Jézus tanítói munkája

Dr. Balla Péter

Bevezető gondolatok

Jézus munkásságát általában két részre szoktuk osztani: tanításaira és tetteire (vö. pl. ApCsel 1,1). A kettő összhangban van egymással, mert mindkettővel messiási ígéreteket teljesített be, s ezek alapján várta, hogy az emberek őt Megváltójuknak felismerjék és Uruknak elfogadják. A szavak és tettek egybetartozására szép példát találunk azokban az ígéretekben, melyek Ézsaiás könyvében vannak megírva, s maga Jézus foglalja össze ezen idézetek által a maga munkásságát, mikor Keresztelő János börtönből küldött kérdésére ezt a választ üzeni: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem“ (Mt 11,4-6). Miután a két terület egybetartozását hangsúlyoztuk, ezen előadás ill. fejezet keretében Jézus tanítására figyeljünk.

Jézus tanítói munkásságának bemutatásakor többféle utat követhetnénk. Ismertethetnénk ezt az evangéliumok sorrendjében, vagy pl. a három első (ú.n. szinoptikus) evangélium közös ill. saját anyagát, valamint János evangéliumát. Van, aki megkísérli Jézus tanítását történeti sorrendben bemutatni, bár ennek megvannak a határai, hiszen az evangéliumok nem mindenütt utalnak arra, hogy valami mikor hangzott el, sőt olyan is előfordul, hogy (az események sorrendje szempontjából) más helyütt ír pl. Máté vagy Lukács ugyanarról. Egy második századi óegyházi forrás, Papiász fennmaradt töredékei szerint az is lehet, hogy Márk nem mindent az események sorrendjében írt le, bár a leírtak tartalmának pontosságára vigyázott. Természetesen az is lehet – sőt, valószínű -, hogy Jézus ugyanarról a témáról több alkalommal is adhatott tanítást, vagy egy-egy tömör, jól megfogalmazott mondást több helyen is megismételt. A jelen előadásban más módon foglaljuk össze Jézus tanítását: a tanítás jellege ill. tartalma alapján tematikus felosztást fogunk követni.

Elöljáróban néhány vonást emeljünk ki Jézus tanításának jellegéről. Jézust Isten Fiának valljuk, s ő is annak tartotta magát. Itt ki kell térjünk arra, hogy egyes ezt kétségbe vonó mai kutatók véleményét nem tudjuk elfogadni. Pl. Maurice Casey, a From Jewish Prophet to Gentile God c. könyvében (1991) azt a hipotézist veti fel, hogy Jézus csak egy prófétának tartotta magát, és a pogányból lett keresztyének ruházták rá később az isteni jelzőket. Ezzel szerintünk a keresztyénség alapjai lennének megkérdőjelezve, ezért a jelen írás szerzője ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus messiási öntudatában nem kételkedhetünk. John C. O'Neill, a 2003-ban elhunyt edinburgh-i professzor meggyőzően érvel amellett, hogy bár a Messiás első eljövetelekor elrejtett módon jön el, azonban messiási jeleket tesz és messiási tanítást ad, ami alapján az övéi felismerhetik Benne a Messiást (ld. pl. O'Neill három könyvét: Messiah: Six lectures on the ministry of Jesus, 1984; Who Did Jesus Think He Was?, 1995; The Point of it All: Essays on Jesus Christ, 2000). Az alábbiakban tehát Jézus, Isten Fia tanításával foglalkozunk.
Jézus tanítása nagyhatású, nagy erejű tanítás volt, – sokan elfogadták, de sokan ellene fordultak. Fontos azonban, hogy tanításának különleges voltát követői és ellenfelei is felismerték. A Hegyi Beszéd végén a sokaságról ezt olvassuk: „Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik“ (Mt 7,28-29; ld. még Mt 22,33). Ellenfelei viszont tanítása miatt el akarták fogni, halálra akarták adni (ld. pl. Mt 21,46; 22,15; 26,59).

Jézus korában, a zsidóság körében az volt a szokás, hogy akik tanulni vágytak, azok kiválasztották, hogy melyik tanítómesternél, rabbinál tanuljanak. Jézus, Isten Fia, eltért ettől a szokástól, mert ő mindenható, szuverén úr, így ő választotta ki, hogy kiket hív el tanítványaiul. Lukács evangélista feljegyzi, hogy Jézus a tanítványok elhívása előtt is imádkozott, tehát az Atyától kérdezte meg, hogy kiket válaszszon ki (Lk 6,12-13). A Tizenkettő a teljességre utal, ezért amikor egy valaki méltatlanná vált – Júdás, az áruló -, helyére választani kellett egy tizenkettediket (ld. Mátyás apostollá választását az ősgyülekezetben: ApCsel 1,15-26).

Jézus a saját népe tanítója és a népek tanítója

Jézus tanítói működése valószínűleg kb. három évet ölelt fel. Az ún. szinoptikus evangéliumok csak egy szűk esztendőt mutatnak be Jézus nyilvános munkálkodásából, de János evangéliuma alapján (melyben több Páska-ünnepre is felmegy Jeruzsálembe) inkább mintegy három évnyi tanítói munkásságra kell gondolnunk. Ennek elején lehetett, hogy felnevelkedése helyén, Názáretben egy ézsaiási messiási próféciát magára alkalmazott (Lk 4,18-21): '“Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.“ Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a szeme rajta függött; ő pedig szólni kezdett hozzájuk: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.“' Jézus tehát tanításával is utalt arra, hogy ő tölti be a messiási próféciákat, de várta, hogy az emberek maguk vallják őt Isten Fiának (hasonlóan válaszolt Keresztelő János kérdésére, hogy mást kell-e várniuk, amint feljebb láttuk).

Jézus tanítása először az ő saját népéhez szólt, de már ő maga is tanította más népek gyermekeit is (ld. pl. Mt 15,21-28; Jn 4,1-42). A missziói parancsban övéit minden néphez küldte, s azt a parancsot adta, hogy tanítsuk a népeket mindarra, amit Jézus mondott nekünk (Mt 28,18-20). Így bár az üdvtörténet rendjében Jézus előbb a választott néphez szólt, majd azután terjesztette ki a kiválasztást minden népből az őbenne hívőkre, mi ebben a tanulmányban Jézus minden tanítását nekünk is szóló tanításként foglalunk össze, függetlenül attól, hogy az első hallgatók a legtöbb esetben zsidó származású emberek voltak.

Lukács 6,6 szerint Jézus a zsinagógában is tanított. Az evangéliumok több olyan beszélgetést jegyeznek fel – általában ún. vitabeszédeket -, amelyekben Jézus a saját népe tanítóinak válaszol (többször is őt megkísértő szándékú kérdésre). Volt olyan eset, amikor Jézus nem direkten válaszolt, hanem visszakérdezett (Mt 21,23-27). De volt őszintén nyitott „kérdező“ is, így pl. Nikodémusnak, a nép tanítójának, Jézus szép tanítást adott. Nikodémus egy éjjel jött el hozzá, és Jézus ekkor utalt a Lélek munkásságára, melynek az eredetét gyakran nem láthatjuk, de a hatása felől megbizonyosodhatunk (Jn 3,5-8): 'Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.“' (Az eredeti szó pneuma, kettős értelmű: szél és lélek.) Szintén Nikodémusnak mondta az evangéliumok evangéliumát, lényegi középpontját (Jn 3,16): „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“

Jézus valószínűleg sok alkalommal tanította a népet, valamint szűkebb tanítványi körét is. Tanításai között van rövid, tömör mondás, és hosszabb beszéd is. A beszédeket Máté evangélista öt nagy csoportba gyűjtve őrizte meg, ezek közül a leghíresebb a Hegyi Beszéd.
A Hegyi Beszédnek ún. khiasztikus szerkesztése van. A khi betű görögben X alakú, s erről nevezték el azt a szerkezetet, mikor A, B, C, …, C', B', A' sorrendben olvashatók a gondolatok, azaz pl. a legelső gondolathoz tartozó társgondolat a legutolsó, a másodikhoz az utolsó előtti tartozik, stb. A Hegyi Beszédnek az így megtalálható középpontja a Miatyánk (ld. pl. Ulrich Luz berni professzor EKK sorozatbeli Máté-kommentárjában, a megfelelő helyhez írtakat). Jézus a tanításai középpontjába az embernek az Istennel való kapcsolatát állította, melynek a legbensőségesebb kifejezése az imádság. Így nyerünk megvallott bűneinkre bocsánatot Istentől, és így bízhatjuk Őrá egész életünket, benne a mindennapi kenyerünket is.

A Hegyi Beszéd

A Hegyi Beszéd minden sora külön tanulmányozást érdemelne (Mt 5-7), itt most csak néhány részletére hadd hívjuk fel a figyelmet. Jézus a Galileai-tenger partján felment egy hegyre, tanítóként leült, s a sokaság jelenlétében a tanítványait tanította. A Boldogmondások megmutatják, hogy nem azokat mondja Jézus boldognak, akik az emberi számítás szerint azok lehetnének. Isten azokat teszi boldoggá, akik mindenben Őhozzá fordulnak segítségért, akik elismerik a maguk kicsinységét, segítésre szorult voltukat, és ezért nem a maguk erejében bíznak. Így boldogok pl. a lelki szegények, mert ők tudják, hogy Isten Lelkére van szükségük (Mt 5,3). A világban az erőszakosok szoktak örökölni, Isten világában a szelídek öröklik a földet (Mt 5,5). A boldogság oka nem a mondások elején szereplő nehéz helyzet, hanem a „mert“ után jövő isteni megoldás, pl. Mt 5,6: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.“
A Hegyi Beszéd egy másik nagy egysége az ún. antitézisek (Mt 5,21-48), ahol Jézus az ószövetségi idézetekhez hozzáteszi: „én pedig azt mondom nektek…“. Itt Jézus nem ellene mond a régi parancsolatoknak, hanem a magatartásunk szándékbeli, gondolatbeli, kívánságbeli gyökereit szeretné megtisztítani, azaz a gyökerekig visszahatolva „radikalizálja“ az ószövetségi parancsolatokat. Pl. az erőszak osztása helyett az agresszió elszenvedésére hív fel (Mt 5,38-41): „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.“ Az Ószövetségben nagy dolog volt, ha a féktelen vérbosszú helyett valaki csak épp annyit adott vissza, ami kárt neki okoztak. Az Újszövetségben a szeretet erejével kell legyőznünk a gonoszt. Az igazságszolgáltatást pedig az igazán ítélő Úrra kell hagynunk.

Jézus és a törvény

Jézus egy alkalommal össze is foglalta az Ószövetség legfőbb parancsolatait, amikor a mózesi törvényekben egymástól távol álló helyeken szereplő két „szeretet-parancsolatot“ egymás mellé tette (Mt 22,37-40): 'Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (5Móz 6,5; 10,12). Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat (3Móz 19,18). E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.“'

Jézus világosan kimondta, hogy ő nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni (Mt 5,17). Mégis azt látjuk, hogy a Hegyi Beszéd után olyan tanításokat is adott, melyek szerint a mózesi törvény bizonyos részeit már nem kell betartani. Úgy szoktunk különbséget tenni, hogy azt mondjuk: Jézus fenntartja az életvitelünkre vonatkozó erkölcsi, etikai parancsolatok érvényét (pl. a Tízparancsolatot, ld. Mt 19,17-19), viszont a csak külsőségekre vonatkozó rituális törvényeknél (pl. étkezési-tisztasági parancsolatok) fontosabbnak tartotta a szív indulatainak tisztaságát (Mt 15,10-11): 'Ekkor odahívta a sokaságot, és így szólt hozzájuk: „Halljátok, és értsétek meg! Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.“'

Tipológikus mondások

Jézus az Ószövetség több személye, tárgya és eseménye, valamint a saját személye és működése között kapcsolatot látott: ezt nevezzük tipológiai magyarázatnak. Az Ószövetség egy jelensége tüposzává, példájává vált Jézus élete egy jelenségének. A Mt ev. 12. részében több ilyen példát találunk. Itt csak egyet emeljünk ki (Mt 12,40): „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.“ Jézus halálának és feltámadásának tüposza Jónás elnyeletése majd kijövetele a nagy hal gyomrából. Ehhez kapcsolódik, hogy Jézus bizonyára ismerte Hóseás próféta könyvét, hiszen idézte is a Hós 6,6-ot (Mt 9,13-ban és 12,7-ben): „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.“ Viszont ezelőtt néhány sorral található Hóseás könyvében egy utalás a harmadik napon való életre kelésre, s ha Jézus ismertet a Hós 6,6-ot, akkor bizonyára ismerte a Hós 6,2-t is: „Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte.“ Tehát Jézus több bibliai hely alapján is mondhatta, hogy az Emberfia felől meg van írva, hogy szenvednie kell, megölik, de harmadnapon feltámad (pl. Mt 16,21; 17,23 és párhuzamos helyeik a szinoptikus evangéliumokban; Mt, Mk, Lk a legtöbb helyen egybevetendő, én csak mindig egy előfordulási helyet adok meg).

Jézus egy másik alkalommal Dávid király életéből merített olyan példát, mely a saját tanítványai viselkedése számára lett tüposszá. Ez a példa egyben a szombatnapról szóló parancsok felett állásának kimondására is alkalmat adott Jézusnak (Lk 6,1-5): 'Egy szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai kalászokat tépdestek, tenyerük között morzsolták és ették. A farizeusok közül némelyek megkérdezték: „Miért tesztek olyat, amit szombaton nem szabad?“ Jézus így válaszolt nekik: „Vajon azt sem olvastátok, amit Dávid tett, amikor megéhezett ő is, meg azok is, akik vele voltak? (1Sám 21,4-7) Bement az Úr házába, elvette a szent kenyereket, és megette, sőt azoknak is adott, akik vele voltak; pedig a kenyereket nem lett volna szabad megenni, csak a papoknak.“ (3Móz 24,9) És kijelentette nekik: „Az Emberfia ura a szombatnak.“' Jézus tehát a parancsolatok lényegi üzenetére, lelkületére tette a hangsúlyt. A parancsolatok nem tehetnek bennünket embertelenekké, mert éppen az emberért, az emberek élete védelméért, kiteljesítéséért adattak.

Isten Országáról – példázatokban

Jézus tanítói munkájának egyik legfontosabb témája az Isten Országa. Általában egy sajátos műfajban: példázatokban szólt Isten királyi uralmáról. Egyrészt azt hangsúlyozta, hogy a jövőben valósul meg Isten mindenhová, mindenre kiterjedő uralma, másrészt ennek előízét már most érezhetjük: Őbenne már hiánytalanul, teljességgel megvalósult Isten uralma, tehát Jézusban már közöttünk van Isten Országa (Lk 17,21). Erre az Országra (mely tehát ott van jelen, ahol Istennek engedelmeskednek, ahol engedik, hogy uralma megvalósuljon) kétszer is utal a Miatyánk: egyrészt kérjük, hogy jöjjön el ez az Ország, másrészt mégis valljuk, hogy már most is Istené, „Tiéd“, az Ország, a hatalom és a dicsőség (Mt 6,13 ill. a 10 vers).

Máté evangélista hét példázatot jegyez fel Isten Országáról (Mt 13). Ezek között van, melynek maga Jézus megadta a magyarázatát is (pl. a Magvető példázata), de általában a hallgatóknak kellett a példázat fő üzenetét megérteniük. A példázat műfaja kettősséget hordoz: egyrészt az élet egy jól ismert jelenetéből merít (pl. a szántóvető ember), ami az érthetőséget segíti,felkelti a figyelmet és megjegyezhetővé teszi az elmondottakat, – másrészt mégsem mondja el közvetlenül az üzenetét, hanem a példázat egy kicsit rejtettséget is jelent (ld. Mt 13,10-14), tehát nem hozza meg a legfontosabb döntést a hallgató helyett. A hallgatónak, ill. a mindenkori olvasónak kell megértenie, hogy számára mit üzen a példázat, pl. hogy Isten Országa minden áldozatot megér (Mt 13,44), vagy hogy kicsiny kezdetek ne kedvetlenítsenek el, mert Isten Országa ki fog teljesedni (Mt 13,1-8 a háromféle rossz földbe, majd a jó földbe esett magról; 13,31-32 a mustármagról).

A példázatoknak rendszerint van egy fő üzenete, ahogyan azt a korábbi magyarázók túlzottan hangsúlyozták is, mondván csak egyetlen pontot kell keresnünk egy-egy példázatban üzenetként. Az igaz, hogy a példázatok görög szava, parabolé, azt juttatja eszünkbe, hogy a parabolának mint görbének valóban van egy legjellegzetesebb pontja, de például a magvető példázatánál a négyféle talaj már önmagában is sugallja, hogy az Isten Országa végső győzelmének, az igehirdetés eredményességének fő üzenetén kívül abból is sokat tanulhatunk, milyen kísértések miatt lehet bennünk is és minden igehallgatóban gát, akadály a gyümölcstermés útjában. Jó észrevétel, hogy Jézus általában két dolog közötti hasonlóságra mutatva hangsúlyoz egy harmadik dolgot (a szakirodalom ezt tertium comparationis-nak nevezi), de példázatai olyan gazdag tartalmúak, hogy szabad belőlük több üzenetet is meghallanunk.

Az Emberfiáról

Jézus igehirdetésének egy másik jellemző vonása, hogy gyakran szólt egyes szám harmadik személyben az Emberfiáról. Egyes kutatók hangsúlyozzák, hogy ez többnyire a jövőre utal, de hitelesnek tarthatjuk azokat a mondásokat is, melyekben Jézus saját küldetéséről, szolgálatáról, és az Emberfia – Jézus – jelenéről szólnak, például melyekben előre jelzi saját közelgő szendvedését, halálát és feltámadását (pl. Mt 17,22-23 az Emberfiáról szól, de egy fejezettel korábban az evangélista úgy utal Jézus ilyen előre jelző szavaira, mint amelyek őrá magára vonatkoznak: Mt 16,21-22). Az Emberfia mondások hátterében valószínűleg a Dán 7,13-14 áll: „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. (v.ö. Lk 21,27; Jel 14,14) Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.“ Ezen versek alapján Jézus nagy valószínűséggel messiási címként, azaz titulusként használta e kifejezést, s saját magáról szólt Emberfiaként. (Megemlítjük azt az érdekes, de téves nézetet, melyet Bultmann vetett fel: szerinte Jézus ugyan valóban várta a jövőben eljövendő Emberfiát, de e kifejezéssel nem önmagára gondolt, hanem ő is valaki mást várt.)

A végidőkről

Jézus nem írta le részletesen, hogy mik fognak történni a végidőkben. Mégis, az erről szóló viszonylag rövid tanítása is tartalmazza a legdöntőbb elemeket, amiket tudnunk kell a végről. A legfontosabb talán az, hogy nem valaminek a közeledését várjuk, hanem valakiét: a visszatérő Jézusét. Mi visszajövetelnek, vagy második eljövetelnek szoktuk nevezni, a görög nyelvben parúszia, eljövetel. Azt hangsúlyozza, hogy amint „mennybe ment“, úgy fog eljönni is (v.ö. ApCsel 1,11-ben a fehérbe öltözött két férfi üzenete). A mennybe menetel nem eltávolodást jelent, hanem az isteni létformába való visszatérést, tehát a mindenütt jelenvalóságot is. A feltámadott Jézus nem távol van az övéitől, hanem velük van minden napon, a világ végezetéig, a Lélek által – azaz mindaddig, amíg majd újra eljön az ég felhőin.
A végidőkről az ú.n. „kis apokalipszis“ szól a leghosszabban, melyet a három szinoptikus evangélista jegyzett fel (Mt 24, Mk 13, Lk 21), – mindhárman Jézus földi működése vége felé. Hadd idézzük a főbb elemeit!

Mt 24,1-5: 'Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább akart menni, odaléptek hozzá tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Hát nem látjátok mindezt? Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.“ Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: „Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?“ Jézus így válaszolt nekik: „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! (v.ö. 2Thessz 2,3) Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! – és sokakat megtévesztenek.“' Jézus tehát megjövendölte a jeruzsálemi templom pusztulását. Ez be is következett i.sz. 70-ben, Titusz seregei által. De ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy már akkor el kellett volna jönnie a világ végének. Ez egy jel a sok közül. A világ végének ideje nem kiszámítható, Isten nem adta ezt az emberek kezébe (Mt 24,36), de mégis készeknek kell rá lennünk (Mt 24,39-44), mert jelek előzik meg, és a jelek már beteljesedtek. Az is a végidők egyik jele, hogy sok tévtanító fog megjelenni. Az egyházban folyó tanítói munka, benne a presbiterek képzése is, ezért rendkívül fontos, hogy bennünket ne lehessen tévtanításokkal megtéveszteni. A további jelek is beteljesedtek már a történelemben többszörösen is, – s beteljesednek napjainkban is. Fő üzenetük, hogy a keresztyének legyenek készen:

Mt 24,6-13: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. (v.ö. 2Thessz 2,10; 2Tim 3,1-5) De aki mindvégig kitart, az üdvözül.“

Az imént említett keresztyénüldözésnek napjainkban sem szabad váratlanul érnie a hívőket. A Krisztust követő életmód ma már kisebbségi létforma, és a többség egyre erőszakosabban fogja tiltani azt, hogy a keresztyéneknek külön értékrendjük és magatartásformájuk legyen. A keresztyén értékek, a Szentírás tanítása melletti hűségre is vonatkozik az iménti buzdítás a kitartásra. Ezek mellett mégis a világmisszió feladata is az utolsó idők jelei közé tartozik. A keresztyének nem vonulhatnak félre, nem tűnhetnek el a világból, magukat féltvén, hanem mások megmentésén kell fáradozzanak. Ezt várja el az idézett fejezet következő mondata, Mt 24,14: „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.“

A „kis apokalipszis“-nek a háborúkra utaló fenti, valamint pl. a római hadijelvények templomba bevitelének utálatosságára utaló alábbi szakaszáról meg kell említenem, hogy a kutatók egy része szerint a Jeruzsálem 70-beli lerombolásának, vagy legalábbis a 66-70 között folyó ú.n. zsidó háború eseményeinek ismeretében keletkezett e szakasz (a Zsidó háborúról bővebben írtam az ugyanilyen című szócikkben, a Bartha T. által szerkesztett Keresztyén Bibliai Lexikonban). A kutatók bevezették a vaticinium ex eventu kifejezést, mely azt jelentené, hogy már megtörtént az esemény, a háború és a pusztulás, s ezen eseményből (ex eventu) visszafelé Jézus ajkára adták a szavakat, mintha ő jövendölte volna (vaticinium). Ezzel szemben nem csak azt mondhatjuk, hogy Jézus – Isten Fiaként – valóban mondhatott ilyen jövendölést, hanem még azt is, hogy a prófétákat jól ismerő Jézus korábbi próféciákra is utalhatott, s azokat megerősítve szólt, szintén prófétai hangon, Jeruzsálem közelgő jövőjéről (pl. Jer 6,6; Ez 21,27).

Mt 24,15-18: „Amikor pedig meglátjátok a pusztító utálatosságot, ahogy Dániel próféta megmondta, ott állni a szent helyen – aki olvassa, értse meg! (v.ö. Dán 9,27; 11,31; 12,11) -, akkor azok, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, aki a ház tetején van, ne szálljon le, hogy kihozzon valamit, és aki a mezőn van, ne térjen vissza, hogy elhozza felsőruháját.“ Azt is hadd tegyük hozzá (főleg Gerd Theissen heidelbergi professzor munkássága nyomán), hogy a római hadijelvények nem csak 70-ben szentségtelenítették meg a jeruzsálemi templomot, hanem már i.sz. 41-ben is nagyon közeli volt ennek a veszélye, mikor is Caligula erre adott parancsot, s csak váratlan halála miatt nem történt meg e szentségtelenség. Theissen szerint már ekkor olyan forrongó volt a hangulat (amit Caligula-krízisnek is nevezett), hogy kevésen múlott, hogy nem ekkor tört ki a rómaiak ellen viselt zsidó háború. Mondhatjuk tehát, Jézus szavai igazi jövendölések, sőt többször is beteljesedtek.

„Én vagyok“ mondások

Jézus tanításának vannak olyan sajátos elemei, melyek nincsenek meg minden evangéliumban, sőt melyek csak egy evangéliumban vannak meg. A kutatók egy része az eredeti jézusi mondások megkereséséhez kialakítottak kritériumokat, melyeket azonban túlságosan kisarkítva alkalmaznak. Például valóban az eredetiséget alátámasztó vonás, ha egy mondás több forrásban is megtalálható, de az egy forrásban fennmaradt jézusi mondásoknak ezért nem szabad elvitatni az eredetiségét. Inkább örülnie kell a kutatónak, hogy a négy evangélium megőrzött olyan tanítás-elemeket is, melyek csak pl. egy evangélistához jutottak el a hagyományozás útvonalain. Ilyen hagyomány például a csak a János evangéliumában megtalálható „Én vagyok…“ kezedetű mondások. Ezekben Jézus magáról vall, szinte definíció-szerűen: kicsoda ő. János evangéliuma hét ilyen mondást őrzött meg:

Jn 6,35: „Én vagyok az élet kenyere“. 8,12: „Én vagyok a világ világossága“. 10,7: „Bizony, bizony, mondom néktek: én vagyok a juhok ajtaja.“ 10,14: „Én vagyok a jó pásztor“. 11,25: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él“. 14,6: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.“ 15,1: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda.“
Ehhez tegyük hozzá, hogy Jézus nem csak valamilyen metaforikus képpel szólt ilyen formában, hanem abszolút módon is, mikor éppen azt jelentette ki, hogy „én vagyok“. Például a Jn 8,24-ben: „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.“ Itt az „én vagyok“ egy olyan kifejezés jézusi alkalmazása, amellyel Isten önmagát nyilatkoztatja ki (v.ö. 2Móz 3,14; Ézs 43,11; 45,5. 18; 46,9; 48,17). Hasonlóan fontos hely a Jn 8,58: 'Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.“'

A „Búcsúbeszédek“

János evangéliuma feljegyzi, hogy miután Jézus Nagycsütörtökön megmosta a tanítványok lábait (13. rész), elbúcsúzott tanítványaitól. Az ekkor mondott beszédeit nevezzük búcsúbeszédeknek (14-16. rész). Megemlítendő, hogy a következő rész Jézus főpapi imája (Jn 17), de most hadd legyen elég, ha Jézus búcsúbeszédeinek néhány fő elemét emeljük ki.

Jézus búcsúbeszédeinek elején található az arra való utalás, hogy Jézus előre megy, hogy az Atya hajlékában helyet készítsen mindazoknak, akik őbenne hisznek. Ezeket a veretes igéket gyakran olvassa a lelkipásztor vigasztalásként, temetési alkalmakkor, a nyitott sír mellett (Jn 14,1-6): '“Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.“ Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?“ Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.“

A búcsúbeszédek egyik fő üzenete, hogy Jézus nem hagy bennünket árvákul, hanem elküldi a vigasztaló Szentlelket. A „vigasztaló“, görögül paraklétosz, gazdag jelentésű szó: utal arra, akit az ember segítségül hívhat, például egy védőügyvédet – gyakran fordítjuk így is: „Pártfogó“. Jézus a Szentlélek által van jelen övéi között, ahogy ezt a jelenlétét több alkalommal meg is ígérte (Mt 18,20; 28,20).
A Szentlélek közénk jövetelének igérete bepillantanunk enged abba a titokba, amit a későbbi dogmatikák Szentháromságnak neveznek. Ez a szó ugyan nem fordul elő a Szentírásban, mégis van több olyan hely a Bibliában, melyek alapján Istent ilyennek ismerjük meg, – tehát a Szentháromság-tan bibliai alapú. Ilyen hely a János evangéliumbeli búcsúbeszéd is, hiszen Jézus szól arról, hogy az ő nevében küldi az Atya a Szentlelket. Isten három „személye“ közvetlenül egymás közelében szerepel az alábbi versekben:

Jn 14,16-17-ben Jézus ezt mondja: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.“ Jn 14,26-ban így áll előttünk Jézus szava: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.“ Ez a vers szép bizonysága annak, hogy a Szentlélek nem új kijelentést ad, hanem Jézus üzenetét juttatja eszünkbe. Jn 15,26 hasonló tartalmú: „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam“. Illik tudnunk, hogy a keleti orthodox egyházak ezen vers alapján nem vallják azt, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik („és a Fiútól“, latinul: filioque), hanem szerintük csak az Atyától – mert e vers csak az Atyánál említi a szót. A nyugati keresztyénség (s hozzá kapcsolódóan mi reformátusok is) azt valljuk, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, mert e versekből úgy értjük, hogy Jézus kérte az Atyát a Lélekért, sőt Jézus maga a Lélek küldője is – tehát a Szentháromság első két személyének mindkettőjéhez szorosan kapcsolódik a harmadik személy, a Szentlélek.

Azt is mondhatjuk tehát, hogy a Szentlélek Jézus Lelke! A Szentháromság ezen titkát fejezi ki a következő hosszabb szakasz is Jézus búcsúbeszédeiben (Jn 16,7-15): „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.“ „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni: amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.“

A sákramentumok szereztetési igéi

Jézus tanítói munkássága nagyon gazdag, – egy ilyen rövid előadásban nem lehet az egészét áttekinteni. Mikor a főbb vonásokat kiemeltük – s az Olvasó még kereshet és talál más jézusi tanításokat is az Újszövetségben – végül meg kell említsük, hogy református tanításunk szerint azért van két sákramentum, szentség, mert kettőnek van szereztetési igéje, azaz kettőt parancsolt meg kifejezetten Jézus. Szentnek tartjuk mi is a házasságot, de nem tartjuk szentségnek – pl. ebben különbözünk római katolikus testvéreinktől. Lássuk tehát végül, amit istentiszteleteken gyakran hallunk is, hogy hogyan szerezte Jézus a két sákramentumot.

Az úrvacsora szereztetési igéi megtalálhatók a szinoptikus evangéliumokban, melyek elmondják Jézus utolsó vacsorájának eseményeit (Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,14-20). A lukácsi feljegyzésből látszik, hogy a vacsora során többször is volt kehelyből való ivás, Máté és Márk csak azt említi, melyhez Jézus az Új Szövetségre való utalást fűzte. Érdekes, hogy János evangélista ezen estéről úgy számol be, hogy nem írja le a szereztetési igéket, viszont csak ő mondja el, hogy Jézus megmosta a tanítványok lábait, majd e tettről is azt mondta, hogy példát adott nekünk, hogy mi is ekként cselekedjünk (Jn 13,1-17).

A szereztetési igéket nyilván az ősegyház is ismételte, mikor rendszeresen megtörték a kenyeret házaknál tartott istentiszteleteiken. Pál apostol, aki Jézus földi életében nem volt Jézus tanítványa, szintén ismerte a szereztetési igéket, s mikor a korinthusi gyülekezetben helytelen módon éltek a vacsora-közösséggel és az úrvacsorával a gyülekezet tagjai, Pál idézi a jézusi hagyományt, s mi ezt szoktuk megismételni minden úrvacsoraosztáskor (1 Kor 11,23-26): 'Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.“ Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.'

A keresztség sákramentumát Jézus feltámadása után rendelte, amikor feltámadottként megjelent tanítványainak. Ezekkel a szavakkal fejeződik be a Máté evangéliuma (28,16-20): 'A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.“ A feltámadott Jézus valóban ég és föld Ura! Ő bízza ránk az evangélium hirdetését, az emberek tanítvánnyá tételét – s ezzel együt a keresztség kiszolgáltatását. Jó, hogy ilyen külső jel is megpecsételi, hogy szívünkben elfogadtuk őt Megváltónknak. Érdekes, hogy a keresztséget nem csak megelőzi, hanem követi is a tanítás. Talán bátoríthat ez bennünket a gyermekkeresztségre is: Isten igéreteiben bízva kereszteljük meg a gyermekeinket, s utána tanítanunk kell őket Jézus parancsolataira. De az is igaz, hogy felnőtt hitvallástételt is követhet a keresztség – református gyülekezeteinkben erre is legyünk nyitottak. Ma egyre fontosabb, hogy vannak, akik vállalják a keresztyén közösségbe tagolódás eme külső, látható jelét is. A víz, – csakúgy, mint a bor és a kenyér az úrvacsorában – Jézus kereszthalálára mutat, mellyel nekünk bűnbocsánatot, örök életet szerzett. Jézus „velünk van“! Máté evangéliuma elején olvashattuk, hogy Jézusban az ézsaiási prófécia is beteljesedett: Immánuél, Velünk az Isten! Az evangélium végén szintén ezt, az ő örök jelenlétét ígéri. Keresztyén életünk teljen Jézus tanításainak elsajátításával, megélésével – s ehhez Ő maga ad erőt, a bennünk lakozó Szent Lelke által!

1. Gondoljuk át, hogy mik a fő különbségek Jézus értékrendje, és a körülöttünk levő világ értékrendje között! Soroljunk fel példákat pl. a Boldogmondások (Mt 5,3-12) alapján!
2. Mit mondott Jézus az Emberfiáról?
3. Milyen képeket használt Jézus önmaga bemutatására az „Én vagyok“ mondásokban?
4. Hogyan segít az Isten Országa megértésében a példázat műfaja?
5. Melyek Jézus a végidőkről szóló tanításának fő elemei?
6. Mondjunk példákat arra, hogy mi mindenért lehetünk hálásak az evangélistáknak olyan
hagyományok megőrzésében, melyet csak egyikőjük jegyzett fel (mint pl. a Tékozló fiú történetét csak Lk 15-ben olvashatjuk)!
7. Keressük ki a Szentírásból az úrvacsora szereztetési igéit tartalmazó helyeket, s elemezzük részleteit!
8. Tanuljuk meg szó szerint az istentiszteleteinken elhangzó szereztetési igéket!
9. Mit jelent az ISTENEMBER?
10. Mi az én legnagyobb vigasztalásom?