PÉTER ÉS JÁNOS TEVÉKENYSÉGE AZ APOSTOLI KORBAN

Derencsényi István

Apostoli korként szokás emlegetni a Krisztus után 30-tól 66-ig tartó időszakot, amely Jézus Krisztus kereszthalálával kezdődik, Pál és Péter apostolok mártírhalálával zárul, illetve az őskeresztyéneknek Kr. u. 66-ban a rómaiak által Jeruzsálemből való kiűzetéséig tart.
A keresztre feszítéssel a Jézus-ügy nem lett lezárva, sőt a feltámadás nyomán a tanítványok Jézus istenfiúsága valódiságának megcáfolhatatlan bizonyítékát kapják, s ennek birtokában elkötelezetten terjesztik Krisztus tanítását, hirdetik kortársaik között Isten országának evangéliumát.

Az ősgyülekezet kialakulásának, valamint az első keresztyén közösségnek, a kibontakozó keresztyén missziónak a rekonstrukciójához csak később összeállított újszövetségi iratok nyújtanak segítséget, melyekből azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus hívei megmaradnak a zsidó hit mellett, azonban annak reformjára törekszenek. Mindamellett megváltozik bizonyságtételük központi tartalma; amíg Jézus tevékenységének középpontjában Isten országa állott, addig a tanítványok, az apostolok számára Jézus Krisztus messiási mivolta válik a hit központi tartalmává.

Jézus követőinek munkálkodása nyomán egyre nagyobb teret hódított a keresztyénség. A jeruzsálemi ősgyülekezet vezetése eleinte három Jézus-tanítvány: Simon, azaz Péter, valamint Zebedeus fia, Jakab és János, a „szeretett, Kedves tanítvány“ kezében volt, akiket a „gyülekezet oszlopaiként tiszteltek“. Ezentúl nagy tekintélynek örvendett még Jakab, Jézus egyik testvére is, aki nyilvánvalóan a kereszthalál és a feltámadás után győződött meg Jézus istenfiúságáról.

Noha Jézus nem sokat foglalkozott egy konkrét struktúrájú emberi társaság létrehozásával, mégis igen meglepő, hogy a közösség, a koinónia, a communio mint olyan, milyen erősen és határozottan került az első keresztyének érdeklődésének homlokterébe.
Az evangéliumokban három helyen fordul elő az egyház szó, görögül ecclesia, ezek közül az egyikben (Mt 16,18), mint Jézus szájából származó szóval találkozunk. E tényállás jelentősége annyiban fontos, hogy segít választ adni az egyházalapításra vonatkozó kérdésekre, mely szerint az egyházat Jézus alapította-e, vagy az húsvét után a tanítványok erőfeszítésének köszönhető. Az első zsidókeresztyének „eklézsiá“-nak tartották magukat. E kifejezéssel átvették a zsidó Biblia „kahal“ fogalmát, amely Isten népét jelöli, s ezt egészítették ki a görög szó sajátos jelentésárnyalatával, amely annyit tesz: „az elhívottak gyülekezete“.

Az ApCsel 2,44-47 lényegre törő rövidséggel és tömörséggel tárja fel ennek a közösségvállalásnak és gyakorlásnak a mibenlétét: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek; ahogyan éppen szükség volt rá. Napról-napra állhatatosan; egy szívvel egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.“

Az eklézsia, az egyház, a közösség megnevezése, felidézi az első kivonulást, az ószövetségi nép, Izrael létrejöttét. A Deut 23, 2-ben szereplő káhál-t (gyűlés, gyülekezet) a LXX a görög ecclesia szóval fordítja, amikor is Izraelt a pusztában „az Úr egyházának“ nevezi. Bizonyára Pál is azért használja az „Isten egyháza“ kifejezést, hogy emlékeztesse ezzel az egyes helyi keresztyén közösségeket a történelmi eredetre.
Nem véletlenül mutat a korai keresztyén önértelmezés alapvető fogalmi azonosságokat az izraeliekével. Valószínűleg pünkösd (ApCsel 2) eredeti jelképrendszerét is itt kell keresni, hiszen az ide kapcsolódó hagyomány is azt mutatja be, hogy a Sínai hegyről ismert szél – és tűzjelenség közepette Isten megújítja szövetségét az ő népével. Pünkösd így hangsúlyozza ki mindazt, amit Isten a Názáreti Jézusban, az ő egyszülött Fiában végrehajtott az ember javára és üdvösségére, ezzel kiterjesztetve és egyetemessé téve az elhívást és egybegyűjtést minden népre.

Péter személye, helye és jelentősége
az ősgyülekezet életében, személyéhez kapcsolódó
teológiai hangsúlyok

a) Péter Jézus tanítványa, a tizenkét tagból álló tanítványi kör vezetője, amint az a szinoptikusok egybehangzó állításából kitűnik, s amit János evangéliuma ugyancsak megerősít (vö. Mk 8,29 és Jn 6,68k).
Eredeti neve Simon, amely héber eredetű személynév, jelentése: meghallgattatás, Isten meghallgatott. Vagy másként János fia (Mt 16,17; Jn 1,42). A Galileai – tenger északi partján fekvő hellenizált, kis zsidó városból, Bétsaidából (Jn 1,44) származik. Ezt a várost Heródes Philippus Kr.e. 2-ben újjáépíttette és Augusztus császár iránti tiszteletből a várost a császár lányáról Julias-nak nevezte el.
Péter tehát olyan területen nőtt fel, ahol a zsidók számára a kétnyelvűség természetes volt. Nem véletlenül viselte testvére az András (Mt 10,2) nevet, mint ahogy az ugyancsak Bétsaidából származó másik tanítvány a görög Philippus nevet (Jn 1,44).
A Péter név Simon, a Jézus-tanítvány mellékneveként fordul elő az Újszövetségben (ApCsel 10; 5,18). A görög petrosz voltaképpen az arám kéfá fordítása, ami követ jelent (Jn 1,42; 1 Kor 3,22; 9,15; 15,5; Gal 2,9). Péter Jézustól kapta ezt a nevet az első találkozáskor (Jn 1,42), amit megerősít az Úr a Cézárea Filippi közelében tett vallástétel alkalmával is (Mt 16,17-19; Mk 8,27-30; Lk 9,18-21).
A keresztyénség előtti korban a petrosz személynévként még nem fordul elő, maga Jézus is Simón, illetve Simón bar Jónah néven szólítja őt. Péter egyszerű halász volt (Mk 1,16), aki Zebedeus fiaival együtt dolgozott (Lk 5,10). Ekkor kapta Jézustól az elhívást a tanítványságra, illetve apostolságra, amikor Andrással, valamint Jakabbal és Jánossal a Galileai – tengeren, Kapernaum közelében halászott (Mt 4,18-22; Mk 1,16-20; Lk 4,28). Péter házas ember volt, s ezzel kapcsolatos a Bétsaidából való áttelepülése Kapernaumba, ahol velük élt anyósa is, akit Jézus egy alkalommal súlyos lázas állapotából meggyógyított (Mt 8,14k; Mk 1,29-31; Lk 4,38).
Feltehetően tisztes anyagi körülmények között éltek az elhívása idején
(Mk 10,28). Minden bizonnyal ő is testvéréhez, Andráshoz hasonlóan előbb Keresztelő János tanítványi köréhez tartozott (Jn 1,25-42), s majd később éppen András lesz, aki odaviszi Pétert Jézushoz (Jn 1,41k). E találkozó alkalmával kerül sor arra a bizonyos emlékezetes, valamint értelmezés vonatkozásában heves vitákat kiváltó névadásra: „Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni.“

b) Jézus tanítványi körén belül elfoglalt vezető szerepét az a tény is kiemeli, hogy az Újszövetségben fellelhető tanítványlisták élén – kivétel nélkül – mindig az ő neve található (Mt 10,2; Mk 3,16; Lk 6,14; ApCsel 1,13) továbbá úgy szólnak róla az evangéliumi tudósítások, mint a tanítványi kör szóvivőjéről (Mt 8,23; 18,21). Jézus megkülönböztetett figyelemmel fordul felé, hiszen magával viszi őt is a megdicsőülés hegyére (Mk 9,2), Jánossal együtt ad megbízatást neki az utolsó vacsora előkészítésére (Lk 22,8), a Zebedeus fiakkal együtt őt is magával viszi a Gecsemáne-kertbe az imádságos felkészülésre a kereszthalál előtt (Mt 26,36-40), azonban ő is majd tanítványtársaival együtt alszik el.
Péter kiemelt helyzete azonban Jézus életében még nem jelentett számára vezető pozíciót a tanítványi körön belül. Ez minden bizonnyal Jézus halála után alakult ki, a jeruzsálemi gyülekezeten belül.
A férfiak közül elsőként Kéfásnak jelent meg a Feltámadott (1Kor 15,5), majd a „tizenkettőnek“, azután megjelent „több mint ötszáz testvérnek egyszerre“.
Péter kezdetben nem csupán a jeruzsálemi ősgyülekezetet vezette, hanem eleinte a kibontakozó zsidó missziót is (ApCsel 1-1; Gal 2,8).
Vezető szerepét az ApCsel-ben számos körülmény is kiemeli; ő vezette a tanítványi gyűlést a tizenkettedik apostol, vagyis Júdás Iskariotes, az áruló tanítvány helyére kerülő, új apostol megválasztásakor (ApCsel 1,15kk).
Ő az, aki a nyilvánosság előtt magyarázza, értelmezi a pünkösdi eseményt (ApCsel 2,14), gyógyít (ApCsel 3,1), hirdeti és védelmezi Krisztus tanítását (ApCsel 4,8; 5,29), gyakorolja az egyházfegyelmet (ApCsel 5,1-11), felügyeli a missziót, és maga is missziói munkát végez (ApCsel 8,14-17 és a 9-10 fejezetek).
Krisztus-hitéért bebörtönzik, majd a fogságból szabadulva elhagyja Jeruzsálemet (ApCsel 12,17), ahol a gyülekezet vezetését Jakab veszi át. Péter ettől kezdve átadja magát a missziói tevékenységnek, az ún. jeruzsálemi apostoli zsinatot már nem ő, hanem Jakab vezeti (ApCsel 15). Péter a zsidó-keresztyén misszió elkötelezettje, azonban szemlélete közelebb áll a pogányok közötti missziót végző Pál apostolhoz, mint a többi jeruzsálemi gyülekezetvezetőé. Az a körülmény, hogy Péter tartott Jakab embereitől, jelzi, hogy ekkor már Jakab kezébe került a gyülekezetvezetés (Gal 2,12).
Péter további útjáról, sorsa alakulásáról nem szól az Újszövetség. Mindenesetre semmi kétség nem lehet a tekintetben, hogy Péternek a korai egyház tudatformálódására nézve nagy jelentősége és kötelező erejű, valamint stabilizáló hatása volt. Erre vonatkozóan a legdöntőbb bizonyíték a már korábban is említett evangéliumi szakasz (Mt 16,17-19).
Ókeresztyén hagyomány szerint Péter 7 éven keresztül volt Antióhia püspöke. Rómába érkezésének dátuma, valamint az ott – tartózkodás idejének tartama bizonytalan. A kutatások jelen állása szerint nem kétséges, hogy ő is, mint Pál apostol, a Néró alatti keresztyénüldözéskor (Kr. u. 54-68) szenvedett mártírhalált, amelyet Jn 21,19 előre megjövendöl.

c) Péter személyével kapcsolatban megállapítható, hogy temperamentumos, könynyen lelkesedő, döntéseit hirtelen elhatározással, de teljes odaadással meghozó férfi (Jn 6,68k). Ennek következtében szóbeli megnyilatkozásai gyakran bizonyulnak elhamarkodottnak, meggondolatlannak (Mk 8,32k; Mt 18,21; Jn 13,6,8-9;21,22k), s ugyanez vonatkozik a cselekedetekre is (Jn 18,10k). Nincs meg benne mindig az erő és a kitartás a megkezdettek végigviteléhez (Mt 14,29-31). – Sajátos, miként van szorosan egymás mellett nála a hitvallás és az emberi megfontolás (Mt 16,16-23). – Ez a fajta kettősség az akarás és a véghezvitel között különösen szembeötlő Jézus passiójánál (Lk 22,33; Mt 26,33), amely a tagadás kudarcában kulminál (Mt 26, 69-75).
Péternél a Szentlélek vétele után, a pünkösdi eseményt követően nyilvánvaló személyiségváltozásra kerül sor. A vezető szerep, a vezéregyéniség -jelleg továbbra is megmarad, azonban ennek már nem az impulzivitás a meghatározója. Amint már utalás történt rá, a jeruzsálemi fogságból szabadulva immár tud háttérbe vonulni, helyét átengedni és teljes odaadással a szolgálat felé fordulni.
Az ún. joppei látomás és Cézáreában, a Koméliusz házában tett látogatás (ApCsel 10) szétfeszít minden faji és felekezeti szűkkeblűséget, látómezeje kitárul, és a mások üdvösségéért érzett személyes felelőssége hihetetlenül felerősödik.
Azonban a Lélek által újjáteremtett ember is csak ember, akit a szorongás, a félelem képmutató viselkedésre késztet, amiért őt Pál apostol a szeretet határozottságával meg is feddi (Gal 2,11-14).

d) Péter személyéhez kapcsolódó teológiai hangsúlyok
1. A Mt 16,16-19, vagyis az emlékezetes névadás kapcsán nem szabad Péter alakját elrajzolni és azt követően felépíteni egy primatus, illetve successio-teológiát.
A görög petrosz, illetve a másik melléknév, kéfász amely egyébként az arám kéfá alapszó görögös átírása „követ, kavicsot“ jelent, azonban kavicsra nem szokás házat építeni.
A petra vagyis a petrosz nőnemű változata jelenti a sziklát, ami már alkalmas arra, hogy fundamentummá váljon. Azonban a nőnemű szó nem alkalmazható férfi megjelölésére. Semmi kétség nem lehet tehát a tekintetben, hogy ki az egyház fundamentuma, Péter avagy Krisztus.
Péter hatalma az „oldás“ és „kötés“ szavakban fejeződik ki (Mt 18,18k), ezzel a hatalommal azonban a farizeusok is rendelkeztek, csak azt helytelenül használták (Mt 23,13). Ez a hatalom nem a szolgálattévőben rejlő rendkívüli minőség, hanem az Ige ereje, amely a szolgálattévőtől a legteljesebb hűséget, engedelmességet, odaszánást valamint missziói elkötelezést igényel.
Ez a hatalom az az ismeret, amellyel őt Isten Szentlelke megajándékozta és megvilágosította avégre, hogy hűséggel adja tovább másoknak is a neki megadatott felismerést az Isten országa titkáról.
Ezt Péter maga is így értette és értelmezte, amint ez az Apostolok Cselekedetéből is kiolvasható, hogyan vetítettek rá a későbbiek során olyanokat, amiket nem igényelt magának, de soha nem is vállalt volna fel.
2. A beteljesedés ideje elérkezett, a messiási idő megkezdődött. Isten végső szava Jézus Krisztusban elhangzott a teremtett világmindenséghez. Új rend lép érvénybe, és a kiválasztottak felhívást kapnak a Krisztus nevében szerveződő új közösséghez való csatlakozásra (ApCsel 2,14-16; 3,12-26; 4,8-12; 10,34-43). Emiatt ezt a gondolatot az Apostolok Cselekedeteiben Péter számos prédikációja, is kiemeli.
3. Az új világkorszak Jézus Krisztus engesztelő halálának és dicsőséges feltámadásának köszönhető, melyben prófétai ígéretek teljesednek be, Isten örök tanácsvégzésének megfelelően (ApCsel 2,20-31; 3,13k; 10,43).
4. A messiási korszak a megdicsőült Jézus Krisztus visszajövetelével nyeri el csúcspontját (ApCsel 3,19-23), de addig is utal az igaz töredelem és bűnbánat, valamint a Szentlélek vételének szükségességére (ApCsel 2,38k; 3,19; 5,31; 10,43).
A péteri teológia, illetve bizonyságtétel sajátossága az, hogy kihangsúlyozza az egyház létalapját, létfontosságát, célját úgy, hogy a gyülekezetek reménységet nyerjenek, s ugyanakkor megtanulják helyesen értékelni jelen helyzetüket és az abban rájuk váró feladatokat is.
Az egyház létalapja Krisztus váltságműve, és ennek jelévé kell válnjon az anyaszentegyház.

e) Kérdések Péter személyiségfejlődése, valamint teológiai felismerései kapcsán
1. Krisztusnak emberekre van szüksége. Erre utal a tanítványok elhívása. Aki enged a hívó szónak, nagy dolgok, történések megtapasztalójává válik (vö Lk 5,1-10). Vannak ilyen megtapasztalásaid?
2. Kinek mondják Jézust az emberek, és kinek tartod Őt TE személyesen? Ide hitvallás kell és nem klisé-válasz! Hitvallás el egészen a mártíromságig. Tanúságtétel utolsó csepp vérig „végső leheletig“ (Mt 16,13-26). Vállalod-e?!
3. Mennyei dicsőség felvillanása a mulandóság világában (Mt 17,1-8) vö. 2Pt 1,12kk) ott, a megdicsőülés hegyén, ahol mégsem a látvány – mely egyébként lenyűgöző és feledhetetlen – a fontos, hanem a felhangzó isteni szó. Mit ér az Isten szava az örök Ige a szüntelenül látni vágyó embernek?
4. Bizonyosság és elbizonytalanodás, bátorság és félelem, felismerés és kétség között (Mt 14,22-33). Körülményeink fogságában, vagy pedig Krisztus megtartó hatalmában – ez itt a kérdés; ez egy igazi egzisztenciális kérdés.
5. „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essenn.“ Bizony nem kőszikla, csupán kavics. Ember az ember, akiben egyszerre van jelen hitvallóvá, sőt mártírrá válás s ugyanakkor a tagadóvá aljasulás lehetősége is (Mk 14,26-31). Tudod-e ezt, és számolsz-e vele?
6. A Gecsemáne nem az álmok és álmodozások színhelye, egyesek számára mégis az lehet. Remény a reménytelenségben: „Izrael őrizője nem szunnyad el!“ (Mt 26,36-46). Alvó egyház, altatódalt dúdoló egyház, ébredj!
7. A távolságtartó Krisztus-követés magában rejti a tagadást. Idegen tűz melege perzsel és megemészt. Krisztus jelei: hajnalt jelző kakaskukorékolás – féltő odafordulás – szeretetteljes rátekintés => esély a krízishelyzetben lévőnek (Mt 26,69-75). Látod-e Krisztus jeleit életeden, a történelemben, a természeti világban?
8. Meddig tart tulajdonképpen húsvét? Sokaknak csak két napig. Péternek el- és kitartott az örökkévalóságig. Húsvét számára új kezdetet, küldetésmegújítást, perspektívát jelentett a Krisztus-szeretet elkötelezettségével. Amint már korábban Péternek az Apostolok Cselekedeteiben megőrzött prédikációiban is láttuk, a húsvét neki el- és kitartott az örökkévalóságig (Jn 21,15-17). Meddig tart számodra húsvét? Megtörtént-e már a feltámadás egy megigazított, megszentelt új életre?

II. János személye, helye és jelentősége
az ősgyülekezet életében, személyéhez kapcsolódó
teológiai hangsúlyok

1. János egy Zebedeus nevű, jómódú halásznak, valamint Saloménak – aki feltehetően Máriának, Jézus anyjának testvére (Mt 27,56; Mk 15,40 és 16,1) – a fiatalabb fiúgyermeke. Testvérével, Jakabbal együtt dolgoztak atyjuk vállalkozásában, hivatásos halászokként (Mt 4,21). Zebedeus meglehetős vagyoni helyzetére utal az is, hogy fiain túl még napszámosokat is alkalmazott (Mk 1,20). János maga Péterhez hasonlóan Keresztelő János köréhez tartozott.
Jézus hívása a „Galileai – tenger partján“ munka közben éri utol (Mk 1,16). Ekkor Péterrel azonos településen, Kapernaumban lakott. Neve akkortájt gyakran használt férfinév volt a palesztinai zsidóság körében, főként főpapi, illetve általában előkelő családokban.
János esetében sem kizárt a papi származás, illetve a papi arisztokráciához tartozás, amit a Jn 18,16-ban található hivatkozás: „kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse“ is megerősíteni látszik.
Neve héberül Jóhanán, görögül Jóannész, ami magyarul azt jelenti, hogy „Az Úr kegyelmes“.

a.) János helye a tizenkét főből álló tanítványi körön belül meghatározó, hiszen Péterrel és testvérével, Jakabbal együtt alkotja a legbelső, vagyis Jézus legbizalmasabb tanítványi körét. Péternél már utalás történt azokra az eseményekre, amelyek során Jézus kifejezetten csak ezt a három tanítványt veszi maga mellé (Mk 3,17; 5,37; 14,33; Lk 22,8).
Amikor Jakabbal együtt kerül említésre neve, akkor mindig az övé van a második helyen, amely az életkori különbséggel magyarázható, mármint azzal, hogy ő a fiatalabb (Mk 1,19; 3,17; 5,37; 9,2; 10,35.41; 13,3; 14,33)
A szenvedéstörténetben emelkedik János személye, úgymond, a többiek fölé. Ő a „szeretett tanítvány“ (Jn 13,23), aki az utolsó vacsorakor a Mester közvetlen közelében marad, és megkérdezi ki az, aki elárulja Őt (Jn 13,25). Jézus letartóztatása és a főpap előtti kihallgatása idején nem menekült el, hanem belépett a főpap palotájába, és oda Pétert is magával vitte (Jn 18,15k). Ott van Máriával a kereszt alatt, és a haldokló Jézus anyját János gondoskodására bízza (Jn 19,26k). Tanúja Jézus halálának, valamint feltámadásának, az üres sír tényének és a Feltámadottal való találkozásnak (Jn 20,1-10; 21,2). A Feltámadott rendkívül ígéretteljes szavakat szólt János sorsáról Péternek, a János jövőjét faggató kérdésre (Jn 21,20-23), ami ugyancsak kihangsúlyozza János különleges helyét a tanítványi közösségen belül.
Az Apostolok Cselekedeteiben rendszerint Péter társaságában találjuk. Az ApCsel 1,13-ban az apostoli listán Pétert követi, s ugyanakkor megelőzi testvérét, Jakabot, vagyis itt már nem érvényesül az idősebb életkorral együtt járó, kötelező tekintély. Ezen a helyen még az is feltűnő, hogy Péterrel van párba állítva, míg testvére Jakab a Péter testvérével, Andrással, vagyis itt valami erősebbnek bizonyul a rokoni kapcsolatnál, és nem a családon belüli hely, hanem az elhíváson nyugvó tisztség a meghatározó (vö. ApCsel 3, 1.3.4; 4,13.19).
Pünkösd után együtt van Péterrel, vele megy a templomba, a többes szám első személy alkalmazása az Ékes-kapunál történt gyógyítási csodatett leírásában jelzi, hogy János is részese a csodatételnek, s ugyancsak részese a sánta meggyógyítását követő börtönbüntetésnek, majd pedig a szabadulásnak (ApCsel 3-4).
A jeruzsálemi apostolok Pétert és Jánost küldik el Fülöp samáriai missziói tevékenységének felülvizsgálatára (ApCsel 8,14). Az ApCsel sajátos módon Jánost sehol sem említi egyedül, személye külön állásában, hanem mindig valakivel együtt, de többnyire Péter apostol társaságában – az ApCsel 12,2 nevét csupán a félreértések elkerülése végett említi, hogy beazonosítható legyen, melyik is az a Jakab, aki vértanúhalált szenvedett.
Pál a Gal 2,9-ben őt is Péterrel és Jakabbal, az Úr testvérével egyetemben „oszlopként“ említi. Kezdetben működési területe inkább a zsidók, mintsem a pogányok körében végzett misszió. Saját irataitól eltekintve az Újszövetségben nemigen hallhatunk többet róla.
Eusebios feljegyzi, hogy a Domitianus császár idején végrehajtott keresztyén üldözéskor Patmosz szigetére száműzték, és ott írta meg öt iratát.
Az óegyházi tradíció alapján tudjuk, hogy János túlélte a tizenkettes kör minden tagját, és a száműzetésből visszatérve, még Efézusban létrehozott egy tanítványi kört, és ott fejezte be életét mint kisázsiai püspök (Papias). Hieronymus egyházatya a Galatákhoz írt kommentárjában feljegyzi, hogy az idős apostol gyakran prédikált így: „fiacskáim, szeressétek egymást!“.

b.) János Péterhez hasonlóan impulzív ember volt. Gyorsan és élesen reagált minden előzetes megfontolás nélkül. Nem véletlenül adta neki és testvérének Jézus a Boanerges nevet, ami azt jelenti: „mennydörgés fiai“ (Mk 3,17). Heves vérmérsékletükkel magyarázható az a kívánság, hogy a samaritánus falunak villámcsapás, illetve tűzvész általi megsemmisülést legyen része azon nyomban, mert a falu lakói megtagadták velük szemben a vendégszeretet parancsának teljesítését, s nem gyakorolták a kötelező vendégbarátságot (Lk 9,54).
Anyjuknak a Jézushoz intézett kérése a mennyei ülésrendre vonatkozóan, illetve ehhez az anyai kéréshez való személyes viszonyulásuk, föltárja a bennük rejlő hatalom- illetve dicsőségvágyat (Mt 20,20kk; Mk 10,35kk).
János az elhívása pillanatától fogvahalála órájáig hihetetlen személyiség fejlődésen megy át. Az ingerlékeny, haragvó, indulatos ember megszelídül, s elcsendesedik, hogy többé ne lásson ellenséget, csak fiacskákat, akiknek szeretniük kell egymást. Ez a változás a Krisztus halálával és dicsőséges feltámadásával való szembesülésnek és a Szentlélek kitöltetésének köszönhető, Aki kész és képes mindeneket újjáteremteni.
c.) Teológiai hangsúlyok Jánosnál
1. János bizonyságtétele nem egyszerű tudósítás Jézus történetéről, mint a szinoptikusok esetében, s még csak nem is Jézusról szóló reflexió, hanem martüria, vagyis drámai erejű tanúbizonyság-tétel a szemtanú hitelességével és meggyőző erejével. Mint ahogyan a láthatatlan Istenről is csak az az Egyetlen tud szólni, aki „az Atya kebelén van (Jn 1,18), éppúgy Jézusról is csak az tud bizonyságot tenni, aki az utolsó vacsorán „kebelére hajtotta le fejét“ (Jn 21,20), azaz bensőséges szeretetkapcsolatban volt vele.
2. János apostolt az óegyházi hagyomány mint „homlokszalagos“ diadémos papot ábrázolja, és „theologus Jánosként“, vagyis liturgusként említi, amit János liturgiai stílusa, szóhasználata és képvilága is alátámaszt. Nem véletlenül találjuk meg evangéliumában a nagy zsidó ünnepeket a maguk ünnepi liturgikus meghatározottságával.
3. További sajátosság a dualisztikus antitézisek alkalmazása: Fény és sötétség (Jn 1,4k; 3,19; 8,12; 11,9k; 12,35.46), igazság és hazugság (Jn 8,44; 1Jn 1,6kk; 2,21), élet és halál (Jn 5,24; 11,25; 1Jn 3,14); fent és lent (Jn 8,23); szabadság és szolgaság (Jn 8,33.36) . – valamint az ún. „Én vagyok-igék“: „én vagyok az életnek kenyere“ (Jn 6,35.48); „én vagyok a világ világossága“ (Jn 8,12); „én vagyok az ajtó“ (Jn 10,9); „én vagyok a jó pásztor“ (Jn 10,11); „én vagyok az út, az igazság és az élet“ (Jn 14,6); „ én vagyok az igazi szőlőtő“ (Jn 15,1). Jellemző rá még Jézusnak a Logossal való azonosítása (Jn 1,1; 1Jn 1,1; Jel 19,13), amikor is a gnosztikus fogalomnak antignosztikus élt ad azzal a tényközléssel, hogy az „isteni Logosz“ nemcsak testet öltött magára, hanem „testté lett“ (Jn 1,14).
János teológiája éppen ezért elsősorban Krisztológia, markánsan hangsúlyozza, a Názáreti Jézus valóságos Isten és egyben valóságos ember is.
János úgy állítja elénk Jézust mint kikerülhetetlen döntésre hívást (Jn 7,12; 8,30k). A mellette való állásfoglalás a hit (Jn 3,18; 6,29.45; 7,38; 9,35kk; 12,44), az elutasítás pedig hitetlenség, melynek következménye ítélet (Jn3,18b; 8,24).
János oly erőteljesen, mint senki más az újszövetségi bizonyságtevők közül, azt az eszkatológiai álláspontot hangsúlyozza, hogy Jézus messiási működésével, engesztelő kereszthalálával és dicsőséges feltámadásával már jelenné vált az eszkaton. Az Isten országa már jelen van „e világban“ noha nem e világból való. Az ítélet már most végbemegy, mert aki nem hisz, az már most elítéltetett, ami természetesen nem kívánja kétségbe vonni egy végső ítéletnek a tényét (Jn 3,18; 4,23; 5,25; valamint 5,28k; 6,39.40.44.54).

d.) Kérdések János személyiségfejlődése, valamint teológiai felismerései kapcsán

1. János tanúságtétele szerint a Logosz mint Isten inkarnációja az a csodálatos lehetőség, mely összekapcsolja egymással a mennyet és a Földet, illetve a Földet és a Mennyet, tehát a láthatatlant és a láthatót, vagyis a tejes valóságot. Fontos-e számodra a teljes valóság, vagy beéred annak töredékével, vagyis azzal, ami szemed elé kerül?
2. Manapság szokás az emberben rejlő erőkről és lehetőségekről beszélni, melyek bizonyos technikák alkalmazásával mobilizálhatók. Azt szokták mondani, immár új korszak kezdődött, s ezzel új lehetőségek birtokába jutunk. János nem az emberben rejlő belső képességről, hanem a felülről való adottságról, a Szentlélek erejéről és lehetőségeiről szól. Hol keresed életed radikális megújulását? Magadban, az vagy önmagad fölött, vagyis túl emberi tényezőn?
3. János szigorú következetességgel Jézus csodái helyett jeleiről beszél, és igaza van. A jel több is, más is, mint a csoda, ezért van az, hogy hatása tovább tart három napnál. Már az Ószövetség is a jel népe volt. A jel az Isten jövetelét hirdeti. Üzeni, hogy Isten úton van. Napjainkban különleges jelentősége van a jeleknek és kódoknak. Ellenben van-e érzék a Szentlélek jeladásai, impulzusai iránt?
4. A jánosi „én vagyok“-igék fölvetik a kérdést: Mit jelent az „én vagyok“? Nyilvánvalóan nem egyszerűen az ő fizikai létezését fejezi ki, hanem utalás Isten ószövetségi önlelepleződésére. Az örök isteni „vagyok“-nak a titka Jézus, akiben értünk, velünk van és lesz Isten (vö. Jn 8,24 és Ézs 43,10; 45,18) – Hiszed-é ezt? E kérdésre adott válaszodtól függ minden, illetve azon áll vagy bukik minden.
5. Bonhoeffer írja: „Minden vallás az élet határeseteiből indul ki – de Krisztus bennünket életünk közepette ragad meg.“ Krisztus az emberi lét gazdagságát hozta el. Ez a meggyőződés sugárzik János bizonyságtételéből is, ezért is hangsúlyos gondolat nála: az eszkhaton már Jézus Krisztusban elkezdődött. Jézus Krisztusban nem hézagpótlót, hanem Üdvözítőt kaptunk; aki Benne van, már átment a halálból az életbe, abban már a mennyei élet kezd kibontakozni a mulandó, halandó testben. Vannak-e olyan megtapasztalásaid, mely szerint: „érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett“?