelki feszültségeinek (szorongásainak és kielégítetlen vágyainak) a mintázatait másolva éli meg, mintha isteni eredetű, rendelésszerű lenne az az állapot, amiben van.

Ezeket a betegségeket az Újszövetség gonosz, vagy tisztátalan lélektől való megszállottságként értelmezi (Mk 1,21kk; 5,1kk; 9,14kk;), amivel azt fejezi ki, hogy az ember tehetetlen, kiszolgáltatott állapotba került. Elveszítette küzdőképességét, kénytelen volt megadni magát, sőt lemondani magáról. Jézus gyógyító tette Isten nagyobb erejének megmutatásában áll. Azt sugallja a beteg embernek: egy nagyobb hatalom véd téged, neki rendeld alá magadat, s akkor rendben lesz az életed. Isten veszi pártfogásába kicsivé zsugorodott, tehetetlen énedet, s nem uralkodhat rajta egy megoldhatatlannak látszó probléma, még kevésbé egy álmegoldás. Nagyon jól szemlélteti az erőviszonyokat Jézus kijelentése: „Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség kívül elérkezett hozzátok az Isten országa“ (Lk 10,20). Azaz Isten ujja erősebb, mint valamely megszálló, emberi életet gúzsba kötő hatalom teljes ereje. A valóságtagadó és egy látszatvalóság bűvöletében élő ember szembesülhet azzal a ténnyel, hogy egyedül Istenre nézve találhat magára, vagy „térhet magához“. Isten szerető és óvó közelségében újra vállalhatja a felelősséget tetteiért, és bátran szembenézhet a legfélelmetesebb emlékeivel is. Egy szóval, visszanyerheti szubjektivitását.
c) A harmadik eset az, amikor szellemi rákos daganat teszi tönkre emberek életét, mert a pénz istenítése (Zákeus, Júdás, gazdag ifjú), a saját igaz voltuk tudata (farizeusok), vagy a hatalom igézete (Heródes, Simon mágus) akadályozza meg az isteni rend felállását, vagy helyreállását. Közben a testi élet az önsanyargatás, vagy az élvhajhászás áldozatává válik, a lelket pedig soha ki nem elégülő vágyak és illúzió-szerű célok tartják fogva.

Ilyenkor az történik, hogy az ember istenít valamit, ami a teremtmények világához tartozik. Olyan megoldásokat vár tőle, amit egyedül Istentől kaphatna meg. Ezek a klasszikus értelemben nem gyógyítási történetek, de akár azok is lehetnének. Jézus erre utal a farizeusoknak: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök“ (Jn 9,41), vagy „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek...“, „mert nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre“ (Mt 9,12-13). Az idegen isteneknek hódoló ember éppen olyan beteg, mint a vak, vagy megszállott, csak ő maga választotta ezt az életformát, ezért kevésbé is szenved miatta. Jézus a prófétai lelkigondozás hangján szólítja meg ezeket az embereket, sajnos kevés eredménnyel. Az teszi prófétaivá a lelkigondozásnak ezt a formáját, hogy választás elé állít, mégpedig az élet legmeghatározóbb választása elé, amelyben el kell döntenie az embernek, hogy kit akar Istenének tekinteni és kinek akar szolgálni. A lelkigondozó csupán azt teszi világossá, hogy a döntés a szabadság pillanata és hogy nem kisebb a tét, mint az élet elvesztése, vagy megtalálása.
Összegzés

Ha Jézus gyógyítási csodáinak sajátosságait tételesen akarjuk összefoglalni, akkor a következőket mondhatjuk:
a., Első renden nem a betegségről, hanem a beteg létről szólnak. Jézust nem a betegség, hanem a beteg ember érdekli.
b., Jézus az emberlét egészét, a teljes embert tartja szem előtt. A betegségek az Isten és az ember, az ember és az ember, valamint az ember és önmaga kapcsolatának a zavartünetei.
c. A betegség vészjelzés arra nézve, hogy az ember élete kiesett az Isten által szabott rendből. Sürgősen vissza kell állítani benne az Isten uralmát.
d., A betegségnek lehet hatalma az emberen, de joga az emberhez egyedül Istennek van.
e., A betegség legyőzésének az értelme az, hogy az ember kapcsolata helyreálljon Istennel. Ha ez a kapcsolat egészséges, akkor a gyógyulás iránti vágy viszonylagossá válik, s betegen is boldog életet élhet az ember.
f., Jézus a gyógyításainál használ olyan eszközöket (mint pl. a nyál), amelyek abban az időben gyógyszernek számítottak, de sohasem alkalmaz mágikus praktikákat, amelyek viszont a korabeli gyógyításoknak elengedhetetlen járulékai voltak.

Amikor ma egy lelkigondozó segít valakin, lényegében ugyanazt teszi, amit Jézus tett gyógyítási csodáiban: az ember figyelmét és bizalmát a földi dolgokról (bajokról és megoldási lehetőségekről) Isten felé fordítja. A lelkigondozás hitterápia. A hit akkor beteg, amikor az ember valaminek sokkal nagyobb figyelmet szentel, mint amennyit az érdemelne, mert valódi jelentőségénél fontosabbnak gondolja, továbbá a hit akkor beteg, ha az ember feltétlen bizalmát valami e világból valónak ajándékozza, s így az életét is annak a szolgálatába állítja. Jézus gyógyítási csodái ennek a torzult állapotnak a megszüntetéséről szólnak, ezért egyben lelkigondozási történetek is.

1. Melyek a bibliai antropológia fő vonásai?
2. Hogyan mutatja be a Biblia az emberi lét testi, lelki és szellemi dimenzióit?
3. Milyen értelemben szimbolikusak Jézus gyógyítási csodái?
4. Mit tart a Biblia a betegségről?
5. Mit jelent a testi betegség és gyógyulás a jézusi gyógyítási történetek szerint?
6. Mit jelent a lelki betegség és hogyan gyógyítja Jézus?
7. Mit jelent a szellemi élet zavara és miként gyógyulhat meg belőle az ember?
8. Melyek Jézus gyógyítási csodáinak sajátosságai?